Anya, léteznek szörnyek?

A boldog pillanatok és a nyugalom, mi jelen van e családnál. A gyermekek szeretetben nődögélnek, a nagyobbik kislány, Tímea lassan már tizenegy éves. Náluk a televízió csak a meséről szól, s a számukra megfelelő filmekről. Csúnyaságot, félelmetest nem igen látnak. A szülök, mindig figyelnek erre, ezzel egyfajta védőburokkal takarva be gyermekeik lelki világát.
Szülinapi parti, csupa izgalom. Ötödikes fiú az ünnepelt, melyre Tímea is hivatalos. Nem nagy csapat, tízen, ha vannak. A fiatalok szülei, remélve, hogy gyermekük délutánja jól sikerül majd, indulnak teendőikre. Az ünnepelt anyja tapintatosan félrevonulva, de azért készenlétbe állva hagyja magára a fiatalokat.
Zenék sokasága, finom falatok s játékok jellemzik a délutánt. Tímea körülnéz a szobában, mely fiú dolgokkal teli. Fegyverek, katonák, repülők s a falon kisebb plakátok. Számára ismeretlen filmek, szemének nem kellemes arcok, mik szerepelnek rajta. Majd meghallja osztálytársai suttogását. Még nem láttam, nézzük, nézzük…..s mindenki a videó elé kuporodik. Tímea is leül, hisz ő is a kis csapathoz tartozik. Izgatottan várja, hogy mi lesz az a film, mit nézni fognak.
Ahogy nézi a képkockákat, érzi, hogy remegés kezdi uralni gyomrát. A szemét eltakarja, észre sem véve, hogy mindenki őt nézi. Csak ezt hallja. Nem lehetsz ennyire nyámnyila. S hallja kuncogásukat. Az, hogy kinevetik, meg jobban idegessé teszi őt. A szemét nyitva hagyja, s teszi, mit a többség kíván. De a nyugodtság és a jókedv elszáll. Fél a látványtól, mit a tévé ad.
Mikor a bulinak vége, s édesanyja érte jön, kérdésére ezt a választ adja. Jó buli volt anya… A hangja viszont nem meggyőző, így édesanyja tovább faggatja. Történt valami kislányom? A kislány először hallgat, majd mégis megszólal. Anya, léteznek szörnyek? Mert én ma láttam….s reméli, hogy a válasz az, mit hallani szeretne. Mert soha többé nem akarja látni őket.

Szabadság íze...

Kilép az iroda ajtaján. Teste könnyed, s úgy érzi, hogy lelke már nem akar testéből elmenekülni. Ügyvédnél volt, azzal a férfival, kivel hosszú évekig házasságban élt. Már nem is látja őt, csak kezében a válásáról szóló papír tanúskodik létéről. Erősen szorítja, nem engedi. Úgy érzi, élete legfontosabb, s legjobb döntése, mit a kezében tart.
Körülnéz, ráérősen szemléli az embereket. Valahogy, most látja is őket. Elindul egy irányba. Arra, merre ő szeretne. Léptei egyre lassulnak. Nem kell sietnie, van idő. Mindent figyel, állatot, embert, a fákat s a növényeket. Kíváncsian fedezi fel a környéket. Egy kósza gondolat suhan át agyán. Olyan vagyok, mint egy GYERMEK, mind, aki most fedezi fel a világot. S mosolyra húzódik szája. Ekkor egy ember szólítja meg, mely hangra gyomra megfeszül. Hirtelen eltűnik a béke, s a nyugalom. A volt férje az, nem látja, de tudja hogy ő. Nem akarja az érzést, s felriad.
Kinyitja szemét. Először álmosan pislogva próbálja felfogni, hogy mi is történt. Majd oldalra fordítva fejét, férjét fedezi fel az ágyban. Az álombéli érzés, mi a gyomrában keletkezett, még mindig meg van. Ekkor próbálja felidézni a csodát, mit előtte érzett, de nem sikerül neki. Újra érezni akarja. S most már tudja, mit kell tennie. Érezni a papírt a kezében, hogy újra felfedezze a világot, hogy újra GYERMEK lehessen.

A sírás

Többször sírt. Akkor is, ha csak kicsit fájt neki valami, s akkor is, ha lélekben nagyon szenvedett. Úgy érezte, neki ez könnyebbség. Mintha valamit elengedne általa, hogy a könnyeivel a fájdalom is elhagyná testét. Ez persze a problémáját nem oldotta meg, de tisztább fejjel tudott gondolkodni.

Régi történés, sok-sok évvel ezelőtt. Általános iskola, ötödikes osztály. Akkor még volt délutáni oktatás, hamar sötétedett, a folyosó hosszú volt, és üres, hisz javában fojt az óra. Az iskolával szemben volt egy templom, ilyenkor sötétben félelmetesen magasodott tornya, ahogy az utcai lámpák megvilágították. Nem szeretett ránézni, ilyen késői órán.

