Van olyan ember, ki szereti a változásokat.
Van, ki nehezen viseli, főképp, ha a napjait a biztonság érzése uralja.
Ez a nap más, mint a többi…
Az otthon falai között a történések ugyanúgy zajlanak. A férj halk,
szinte suttogó „jó reggelt” köszöntése, és a kezében lévő kávé illata
ébreszti Emmát álmából. Szemeit kinyitva, szája mosolyra húzódik. Kezét
férje arcára téve, a biztonság érzése és a szeretet, ami a szívében van.
Azonban az idilli pillanatokra árnyék vetül. Hamar, túl hamar. Legalább
ezt a rövid időt hagyta volna meg neki a feltörő, szomorú gondolat…
Munkahelyén változások zajlanak. A régi, megszokott hétköznapok - melyek
néha már unalomba csaptak át - mára már nincsenek. Helyette új és új
helyzetek megoldása tölti ki a napokat.
Az emberek, kik őt körülveszik, már régóta részesei a hétköznapjainak.
Mindig mondta… Szerencsés ember vagyok. Az emberekkel - kikkel
konfliktus alig - békességben és nyugalomban tölti el a pillanatokat…
S ezek a kapcsolatok most elszakadnak…
Beérve munkahelyére a megszokott köszönés elmarad. Az útvonal, melyet
naponta végigjárt, mára már módosult. Helységek állnak üresen, melybe
ajtót nyitni felesleges, hiszen választ nem kapna. Emberek - kikkel
hosszú éveket töltött el viszonylag biztonságban - már másik épület
ajtaját nyitják majd nap, mint nap. S a változás nem áll meg…
S már most hiányoznak a régi, megszokott, már-már unalomba átcsapó hétköznapok…
2013. január 24., csütörtök
2013. január 5., szombat
Bocsánatkérés
Sokféle olvasó létezik. Van, kinél a könyvek kölcsönzési határideje
szent. Van, ki már egynapos késésnél is sűrű bocsánatkérések közepette
adja át a visszahozott könyvet. Van, ki egyszerűen csak elfeledkezik
róla…
Terike, a könyvtáros eddig sokféle olvasóval találkozott, hiszen már hosszú évek óta vezetgeti ezt a kis könyvtárat. Sosem volt túl szigorú, mindig hagyott időt az olvasóknak. Biztosan nem volt ideje még elolvasni… Vagy elfeledte, de már készül is a könyvtárba… Van azonban, mikor nincs mit tenni. Fel kell szólítani. Főleg, ha a késésben lévő könyvet másik olvasó is szeretné elolvasni….
Fiatal hang veszi fel a telefont. Már a könyvtár szó hallatán megváltozik hangszíne. Sűrű bocsánatkérések közepette tesz ígéretet, hogy a könyvet azonnal visszahozza. Terikének, a könyvtárosnak szinte meg sem kell szólalnia.
Pár órával később egy fiatal lány lép be a könyvtár ajtaján. Kezében egy könyvet szorongat. Késésben vagyok…mondja. A könyvtáros rámosolyog, hogy nincs semmi baj. Majd automatikusan végiglapozza a könyvet, melyből egy kis papír hull ki. Rajta a következő mondattal. „Elnézést, hogy késve hoztam vissza a könyvet. Nekem nagyon tetszett, remélem önnek is fog”. A könyvtáros kérdő tekintettel néz a lányra, ki így szól. Ezt a kis bocsánatkérést annak az olvasónak szántam, ki ezt a könyvet már nagyon várta, megkérhetném, hogy benne hagyja? S a könyvtáros elmosolyodik. Természetesen, majd elrejtem a sorok között. S közben azon gondolkodik, hogy, amióta ezt a kis könyvtárat vezeti, ilyet még sosem tapasztalt. Kedves gesztus, mely kis apróságnak tűnik, de mégis nagyon-nagy dolog. Egy csöpp figyelmesség ebben a rohanó világban…
Terike, a könyvtáros eddig sokféle olvasóval találkozott, hiszen már hosszú évek óta vezetgeti ezt a kis könyvtárat. Sosem volt túl szigorú, mindig hagyott időt az olvasóknak. Biztosan nem volt ideje még elolvasni… Vagy elfeledte, de már készül is a könyvtárba… Van azonban, mikor nincs mit tenni. Fel kell szólítani. Főleg, ha a késésben lévő könyvet másik olvasó is szeretné elolvasni….
Fiatal hang veszi fel a telefont. Már a könyvtár szó hallatán megváltozik hangszíne. Sűrű bocsánatkérések közepette tesz ígéretet, hogy a könyvet azonnal visszahozza. Terikének, a könyvtárosnak szinte meg sem kell szólalnia.
