Képzeletbeli utazás

Fenséges tó tükrén siklik kis csónakom. Apró esőcseppek simogatják testem, s kezemben az evezőlapát fel-fel kavarja a víz békés nyugalmát. Előttem a part, hol kis faházikó várja érkezésem. Élvezem a csendet, melyet csak az esőcseppek halk kopogása, s a felkavart víz csobbanása kísér. Partra érkezvén megkezdem utam, feltérképezve e csodás tájat, melynek szépsége s apró titkai segítenek nekem lelkem megnyugvásában.

A kis ház tornáca felől csodaszép madárdalra felfigyelve, s hallgatva őt, a szabadság érzése az, mely bennem kavarog. Halkan megközelítvén, szavam hozzá szól. Szabad vagy, tiéd a levegő, a magasság, bármikor birtokodba veheted, ha repülni támad kedved! Vidd magaddal kérlek lelkem rabságának érzését, s repülj , hogy én is érezhessem a szabadság édes mámorát. S a kismadár repül...

Tovább sétálva, a kis ház mögötti erdőhöz érve fedezem fel a hatalmas, öreg fákat. Számtalan kis erdei állat, lakók élőhelyei, sokat látott, tapasztalt, bölcs öregek ők. Szavam hozzájuk szól. Kérlek benneteket hatalmasok, segítsetek, hogy meglévő tudásomat, tapasztalataimat megfelelő módon tudjam hasznosítani, vigyétek el tőlem a bizonytalanság érzését. Enyhe szellőt érezvén testemen, a fák levelei mozgásba lendülnek, mindegy jelezvén, hogy hallották kérésemet.
Megnyugvással folytatom képzeletbeli utamat.....

A kis erdei úton sétálva, fedezem fel azt a szépséget, mely egy gyönyörű színekben pompázó pillangó képében jelenik meg. A természet egy apró csodája, s legyen bármily apró is ez az élet, hatása fenséges. Kérlek pillangó, ne hagyd, hogy elmenjek az élet megannyi szépsége mellett. Hisz feltöltődvén ezekből a pillanatokból lesz teljesebb, nyugodtabb az életem.

Kis rétre kiérve, sétám lassan végéhez közeledve, mikor is megálljt parancsolok lábaimnak. Lélegzet visszafojtva, némán figyelve, ahogy egy nyuszi család, biztonságos távolságra tőlem szalad át a mezőn. Szeretet, mit oly erősen érzek. A család, s a kötelék.
Megállva a rét közepén, kezem kitárva a világ felé, kiáltom hangosan.
Kérlek segíts, hogy ezt az érzést, mi bennem van, ne veszítsem el soha! Szeretni mindent, s mindenkit! Ez a lét értelme.
S szép lassan kinyitom a szemem......Utazásom véget ért......

‎

Mese

Egyik délelőtt úgy adódott, hogy volt szerencsém meghallgatni Bródy János előadásában a Micimackót, s nagyon kellemes emlékeket idézett fel bennem. Erről a dalról a kisebbik lányom jutott eszembe. Mikor körülbelül két-három éves lehetett, alig lehetett őt elvinni a képernyő elől. Imádta nézni a Micimackót. Bevallom őszintén, nekem is nagyon a szívemhez nőtt ez az imádni való kis maci, a Tigrissel, Malackával, Bagollyal, Fülessel s Zsebi babával egyetemben. Természetesen ahogy lenni szokott, nemsokára gyűjtögető életmódba kezdtünk, hisz mindenből Micimackó figurás kellett. Kezdve a kedvenc kispárnával.


Az én gyermekkoromban nagyon sok rajzfilm volt, melyek valószínűleg sok apróságnak, illetve felnőtt nézőknek adtak sok örömet.
Mind közül nekem legjobban a Vuk nőtt a szívemhez. Ki felejtené el ezeket az oly híressé vált mondatokat. „Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok! … Segítsetek Vuknak, a kis rókának!”
De nagyon szerettem a Vízipók-csodapókot és a Mézga családot is. Mai szemmel visszanézve igen csak különböznek a mai technikával készült meséktől, de ugyanúgy imádni való mindegyik. Ezek a sorozatok később még a lányaimnál is a kedvencek közé tartoztak. Ez is bizonyítja, hogy ennyi év után sem veszítettek a népszerűségükből.
Emlékszem, hogy esténként alig vártuk a TV maci megjelenését, hogy végre elkezdődhessen az esti mese. Imádtam a „Frakk a macskák réme” sorozatot, ami azóta is a nagy kedvenceim közé tartozik. Lukrécia és Szerénke, a két elkényeztetett macska örök harca a vizsla kutyával.
Rendkívül humoros sorozat volt a „Kérem a következőt”, Dr Bubó, a bagoly és a fülig szerelmes, jószívű barna medve, Ursula nővér főszereplésével. Kedvenceim közé tartozott még a Kockás fülű nyúl, mely a nevét hosszú füleiről kapta, amelyeket összecsavarva propellernek használ és így repülni is tud. S még sorolhatnám.....


Mikor a lányaim voltak kicsik, akkor minden vasárnap délután körülbelül egy órás időtartamban Disney meséket adtak. Kacsamesék, a felejthetetlen Dagobert bácsi, Balu kapitány, és a két kis mókus, Chip és Dale stb. Bevallom őszintén, az összes mesét megnéztem a lányaimmal. Engem is ugyanúgy elbűvöltek, mint őket. Nincs is annál jobb érzés, mikor a gyermekeinkkel együtt fedezzük fel a mesék világát, s együtt kacagunk, vagy éppen izgulunk rajta

A női szív

Mitől dobban meg erősebben egy női szív?