Nem volt szófogadatlan lány, jobban félt a tanároktól, mint sem, hogy ne engedelmeskedjen. Akkor is feszülten figyelt, de valami elvonta figyelmét. A lányok, kik mögötte ültek, sugdolóztak. Nem hallott semmit, de valahogy úgy érezte, róla folyik a társalgás. Önkéntelenül is megfordult, hisz nagyon nem szerette, ha háta mögött kibeszélik. Mikor ránézett a lányokra, tudta, hogy jól gondolta. A mosolygásuk, majd kuncogásuk elárulta őket. Nem bírva tovább, így szólt. Mégis, mi az, amin nevettek? S érezte gyomrában a feszültséget. A tanár éppen abban a pillanatban nézett rá. Kovács! Mit képzelsz, hol ülsz? Netán moziban? Érezte, hogy az arca vörös lesz, s a kuncogás, mit a lányok felől hallott, most mintha hangosabb lett volna. Kinevették.

Ekkor a tanár kiküldte őt az osztályteremből, életében először. Ki az üres folyósóra, a kísérteties templomtorony társaságába. Majd becsukva mögötte az ajtót, folytatta az órát. A lány meredten állt, legszívesebben elindult volna az aula felé, hol a portás néni olvasta mindig kedvenc könyvét. De nem mert elmozdulni, mert félt, ha a tanár kijön, és nem látja itt, abból is baj lesz. Azt kívánta, bárcsak rosszalkodna még valaki, hogy kinyíljon valamelyik osztály ajtaja, s legyen rabtársa. Még soha nem akart ennyire valamit, hogy megtörténjen. Mert félt. Nem tudta megmagyarázni miért, de rettegett. Ekkor érezte, hogy könny szökik a szemébe, s elkezdett sírni. Szinte némán, hogy senki meg ne hallja, engedte ki magából a feszültséget. Mikor már úgy érezte, hogy eléggé megnyugodott, erőt véve magán nézett körül a folyósón. S akkor vette észre a folyosó végén a portás nénit, ki közeledett felé. Odaérve hozzá, így szólt a lányhoz. Ismerlek téged Marika! Nem vagy te rossz gyerek! Nem tudom, mit vétettél, hogy kiküldtek a teremből, de azt látom, hogy nagyon megviselt. Szeretnéd, ha itt maradnék veled?

A lány arcán először csodálkozás, majd megkönnyebbülés látszott. A portás néni hangja nyugtatólag hatott rá. Honnan tetszett tudni, hogy itt vagyok a folyosón? Kérdezte tőle. Igazából nem tudom aranyom, egyszerűen csak éreztem, hogy jönnöm kell. Biztos nagyon erősen akartad, hogy valaki segítsen.

Kóbor macska...

Lakótelep, komor panelházak, hideg és süvítő szél. Az egyik ház előtt, a bokrok sűrűjében, fekete nőstény macska. Pár év már van a háta mögött, kóbor ő, s magányos. Simogatást sosem érzett, csak félelmet. Egyik szemével már nem látja a világot. Talán kutya, talán egy macska, mi megsértette őt, ezzel örökre elvesztve látását. Keservesen nyávog, a hideg és az éhség kikezdte erejét. A lakások ablakai csukva, nem hallani panaszát, nincs, ki rajta segítsen. S mégis valahogy mindig van. A tél kegyetlen, de a macska igazi túlélő. Nem tudni, hogyan, s honnan szerzi élelmét, de annyi mindig van, hogy életét mentse.

Mikor már a nap egyre melegebben süt, s a tavasz köszönt a tájra, a macska hasas lesz. Majd később apróságok születnek, mely közül egy marad életben. Ő is bokor lakója lesz, fekete, mint az anyja. Bájos kismacska, gyerekszemnek csábító. A ház egyik lakója, apró kislány, kitartóan próbál közeledni hozzá. Beletelik sok időbe, míg a kis állat közel engedi magához. A nőstény macska, a bokrok sűrűjéből figyeli az apróságokat, ahogy ismerkednek egymással. Ha a kislány már nincs ott, mindig kölykéhez megy, s alaposan megmosdatja. Ott, ahol a gyermeki kéz érintette.

A kislány otthonában, naponta többször hangzik el ily mondat. Anyuci. Szép cica, aranyos, szeretném őt. De igen válasz sosincs.

Egyik reggel a kislány lelkesen elindulva keresi kis barátját. Sérülten, s fájdalmasan nyávogva találja az egyik bokor aljában. Mellette anyja, ki őrzi őt. A kislány felemeli a kisállatot, kinél most nyoma sincs kedvességnek. Fáj neki, hol fogják, így neheztelően morog. A kislány anyjához fordul segítségül. Az állatot felviszik, s ellátják, később orvos is látja. Új otthonában, az első napját tölti.

Sötétedik, a nőstény macska keresi kölykét, de nem találja. Kóborol, s egy óvatlan pillanatban az útra téved. Neki nagyon nagy sebességgel közlekedő autók közt próbál áthaladni, de ezúttal nem jár szerencsével. Ott fejezi be törődést nem ismerő, magányos életét, és senki sincs, ki megsiratja.

Iskolai ünnepély

Iskolai ünnepély. Egyenruhás kislányok és kisfiúk állnak csöndben, az iskola aulájában. Előttük a tanárok kiválasztottjai, szépen szavaló, talpraesett gyermekek. A tömegben egy arc vágyakozva figyeli őket, álma, hogy ő is ott legyen. Alsó tagozatban, negyedik évében jár már. Tanul verseket, sokat. Anyukája mindig mondja. Nórika, szépen formálod a szavakat, a tanító néni biztos értékelni fogja. S ilyenkor a kislány hallgat. Szavalt ő már neki, de dicséretet sosem kapott. Igaz, kicsit lámpalázasan próbálta versét mondani, így a tanító néni pár nyugtató szóval, s reményt nem keltő arccal ültette őt vissza. Kiválasztva sosem volt. Valami hiányzik belőle, gondolta. Így kicsit kedvét szegve tanulta tovább a verseket, de már csak önmagának.

