Rabságban

Ő bizony sosem adja fel az elveit. Nincs olyan nő, kiért ezt megtenné. Szereti az életét, a hétköznapjait, a bulis hétvégéket. Élvezi, hogy rágyújthat, élvezi, ahogy a torkán lecsúszik a maró alkohol. Élvezi, hogy szabad, mint a madár. Ha valaki szereti őt, szeresse így… Manapság csak egy bánatja van. Ivócimboráját, bulis társát, gyermekkori jó barátját behálózták. Remélte, hamar eloszlik előtte a rózsaszín felhő, de az még sűrűbbé vált. Elvette az eszét egy selymes bőrbe bújtatott boszorkány. A minap is hívta őt. Tomi, vár a tekegolyó. Gurítsunk egyet. Nem lehet. A bogárkám nem szereti, ha kimaradok. Azt meg főleg nem, ha füstösen, bűzösen jövök haza. Ilyenkor még az ágyba sem akar beengedni. Ezt nem engedhetem, s kacsint egyet. Ugye megérted? Így egymaga indul neki az éjszakának. S magában csak dúl-fúl. Hogy változhat meg így egy ember? Ő bizony sosem lesz szerelmes… De őt is utoléri a végzete, egy vörös hajú démon képében. Ő még ilyen szép nőt sosem látott. Az első találkozáskor így szól, kezében egy pohár whiskyvel. Meghívhatom egy italra hölgyem? Igen, egy ásványvizet kérek. Buborékmenteset. Gyűlölöm az alkohol szagát…s szigorú arckifejezéssel, jelentőségteljesen a pohara felé pillant. Mely - mielőtt még az ajkához ért volna - fél úton megáll. Mintha valami megdermesztette volna. A pillantás, az a varázslatos pillantás... A cigarettát már elő sem veszi…
A rózsaszín felhő az ő józan gondolkodását is eltakarja. Vágyja a nőt minden egyes pillanatban. S közben észre sem veszi, hogy régi énje lassan elveszni látszik. Rabságban van a saját életében, hiszen nem a saját, hanem a nő életét éli. Csak azok a varázslatos szemek ne lennének…
Tudja és érzi, hogy valami nem jó. Az élet azonban megoldja helyette. A varázslatos szemek másfele kacsintanak. S ő - bár szíve cefetül fáj - végre úgy érzi, újra a régi lehet… Már újból élvezi, hogy rágyújthat, élvezi, ahogy a torkán lecsúszik a maró ital. Élvezi, hogy szabad, mint a madár. Ha valaki szereti őt, szeresse így…

A királylány

Kislányként nem álmodozott arról, hogy királylány legyen. Se a királyfiról, ki fehér paripán jön, megmentve őt a gonosz boszorkától. Pedig álmaiban sokszor riogatták bibircsókos arcok, rekedt, vinnyogó hangok. Volt egy elképzelése, milyen is lehet egy királylány. Szép, kedves, csodálattal néznek rá, segíti az árvákat, az elesetteket és nem utolsó sorban a bajba jutott állatokat. Ő így képzelte. Ő viszont sose tartotta magát szépnek, se kedvesnek, se nőiesnek. Senki se csodálta, és inkább ő szorult segítségre. Így úgy érezte, sosem lehetne királylány. Így nem is vágyott rá….
Ma már felnőttként persze máshogy tekint a király lányára. Számára ö már csak egy mesefigura. Ilyen olyan pozitív tulajdonsággal felvértezve, a világ összes szépségével felruházva. Így meglepődve hallgatja szerelme gyengéd, érzelmekkel teli mondatát. Megismertem egy királylányt, ki itt ül előttem. S szeméből a rajongás és csodálat, ami sugárzik. S ekkor előtörnek belőle gyermekkori gondolatai. A tökéletes lányról, akiről úgy gondolta, sose lesz. S most sem gondolja, hogy az lenne. Csak kapott egy kis cseppet abból az érzésből, milyen lehet királylánnyá válni. A szeretett férfi királylányává.

