A zsémbes házmester...

A házmester nénit seprű nélkül nemigen látták. A háta mögött a rossz-nyelvek boszorkánynak is csúfolták.
Arcán mogorva arckifejezéssel, folyamatos zsörtölődéssel adta tudtára a ház lakóinak, hogy a lábtörlő azért van, hogy használják. Kissé megkeseredett ember volt, kedves szavak ritkán hagyták el száját. A lakók inkább nem is szóltak hozzá, a sepregetés is csak idegesítette őket. Bár a lábukat rendületlenül törölték….
A néni pedig csak a tisztaságot szerette, ezért a ház udvarát folyamatosan takarította. Mindig pörölt a lakókkal, ha sáros lábbal – a kapu előtt lévő lábtörlő használata nélkül - mentek végig az udvaron.
Télen, mikor leesett a friss hó, a néni már hajnalban kint volt, s a havat seperte. A lakókat a sepregetés ilyenkor nem zavarta, csak kiléptek a megtisztított udvarra….

Aztán eljött az a nap, mikor a seprű nem dolgozott többé, s a házmesteri lakás üres maradt. A lakók – mivel nem volt, ki pöröljön velük – egy idő után elfejtették a kapu előtt a lábtörlőt. Az udvarra már nem a tisztaság, hanem a koszosság volt jellemző. A lakásokban többször előkerült a seprű, miközben az ott lakók azon csodálkoztak, honnan hordanak be ennyi szemetet. Az első hó megjelente reggel kellemetlen meglepetéssel fogadta őket. Nem volt ki elsöpörje a havat, mire felébredtek….

S valahogy hiányozni kezdett mindenkinek a mogorva, megkeseredett, zsémbes házmester….

Fióka

Egy gazdinak, ki nagyon szereti a papagájokat, mi az, mi talán a legnagyobb örömet okozza?

Talán a legnagyobb boldogság az, ha imádott papagájainak fiókája születik. Egy új élet, egy apró tollas. Izgatottan csodálja a kis jövevényt, melyre nagyon régóta várt. Egy köröm nagyságú, csupasz kismadarat.

De az út, mely ehhez a boldogsághoz vezetett, egy kicsit hosszúra sikeredett. Fiú és lány papagája nem igazán akart a szerelem útjára lépni. A fiú papagáj inkább szeretett gazdija vállán ücsörgött, mint kis társa tollát bigyerészte. Így maradt a várakozás…..

Míg egyszer csak egy új lakó érkezett a kis kalitkába, ki alaposan felforgatta annak nyugalmát. Fiú papagáj volt, ugyanolyan zöld színekkel, mint újdonsült társai. A kislánnyal szinte azonnal egymásra találtak, ezzel végleg gazdija karjaiba száműzve a kalitka eddigi urát.

Teltek múltak a hetek és a hónapok. Egyik napon a „kis felforgató” nagy meglepetést okozott szerető gazdijának. Az eddig fiúnak hitt kismadár ugyanis tojást tojt.

Volt nagy csodálkozás…..Amit a gazdi, a kismadarak neméről gondolt, az alaposan meg lett cáfolva.  S már nem csodálkozott azon, hogy amíg két lakója volt a kalitkának, miért nem született kis fióka…..

A következő napok izgatott várakozással teltek. Pár nap múlva már több tojás lapult az odú mélyén. S végre, egy-két hét elteltével a gazdi meghallotta az első kis jövevény vékonyka, de igen erőteljes hangját. Ez a kis hang számára felért egy szívhez szóló, szép muzsikával.

Hisz fültanúja volt egy apró élet születésének, mely élet az ő imádott madarai első kis fiókája.

Barátom vagy?

Vágyom, hogy őszinte barátként tekintsek rád,
lelkemben mégis előtörnek kétkedő gondolatok….
Űzném onnan, hisz oly sokszor hallom….
nagyon fontos vagyok….

De a kérdések jönnek minduntalan…..

Vajon igazán szeretnéd általam érezni,
mit veled szívem mélyéből megosztok?
vagy csak hamis mosolyod mögé bújva várod,
míg örömöm csillapodik…..