Évek telnek, s a kislányból nagylány lesz. Nórikából Nóra. Már középiskolás, első évét kezdi, de már határozott elképzeléssel jövőjét tekintve. Sokat olvas, jó hangosan, hogy hangját szokja. Monológot, kis történeteket és sok-sok verset. Már néha közönsége is akad, barátai személyében. De a tanároknak sosem mutatja. Talán fél a kudarctól, talán fél, hogy újból úgy gondolja. Valami hiányzik belőle.

A média vonzza, talán a rádió, de még inkább a televízió. Műsort vezetne, szívesen. Csak egy a baj. Lámpaláza teljesen el nem hagyta, így ezt leküzdve tudja csak terveit megvalósítani.

Egyszer, mikor az osztályában egyedül marad, könyve fölé bújva, rajzolgatva mondja magában, félhangosan, kedvenc versét. A tanárnő lépései nem tűnnek fel számára, így azt sem tudja, hogy közönsége akad. Mikor befejezi, egy csodálkozó arcra néz, ki így szól. Nóra. Nagyon szépen szavalsz. Szépen formálod a szavakat. Az iskolánk rádiójába bemondót keresnek, ha gondolod, beajánlhatlak.

S így kezdődik pályafutása. Elején még akadozva, s nem éppen zökkenőmentesen, de már egyre kevesebb lámpalázzal hajtja végre feladatait. De nem feladva, „ki tudja, mit hoz a jövő”, gondolattal vállal el újabb és újabb feladatokat. S jóval később, mikor már a főiskola padjait rója, mindig eszébe jut tanára. Ki ezen az úton elindította, ki a bizalmát megszavazta.

Boldog nap....

Vannak napok, mikor nagyon boldog vagy, nyugalom, mit érzel, s mindenkire szeretettel gondolva telnek a percek. Mikor reggel felébredsz, s elérzékenyülsz. Egy írást olvasva, melyben annak az embernek a szavai szólalnak meg, kit nagyon szeretsz. Minden mondata hatással van rád, s érzed belőle az energiát. S testedben szeretet áramlik, s a csodálatos nyugalom. S ez az érzés kíséri végig a napodat, s a türelem sem hiányzik belőled, mikor a családodnak szükségük van rád. Köszönöm

Anyuci

Anyuci. Rátehetem a kezem a pocidra? Szeretném érezni a kis tesómat, ahogy mocorog. Meg éneklek is neki mindjárt. Ma könyvtárban jártam, a nénitől dalos könyvet kértem. Mondtam, kis tesóm születik, nem tudok még ringatót. Adott szépet, sok dalosat. Ha elég hangosan éneklek, most is hallja? Szeretném, ha megismerne, hogyha meghallja a hangom. Ha megszületik, majd mindig betakarom. Kismacskát már cumiztattam. Kisbaba se lehet más. Meg is etethetem, ha gondolod. S ha már nagyon fáradt leszel, akkor majd ringatom. A szomszéd kislány mindig mondja. Tudod a babák mennyit sírnak? Nem tudom igaz. De én akkor is látni akarom. Anyuci. Hallod, amit mondok?

Anyuci már bóbiskol. Közben nagy, gömbölyödő hasát fogja. Arcán nyugodtság és mosoly. Keze szinte már a pocakjához nőve, mely kéz már egyre ritkábban fogja elsőszülött gyermeke kezét. A gyermek óvatosan fogja meg a hasat, s tapogatja.

Hol vagy kistesó? Mutasd magad. Látom, anyuci keze mozog, akkor most megfogom.

S óvatosan megfogja anyja kezét, s általa érzi a babát is. Elmosolyodik. S végre úgy érzi, ha csak egy pillanatra is, hogy ő is hozzájuk tartozik.

A könyvtár hőmérséklete...

A könyvtár előtt nagy a forróság, nyitás előtt jár jócskán az idő. A nyitva tartási táblán tizenegy óra olvasható, mikor is az ajtók kitárulnak. Kitartó napsütés esetén a csupa üvegfal kellőképpen átforrósodva melegíti a könyvtárat belülről, így aki arra számít, hogy a forróság elől bemenekülhet ide, nagyot csalódik. Csak akkor jár némileg a levegő, ha az ajtón a tábla átfordul. Zárva helyett Nyitva olvasható rajta. Mert ilyenkor a kulcs átfordítása, s a fotocellás ajtó nyitott állapotban marad. Az ajtón betérve szemben a ruhatár, mi található. Ilyenkor nyáron, mikor az emberek a leglengébb ruhában lépnek ki az utcára, a fogasok üresen maradnak. Értékek, mik az olvasónál találhatóak, gazdájukkal együtt járják körbe a könyvtár helyiségeit. 

