Régi ház

Andrea kinyitja a fiókot, s egy képeslapot vesz ki belőle. Barátnője küldte, még pár hónappal ezelőtt. Egy tó van rajta, hatalmas és csodaszép. E víz partján élnek, kis házban, barátságos otthonban. Férjével és gyermekével.
„Várunk téged szeretettel, mindig, amikor csak kedved tartja”. Ez van ráírva.

Sok kilométer, túl sok. Több órás az út, nem olcsó. Édesanyja idős, beteg, ápolásra szorul. Lenne valaki, ki gondozná, míg ő távol van, de ahhoz több pénz kellene. Van egy boríték, melyben gyűjtöget, mit meg tud spórolni. Nem sok, de dagad, lassan.
Gondolja, egyszer pont annyi lesz, amennyi kell. Türelmes, hisz van fontossági sorrend. Lakás költségei, ennivaló, gyógyszer. Ha ez teljesítve van, akkor nyílhat a boríték. Mindig csak kicsit. S végre elutazhat.
Egyik este, anyja gyógyszerektől mámorosan, halkan dúdol egy dalt. Majd könnyes szemmel mondja. Anyám énekelte ezt nekem. Nyugtató volt, édes álmot adó. Mit meg nem adnék azért, ha újra beléphetnék a régi házunk ajtaján. Ha még egyszer láthatnám a kislánykori szobámat. Majd behunyja szemét, és szép lassan elalszik.
Andrea könnyes szemmel nézi. A régi ház nagyon messze van, és édesanyja nehezen mozog.
Ahhoz, hogy ezt meg tudja adni neki, az kell, hogy valaki elvigye. Ahhoz viszont sok pénz kell. Átmegy a szobájába, kihúzza a fiókot. Kinyitja a borítékot, kiveszi belőle a megspórolt pénzt. Számol, és mérlegel. Ő bármikor elutazhat, de édesanyjának nem tudni mennyi ideje van még.
A legkevesebb, hogy teljesíti kívánságát. S a pénz pont annyi, amennyi kell.

Unoka

Nórika!  Mondtam már neked, hogy furcsa kéréseid vannak? Még hogy beszélgetni veled a számítógépen? Öreg vagyok én már ehhez. Tudom, van gépem, de túl sokat nem érek vele. Azt sem tudom, hol kell bekapcsolni. Meg hát a billentyűket sem ismerem. Anyád próbált rábeszélni, mondott ő okosakat, de hát engem nem nagyon érdekel. Beszélgetni amúgy is jobban szeretek veled élőben. Akkor láthatom a kis arcodat is. Hisz egy unokám van, baj ha látni szeretném?

Hogy van ám rajta kamera is, és tudlak nézni közben? Ugyanolyan a szemed csillogása? A pirosság az arcodon? A mosolyod? Nem tudom Nórika. Találkozzunk inkább többet, nagyon jókat tudnánk szórakozni. Értem, nem érsz rá. Sok a dolgod, a számítógép nagyon sok munkát ad. Azt mondod, ott mindig el tudlak érni.

Erősen gondolkodom. A minap Juliska a könyvtárosunk kérdezte. Ilonka néni, szeretne internetezni? Van ám ingyenes tanfolyamunk, megtaníthatjuk, ha szeretné.

Lehet, igénybe veszem. Az unokáért mindent. De a pusziból nem engedek. Hogyan? Azt is tudsz számítógépen küldeni?

Hát jó, de azért sütök finom pitét, illatosat. S ha szeretnéd érezni az illatát, akkor majd eljössz hozzám. Én nagyon boldog lennék, és akkor kapnék tőled igazi puszit is.

Jó dolog

Ha valami nagyon jó dolog történik veled, megváltozik számodra minden. Reggel mikor felébredsz, szebben süt a nap. Felnézel rá, és ragyogása mintha fényesebb lenne. Olyan, mintha nem is abban a világban lennél, mint ahol eddig éltél. Mintha el lennél varázsolva. Az emberek, kiket szeretsz, megérzik minden rezdülésed, tudják mikor gondolsz rájuk. Érzed kezük érintését, mintha ott lennének veled. Izzó energianyalábok kúsznak tested zugaiba, szívedet körülölelve erősítik benned a szeretet érzését.Szemeiddel látva, de másképp érzékelve a világot, tölti ki lelkedet a mindent elsöprő nyugalom. Mintha eggyé válnál velük, s nem számít más, csak az, hogy ők is úgy érezzenek, ahogy te...Ezekért a csodás pillanatokért érdemes élni...