Elpanaszolva néked lélekfájdalmam,
„felrázó” mondataid valóban a segítés vezérli?
vagy már hozzám türelmetlen lelked
kívánja annyira nyugtod.

Életem pillanatait megosztva véled,
Érzed e vágyódásom, hogy létem része légy…
Szavaimból kihallod e, hogy számomra
Ez oly nagyon sokat ér…

Vajon megosztva véled e kétségeim,
Válaszod az őszinteség vezérli?
Tiszta szívemből szeretném ezt hinni,
hisz a barátság számomra ezt jelenti...

Hímzett terítő

Rózsa sokszor csak fekszik a kanapén, s bámulja a képernyőt. Mindegy, mi az, mit adnak, hisz figyelme úgyis alább hagy. Belül tudja, annyi minden mást tehetne. Érzi, hogy csak elfecsérli kevés szabadidejét. Olvashatna, hisz temérdek könyv áll a polcán, de nincs meg hozzá a hangulata. Pedig oly szívesen tenne valamit, mi zaklatott lelkét megnyugtatja.

Egy nap, hosszú, munkával telt órák után, gondolataiba mélyedve, telefoncsörgésre riad. Nagypapi az, kinek hangja a vonal végén megszólal. Mamácska elment örökre. Rózsa szívébe a szavak fájdalmat és rémületet hoznak. Az ő drága Mamácskája. Gépiesen indul szekrényéhez, hogy a ruháit magára vegye. Mert nagypapinak most rá van szüksége. Nem tétovázik, hisz messze lakik, nagyon messze…

A kis házikó a falu szélén, boldog gyermekkora színtere. Most nem az öröm és a vágyakozás, mi ide hozza. Az ajtóban már nem integet felé Mamácska, mosollyal az arcán. Helyette nagypapi meggyötört arca, mi fogadja. Ölelik egymást, hosszan, egymásra támaszkodva. Együtt siratva, mi elmúlt…

Rózsa kezével Mamácska párnáját simogatja, hol utoljára hajtotta fejét álomra, örökre elaludva. Felfedezi, hogy van valami alatta. A lány arcán meglepettség látszik. Hímzett terítőt lát, mit még ő varrogatott, sok-sok évvel ezelőtt. De befejezve nincs, némely virág még színtelenül árválkodik rajta. Emlékszik is azokra a napokra. Akkor készült a főiskolára, így Mamácskánál hagyta. Mondván, úgyis befejezi még. De az élet másként döntött. Mamácska a párna alatt őrizte, ki tudja, milyen régóta.

Otthon, a kanapén üldögélve, ölében a kis terítővel, megnyugtató zenét hallgat. Már csak pár öltés van hátra, s a terítő készen van.
Mellette a kis asztalon újabb terítő, melyen virágok várnak a színekre. Úgy érzi, újból megtalálta azt, mivel szabadidejét hasznosan eltöltheti. S már nem érzi, hogy elfecsérli a pillanatokat…..

Vágyódás

Vágyódás valami iránt. Ez lehet egy ember, egy tárgy vagy bármi, mit látni, érezni és tapasztalni szeretnénk. Vágyódhatunk arra is, hogy valaki úgy beszéljen velünk, hogy az jóérzéssel töltsön el bennünket.
Hosszú-hosszú sorokon keresztül lehetne sorolni, mi lehet az, mit egy ember kívánhat. Ha lelkünkben kutatva a vágyódás érzése az, mit találunk, akkor egyértelműen nem kaptuk meg, nem éltük át, nem tapasztaltuk meg, mit annyira szeretnénk.
Ha folyamatosan hangos zaj van körülöttünk, akkor csendet szeretnénk. Hisz a zaj nem hagyja lelkünket nyugodni.
Ha életünk párja sokszor emeli fel hangját - így adva nyomatékot igazának -, akkor egy halk szavú, nyugodt embert szeretnénk magunk mellett.
Ha az örömünket, bánatunkat nincs akivel megosszuk, akkor egy olyan társra vágyunk, ki velünk van - nem csak testben, hanem lélekben is -, ezekben a számunkra fontos pillanatokban.
Ha még nem voltunk szerelmesek, vágyjuk az érzést. Mert látva más emberek arcát, tudjuk, hogy az csodálatos lehet.
Ha izgalmas élményeket hallunk messzi utazásokról, titokzatos vidékekről, vagy a tengerről, mi is át szeretnénk átérezni a pillanatokat.
A vágyaink közül van mi teljesül, van mi nem. Van, miért tehetünk valamit, van miért nem.