Nyitás van. Az ajtók kitárulnak, s az emberek a forróság elől menekülve sietnek be az ajtón, mit sem bánva a sorbaállást. A kölcsönző részleg felé. Szép lassan, egyenként tűnnek el a sorok között, mindenki máshova, érdeklődési körének megfelelően. Aki a szépirodalmat szereti, annak igen meleg fogadtatásban lesz része. Az ablak mellett, az üvegfalak közvetlen szomszédságában kénytelen kedvenc íróját keresgélni, s tőle számára ismeretlen könyvet felfedezni.  Ők igen hamar feltűnnek a kölcsönző pultnál, a rekord sebességgel megtalált új olvasmánnyal. Akik a könnyedebb, romantikus, izgalmas olvasmányt szeretik, azokra sem vár sokkal jobb hőmérséklet. Bár a nap sugarai megkímélik őket, de a levegő, mi a kis kuckóban van, fullasztó. Így lassan, szemmel láthatóan nem kellemes fizikai állapotban sietnek a kölcsönző pulthoz, hogy inkább a szabad levegőt válasszák. Legyen az bármennyire forró. S együtt érző pillantás kíséretében búcsúznak a könyvtár dolgozóitól.

Akik az olvasóterembe érkeznek rögtön, ők megtapasztalhatják, milyen a forróságból klimatizált helyiségbe érkezni. Talán még egy enyhe fázást is tapasztalhatnak a jelentős hőmérséklet különbség miatt. Ott sokkal tovább tartózkodnak a vendégek, s ha mégis a másik oldalra kényszerülnek, senki nem érti. Miért csak az egyik helyiségben van klíma? Ez egy nagyon jó kérdés. Miért?

Új frizura...

Óvoda kapuja, melyet apróságok lépnek át nap, mint nap. Ki vidáman és felszabadultan, ki szorongva és anyja szoknyájába kapaszkodva. Apró kislány, Zsuzsika, még négy éves sincs, fején bájos kis copffal vidáman lép át rajta. Mosolygós, óvó néni kis kedvence. Csacsogós, fodros szoknyájában sokszor a tükör előtt táncol. Nyár van, forróság, s hosszú barna haja nyakára tapad. A nap egyre melegebb, s délután, mikor anyukája megy érte, kislányára nézve, elhatározza. Kell a rövid haj. Otthon, lefekvés előtt, mikor már a mesén is túl vannak, így szól kislányához. Holnap reggel elmegyünk egy nénihez. Bájos hajat varázsol neked, rövidet, s nem lesz meleged. Nyugodtan táncolhatsz, amennyit szeretnél. A kislány bólogat. Nem igazán tudja, mit jelent, de a bájos haj és a tánc említése elég neki.
Másnap reggel, óvoda előtt a kislány már a magas székben ül. A tükörrel, háttal vágják haját, jó sokat. Hátul felnyírva, kis gomba frizura. Anyukája büszkén figyelő őt. Nyugodtan üldögél lánya, a fodrász néni mikor végez, megdicséri. Most megnézheted, bájos az arcod, tudod e?
A kislány lelkesen néz a tükörbe, s mikor magát megpillantja, a vidámság pillanatok alatt lelohad róla. A következő pillanatban már sírva mondja anyukájának. Anyuci, hol a szép hajam? S ezen túl, mondhat neki bárki bármit, csak ezt hajtogatja. Mit mondanak az óvodában? A lányok nevetni fognak. S anyukában értetlenség, majd lelkiismeret furdalás. A kislánya szomorú, pedig ha tudná, hogy mennyire jól áll neki ez a frizura. A következő fél óra a sírásról szól, s az oviba beérve se múlik. Az óvó néni gyorsan felméri a helyzetet. Anyukája kezéből a kislányt kiszabadítja, s mondja. Menjen nyugodtan, a többit rám bízhatja.
S anyuka elindul haza, s őrlődik, s már szeme előtt rémképek hada. Egy óra múlva, már nem bírja. Visszamegy az oviba, s beles a szoba ajtaján. A kislánya középen ül, arca mosolygós, s már nincsen semmi baja. Az anyuka mellett kisgyerek oson be, s a kislány anyja csak ennyit hall. Zsuzsika, nagyon jó a hajad.

Fájó emlék

Mikor jön egy fájó gondolat, egy rossz érzés,
azt mondom: megállj!
Ne törd át biztonságot jelentő falaimat!
Nem akarlak! Távozz tőlem!

De mind hiába, nem hallgat rám!
Közelít, és nem hátrál.
Érzem a szorongást, és nem tudom az okát.
Fájdalom ébred bennem,
és most gőzerővel telepszik rám.
Mi az, mi zavarja nyugalmam?
Tán baj jön? Vagy rossz emlék csupán?
Választ nem kapok, nincs más,
csak a kétely, és a magány.

Majd lassan tisztulni kezd,
és már érzem, mi az mi bánt.
Másnak csak egy arc,
de nekem maga a keserű valóság.
Mi eddig eltemetett emlék volt,
az most előtör és fáj.
Amikor újból meglátom, de valaki más oldalán...

Gondolat

Becsukom szemem - s csak rád figyelek
gondolatban érintelek s bőröd érzékelem,
szép lassan haladva, orcádat megérintve,
ujjammal tapintva forró szád s szemed.

Kezemmel vállad s puha nyakad ölelem,
óvón körbefonva, oly védelmezve lelked.
Szívedhez érve, szeretetet árasztva,
remélve hogy megérint őszinte szikrája.

Csupán gondolat - ereje csodák kapuja,
melyet kinyitva, nincs olyan, mi gátolna...
Adhatsz és kaphatsz, mindent mit akarsz,
csak engedd - hisz a gondolat szárnyal.

