A társ

Kora tavaszi délután volt. Munkája végeztével, szép lassan indult hazafelé. Nem sietett, hisz párja nem tartózkodott a városban. Otthon csak az üres lakás várta volna. Gondolta, élvezi egy kicsit a napsütést, hisz egész nap egy irodában üldögélt, fény alig ragyogta be a helyiséget. Barátnője mindig tanácsolta neki. Klára, többet kellene sétálnod, üdítő lehet egy kis friss levegő. Most megfogadta tanácsát, úgyis gondolkodnia kellett.

Lassan harminc fele közeledett, s még nem volt gyermeke. Jóformán a munkájának és a párjának élt. Elégedett volt, boldog és gondtalan. Egészen idáig. Párja gyermeket akart. Népes családban nőtt fel, szerette a gyerekeket. Itt az idő a családalapításra, mondta.

Klára nem érezte magában elérkezettnek az időt, bár tudta, hogy túl sokáig nem várhat. Nem volt boldog gyermekkora, anyja érzelmileg labilis volt és depressziós. Apja korán elhagyta őket, ő hároméves volt. Nem emlékszik rá, még csak képe sincs róla.

Klára, amíg párját meg nem ismerte, addig őrajta is mutatkoztak a labilitás enyhe tünetei. Máig meg van győződve róla, hogy anyjától örökölte ezt a fajta érzelmi hullámzást. Tudta, hogy ő ezt mennyire rosszul viselte, mikor szüksége lett volna tanácsokra, vagy csak egyszerűen ölelésre, s anyja nem volt sehol. Titkon ettől félt, hogy ő is így fog viselkedni gyermekével, bármennyire is szeretné őt.

Egy zsúfolt játszótér mellett sétált el, s leült nem messze tőle egy padra. Figyelte az anyukákat és gyermekeiket. Különböző mentalitású szülők, ki türelmesebb, ki kevésbé. Egy helyes arcú kisfiúra lett figyelmes. Izgága volt, egy perc nyugta nem volt. Anyja kevésbé volt vele türelmes, többször szólt neki oda egy kicsit hangosabban. Ilyenkor a fiúcska egy kicsit megszeppent, de a következő pillanatban már folytatta is csínytevéseit. Az anyán látszott, hogy feladja, s csak figyelte, hogy legalább baja ne essen. Fáradt volt, és kissé szomorkás. Klára már éppen fel akart állni, mert úgy gondolta, hogy ez a kis jelenet nem viszi előre döntésében, inkább csak visszatartja, mikor is észrevette, hogy egy férfi közeledik a kis család felé. Az apuka láttán mint az anyának, mint a kisgyermeknek felcsillant a szeme. A férfi puszit adott felesége arcára, majd suttogott neki valamit. Erre az asszony elsétált a legközelebbi padhoz, leült, és elővett egy újságot. Arcán nyoma sem volt már szomorúságnak. Néha felnézett, s szemében boldogság volt szeretteit látva.

S ekkor Klára rádöbbent arra, hogy mennyit számít az, ha egy anyának van egy társa, ki segít neki. Ha már annyira fáradt, hogy már a gyermekével sem tud türelmes lenni, akkor jön az apa, s máris másképp látja a világot. Anyja egyedül volt, nem volt segítsége. Senki.

Ő nincs egyedül, és nem is lesz. Van mellette egy csodás ember, aki nagyon szereti őt, s tudja, hogy mindig, mindenkor számíthat rá. Döntött. Itt az idő a családalapításra. Már csak egy dolog hátra. Közölni a férjével, hogy ha a természet is úgy akarja, életükbe egy kis csöppség fog érkezni.