Hőség

Izzadságcseppek folynak le szép lassan arcomon. Reménykedve figyelem a síneket, mikor bukkan fel rajta a vonat, mely haza visz. Kell a menedék, mert kinn csak a forróság van, és a tűző nap.
Végre feltűnik a távolban, s titkon kívánom, új vonat legyen, olyan jó hűvös, életet mentő. De ahogy egyre közeledik, látom, hogy imám nem talál meghallgatásra. Régi vonat, meleg, tikkasztó, s ülőhely alig. Már a felszállás problémás, emberek türelmetlenkednek, mielőbb szeretnének feljutni. Nagy bőrönddel, biztos messzebb utazva, mint én. Gondolom. Megvárom, míg felszáll az utolsó is, s én fellépek. Erőm nincs sok, kimerített az egész napi munka, és a rettentő nagy hőség. Első gondolatom, hogy megállok kint, legalább van egy kis levegő. De egy óra sok így. Ebben az állapotomban. Mégiscsak jó lenne egy kis ülőhely.
Elindulok, s reménykedem abban, hogy találok egy kis zugot, hol becsukhatom a szemem, s erőt meríthetek a nap további részéhez. Az első fülke dohányzó. Nincs bajom a füsttel, de töménybe kapva nem szeretem. Továbbindulva azokra a fiatalokra pillantok, kik nevetgélve, üdítővel a kezükben tartanak egymásnak élménybeszámolót. Nem látszik rajtuk, hogy ott kint negyven fok felé közelít a hőmérséklet, s a kocsiban alig van levegő. Az én negyven évemmel irigylésre méltó ez a látvány.
A következő kocsiban végre megpillantok egy szabad ülőhelyet, itt talán a hőmérséklet sem elviselhetetlen. Az ablakok mindenhol lehúzva, jólesően jár a levegő. Három hely már foglalt, én lehuppanok a negyedikre. Előttem fiatal pár, talán középiskolások, mellettem idős néni. A néni alszik, legalábbis szemét becsukva mozdulatlanul ül, ölében egy becsukott újsággal. Légzése egyenletes, bár egy kicsit erőtlen. Kimerült ember lélegzete ez. Hiába, mindenkit megvisel ez az időjárás.
Nincs több szabad hely, az újonnan érkezők csalódottan folytatják tovább útjukat. Már több perce is van annak, hogy elindult a vonat, mikor is egy anyuka lép be pici gyermekével a kocsiba. A kisgyerek két év körüli kislány, piros arcú, vékony kis bőrén izzadságcseppek. Anyja kimerülten fogja kis kezét, s reménykedik egy olyan emberben, ki megkönyörül rajtuk, s legalább a kislánynak helyet ad. De a kocsiban mindenki fáradt, mindenkinek melege van, és mindenki örül, hogy ülhet. Tanácstalanság, mi az emberek arcán látszódik. A lábaim jólesően pihennek, nekem is rossz volna, ha végig kellene állnom az utat. Már éppen rászánnám magam, hogy ha senki sem, akkor majd én felállok, mikor is az előttem ülő fiatal pár átadja a helyet. Az anya kislányával megkönnyebbülten ül le, s nem telik bele tíz percbe, a kislány békésen szunyókál édesanyja ölében.
A kocsiban ülők arcán megkönnyebbülés, hisz titkon mindenki érezte, hogy nem tudta volna nyugodt lelkiismerettel végignézni az anya és a kisgyereke szenvedő arcát. S úgy ahogy én is, köszönet és hála volt, mit a fiatalok iránt éreztünk. S ez újabb cáfolata volt annak, hogy a mai ifjúság nem tud udvarias és odafigyelő lenni.

Lecsó

Lecsó. Itt van a szezonja. Friss, ropogós paprika, érett paradicsom. Isteni ízek.

Csókolom. Anyukám lecsót szeretne főzni. Mondta, vegyek hozzávalót. Kistestvérem van, jön a foga. Nyűgös, folyton sír. Anyukám ezért nem tud jönni, apukám meg dolgozik. Kicsi vagyok még, nem vagyok még nyolcéves sem. Segítene nekem bácsi? Anyukám mondta, rendesnek tetszik lenni. Biztos szép paprikákat választ.

Hát hogyne, mondta az árus. Szép paprikáim vannak, de van melyik nem annyira kívánatos.

Lássuk. Egy kiló kellene? Hát jó. Az körülbelül ebből a méretből 25 db paprika. Töpreng. Anya nem tud jönni, apa dolgozik. A kislány még nem tudja, mi az a szép paprika. Neki meg van csúnya paprikája. Ki fogja elvinni? Senki sem. Elkezdi pakolni, egy szép, egy nem annyira szép. Egy szép, majd egy korántsem szép. Lássuk, jöhet még pár. Egy szép, meg van egy nagyon fonnyadt. Jöhet. Elégedetten csavarja össze a zacskó nyakát. Mindent el lehet adni, csak meg kell találni a megfelelő vevőt.