Egyperces

Legfontosabb a makulátlan kinézet. Gondolja, anélkül nem tenné ki a lábát az utcára. Haj tökéletesre legyen fésülve, csatok hada, hogy úgy álljon, ahogy kell. Egy kis rúzs, mely nélkül az ajak elképzelhetetlen. A ruha szépen vasalva, mindennap mást felvéve. Nehogy valaki megszólja, hogy nincs miből választania. A tükör előtt állva megállapítja, ma is jó munkát végzett. Senki nem szólhat, tökéletesre sikerült, mint mindig. Kis táska, melyben illatszerek sokasága. Parfüm, fésű és az elkerülhetetlen rúzs. Hisz enni kell, utána kell az utánpótlás. Elindul, a munkahelyére érve elismerő tekintetek hada. Szívét melengető. Főnöke érkezik, kitől már várja a megszokott mondatot. Klaudia, hogy ma milyen csinos megint.
Ez most elmarad. Nincs jó hangulata, csak bosszúság, mi az emberből árad. Klaudia végig néz magán. Mi az, ami nem jó? Hisz tökéletesnek látta. Nagy kétségbeesésében észre sem veszi, hogy ővele semmi baj. A főnők máshol jár gondolatban.
A nő napja már el van rontva. Gondolja, reggel jobban odafigyel, ha kell még többet áll a tükör előtt.
Késő este van, lepihen a család. A férj alszik, a gyerekek már álmodnak. Leveti makulátlan ruháját, és egy mozdulattal a szennyesbe dobja. Lefürdik, lemossa a festéket, majd megborzolja haját. Talán még a fejbőre is könnyebben lélegzik. Kinyitja a kis gépét, és lekuporodik. Folytatja a regényét. Régóta írja már, sok oldal kész. Főszereplője egy fiatal nő. Természetes szépség, sugárzik belőle a szabadság. Haja lazán fürtökben lógva, arca egészséges, mint a makk, festéket még nem látva. Egy kis pántos ruha, semmi különleges. Csak úgy fújja a szél, mikor táncol.
Írja a sorokat. Újabb tulajdonsággal vértezi fel. Szerencsés nő, nem érdekli, hogy mit gondolnak róla.

Egyperces

Tessék mondani, lehet enni a ruhatárban? soká kerülök én még haza, megéheztem. Ne tessék rám így nézni, az embernek valahol enni kell. Tudom, nem illik, meg mi lesz ha lemorzsázom a kabátokat? De hát hogyan tenném, hisz azok ott lógnak a fogason, szépen, egymás mögött. Van szendvicsem, szépen becsomagolva, óvatosan kiveszem. Meg van vizem is, ha megszomjaznék.
Meg hát közben szeretnék beszélgetni is egy kicsit magácskával. Hallani szoktam ám, ahogy az emberek mesélnek, s maga bőszen bólogat. Biztosan érdekli, amit mondanak, különben nem bólogatna ennyire.
Mesélhetek én is? Van ám sok minden, amit én is tudok mesélni. Túl sokan nem hallgatnak meg, anyám az, akinek mondani szoktam. De hát ő meg elfoglalt, és látom rajta, hogy mikor látja, hogy készülődöm, megkönnyebbülés mutatkozik a szemében. Gondolja, estig bizton nem érkezem. Gyorsan csinál is nekem szendvicset. Áldott jó anya.
Ki kell mennem? Itt nem ehetek? Tiltja a szabályzat? S ha nem vennék észre? Ha megbújnék a sarokban, a kabátok között? Ott kinn hideg van, lefagynak az ujjaim. S különben sem izgalmas ott egymagamban. Jó, akkor nem eszem. Bírom még, csak beszélgettem volna egy kicsit.
Akkor beljebb megyek, olvasgatok egy kicsit. Az emberek itt kedvesek, hangosan köszönnek, s mondják is gyorsan. Nyugodtan beljebb mehet, leülhet hátul, a fotelban, olvashat szép csendesen. S már fordulnak is el tenni dolgaikat. Elfoglalt emberek. Most senkinek nincs kedve beszélgetni.
Sétálok a polcok között. Érdekes könyvek, sok mindenről szólnak. Egyiken megakad a szemem. Nagy betűkkel van írva, hívogató. Leemelem, majd leülök a fotelba, amit oly kedvesen felajánlottak.
A könyvre ez van írva. A MAGÁNY. El kezdem olvasni.

Hurrá! Nyaralunk!