Ha látja közeledni kedvesét, ki iránt őszinte, csodás érzéseket táplál.
Az oltárnál, mikor kimondja azt a szót, mely a boldog jövőt jelenti a számára.
Ha érzi a testében a csodálatos, semmivel sem összetéveszthető anyaság érzését.
Orvosánál a monitoron látja születendő kisbabája szívének erőteljes, sűrű dobbanását.
Hasára téve kezét, érzi annak élénk mozgását.
Mikor meglátja világra jött babájának arcát, s féltőn fedezi fel őt teljes valójában.
Ha az első puszit adja piciny homlokára, s apró keze az övébe simul.
S először érinti kisbabája száját az éltető anyatej. S ha meglátja kedvese karjában szerelmük gyümölcsét.

Nagyot dobbanhat a szív, ha látja gyermeke első lépéseit, s meghallja először azt a szót, mely számára egy csoda, ANYA!

Együtt izgul vele az első óvodai napon, s meghatódva hallgatja gyermekét, ahogy a karácsonyi ünnepségen csillogó szemmel énekel.
Az iskola évzáró ünnepélyén, mikor gyermekét szólítják, s az büszke tekintettel indul átvenni az egész éves munkájáért járó jutalomkönyvet.
Ha gyermeke megosztja vele első szerelmi élményét, s ő vele együtt örül.
Az első csalódásnál, mikor a vállán sírja ki bánatát.
S még számtalan olyan pillanat van az életben, amikor egy nő szíve erősebben dobbanhat!
S nem utolsósorban, mikor először látja meg unokája arcát.....s próbálja rajta felfedezni oly szeretett gyermeke vonásait.

Sötét szoba

Sötét szobában tengeti keserves napjait
Súlyos függöny gátolja a beáramló fényt.
Nem kell neki világosság, ha lelkében sötétség honol
A magány, és a bánat ostromolja szívét.

Úgy érzi, hogy igen, ő ezt megérdemli.

Sötét szobában bántó szavakkal kínozta kedvesét
Nem látta arcát, de érezte a lelkében dúló csatát.
Nem tisztelte, félredobta, nem érezte ennek súlyát;
Mikor nézte az üres szobát, hiányára akkor döbbent rá.

Sötét szobában kínlódások között érzi
Hogy élete válaszút elé érkezett
Vagy meghal csendes magányában
Vagy helyrehozza az elrontott életet.

Mert tudja, hogy van még egy sötét szoba
Hol kedvese éli keserves napjait.
S tudja, hogy ott azt a vaskos függönyt,
Őneki saját magának kell elhúznia.

Énekkar

Mindig szerettem énekelni. Kisdobos nyakkendős koromból túl sok emlékem nincs az énekórákról, de mikor úttörő lettem, büszke voltam arra, hogy beválasztottak az énekkarba. Izgatottan készültem az első próbára. Lelkes voltam és nagyon komolyan vettem a feladatot. Mint mindenki az énekkarban.
Egyszer még a Magyar Rádióba is hívtak minket. Már az is nagyon izgalmas volt, ahogy a kis csapat készült az utazásra. Nekünk akkor ez hatalmas élmény és megtiszteltetés volt. Mai napig emlékszem a felvételre. S mikor megtudtuk, hogy mikor adják le adásban, az egész család izgatottan ült az egy szem Szokol rádiónk mellett, s feszült figyelemmel hallgattuk. Örök élmény marad....
A legjobban a menetdal versenyeket szerettem. Mindig is jobban vonzottak a lendületes, lelkesítő dalok. Sok, és kimerítő próba után a város egyetlen főutcáján menetelve mértük össze tudásunkat a többi iskola énekkarosaival. Természetesen egyenruhában, piros nyakkendővel a nyakunkon
Nem tudom, hogy valaha is nyertünk-e, de most így visszagondolva, talán mindegy is volt. Az élmény kárpótolt minket.


Akár hogyis, én örülök, hogy ezek az élmények megmaradtak nekem. Fiatalságom egyik legszebb időszaka volt.



"Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
Itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a széles rónaságról,
Mely a bőség kincsét ontja ránk.

Miénk e föld, erdő, mező,
Kalásza, virága nékünk terem.
Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
S az ének szálljon völgyön és hegyen."

Egyszer eljön értünk

Mikor megszületünk, egy új, csodálatos élet kezdődik.
Ahogy cseperedünk, még nem értjük, miért van az, hogy olyan emberek, kik közel álltak hozzánk, egyszer csak nincsenek többé.
Csak azt látjuk, hogy akik továbbra is itt vannak nekünk, az ő boldogságukra árnyék vetül.
Mikor már nagyobbacskák vagyunk, s kezdjük megérteni, hogy ez egy végleges, visszafordíthatatlan állapot, egyszer csak elkezdünk aggódni a szeretteinkért.
S ha már felnőtté válunk, elfogadjuk, hogy egyszer eltávozunk. Már nem aggódunk, nem gondolunk az elkerülhetetlenre.

Egészen addig, amíg....
..közeli kapcsolatba nem kerülünk vele.
Ez a kapcsolat lehet egy olyan ember elvesztése, kit nagyon szerettünk.
Vagy történik velünk valami, mi örökre megváltoztatja az élethez való hozzáállásunkat. Elkezdjük értékelni az elkövetkezendő napokat.
Ez a történés lehet egy olyan betegség, melyből csodálatos módon gyógyulunk fel.
Úgy érezzük, hogy kaptunk egy újabb esélyt az élettől. S a halál várhat....
vagy ha csak egy pillanaton múlik az életünk. Máris másképp értékelünk mindent.
De amit egyszer megtapasztaltunk, az mindig ott lesz bennünk.
S e tapasztalás által teljesebb életet élhetünk addig, amíg eljön értünk....