Vágyódás az életünk. Elkezdve apró gyermekkortól, mikor csak egy cukorkát szeretnénk elszopogatni, de anyukánk nem engedi. Mert árt a fogunknak.
Egészen életünk utolsó napjáig, mikor vágyjuk a békés, fájdalommentes halált.

A futás

Mónika számára a futás eleinte egy unalmas, kínszenvedéssel járó testmozgás volt. Az általános iskolában egyszer annyira szerencsétlenül esett a focipályán, hogy térdével végigszántotta a betont. Hetekig tartó gyógyulás lett belőle.
A „nyolcszáz méteres táv” szinte a maradék lélegzetét is kivette belőle, nem beszélve az oldalán jelentkező fájdalomról. Mindig mondták, figyelj a levegővételre. Képtelen volt rá. Jobban szeretett tornázni, vagy csak zenére táncolni. Mikor sokféleképpen mozoghatott. Akkor nem volt annyira unalmas.
Fiatal volt, csinos és vékony alkatú. A táncokkal, tornákkal csak tartani akarta formáját. Sokáig nem is volt szüksége másra.
Mikor „felnőtté” érett, rátalált a szerelem. Húszas évei elején járt. Ásó, kapa, nagyharang, majd nemsokára már gyermeke keresztelőjén álldogált, mint büszke anyuka. A kedvenc nadrágja már nem jött fel rá. De nem érdekelte, vett nagyobbat.
Lassan már nem volt fontos számára a karcsú alak. Élte a hétköznapjait, gyermeket nevelt és a tükörbe is ritkán nézett. Pedig ha megtette volna, talán látott volna intő jeleket. Alig találta volna meg a régi Mónikát, ki egykoron volt. Kinek szépült fésült haja körbefonta bájos, mosolygós arcát.
Élete állandó változásban volt, melyben voltak boldog és kevésbé boldog pillanatok is. Majd egy olyan időszak következett, hol az öröm már nem volt jelen. Csak a bánat és a tehetetlenség érzése.
Belenézve a tükörbe egy másik embert pillantott meg. Szeme alatt karikák, haját ki tudja mikor érintette fodrász. A karcsú alak már csak az emlékekben.

Egy különösen nehéz napján elindult sétálni a közeli parkba. Szép idő volt, a nap melege egy kicsit átmelengette lelkét.
A parkban többen futottak. Volt, kin látszott, hogy már régóta űzi ezt a sportot. Egyenletes tempóban, különös erőfeszítés nélkül futja a köröket. Lábán könnyű cipő, fején fülhallgató. Ki tudja, hol jár gondolatban.
Mónika - figyelve őt - így gondolta. Neki is erre volna szüksége. A mozgásra és kizárni magából a külvilágot. S mivel friss levegőn is alig van, így megpróbálhatná a futást.
Így kezdődött nála egy teljesen új időszak. Eleinte szenvedett, a levegőt is csak kapkodta. Nehezebb volt, mint a középiskolában. Hisz a sok év alatt teljesen ellustult a szervezete. De érezte, hogy szükséges, hogy véghez vigye, mit eltervezett. Hétről hétre többet futott. Megtanulta, hogyan vegye a levegőt, hogy ne fáradjon ki. Könnyű cipőt vett s fülhallgatót. Kedvenc zenéi szóltak a fülében, s közben gondolkodott, mérlegelt, s sok minden megvilágosodott benne. A problémáit ugyan nem oldotta meg, de sokat segített a feldolgozásában. Napról napra jobban érezte magát. Szép lassan kezdte visszakapni régi alakját, mellyel az önbizalma is újból visszatért. Futott, ha szakadt az eső, futott, ha hullt a hó. Semmi nem tántoríthatta el.