Mindig is féltem a folyótól. Félelmetes, hatalmas, örvényekkel teli víznek képzeltem el, és annak gondolom ma is. Első találkozásom vele, városi ember lévén egy sátorozás alkalmával történt. A Duna egyik holtágában, Bölcskén sátoroztunk temérdek mennyiségű szúnyog társaságában. Utólag belegondolva nem is tudom, volt-e olyan pont a testünkön, ahol ne lettünk volna tele apró vérszívókkal. Aki ott él, bizton tudja, milyen az.
Matrac biztonságában próbáltunk a vízben úszkálni, sodrás nem igen volt, de emlékszem nagyon féltem.
Ahogy egy kicsit kijjebb merészkedtünk, messze távol a folyó közepén éppen egy uszály fordult. Ahogy láttam a hullámokat felénk közelíteni, sok minden lejátszódott bennem. Akkor már éreztem, hogy a folyó nem az én világom.
De ahogy lenni szokott, természetesen pár év múlva újból felé sodort az élet. Csak hogy szokjam. Ráckevén tartottunk egy kellemes hétvégét, sok ismerősömmel, ami tulajdonképpen egy kisebb horgászparadicsom volt. A kis ház előtti mólon napozgattunk, s el kellett telni egy teljes napnak ahhoz, hogy a lépcsőn óvatosan lesétálva belemerjek menni a Duna vízébe. Utána már nem volt gond, hatalmasakat fürödtem. Igaz, nem volt sodrás s nagyon nyugodt volt a víz. Mintha egy kicsit közelebb kerültem volna a folyó világához.
Míg egyszer csak hirtelen ötlettől vezérelve Győrben kötöttünk ki párommal, egyik nagyon kedves barátunknál. Egy elég érdekes ötlettel álltak elő, mi kiderült csak nekem volt az. Kenuval evezzünk le körülbelül 25 kilométert szintén holtágban, nagyon izgalmas és kellemes kirándulás. Az első, ami számomra problémát okozott, hogy még soha nem ültem kenuban. Gondoltam, miért is ne. Biztos nem lehet valami nagy dolog. Lelkesen, bár némi félelemmel indultam neki a kirándulásnak. Hárman ültünk a kenuban, elől ültem én. Beletelt jó pár percbe (órába), mire rájöttem az evezés titkára. Az első óra után egy kicsit kiszálltunk pihenni. Már akkor nehezemre esett a menés. Fájt minden porcikám. Folyamatos evezéssel, szinte mozdulatlan üléssel, nehogy feldőljön kis kenunk, egy örökké valóságnak tűnt az út. Mikor már látszott úti célunk, ami indulásunk után négy órával volt, mintegy felrázásképpen egy vízi motoros száguldott el mellettünk. Az utolsó pillanatban tudtunk biztonságos helyen megállni, mert még meg is fürödtünk volna Nos, már akkor tudtam, hogy valószínűleg nem fogok többet ilyen ajánlatnak engedni. Mikor megérkeztünk a célunkhoz, megpróbáltam kiszállni a kenuból. Szó szerint csak próbáltam. Egy kis (nagy) segítséggel sikerült is. Napokig kín keservesen sikerült csak leülnöm, meg egyáltalán nem félre érthető mozdulatokkal menni. Ennek ellenére tényleg jól éreztem magam, de a legjobb az volt, mikor a lábam újból földet ért. Szeretem a stabil dolgokat, erre már többször rájöttem.

Gondolkodás megváltozása....

A szekrény mélyén, a temérdek iskolai jegyzetek között, egy két évvel ezelőtt megírt filozófia dolgozatára akadt a minap. Kíváncsian lapozott bele, hisz ezt az óta nem olvasta. Többször átírva, újabb gondolatokkal tarkítva készült el a munka, ez volt az első be adandója.
Most két év távlatából, újra átolvasva, kénytelen belátni, hogy élete akkor a negatív gondolkodás jegyében telt. Véleménye a világról, az emberi létről, a hasznosságról és az igazságról nem sok pozitív gondolatot adott.

Többek között ezek a gondolatok foglalkoztatták.
Az a baj, hogy elsiklunk a lényeg felett. Minden tettünkkel azon vagyunk, hogy keressük és megtaláljuk azt, ami által könnyebbé tehetjük mindennapjainkat, itt konkrétan az anyagi dolgokra gondolva. Nem foglalkozunk az élet megannyi szépségével, mert az nem visz előre minket. Ahhoz, hogy minél sikeresebbek és gazdagabbak legyünk, csak olyat cselekszünk, mellyel pénzhez jutunk, mert az hasznos. Egész életünkben tanulunk, ami nem lenne baj, csak nem vagyok biztos benne, hogy azt, amit valójában kellene. Persze mindig úgy gondoljuk, hogy ezt a saját, és a családunk érdekében tesszük, hiszen csak így tudunk érvényesülni, versenybe szállni embertársainkkal. Csak mikor már elszáll felettünk az idő, akkor jövünk rá, hogy nem is éltünk, és nagyon sok, valóban hasznos dolgot elszalasztottunk, s a családunk számára idegenekké váltunk. Ha körülnézünk a világban, akár a média által, akár a közvetlen környezetünkben, akkor láthatjuk, hogy tényleg minden a pénz, az érvényesülés és a siker körül forog.

Ma már gondolkodása lényeges változáson ment keresztül. Ha körülnéz a világban, nem csak a rosszat látja. A hétköznapok könnyebbségét sok ember számára a „dolgokhoz való hozzáállás” megváltozása hozza el. A szépség meglátása, apróságok felfedezése, melyek gyógyírként hatnak ebben a rohanó világban. A pénz fontos, annyira mindenképp, hogy a megélhetésünket ne fenyegesse veszély, de a lélek egészsége fontosabb. Ő ezt már tudja. S látja sok emberen is a változást, bár valószínűleg a változás már régóta tart, csak ő még nem volt nyitott rá.
Azt tudja, hogy ha ma adnák neki ezt a feladatot, lényegesen pozitívabb gondolatokkal lenne teli.

Az idei nyaralás...