Félek az ismeretlentől. Félek attól, hogy hogyan következik be, a szeretteim ott lesznek e mellettem. El tudok-e búcsúzni tőlük.
Néha mikor eszembe jutnak ezek a gondolatok, akkor mindig ugyanarra a válaszra jutok. "A halállal saját magamnak kell szembenézni, de szeretném, ha ott lennének mellettem, mikor eljön az idő. Ha fognák a kezem, s útnak indítanának. Mert a halál kapuját úgy is egyedül kell átlépnem".

Kommunikáció

Van olyan ember, kinek szüksége van arra, hogy megossza másokkal a gondolatait. A jót és rosszat egyaránt. Van aki csak arra vágyik, hogy meghallgassák, de van, aki segítséget is szívesen fogad.
Olyan is akad, kinek nincs szüksége arra, hogy másokkal beszéljen. Úgy gondolja, saját magában kell lerendeznie dolgait.


Aki kommunikálni szeretne, az így vagy úgy, de megtalálja a módját. Hogy ezt hogy teszi?
Van kinek szüksége van az ember közelségére, hogy akár egy jó kávé mellett, barátjának öntse ki lelkét, szívét. Ilyenkor a mozdulatai, arckifejezései is segítségére lehetnek érzései kifejezésére.
De nem kell feltétlenül barát. Biztos sokan voltak már úgy, hogy valami késztetéstől vezérelve olyan emberrel kezdtek el beszélgetni, kit eddig csak felületesen ismertek. De valami miatt, úgy érezték, hogy most van itt az idő, hogy megnyíljanak előtte.
Van, kinek elég egy levélváltás. Már maga a levél megírása nyugtatólag hat rá, hisz tudja, hogy olyan ember kapja meg, ki megérti őt bánatában, vagy éppen vele együtt tud örülni.
Van ki verset ír, vagy leírja gondolatait, és kitárja a világ felé. S azáltal, hogy olvassák, ez is egyfajta kommunikációvá alakul át. Hozzászólnak, továbbgondolják, és ezáltal mindkét fél tanulhat és fejlődhet.
Vagy csak egyszerűen szeretünk egy költőt, és szeretnénk megosztani mindenkivel a verseit. Mert valamikor ezek a versek nagy hatással voltak ránk. S ki tudja. Lehet, hogy másokra is azok lesznek.
Ha látunk egy videót, vagy hallunk egy szép zenét. Lássa más is, és hallhassa is.
Hiszem, hogy mindenfajta kommunikációnak fontos mondanivalója van. Hisz nem véletlenül akarnak közölni velünk valamit.

Levél

Egyik nap munkahelyemre bejött egy kedves, idős bácsi. Egy kézzel írt levélről szeretett volna fénymásolatot kapni. Hivatalos levélnek tűnt, cirádás betűkkel volt tele, szinte hajszálpontosan egyenes sorokkal. Természetesen nem olvastam bele, csak ahogy ránéztem, külsőleg gondosan elkészített levél volt, mely arról árulkodott, hogy megírója igencsak adott az alaposságra. Hát igen, egy levélnek így kell kinéznie. Gondoltam.

S rögtön eszembe is jutott, hogy én nagyon régen írtam kézzel levelet. Amióta van elektronikus levelezésre lehetőségem, azóta szinte mindig géppel írok. Az meg már igencsak régóta van.

Mikor fiatal lány voltam, akkor még levélpapíron tudtunk csak levelezni egymással. Volt egy barátnőm, ki az általános iskola elvégzése után másik városba ment továbbtanulni. Például vele sűrűn leveleztünk. Akkor még azt hiszem, sima fehér papírra írtam. Később már használtam díszes levélpapírokat is. Egy időben még gyűjtöttük is őket. Legjobban a szép színes, virágos papírokat szerettem.
Talán volt /és van/ illatos is? Ki tudja már

Minden egyes levélírás előtt leírtam piszkozatba a gondolataimat, igen alaposan át kellett rágnom magam minden mondaton. Mert ha szép levelet akartam írni, nem lehetett benne tévesztés, szavak áthuzigálása. De az biztos, hogy nagy örömet okozott. Személyesen elvinni a postára, s utána izgatottan lesni a postaládát, hogy vajon mikor jön a válasz. S ez csak egy baráti levelezés volt. S vajon, aki szerelmes levelet várt? Nekem olyan nem volt, de bele tudok gondolni az izgalmakba

Most meg, egy kattintás, s abban a pillanatban jön a válasz. Bárhol is vagy a világban. Ezzel sincs semmi bajom, hisz rendkívül kényelmes, és nagyon hasznos is. Csak egy kicsit sajnálom, hogy a mai fiatalok talán még nem is írtak meg így levelet. S ha eddig nem tették meg, akkor szerintem már nem is fogják.

Emlékezés

Múlt vasárnap délelőtt, miközben főzőcskéztem, sok gondolat megfordult a fejemben. Leginkább a fiatal, tini éveimre gondoltam, próbáltam felidézni az akkori érzéseimet, eseményeket. Próbáltam emlékezni régen nem látott arcokra, azokra akik akkor a barátaim voltak vagy csak egyszerűen részt vettek az életemben. Sok minden eszembe jutott és sok mindenki. Ő viszont nem.....
Ma tudtam meg, hogy egyik barátnőm, kivel pár évig barátnők voltunk, meghalt...Az újságból tudtam meg. A halála hétfőn következett be...
De a gondolataimban nem jelent meg, pedig nem felejtettem el őt. Pár hónapja még  találkoztunk is. Fiatal volt még, s nem gondoltam volna, hogy most a halálhírét olvasom. Sajnos ilyen a halál. Könyörtelenül visz, ha itt van az idő.