Élete egyik legjobb döntése volt. Segített neki levezetni a felgyülemlett feszültséget, s magában felismerni azt, hogy sok mindent elérhet, mit szeretne, kellő kitartással a tarsolyában.

A könyv volt a társasága

Imádott olvasni. Amióta csak ismerte a betűt, falta a könyveket. Végig olvasta élete sok-sok évét. Már lassan a nyolcvanas éveiben járt. Az otthonától talán fél órára volt a könyvtár, mely nem tűnt annyira távolinak. Csak a számára….

Mikor nyugdíjas éveibe ért, nem volt olyan hét, mikor ne lépte volna át a könyvtár küszöbét. Szeretett ott lenni, mert mindig olyan kedvesek voltak vele. Kis könyvtár volt és barátságos.
Ahogy teltek az évek, egyre nehezebb időszakok jöttek. Mozgása nehézkessé vált, sétái lecsökkentek. A heti egy látogatásból havi egy látogatás lett. Aztán már annyi sem.
Egyszer csak aggódó telefont kapott. A fiatalasszony a könyvtárból, Ágika. Hogy van Marika néni? Régen járt a könyvárunkban…Bizony régen. Nem megy neki már a séta. A boltba még csak-csak lemegy, de a könyvtár az már messze van. Ekkor a fiatal könyvtáros felajánlotta. Szívesen vinne könyveket hozzá, s akkor nem maradna le az újdonságokról. Boldogan elfogadta.
Így két-három hetente, újabb izgalmas olvasmányok váltották fel a már kiolvasott könyveket. S Ágika, mikor eljött hozzá, nem sietett vissza. Mindig volt ideje arra, hogy őt meghallgassa. Szüksége is volt rá, hisz egyedül élt. A könyv volt a társasága.

Teltek múltak a hónapok. Mikor már hideg lett és korán sötétedett, a sorokat egyre nehezebben olvasta. Az elmúlt években a kis lámpa még segített. De most valahogy az sem. Egyértelműen romlott a látása. Orvoshoz kell mennie. Mikor Ágika eljött hozzá, elpanaszolta. A könyvtáros legközelebb már nagybetűs, öregbetűs könyvet hozott. Egy idő után már az sem segített. Elfáradt és kedvetlenné vált. Vágyta volna a sorokat, de nem bírt olvasni. Az orvosok se bíztatták túl sok jóval. Időskori látásromlás.

Ágika aggódva figyelte. Ebben a kórban már veszélyes a magány és az elesettség érzése. Könnyen feladhatja az idős ember. Így valamit tennie kell.
Mivel a könyvtáruk elég szép számmal vásárolt hangos könyvet, így úgy gondolta, egy próbát megér. A néninek nem volt lejátszója, így Ágika a régi lejátszóját vitte el hozzá. Tudta, hogy kezelése nem lesz könnyű számára, hisz őtőle távol áll ez a technika, így addig, míg meg nem tanulja, addig többször meglátogatja.

A néni fekszik az ágyában, s a hangokra figyel. Kellemes férfihangra, ki éppen kedvenc könyvéből olvassa a sorokat. Ifjúsága szeretett könyvéből. Mely jóleső érzéssel tölti el. Hisz úgy érzi, mintha visszarepítené egy kicsit a múltba….