Nálunk az idei év nyaralása. Hatalmas hőség, panellakásban harmincöt fok körüli hőmérséklet. A lakás frissen lemeszelt falat kíván. Lelki szemeim előtt már elképzelem fekete macskánkat, ahogy szépen, komótosan, sétálva az előszoba falai között, szőrét dörgöli a frissen meszelt falhoz. De a meleg közbeszól. Reggel, pár falat nyámmogása után, megbizonyosodva arról, hogy marad még elég a tányérban, elfoglalja helyét a lakás leghűvösebb részén. A kád alatt lévő lavórban tér újból nyugovóra. Így aggodalmam hamar elszáll. Mire újból felébred, már a falak is megszáradnak.
A tervek azért vannak, hogy minden zökkenőmentesen, flottul működjön. Csak meszelés, s más semmi. Jöhet a mész megvásárlása, tizenhat literes kiszerelésben, negyven fokban kerékpár csomagtartóján hazacipelve. Majd jön a gondolkodás, hogy hogyan lehet a fehérre meszelt falat az előszobában megóvni a macska, a „tányérjától fél méterre minden irányba fröccsenő” evésétől. Remek ötlet születik lemosható tapéta formájában, tetején színcsíkkal díszítve. Újabb biciklizés, egy teljes guriga tapéta megvásárlása, melyből két méter lesz felhasználva. Az összhatás tökéletes. A gyermekek is így gondolják, mert meglátva így szólnak. Az egész előszoba ilyen legyen. Meggyötört pillantás részemről, majd a megadás. De ha már az előszoba ilyen, akkor a vécé sem nézhet ki másként. A végeredmény, még egy guriga tapéta szükségeltetik. Természetesen a város másik végében található áruházban, de szerencsére korai nyitással, még elviselhető hőmérsékletben. De ahogy lenni szokott, valami mindig elfogy, s az nem nézi az időt. Így naponta legalább egy biciklizés negyven fokban, s minden alkalommal megállapítva, ez nem fehér embernek való hőmérséklet.
Említettem már a kellemes fokokat a lakásban. A ház ura, ki a meszelést végzi, napokig fürdik saját izzadságában. De a falak gyorsan száradnak, s a munka halad. S én egy hétig ronggyal a kezemben élem napjaimat, s fedezem fel mindig az újabb lemosnivalókat. De az eredmény, hófehér falak. S közben sziporkázó ötletek mindenki részéről, melyek a lakás díszítésére vonatkoznak. Szerencsére van egy nagyáruház, mely szinte állandóan nyitva, így egy pár este, mikor már a nap lenyugvásra készül, felkerekedünk, hogy a kívánságokat teljesítsük. Így repül el két hét, s a terv maximálisan végrehajtva.
Volt izzadás, volt fürdés, s volt sok kerékpározás. Akár egy Balaton körüli bicikli túra.

Őt ne figyelje senki....

Mennie kell. Hiába mondja, nem szeretne, az anyja hajthatatlan. Újból kilépni a lakása ajtaján, ki a biztonságból, számára idegőrlő feladat. De hát fiam, neked kellett a zene, hallja mindig. Akkor vidd is vissza. Érti ő, hogyne értené. De az utca népes, sok ember lakja. Tudja, nincs messze a könyvtár, s ha siet, hamar odaér. Belépve a biztonság, mi fogadja.
A könyvtárban lenni jó. Az emberek ott csak saját magukkal vannak elfoglalva. Nyugodtan nézelődhet, s megfigyelhet mindent, mit akar. S addig válogathat, ameddig szeretne. Nem úgy, mint a zeneboltban, hol árgus szemekkel figyelik őt, hátha keze rossz helyre vándorol, s olyat tesz el, mit nem szabad. Ezért nem megy többet olyan helyre, mert őt ne figyelje senki. Tudja, hogy mi az, amit szabad. Anyukája megtanította.
Kezében a cd lemezt szorongatja. Az asztalhoz érve más ül ott, számára ismeretlen fiatal. Szép lány, kedves lány, de nem a megszokott kép, mi fogadja. A lány ránéz, s kíváncsian méregeti őt. A fiú gyomra már idegesen rándul, s a szíve kicsit erősebben kalapál. Miért nézi őt? Zavarában a cd-t nyújtja.
Dolgozik a gép, a vonalkód leolvasó csippan. A lány így szól. Maradt még egy otthon, meghosszabbítsam? S a fiúnak a szemei kerekednek. Az nem lehet, ő visszahozott mindent. Most csak ez az egy volt nála. Körülnéz, úgy érzi, mintha mindenki őt figyelné. A könyvtár biztonsága elillanni látszik. Nála nincs cd, és nem tudja, mi tévő legyen. Pánik az, mi úrrá kezd lenni rajta. Aztán hirtelen meghallja. Bocsánat, megvan a ludas. Visszahoztad valóban. S a lány mosolyog, mintegy bocsánatkérésképpen. Viszel most másikat?
A fiú nem válaszol, csak a fejét rázza. Csaknem fellök valakit, úgy siet ki az utcára, hogy ott tovább szaladva, mielőbb hazaérjen, most már az „egyetlen” biztonságot rejlő lakásba.

Az éjszaka félelmei...

Kicsiny szoba, barátságos, kislánynak való. A tapétán zsiráfok, vidámságot előhívó színekkel. A sarokban a polcon plüss állatok, s babák sokasága. Nappali világosságban ez a szoba a boldogság szigete.