Fény

Hívlak, vágyom rád vakító, tiszta, fehér fény
Járd át testem, lelkem minden zegzugát.
Titokzatos színben pompázó koronámon át
engedlek én gyógyító, lélekemelő utadon.

Látogasd meg királykék lelki szemem
Űzd el félelmeimet, s segíts engem az elmélyülésben
hadd fedezzelek fel teljes valódban, s ezáltal
eggyé válunk a nagy végtelenségben.

Folytasd utad  a teljes nyugalom, és béke szigetén
Erősítsd meg bennem e felemelő, csodás érzést.
Add nekem a tudást, s szabadíts meg a világ béklyóitól
Hogy általad belássak a kozmikus tudat tengerébe.

Erősítsd meg bennem a szeretet, s elfogadás érzését,
hogy mások is érezhessék a belőlem jövő odaadást.
S ezáltal ők is táplálkozhassanak, és érezzék,
ezt a csodás, tisztán ragyogó, békés energiát.

Jövő

A múlt történéseiből tanulva, sok mindent teszünk a jelenben, a jövő érdekében. Volt a múlt, s van a jelen. Éltünk egy életet, és élünk most. A jövő képlékeny. De vannak terveink. Vagy könnyen megvalósítható, vagy csak álmok. Legalábbis most annak tűnhetnek.

Sok mindent nem tapasztaltam, sok mindenre nem is vágyom. De van, amit szeretnék megélni, van amit szeretnék látni. De nem minden áron.

Nem láttam még a tengert. Soha nem éreztem milyen az, mikor a hullámzó víz mossa a lábam. Mikor beszippanthatom a tenger sós levegőjét. Ha a talpam alatt forró, finom homok van, s pálmafák között sétálhatok a naplementében. Ha nem jutok el? Sebaj. Voltam viszont tó partján, vízimadarak között. Lábamat lógatva vízébe, hattyúkat etettem. Figyeltem a sirályok röpködését, kis kacsák úszkálását.

Nem voltam még az ausztriai hegyekben. Nem láttam az osztrák falvakat, honnan a házak ablakából kinézve lehet látni a havas hegycsúcsokat. Hol a házak telis-tele vannak gyönyörű szép virágokkal. Csodaszép az év bármely szakaszában. Szeretnék eljutni. Ha mégsem? Akkor viszont a Mátra emlékéből töltekezem. Hol a havas erdőben túrázva, szarvasok és őzek között, fedezem fel az erdő szépségeit. S a hegycsúcsra felérve pompás látvány tárul elém.

Sokféle érzést megéltem, volt közte jó és rossz is egyaránt. Hol tanultam belőle, hol nem.

Egyvalamit szeretnék olyannyira. A teljes béke, nyugalom érzését a lelkemben. S akkor elmondhatom, hogy mindent megkaptam. Mert nekem az a minden.

‎

Kétely

Van, hogy egy apró kétely, egy csöppnyi bizonytalanság,
észrevétlenül beférkőzik a szíved legmélyebb bugyrába.
Úgy gondolod, ilyennek nincs ott helye, nem férne el,
de mélyen, alaposan megbújik, s készenlétben áll.


Vár, s hirtelen előbukkan, hogy megmutassa magát.
S te nem érted, mi az oka, ami miatt itt jár.
Mert tudod, és érzed, hogy nincs olyan, ami bánt.
S legyőződ, s az apró kétely, bizonytalanság tova száll.

Mama

Apró, vörös, göndör hajú kislány volt. Anyukája reggelente, mikor megfésülte, masnit kötött a hajába. Szerette a fodros kis szoknyákat, sokat forgott a tükör előtt. Szerette nézni a fodrok mozgását.

Otthonos, kicsi házban laktak, gyönyörű kerttel. Hol csodaszép virágok ékeskedtek, és finomabbnál finomabb gyümölcsöket lehetett szedegetni a fákról.Szeretett kint üldögélni a kertben, csodálni a szebbnél szebb lepkéket, ahogy egyik virágról a másikra repkednek. S a madarak énekét hallgatni, miközben egy kis széken üldögélve képeskönyvet nézegetett.

Volt egy mesekönyve, az volt  a kedvence. A nagymamájától kapta. Szinte mindig nála volt. Sok, színes kép volt benne, kisállatok képei, s mindegyik mellé kedves kis történetek. Mivel anyukája s apukája sokat volt távol, ezért ideje nagy részét nagymamájával töltötte, ki igazi nagymama volt. Ősz hajú, gondoskodó, s mindenben segítőkész. Leste unokája minden kívánságát, ha kellett, egymásután többször is olvasott neki. A kislány már kívülről tudta az egész könyvet, de akkor is újból és újból el kellett neki olvasni. Nagyon sok boldog napot töltöttek együtt.

Egyik nap nagymamája mintha egy kicsit más lett volna. Nem mosolygott annyit, s mintha nehezére esett volna azoknak a teendőknek elvégzése, ami eddig könnyedén ment. A kislány nem értette mi történt, így hát megkérdezte mamáját. 

- Mama! Valami rosszat csináltam?

Ekkor mamája odaültette az ölébe.

- Kiscsillagom, te nem tudsz semmi olyat csinálni, ami miatt én elszomorodnék. Mindennél jobban szeretlek. S ha egyszer már nem leszek itt veled, csak hunyd be a szemed, és próbálj erősen rám gondolni. S megfogod látni, hogy ott vagyok, s mindig is ott leszek.