Elfogadás

Anita megáll a faház előtt. Bár teste már óhajtja a meleget, de mivel most látja először teljes valójában, így egy ideig elmerül a látványában. Szebb, mint a képen, s olyan, mint amit mindig is szeretett volna. Ahogy együtt elképzelték. A hegyekben, a hótengerben, a fenyőfák sűrűjében.
Egy olyan helyre vágytak, hol távol kerülhetnek a zajos világtól. Mikor már úgy érzik, hogy csendre és nyugalomra van szükségük, ez a faház lett volna a menedékük. Sok évnek kellett eltelnie. Dolgos, munkával teli éveknek. A gyermekkel még vártak, így jobbára csak dolgoztak - talán túl sokat is - és közben spóroltak. Szép otthont teremtettek maguknak, már csak a faház hiányzott.
Anita, miközben a ház kulcsát kutatja, így gondolkodik. Szerencsések voltak, hisz mindketten erre vágytak. Történhetett volna másként is. Vágyhatott volna egyikőjük tengerpartra is, vagy akár egy tóparti házra. De mindketten szerették a hegyeket, a havat és a hideget. Mind oly sok másban, ebben is azonos hullámhosszon voltak.
S megtörtént, mi megváltoztatta az életüket. Azon a szombat reggelen. Mikor mindketten fáradtan ébredtek egy hosszú hét után. Arra a napra tervezték, hogy személyesen is megnézzék ezt a házat. Kiadós reggeli után autóba ültek, s elindultak fel a hegyekbe. De az útjuk nem ért célt. Az autó defektet kapott, s lesodródott egy kanyarban. Csodával határos módon mindketten életben maradtak.
Hosszú kórházi napok, egymás nélkülözése következett. Megtanultak türelmesnek lenni, elfogadni korántsem könnyű helyzetüket. Nem értették, hogy tölthettek annyi időt egymás nélkül. Megvolt mindenük, de túl sok idő telt el magányban…..
Anita, miután a kis faház ajtaját kinyitotta, visszasétál az autóhoz. Férje türelmesen várja őt. Anita a csomagtartót felemelve, egy összecsukott kerekesszéket emel ki belőle. Kis segítséggel, a következő pillanatokban már a férj is megcsodálhatja új otthonukat.
Csak nézték és nem szóltak. Nem kellett. Hisz mindketten érezték. Itt egy új élet vár rájuk. Ez már nem a menedék, ez a jövőjük. Hol nincs rohanás, tiszta a levegő, nyugalom van és csodaszép környezet. Mire mindketten annyira vágynak. Elfogadva azt, ami megtörtént. Hálát adva, hogy még itt vannak egymásnak. Szeretetben…

Álarc

Egyik délelőtt, mikor Barbara a könyveket pakolta vissza a polcokra, egy apró kislány állt meg előtte szemében izgatott várakozással.
Néni, tetszik nekem tudni adni olyan könyvet, amiből tudunk anyukámmal álarcot készíteni? Nemsokára farsang lesz az oviban. Barbara egy kis ideig gondolkodott, majd határozott mozdulattal nyúlt az egyik polchoz. Vékony, kis alakú könyvet emelt le róla. Már a borítója is gyermekszemnek csábító volt. Egér, katica és tigris álarc nézett vissza olvasójára, színesek voltak és bájosak. A kislány szeme felragyogott, s már nyúlt is a könyvért.
Barbarában ekkor emlékképek törtek elő. Az ő kislánya, mikor először készült az első farsangjára, ugyanilyen izgatott volt. Nemkülönben anyukája. Hisz az első jelmezét ő készítette.
Nem volt számára egyszerű feladat. Kislánya imádta a lepkéket, ezért egy lepke jelmezzel szerette volna meglepni. Próbálta tőle telhetően a legszebben elkészíteni. A fejében már összeállt a kép, de a kivitelezés már kicsit nehézkesen ment. De végül is sikerült.
Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kislánya büszkén álldogált a többi kisgyerek között, hatalmas lepkeszárnyaival.
A farsangok minden évben újabb ötletet kívántak. Volt melyik könnyebben ment, volt melyik nehézkesen. De a végeredmény mindig mosolyt csalt kislánya arcára.
Barbara már sok-sok éve nem készít jelmezt. S ilyenkor, mikor egy csillogó szemű kisgyermeket lát, vágyakozva gondol a múltra.
Mert imádta azokat az éveket. Mikor még együtt ették a süteményt a farsangokon, vagy mikor együtt izgultak egy-egy óvodai szereplés előtt. Vidám kirándulások alkalmával, mikor figyelte, ahogy barátkozik, s próbálja megállni helyét a közösségben.
Mikor még részese volt gyermeke szinte minden pillanatának.