Laura az ágyán fekve lapozza kedvenc mesekönyvét. A képeket nézegeti, olvasni nem igen olvassa. Mellette cicája fekszik, mély álomba szenderülve, kicsiny teste gazdija lábához bújva. A kislány néha-néha felpillant, s körülnéz a szobájában. Minden olyan nyugodt, minden olyan szép. Nem érti, miért van, mikor aludni tér, s a nappali világosságot felváltja az éjszakai fény, benne már nem ez a kép él. Megváltozik a környezet, a zsiráfok a falon sötét foltokká válnak. A szőrmék a sarokban egy alakká tornyosulnak, rémisztő alakká, mely felé pillantani sose mer. Neki kell a világosság, és kellenek a színek. Talán, ha nem lenne egyedül a szobában. Szülei azt mondják. Nagy vagy már kislányom. Már hét is elmúltál. Nem aludhatsz mindig lámpafénynél. S a világítást lekapcsolják. S ő nem szól, mert nem mer. Abból eddig még jó sosem származott.

Apa mondta mindig. Nem akarom, hogy nyámnyila kisasszony váljék belőled. Vajon mit szólnának a barátnőid, ha megtudnák, hogy ennyire félős vagy? A kislány nem tudja, hisz ezt annyiszor hallotta már apjától, hogy megemlíteni a barátnőinek sosem fogja. S ezzel a beszélgetés lezárva. S a kislány, ahogy tud, alszik, hol jobban, hol kevésbé. Van mikor nem fél annyira, van, mikor az éjszakát a paplan alatt tölti. Anyukája néha benéz hozzá, ő talán engedné. De apa határozott, s anya inkább hagyja. Jobb a békesség a házban.

Egyik délután rosszul érzi magát, hánynia kell. A közérzete nagyon rossz, betegség uralja kis testét. A hányás nem csillapodik, s az éjszaka kínlódással telik. Anyja ott marad mellette, egy szemhunyásnyit sem alszanak. Talán már éjfél is elmúlik, mikor kihívják az orvost. Ő rögtön kórházba küldi, hisz már jócskán ki van száradva. Ott infúzióra kötik, hányás ellen adnak neki kúpot. Körül sem néz, bár nincs teljesen sötét, félhomály van és hallja a lélegzeteket maga mellett. Talán a kimerültségtől, de pillanatok alatt elalszik.

Másnap reggel, mikor felébred, gyerekeket lát a szobában, van köztük kisebb, mint ő, de van ki nagyobb nála. Hatágyas, s minden hely foglalt. Mikor az est elérkezik, s a nap már nem látható, várja a rémképeket. De nincs semmi. Az ajtó nyitva, hisz a nővéreknek figyelniük kell rá. Nincs egyedül, hat gyerek légzése nyugtatja szívét. S hosszú idő óta először nyugodt az éjszakája, s reggel végre pihenten ébred. Ekkor mondja neki az orvos kedvesen. Ha jobban érzed magad, holnap már hazamehetsz. Erre a kislány csak ennyit mond. Doktor bácsi, fáj a hasam és hányingerem van. Nem érzem jól magam. Majd magában gondolja. „Csak had maradjak még egy kicsit, mert itt nem talál meg a félelem”.

Hajas baba

Kicsi korából erre az egy szülinapra emlékezett. Hajas babát kapott, szépet, göndört. Apró volt, de bájos. Barátnőinek már régóta voltak hajas babái, neki még sosem. Hétéves lehetett, mert az iskolát már várta izgatottan. Szülei köszöntéséről, gyertyáról és édes ízről nincs emlékképe. Talán nem volt torta, talán hamar véget ért, de az izgalom, az megmaradt benne. Babával a kezében rohant le a lépcsőn, szélsebesen szedve lábait, hogy más is lássa, amit kapott. Csillogó szemmel tartotta kezében, s várta ugyanazt az örömet mindenki szemében, mit ő is érzett.
Lent a ház előtt, a pokrócon ült már a kis társaság. Három barátnő, kikkel jó barátságban volt. Előttük babaház, apró bútorok és ruhák. Ismerős látvány, hisz mindennap így játszottak ők, közösen. De most nem figyeltek rá. Az egyik kislány kezét figyelték feszülten. Majd síró, rekedtes hangot hallott, s a lányok kacarásztak. Végre ő is meglátta, mi az, amit csodáltak. Egy legalább kétszer akkora baba volt a kislány kezében, mint az övé. Új, hisz eddig még sosem látta. A kislány felültette, majd elfektette, és a baba sírt. Ő is száját tátotta, és csodálta.
Közben kezében az apró babát szorongatta. Valahogy már nem érzett késztetést, hogy megmutassa. Hisz a másiknak nyomába se léphetett. Az öröm szép lassan elszállt, s vele együtt az izgalom is. Már éppen fordult volna vissza, hogy felvigye, mikor az egyik barátnője így szólt.
Mutasd a babád, de szép. Gyönyörű a haja, és a ruhája. Most kaptad? Megfésülhetem?
S ő lassan felemelte, és megmutatta a kislányoknak. Kik ugyanúgy csodálták, ahogy a másikat az előbb. Hisz mindkettő bájos volt, és mindegyiknek megvolt a maga szépsége. S végre önfeledt játékba kezdhettek.