A kislány egy pillanatig erősen gondolkodott, majd összehúzta  szemöldökét, és így szólt.

- Mama! Te nem mehetsz sehova! Ki fog nekem mesét olvasni, ha ahhoz lesz kedvem?

Nagymamája elmosolyodott, de gyorsan el is kellett forduljon. Egy könnycsepp gördült le az arcán.

Egyik reggel a kislány mikor felébredt, nem látta sehol mamáját. Kiült a kertbe, a kis mesekönyvével, s várta hogy jöjjön. S ekkor halk sírásra lett figyelmes. Anyukája sirdogált apukája karjai között. Érezte, hogy valami nagy baj van. Ekkor magához szorította  a könyvet, és összekuporodott. Jó kicsire, hogy ne találja meg a rossz hír. Ekkor érezte anyukája kezét a vállán. S hallotta a hangokat. Mama nem jön többé....Ennyit hallott. Ekkor befogta  a fülét. A könyv leesett az öléből. Nem tudta mit jelent  a halál, de érezte hogy olyan végleges. S ekkor eszébe jutott mamája mondata:

- "S ha egyszer már nem leszek itt veled, csak hunyd be a szemed, és próbálj erősen rám gondolni. S megfogod látni, hogy ott vagyok, s mindig is ott leszek."

S ő erősen becsukta szemét, próbált koncentrálni. S valóban nem sokára hallotta mamája hangját, ahogy mesél neki. S látta az arcát, ahogy kedvesen mosolyog rá. 

Elkezdett sírni....

Diszkó

Kamasz koromban alig vártam az első olyan napot, mikor elmehettem táncolni. Mint ahogy most is, akkor is imádtam a zenét. Volt egy MK27-es típusú kézi magnóm. Mindig vártam a rádióban a kívánságműsort, s mikor olyan számot játszottak, ami nagyon tetszett, felvettem. Utólag belegondolva, igencsak meg kellett dolgozni minden egyes felvételért. Vigyáztam is rá rendesen.

A lakótelepünkön volt egy ifjúsági ház, ahol tini diszkót tartottak. Délután öt órától este nyolcig szórakozhattunk. Tizennégy éves voltam, mikor először mehettem. Mondanom sem kell, nagyon nagy izgalommal készültem. Egy kicsit féltem is, de a kíváncsiságom erősebb volt. Homályosan emlékszem a teremre, azt tudom, hogy körben a falak mellett székek sorakoztak. Büfé kint volt a folyóson. Természetesen szigorúan alkoholmentes. Akkor még csak úgy táncolhattunk, ha fel lettünk kérve. Hát ez nagy bosszúság volt nekem, mert nincs rosszabb annál, mint diszkóban álldogálni, miközben sorban játsszák a kedvenc számaidat.


Az első táncfelkérésem nagyon muris volt. Az egyik fiú odahajolt a fülemhez, s mondott valamit. Én a hangzavartól semmit nem értettem.

Na vajon mit kérdezhetett? És vajon én mit feleltem rá? Hát ezt: Nem értettem, mit kérdeztél?

Mai napig mosolygok rajta, ha eszembe jut. Hát ennyit az első diszkós élményemről.


De azért nagyon jól éreztem magam. Egy táncra bizton emlékszem. Kacsatánc. Ma egy kicsit már bohókásnak tűnik, de akkor hatalmasat lehetett rá bulizni. Biztosan sokan emlékeznek még rá.


Azóta csaknem harminc év telt el. A kis kazettás magnót felváltotta az MP3 lejátszó. A lányokat már nem kell felkérni ahhoz, hogy jót bulizzanak. Nincsenek tini diszkók, és az élet este tíz után kezdődik. Mivel az ismeretségi körömben senki nem jár diszkóba, így nincsenek közvetlen tapasztalataim a mostani szórakozóhelyekkel kapcsolatban. Azt tudom, hogy fiatal éveimben kulturált, biztonságos szórakozóhelyek voltak.

S anyukám még így sem tudta lecsukni a szemét, amíg haza nem értem.

Kórház

Hosszú folyosók, kötszer és fertőtlenítő szaga. Régi, sivár kórtermek vagy szép, barátságos szobák. Az emberek szemében a hazavágyás és magány érzése.

Gyermekek osztálya, mely játékokkal teli. Hol síró, hol nevető apró szemek, szülök aggódó pillantása, gyengéd ölelése, vigasztalása.

Szülészet, hol fájdalom és öröm keveredik. Új élet jötte, kinek érkezése boldog könnyeket csal mindenki szemébe. Csecsemők sírása, s újdonsült anyukák odaadó pillantása.

Műtét előtti feszült várakozások, szobatársak közötti (egymásrautaltság) szükség kapcsolatok.

Kora hajnali ébresztések, látogatók utáni sóvárgások.

Osztályok, hol a betegekre minden pillanatban „odafigyelés” vár, hol élet és halál viaskodik egymással.

De ami nélkül ez nem működhetne, az az orvosok és nővérek elhivatottsága, hisz ki kórházba kerül, csak őrájuk számíthat.

Voltam már bent én is, és látogattam szeretteimet is.

Mindenhol segítőkész orvosokkal és nővérekkel találkoztam. Becsülöm bennük azt az általam olyannyira csodált türelmet és odaadást, ahogy naponta a sokadig emberrel is ugyanúgy foglalkoznak.