A pánik

Az anyuka erősen szorítja kislánya kezét. Érzi, hogy valami nincs jól. Az utcát nagyon sokan járják, túl sokan. A tűzijátéknak vége, s az a sok nép egyszerre akar indulni. Ők is indulnának, mert az utolsó vonat nemsokára elmegy. Ha nem érik el, itt ragadnak a nagyvárosban, az otthonuktól messze. Kislánya síros hangon szól. Anyuci fáj, ne szorítsd ennyire… Az anyuka így felemeli, s a nyakára ülteti. Most arra kell figyelnie, hogy ne essen el. A tömeg egyre jobban körülöleli. Valaki kiabál, hogy mozduljanak már valamerre. Ő is kiabálja, bár a hangja alig hallik, elcsuklik a feltörő félelemtől. A percek, melyek eltelnek, szinte óráknak tűnnek. Gyermeke megérzi félelmét, kinek így már a könnye is kicsorbul…
Az anya úgy érzi, hogy összenyomja a tömeg. S nem tud merre menni, hiába is próbál. Kezével kislánya lábát markolja, testét erősen tartva. A nap élményei elhalványulnak, csak azt kívánja, hogy végre szabad levegőre érjen. S egyszer csak az emberek távolodni kezdenek. Az anya léptei gyorsabbá válnak, s amint teheti, szinte futva teszi meg a métereket. Kislányát leemeli válláról, és magához öleli. A keze, még mindig remeg, s ránézve gyermekére, lelkiismeret-furdalás az, mit érez. Hagyta, hogy a pánik eluralkodjon magán. Védeni minden áron, csak ez volt a gondolataiban. De úgy érezte, a helyzet túlnő rajta. Elviselhetetlen volt maga a gondolat, hogy gyermekének akár baja is eshet, és érezte, hogy képtelen a racionális gondolkodásra… ez máig életének egyik legijesztőbb pillanata.

A zene hatása

Kezében az előző napon kikölcsönzött újsággal lép be a könyvtár ajtaján. Az olvasóterem az, mely felé vezeti útja. Körülnézve a helyiségben, a könyvtároson kívül senki nem tartózkodik. Szinte vágni lehet a csendet. Nem hallatszik újságpapírok zörgése, se a számítógép billentyűinek kopogása. A számítógépek előtt üres székek várják az internetezni vágyókat.
Tamás, miután az újságot lerakja a pultnál, megszokott helyére igyekszik. Messzebb a pulttól, messzebb a számítógépektől. Nyugdíjasként már megteheti, hogy hosszabb időt eltölt a könyvtár falain belül, így igyekszik a legnyugodtabb helyet kiválasztani magának. Mindennapos vendég, így már jól ismerik őt. Néha beszélget is a könyvtárossal, de szívesebben olvas inkább. Kiválasztva az első újságot, leül a kényelmes székbe. Talán pár perc telik el, mikor is felnézve egy fiatalembert pillant meg a pultnál. Kire ránézve, egy kedvetlen, boldogtalan ember benyomását kelti. Vidámságnak nyoma sincs rajta. Testtartása görnyedt, olyan, mintha hatalmas súly nehezedne vállára. A könyvtáros kérdésére, hogy tagja-e a könyvtárnak, igennel válaszol. Szeretném használni a számítógépet, mondja, majd előveszi olvasójegyét. Majd elfoglalva az egyik gépet, a fejére fejhallgatót téve merül el az internet világában.
Tamás újból belemerül az újságba, de a csendbe már apró billentyűkopogások is belehallatszanak. Gondolata vissza-visszatér a fiúra. Sajnálat, mit érez. Nem érti, mi van ezekkel a fiatalokkal. Egyre több az elkeseredett, életunt gyerek. Ahogy ezen gondolkodik, a fiú irányából zeneszó üti meg fülét. Kellemes zene, de bele se mer gondolni, mennyire üvölthet a fülben, ha még így fejhallgatón keresztül is ennyire hallani lehet. Ahogy figyeli a fiú arcát, látja rajta a változást. Komor arckifejezése mintha enyhülne, teste enyhe mozgásba lendül. Szemét becsukja, s átadja magát az érzésnek…
A könyvtáros Tamás felé fordul. Zavarja a zene? mert akkor szólok neki. Tamás csak rázza a fejét. Isten ments. A fiú talált valamit, miből töltekezhet. Ne vegyük tőle ezt el…