A kislány boldogan viszi haza a paprikát. Anyukám, szépet hoztam, a bácsi nagyon aranyos volt. Az anya belenéz a zacskóba. Igen kislányom, nagyon szépet hoztál. S titkon elhatározta, lesz meg egy-két keresetlen szava az árushoz.

A társ

Kora tavaszi délután volt. Munkája végeztével, szép lassan indult hazafelé. Nem sietett, hisz párja nem tartózkodott a városban. Otthon csak az üres lakás várta volna. Gondolta, élvezi egy kicsit a napsütést, hisz egész nap egy irodában üldögélt, fény alig ragyogta be a helyiséget. Barátnője mindig tanácsolta neki. Klára, többet kellene sétálnod, üdítő lehet egy kis friss levegő. Most megfogadta tanácsát, úgyis gondolkodnia kellett.

Lassan harminc fele közeledett, s még nem volt gyermeke. Jóformán a munkájának és a párjának élt. Elégedett volt, boldog és gondtalan. Egészen idáig. Párja gyermeket akart. Népes családban nőtt fel, szerette a gyerekeket. Itt az idő a családalapításra, mondta.

Klára nem érezte magában elérkezettnek az időt, bár tudta, hogy túl sokáig nem várhat. Nem volt boldog gyermekkora, anyja érzelmileg labilis volt és depressziós. Apja korán elhagyta őket, ő hároméves volt. Nem emlékszik rá, még csak képe sincs róla.

Klára, amíg párját meg nem ismerte, addig őrajta is mutatkoztak a labilitás enyhe tünetei. Máig meg van győződve róla, hogy anyjától örökölte ezt a fajta érzelmi hullámzást. Tudta, hogy ő ezt mennyire rosszul viselte, mikor szüksége lett volna tanácsokra, vagy csak egyszerűen ölelésre, s anyja nem volt sehol. Titkon ettől félt, hogy ő is így fog viselkedni gyermekével, bármennyire is szeretné őt.

Egy zsúfolt játszótér mellett sétált el, s leült nem messze tőle egy padra. Figyelte az anyukákat és gyermekeiket. Különböző mentalitású szülők, ki türelmesebb, ki kevésbé. Egy helyes arcú kisfiúra lett figyelmes. Izgága volt, egy perc nyugta nem volt. Anyja kevésbé volt vele türelmes, többször szólt neki oda egy kicsit hangosabban. Ilyenkor a fiúcska egy kicsit megszeppent, de a következő pillanatban már folytatta is csínytevéseit. Az anyán látszott, hogy feladja, s csak figyelte, hogy legalább baja ne essen. Fáradt volt, és kissé szomorkás. Klára már éppen fel akart állni, mert úgy gondolta, hogy ez a kis jelenet nem viszi előre döntésében, inkább csak visszatartja, mikor is észrevette, hogy egy férfi közeledik a kis család felé. Az apuka láttán mint az anyának, mint a kisgyermeknek felcsillant a szeme. A férfi puszit adott felesége arcára, majd suttogott neki valamit. Erre az asszony elsétált a legközelebbi padhoz, leült, és elővett egy újságot. Arcán nyoma sem volt már szomorúságnak. Néha felnézett, s szemében boldogság volt szeretteit látva.

S ekkor Klára rádöbbent arra, hogy mennyit számít az, ha egy anyának van egy társa, ki segít neki. Ha már annyira fáradt, hogy már a gyermekével sem tud türelmes lenni, akkor jön az apa, s máris másképp látja a világot. Anyja egyedül volt, nem volt segítsége. Senki.

Ő nincs egyedül, és nem is lesz. Van mellette egy csodás ember, aki nagyon szereti őt, s tudja, hogy mindig, mindenkor számíthat rá. Döntött. Itt az idő a családalapításra. Már csak egy dolog hátra. Közölni a férjével, hogy ha a természet is úgy akarja, életükbe egy kis csöppség fog érkezni.

Egyek vagyunk

Szemedbe nézve keresem önmagam,

Mit láthatok, tudom - bennem is jelen van.

Tekinteted áruló - érzést megformáló,

Mely az én szememben is volt már látható.

Pillantásod felismerni csak úgy tudom,

Ha éltem meg ehhez foghatót - ily hasonlót.

Látva bút, s látva örömteli könnyeket,

Átérezni? - csak az emlékeimből meríthetek.

Akkor tudom milyen, ha könnycsepp hull,

Ha bútól a könnyem nekem is kicsordul.

Ha lelkemben az öröm boldogságot fakaszt,

Akkor tudom, mit takar szemed ragyogása.

Ismerem az érzést, melyet érintésem ad,

Hisz tőled is kaptam, kapom minduntalan.

Oly sok érzelem, mit egyformán tapasztalunk,

Csak úgy lehet – ha te és én EGYEK vagyunk.