Pár órával később egy fiatal lány lép be a könyvtár ajtaján. Kezében egy könyvet szorongat. Késésben vagyok…mondja. A könyvtáros rámosolyog, hogy nincs semmi baj. Majd automatikusan végiglapozza a könyvet, melyből egy kis papír hull ki. Rajta a következő mondattal. „Elnézést, hogy késve hoztam vissza a könyvet. Nekem nagyon tetszett, remélem önnek is fog”. A könyvtáros kérdő tekintettel néz a lányra, ki így szól. Ezt a kis bocsánatkérést annak az olvasónak szántam, ki ezt a könyvet már nagyon várta, megkérhetném, hogy benne hagyja? S a könyvtáros elmosolyodik. Természetesen, majd elrejtem a sorok között. S közben azon gondolkodik, hogy, amióta ezt a kis könyvtárat vezeti, ilyet még sosem tapasztalt. Kedves gesztus, mely kis apróságnak tűnik, de mégis nagyon-nagy dolog. Egy csöpp figyelmesség ebben a rohanó világban…
Gondoskodás
Klárinak lételeme a gondoskodás. Ilyenkor igazán boldog.
Mikor a lányai még kicsik voltak, szinte leste kívánságaikat. Örömmel elkészített finomságokkal kínálta őket, s mindig volt olyan pillanat, mikor valamit tett értük (nekik). Mikor betegek voltak, amikor csak tehette, az ágyuk mellé ült. Fogta kezüket, s vizes ruhával törölgette homlokukat. A lázukat sűrűn mérte, s csillapítót adott, ha kellett… Nehezen viselte, ha nem volt velük ezekben a pillanatokban. Ezért mindent elkövetett, hogy ez ne így történjen…
Azóta a lányok felnőttek. De ez a gondoskodás mai napig meg van benne. Ugyan, sok mindenben nincs már szükség a segítségére, hiszen nagy lányok ők, de ha kell, mindig ott van…s mindig becsempész egy kis gondoskodást az életükbe.
A minap lánya hívja, ki már távol él a szülői háztól. Párjával éli a mindennapokat.
„Anyukám! Sajnálom, nem tudok most elmenni hozzátok. Norbi megbetegedett. Lázas és a fejét fájdítja. Adtam neki lázcsillapítót, betakartam, s ahányszor csak tudom, fogom a kezét. Érzem, hogy ez jólesik neki. Nem szívesen hagynám most itt, ilyen állapotban. Mellette maradnék, ha nem baj…”
„Kislányom, a legfontosabb, hogy meggyógyuljon. Vigyázz rá.”
S szemébe könny szökik. Most látja igazán…az ő kicsi lánya felnőtt… S boldogság, mit érez, hiszen saját maga is nagyon jól tudja. Gondoskodni csodás érzés…S ez a gondoskodás a lányában is benne van…
Mikor a lányai még kicsik voltak, szinte leste kívánságaikat. Örömmel elkészített finomságokkal kínálta őket, s mindig volt olyan pillanat, mikor valamit tett értük (nekik). Mikor betegek voltak, amikor csak tehette, az ágyuk mellé ült. Fogta kezüket, s vizes ruhával törölgette homlokukat. A lázukat sűrűn mérte, s csillapítót adott, ha kellett… Nehezen viselte, ha nem volt velük ezekben a pillanatokban. Ezért mindent elkövetett, hogy ez ne így történjen…
Azóta a lányok felnőttek. De ez a gondoskodás mai napig meg van benne. Ugyan, sok mindenben nincs már szükség a segítségére, hiszen nagy lányok ők, de ha kell, mindig ott van…s mindig becsempész egy kis gondoskodást az életükbe.
A minap lánya hívja, ki már távol él a szülői háztól. Párjával éli a mindennapokat.
„Anyukám! Sajnálom, nem tudok most elmenni hozzátok. Norbi megbetegedett. Lázas és a fejét fájdítja. Adtam neki lázcsillapítót, betakartam, s ahányszor csak tudom, fogom a kezét. Érzem, hogy ez jólesik neki. Nem szívesen hagynám most itt, ilyen állapotban. Mellette maradnék, ha nem baj…”
„Kislányom, a legfontosabb, hogy meggyógyuljon. Vigyázz rá.”
S szemébe könny szökik. Most látja igazán…az ő kicsi lánya felnőtt… S boldogság, mit érez, hiszen saját maga is nagyon jól tudja. Gondoskodni csodás érzés…S ez a gondoskodás a lányában is benne van…
Szilveszter éjszakája
Kis parasztház a
falu középen. Idős bácsi lakja. Pár éve, hogy felesége, a falu
„Erzsikéje” - ki finom süteményeiről volt híres - eltávozott az élők
sorából. Este még puszit adva egymásnak, kéz a kézben aludtak el, s az ő
Erzsikéje reggel már nem ébredt fel többé. Az orvos szerint elaludt,
békében, amilyen az élete is volt.