Nyilván nekik is vannak rossz napjaik, hisz emberek. Mikor kicsit türelmetlenebbek, s nehezebben végzik a dolgukat. Hisz naponta tapasztalnak szenvedést és félelmeket. De a segítség mindig ott van.


Biztos vannak, kik másképp látják. Vannak rossz tapasztalataik, negatív élményeik.

Nekem apró bosszúságokon kívül nem volt más, ami akár fakadhatott az én türelmetlenségemből, és nyugtalanságomból is.
Így látom a kórházat, és így éltem meg.

‎

Ébredés

Mikor kinyitod a szemed, és álmosan rácsodálkozol a világra....

Ha nem az az első gondolatod, hogy nem, nem akarok felkelni... A párodra nézel, és örülsz, hogy ott van veled, és megérintheted. Ha már érzed a frissítő kávé illatát a szádban. A langyos vízcseppeket az arcodon. 

Mikor a napodat végiggondolva, nem az jut eszedbe, hogy nem akarom végigcsinálni. 

Jól érzed magad, ha kilépsz az ajtódon, ki a szabadba. A kora reggeli csípős levegő jóleső érzéssel tölt el. Nem azt érzed, hogy fázol, hanem hogy üdítően hat rá. 

Ha úgy indulsz munkába, hogy nem siklasz el semmi felett. Észreveszel apró kis csodákat, mik körülötted vannak, s mire beérsz, még jobban feltöltődsz. S könnyedén végigcsinálod a napot. 

És este jóleső érzéssel csukod le szemed. Szép nap volt. 

Lehet, hogy boldog vagy? Én biztosan.

Mennyire emlékszünk életünk első éveire?

Egy vályogházban laktunk, anyám, apám, nővérem, nagymamám és nagybátyám. Nem volt meleg víz, se fürdőszoba. A konyhában hatalmas sparhelt, a szobákban kis kályha.

Kisgyermeki emlékeim között a házzal kapcsolatban nagyon keveset találok.
Van olyan kép előttem, hogy én és a nővérem középen fekszünk egy hatalmas ágyon, hófehér paplannal betakarva, szüleink oltalmazó karjai közt.

Emlékszem arra a jóleső melegre,mit akkor éreztem, mikor a konyhában a sparhelt mellett üldögéltem.

Kint az udvaron volt egy kis fáskamra. Szerettem a fa illatát. Ezzel a kamrával kapcsolatban van egy nagyon rossz emlékem. Olyan élénken él bennem, mintha most történt volna.

Volt egy sánta kis csibe, mely nagyon a szívemhez nőtt, nagyon sokat foglalkoztam vele. Ő az én kis csibém volt. Éjszakára ebbe a kamrába csuktuk be őket. Nem tudom rajta kívül mennyi baromfink volt, csak ő maradt meg bennem. Egyik reggel, mikor felébredtem, első utam hozzá vezetett, De csak pihéket találtam. Véres pihéket. Elvitte valamilyen állat. A zokogásom olyannyira élénk az emlékeim között, hogy még most is kicsit összeszorul a szívem, ha rágondolok.

Nem emlékszem a kertünkre, csak arra, hogy hátul volt egy nagy kapu. Nem szabadott kimennem rajta. Van egy fénykép rólam, ami ott készült. Még karon ülő voltam. Anyám fogott, mellette nagymamám álldogált. Nagy fák voltak körülöttük. Szép volt.

Mikor már egy kicsit nagyobbacska lettem, egyszer jöttem haza a nővéremmel a boltból. Emlékszem üvegdarabokra az úton. Elestem, és pont rá. Nagyon csúnyán megsebezte a térdem. Mai napig meg van a helye.

Az utca végében volt egy nagy fekete kutya. Borzasztóan féltem tőle. Mikor egyszer egyedül jöttem haza, kint találtam az utcán. Emlékszem arra, hogy megdermedtem. A kutya odajött hozzám, és első két lábát feltette a vállamra. Akkora volt, mint én. Nem bántott, de akkor nagyon megijedtem. Azóta tartok a kutyáktól.

Emlékszem a házunk előtti kis rétre, hol volt egy körhinta. Egy téli kép ugrik be, hajtottam a hintát, egyedül voltam. Sokat gondolkodtam, hogy ez miért maradt meg bennem. Lehet, hogy magányos voltam? Óvodába nem jártam, és nem emlékszem egyetlen egy barátnőmre sem. Sőt, egyetlenegy gyerekre se.
Hat éves voltam, mikor elköltöztünk.

Ennyi jut eszembe. Ez volt életem első öt éve emlékképekben. Még van kettő fénykép rólam. Nagyon vigyázok rájuk, hisz az emlékek mellett csak ez maradt nekem abból az időszakból.

Tollas csodák

Él valahol egy kis kedvenc…egy kis papagáj, egy kisfiú…. Kotyócska a neve. Kedvence embernek és állatnak. A természet egy apró csodája, de gazdijának maga a minden. Hogy mi és ki ő? Megpróbálom elmesélni. Ahogy én látom….

Olyan kis lény, kinek hangja lehet lágy, duruzsoló, szívet melengető, de lehet határozott (foglalkozz velem), erőteljes, de mégis csodaszép. Ki csak ott érzi tökéletesnek a világot, ahol gazdija van, ha érzi közelségét, melegségét, hisz számára ez a megnyugtató (és utána esetleg jöhet a kis párja)

Mi neki finom falat? Vajon van annál finomabb, mint amit gazdi szeret? Nem hinném…..

Nincs egyedül. Kis-lények hada veszi körül. Szebbnél szebbek, bájosabbnál bájosabbak. Kedves tollasok…. Kis papagájok és pintyek. Ha közelükbe megyünk, érezzük azt a harmóniát, energiát, ami belőlük árad. Ahogy gondoskodnak egymásról, ahogy tollászkodnak, ahogy szeretik egymást.