Ballagás

Az általános iskolai évek számára véget értek. Ez a búcsúzás fájdalommal teli volt, könnyes szemmel tekintett vissza az iskola falai közé. Fiatalságának egy hosszú korszaka fejeződött be, melyben sikerek és kudarcok, szép és kevésbe szép pillanatok váltották egymást. Kicsiny gyermekként belépve az iskola kapuin, majd onnan távozva serdülő lányként. Nyolc év hosszú idő…
A középiskola számára nem volt élményekkel teli. Nem alakultak ki mélyebb kapcsolatok, nem fogta meg az iskola varázsa. Így a búcsúzás sem volt annyira fájdalmas. A „Ballag már a vén diák…” kezdetű dal éneklése közben nem csuklott el hangja a feltörő könnyektől. Ezek az emlékképek kísérik, miközben lánya középiskolai ballagására készülődik. Szeretné, ha emlékezetes lenne. A virágcsokor, mellyel lánya végigjárja az iskola folyosóit, nem lesz túl nagy. Pár szál csupán, gyönyörű csokorba kötve, egy kis meglepetéssel megtűzdelve. A szalagon apró tarisznya, alatta kis szöveg, „elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek”. A búcsúzás pillanatai, mikor véget érnek, a családé lesz a főszerep. Melynek apraja, nagyja kivonul a természetbe, a nagymama hétvégi faházának kertjébe. Közös grillsütés, és hosszú, önfeledt beszélgetés…S ő majd ott fog ülni a diófa alatt, s csak nézi „lassan felnőtt” lányát. Leperegnek majd előtte a múltbéli emlékek, ahogy lánya cseperedik, ahogy végigküzdi az iskolás éveket, hogy végül elérkezzen ez a pillanat is. S ekkor majd odamegy hozzá, és csak ennyit mond. Sok sikert kívánok neked. Kívánom, hogy teljesüljön az álmod, mit annyira elterveztél. Hisz ezért dolgoztál szorgalmasan, oly hosszú éveket…

A mosoly, mely bárcsak örökké tartana...

Egy újságcikk került a kezébe. A fiók mélyéről, az emlékek közül. Lánya arca van rajta…

A lánya szinte mindig mosolygott. Mikor kicsi volt, bánat ritkán látszott arcán. Tudott örülni mindennek. Egy csokinak, vagy egy használt ruhának, melyet nővére kinőtt. Emlékszik rá, mikor lányának nyári ruhára volt szüksége, a turkálóban egy narancssárga kis szoknyára akadt, melyen csillagok voltak. Felvéve, a kislány arcán az elragadtatás látszott. Sokáig forgott a tükör előtt, miközben figyelte a csillagok mozgását. Szerette azt is, ha fényképezték. Ilyenkor a mosoly az arcán még szélesebb lett, még a szeme is nevetett.
Sokszor mondták neki. Eszter, ez a kislány egy csoda. Közelében az ember nem tud mást tenni, csak mosolyogni. Tudta ő. Próbált is tenni róla, hogy ez a mosoly megmaradjon.
De a kislány, ahogy kinőtte a gyermekkort, megtapasztalt egyet-mást. Az élet tartogatott számára csalódásokat. Ilyenkor anyja érezte a bánatát. Mintha vele együtt ő is átélte volna. Volt még mosoly, de már egyre több szomorúsággal vegyülve. Ma már kevesebbet mosolyog. Tiszta szívéből csak ritkán…

Eszter kicsit szomorúan nézi a papírt. Az újságcikk négy évvel ezelőtti. A város híres szórakozóhelyéről szól. Fiataloknak fenntartott hely, hol koncertek sorozata szórakoztatja az ifjúságot. A cikk címe: Hétvégi vidámság, fergeteges buli. A szöveg alatt egy kép, ki tudja hányból kiválasztva. Ezen a képen a lánya táncol, szinte csak ő látszik rajta. Akkor még fülig érő szájjal, tiszta szívéből és boldogan…