Azóta a bácsi kutyájával éli életét a kis házban, gyermekei távol élnek otthonától. Mondták is neki többször, papa, gyere hozzánk lakni, számodra mindig van hely. De a bácsi hajthatatlan volt. Ő ezt a házat már csak akkor hagyja el, ha távozik az élők sorából, hogy imádott Erzsikéjével legyen…
Azóta a kapcsolata a kutyájával még szorosabbá vált. Szinte minden szabad percét az udvaron töltötte, s a kutya követte őt, bárhova is ment. Ilyenkor mesélt neki. Mindenről, mi eszébe jutott. S a kutya nézett rá, mintha értené őt. Mikor már hidegebbre fordult az idő, a bácsi sokszor beengedte a házába. Bár az udvaron is volt a kutya számára egy jó erősen kibélelt kutyaház, s fázni biztosan nem fázott, de az idős ember szervezete már nem bírta a nagy hidegeket. Így a kutya volt, ki ilyenkor betért hozzá. Így éltek ők kettecskén, békességben.
Karácsonykor a „gyerekek”, az unokákkal együtt meglátogatták a bácsit. Finomságokkal, ajándékkal érkeztek, s egy kis vidámságot, szeretetet hoztak az idős ember otthonába. Távozásuk után a házba ismét csendesség költözött.
A bácsi másnap reggel, mikor felébredt, érezte, hogy nem úgy indul a napja, ahogy szokott. Az ágy mintha húzná vissza, mintha valamiféle betegség kínozná. A napja nyűgösen telt, sokszor feküdt el, többször, mint ahogy szokta. A következő napok is erről szóltak. Sokat aludt, a fejét és a torkát fájdította…
Mígnem elérkezett szilveszter napja. Kutyája a délelőtt nagy részét a házban töltötte, de ebéd környéken kikérezkedett. A bácsi így elfeküdt. A betegség még mindig kínozta. Sokáig forgolódott, már sötétedett, mire elaludt. Álmodott. Erzsikéről. Sétáltak, kézen fogva. Hogy hol, mindegy is volt. Vele volt. Csak ez volt a fontos. S egyszer csak Erzsike így szólt. Papuskám, ébredj...
A papa nem akarta őt elengedni, de a környezetbe nem illő, rémisztő hangokat hallott…
Így kinyitotta szemét. Petárdák hangja hallatszott. S nyüszítés…
A bácsi nagy nehezen felkelt. A kutyája az ajtó előtt feküdt, szorosan hozzá simulva, s ijedt tekintettel nyüszített. Ahogy az ajtó nyílt, a következő pillanatban a kutya már szaladt is a lakásba. S a bácsi - magában hálát mondva Erzsikéjének – ölelte át riadt kutyáját…
Azóta a bácsi kutyájával éli életét a kis házban, gyermekei távol élnek otthonától. Mondták is neki többször, papa, gyere hozzánk lakni, számodra mindig van hely. De a bácsi hajthatatlan volt. Ő ezt a házat már csak akkor hagyja el, ha távozik az élők sorából, hogy imádott Erzsikéjével legyen…
Azóta a kapcsolata a kutyájával még szorosabbá vált. Szinte minden szabad percét az udvaron töltötte, s a kutya követte őt, bárhova is ment. Ilyenkor mesélt neki. Mindenről, mi eszébe jutott. S a kutya nézett rá, mintha értené őt. Mikor már hidegebbre fordult az idő, a bácsi sokszor beengedte a házába. Bár az udvaron is volt a kutya számára egy jó erősen kibélelt kutyaház, s fázni biztosan nem fázott, de az idős ember szervezete már nem bírta a nagy hidegeket. Így a kutya volt, ki ilyenkor betért hozzá. Így éltek ők kettecskén, békességben.
Karácsonykor a „gyerekek”, az unokákkal együtt meglátogatták a bácsit. Finomságokkal, ajándékkal érkeztek, s egy kis vidámságot, szeretetet hoztak az idős ember otthonába. Távozásuk után a házba ismét csendesség költözött.
A bácsi másnap reggel, mikor felébredt, érezte, hogy nem úgy indul a napja, ahogy szokott. Az ágy mintha húzná vissza, mintha valamiféle betegség kínozná. A napja nyűgösen telt, sokszor feküdt el, többször, mint ahogy szokta. A következő napok is erről szóltak. Sokat aludt, a fejét és a torkát fájdította…
Mígnem elérkezett szilveszter napja. Kutyája a délelőtt nagy részét a házban töltötte, de ebéd környéken kikérezkedett. A bácsi így elfeküdt. A betegség még mindig kínozta. Sokáig forgolódott, már sötétedett, mire elaludt. Álmodott. Erzsikéről. Sétáltak, kézen fogva. Hogy hol, mindegy is volt. Vele volt. Csak ez volt a fontos. S egyszer csak Erzsike így szólt. Papuskám, ébredj...
A papa nem akarta őt elengedni, de a környezetbe nem illő, rémisztő hangokat hallott…
Így kinyitotta szemét. Petárdák hangja hallatszott. S nyüszítés…
A bácsi nagy nehezen felkelt. A kutyája az ajtó előtt feküdt, szorosan hozzá simulva, s ijedt tekintettel nyüszített. Ahogy az ajtó nyílt, a következő pillanatban a kutya már szaladt is a lakásba. S a bácsi - magában hálát mondva Erzsikéjének – ölelte át riadt kutyáját…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Archívum
-
►
2012
(32)
- ► szeptember (1)