Egyszer úgy hozta a sors, hogy én voltam, ki felügyelte a kismadarakat. Korán mentem, a nap szinte még fel sem kelt. Hatalmas csend volt, csak kis kotyogásokat lehetett hallani. Kis beszélgetést, mi nagyon megnyugtató érzés volt. Ahogy ténykedtem a konyhában, és készítettem kis reggelijüket, egyszer csak csodálatos dologra lettem figyelmes. Megállt a kezem, meg sem mertem moccanni. Az egyik kis pinty elkezdett énekelni. Csak hallgattam, és nem tudtam betelni e csodával. Akkor értettem meg igazán gazdijának oly sokszor elhangzott mondatát.

Csodás reggelünk volt, de mire feleszméltünk, már el is késtünk.

emberi sorsok

Van, hogy egy embernek félresiklik az élete. A saját hibájából vagy önhibáján kívül. Mikor meglátunk egy hajléktalant, nehezen tudjuk eldönteni, hogy melyikhez tartozik. Persze könnyen ítélkezhetünk. Boros palackot látva a kezében, biztos arra gondolunk, nem kellett volna annyit innia. És mi van, ha az utca tette ezt vele. A túlélés. Hogy melegedjen. Nem tudhatjuk.

Kedvenc boltunk előtt volt egy idős bácsi. Minden reggel, mikor vásárolni mentünk, adtunk neki egy kis pénzt. Biztosak voltunk abban, hogy a kocsmába megy vele. És akkor mi van? Neki ez kellett, a  túléléshez. De hozzá teszem, hatalmas volt benne a hála. Nagyon sokat beszélgettünk vele, iskolázott, értelmes ember volt, csak kidobta a felesége. Hogy miért? Nem lényeges. Egy ember volt, aki segítségre szorult.

A lakók mikor elkezdtek ellene lázadni, eltűnt. Nem tudjuk mi lett vele. Néha eszembe jut, talán már nem is él. Meglehet jobb is neki így.

Volt olyan karácsonyunk, mikor szenteste addig nem kezdtük meg a karácsonyi ajándékosztást, míg a házunk előtt lévő Ladában lakó három hajléktalannak nem vittünk ennivalót, bort és süteményt, és nem mentünk el megetetni azt a kóbor cicát, mely a város egyik könyvtára előtt lakott. Nekünk az volt az egyik legszebb karácsony szentesténk. Mondanom sem kell, hogy megint nem volt híján a hálának. A hajléktalanok részéről egy köszönöm, a macska részéről egy mély, határozott dorombolás.

De megdöbbentő, hogy az emberi büszkeségnek (?) mekkora a határa. Volt egy hajléktalan a lakótelepünkön. Régi, kopott, és bizton állíthatom, rendkívül koszos, szakadt ballonkabátban járt mindig. Télen és nyáron is egyaránt. Folyton csak abban, sose láttuk másképp. Folyamatosan a kukákat túrta, és mindig végignézte a kisebb szemeteseket cigaretta csikkek után kutatva. Egyik nap az állomásra indultunk. Nyár volt, fürödni készültünk. Megláttuk őt, és mivel a párom dohányzik, ezért gondolta, megkínálja cigarettával, mivel éppen egy szemetes felett kutakodott, adni akart neki pár szál cigit. A férfi ránézett, majd csak ennyit mondott.

- Nem ezt a márkát szívom.

Nem tudtam, sírjak e vagy nevessek. De legszívesebben zokogtam volna.

Esküvő

Egyik nap úgy adódott, hogy egy barátnőm megkért arra, kísérjem el őt egy esküvői szalonba. Csak bátorításra volt szüksége, és én szívesen mentem vele.

Mikor látok egy esküvőt, mindig elbűvöl a menyasszony ruhája. Amúgy is szeretem a fehér színt, a tisztaság érzését kelti bennem. A szalonba belépve csodálatos látványban volt részem. Szebbnél szebb ruhák, kiegészítők sorakoztak egymás mellett, és valahogy olyan melegség érzés volt bennem. Rögtön előtörtek az emlékek.

Amikor a saját esküvőmre készülődtem, izgatottan indultam az első ruhapróbámra. Akkor még nem voltak ilyen csodaszép szalonok, és ilyen különleges ruhák sem. De azok is ugyanúgy elbűvöltek, hisz egy esküvői ruha mindig gyönyörű. Szinte azonnal megtaláltam a számomra megfelelő ruhát, és boldogan léptem ki a varrónőtől. A fodrászom, a sminkesen én saját magam voltam, és nem okozott gondot a ruha felvevése sem. Mikor úgy éreztem, hogy készen vagyok, és mindent megtettem annak érdekében, hogy szép menyasszony váljék belőlem, odaálltam a tükör elé. A látvány még engem is meglepett. Csodaszépnek láttam magam.

De mintha nem is én lettem volna. Ennyit tesz egy ruha, egy rendezett frizura és egy kis smink? Vagy kell hozzá egy kis belső ragyogás? Egy kis (nagy) szerelem?

Ez mind meg volt. Talán ezért láttam magam ennyire szépnek.

Mikor kiléptünk a szalonból, hirtelen ötlettől vezérelve előkerestem a telefonom, és felhívtam a párom. Nem akarsz feleségül venni még egyszer? A válasz gyors volt. De igen.

Egy kismacska emlékére

Egy hideg téli napon érkezett hozzánk. Fekete-fehér, 3 hónapos lány cica volt. A menhelyről hoztuk ki, a csaknem 7 éves kislány cicánk mellé. Nem mondom, hogy minden úgy zajlott, ahogy elképzeltük. Elmaradt a boldog találkozás, helyette gyanakvó tekintetek, félelem és nagy fújás következett. A cicánk nem tudta elfogadni a kis jövevényt.

Szívszorító látvány volt, ahogy kétségbeesetten próbálta védeni a megszokott helyeit, és amikor a kiscica véletlenül beleevett az ő tányérjába, végleg megsértődött. Nehéz időszakok jöttek. Nem lehetett őket egyedül egy helyiségben tartani. A kiscica játszott volna vele, de ő nem volt hajlandó még ránézni sem. Nem tudott mit kezdeni ezzel az örökmozgó, bájos, okos kismacskával.

Nekünk nagyon sok örömet okozott az új jövevény, mert már szinte el is felejtettük, milyen egy igazi kölyök macska. Egy pillanatig nem volt nyugta, nem volt olyan, amivel ne játszott volna.

Teljesen egészséges volt, csak néha látszott a hátán egy apró remegés. Akkor még ennek nem tulajdonítottuk nagy jelentőséget. A kettejük között lévő kapcsolat nem sokat változott a következő pár hétben. Sőt, a nagy cicánk néha még el is náspángolta a kicsit, ha nem voltunk elég gyorsak ahhoz, hogy leállítsuk. Az biztos, hogy nem unatkoztunk. Feladták a leckét nekünk.

Körülbelül 4-5 hete lehetett nálunk a kismacska, amikor is egyre sűrűsödtek a hát remegések, majd azt vettük észre nála, hogy egyre nehezebben lélegzik. Orvoshoz kellett vinnünk, aki egy gyógyíthatatlan macska betegségre gyanakodott. Vizsgálatok sora, kezelések, gyógyszerek követték egymást. De mindhiába. A kiscica menthetetlen volt.

Amikor a kismacska állapota rosszabbodott, a nagy cicánk végre hajlandó volt odamenni hozzá. Elkezdte mosdatni. Hihetetlen látvány volt. Utána már nem bántotta többet.

Nem volt mit tenni, az orvossal megbeszéltük, hogy elaltatjuk a kiscicát. Az otthonunkba nagy szomorúság költözött. Ez már olyan végleges, visszafordíthatatlan tény volt, és nehezen tudtunk beletörődni.

Soha nem felejtem el, mikor éjszaka felébredtem, a kiscica ott feküdt az ágyam mellett, és nézett. Hatalmas szomorú szemekkel. Mintha érzett volna valamit. Nem tudom. De az biztos, hogy nekem összeszorult a szívem. Másnap ott voltunk vele az utolsó percig. A kezünk között aludt el, de a halálát nem láttuk. Úgy emlékszünk rá, ahogy békésen aludt, és már nem fájt semmije.

csak egy kis emlék

Kissé félénk, visszahúzódó lányka volt. Nem tartozott a jeles tanulók közé, de nem volt rossz tanuló sem. Valahol a középtájon teljesített. Zavarta, ha a középpontban volt, ezért okozott neki gondot a felelés. Jobban szerette, ha írásban kérik számon. Ilyenkor jobbak voltak az eredményei.


Az osztályában magányosnak érezte magát. Ott kialakult baráti társaságok voltak, de ő a barátnőjével egyikhez sem tartozott. A jó tanulók pedig szinte külön tábort alkottak, ezért velük sose beszélt. Néha titkon figyelte őket, (egy kicsit talán irigykedve is) ahogy vidáman, hangosan kacagva, önfeledten tudtak beszélgetni egymással, nem zavarva, hogy mindenki őket figyeli. Néha eljátszott a gondolattal, hogy körülveszik, és figyelik minden szavát. Ő meg mesél és mesél, és nagyon jól érzi magát.


Szeretett görkorcsolyázni. Mikor jó idő volt, amikor tehette, kiment az utcára, és korizott. Azt szerette, mikor gyorsan száguldott vele, és olyankor szabadnak érezte magát.

Egyik este elesett. Ráesett a kezére. Először nem érzett semmit az ijedségen kívül, de mikor ránézett a csuklójára, megijedt. Egyértelműen látszott rajta, hogy eltörött. Pár pillanattal később megérkezett a fájdalom is. Fél órán belül már a kórház baleseti osztályán találta magát. Egy röntgen után bevitték a gipszelőbe. Hideg volt ott és nagyon fázott. Talán akkor jött ki rajta az ijedtség igazából. Még soha nem tört el semmije sem. A gipszelés fájt, amíg helyretették a csontjait. Az egész alkarját a kézfejéig beborította a hófehér gipsz. Mikor ránézett, az első gondolata az volt. Vajon hogy fog ez kinézni hat hét múlva?


Másnap mikor belépett az osztályterembe, halkan köszönt, és leült a helyére. Mintha egy kicsit csendesebb lenne ma mindenki. Felnézett. Őt figyelték. Az egyik lány a jelesek közül odalépett hozzá, és megkérdezte, veled meg történt? Pár pillanattal később már több érdeklődő tekintetekkel találta szembe magát. Zavarba jött, nem tudott hirtelen mit kezdeni ezzel a kialakult helyzettel.

Aztán szép lassan kezdett feloldódni, és jóleső érzés töltötte el. Foglalkoznak vele, és őszinteséget érzett az érdeklődés mögött. Már nem is tűnt annyira szörnyűnek az előző este.


S ekkor az a lány, aki először megszólította, megkérdezte.

- Ráírhatom a nevem?