2011. március 31., csütörtök

A kis sólyom

Erősen szeles, esős idő volt, gondot okozva mind embernek, mint állatnak. Kevesen jártak a szabadban, inkább otthonaikba húzódtak vissza a kellemetlen időjárás ellen. A levegőben egy madár repült, látszólag megbirkózva a szél hatalmas erejével. Csodaszép sólyom volt. Suhant a magasságban, élvezte a szabadság édes ízét. Mikor elfáradt a széllel szembeni küzdelemben, megpihenve leszállt egy villanyvezetékre. Próbálta magát megtartani, s mikor egy makacs széllökés kibillentette egyensúlyából, vizes szárnyait széttátva próbálta megőrizni helyzetét. De a szél erősebbnek bizonyult, s az egyik szárnya hozzáért a másik vezetékhez. A madár eszméletlenül zuhant le a földre. 
Szerencsére nem riasztott el minden embert e kíméletlen időjárás, s csakhamar felfedezték a madár mozdulatlan testét. Nem voltak gyakorlott állatmentők, de annyit azért ők is láttak, hogy csúnya sérülést szenvedett. Felemelték, s elvitték a város vadmadár kórházába. Ott az állatorvos kezelésbe vette. Annyit már első ránézésre meg tudott állapítani, hogy az egyik szárnyát nem fogja tudni használni. Nem lehet a szabadba többé kiengedni, mert elpusztul.
Elkezdődött a madár gyógyítása. Az orvos magához vette, gondozta, s a sólyom egy idő után kezdte újból elnyerni régi formáját. A szárnyat nem sikerült megmenteni, de az orvos kitartásának és madárszeretetének köszönhetően visszatért életkedve. Elfogadta az embert gazdájának, s figyelte minden mozdulatát. Az orvosnak nem csak ő volt az egyetlen olyan madara, ki sérülés, vagy helytelen gondozás miatt örök segítségre szorult. Szerette a vadmadarakat, s megtett mindent azért, hogy felhívja az emberek figyelmét arra, hogy mentsék az állatokat, ha tudják. Hogy kérjenek szakértő segítséget, ha nem biztosak az ellátásukban. Sokat számít, ha a madarak időben kerülnek megfelelő kezekbe.
S a kis sólyom, bár már nem élhet többé teljes életet, de segíthet másokon. Mert utazik az emberrel mindenhova, s az által, hogy megismerik a történetét, hogy közel kerülhetnek egy csodaszép sólyomhoz, ezzel hozzájárul ahhoz, hogy az emberek jobban megismerjék a vadmadarakat. S jobban átérezzék a felelősséget irányukban, s a természet védelmének fontosságát. 

Csillag

Fénylő, szépséges csillag a sötét éjben,
nekünk apró, de mégis fenségesen óriás,
társaival ragyogja be a végtelen űrt,
világítva minden élőlénynek, ki úton jár.

Puha ágyunkon fekve, ablakunkon kémlelve,
merengve s figyelve a messzi távolt,
szemünk megpihen e csillagok fényében,
s édes álomba szenderülve, e fény elkísér.

Békés, nyugodt éjszaka, mit kívánok én,
Csodás, gyönyörű álmokkal teli utazást,
s hosszú, pihentető alvás utáni 
örömteli ébredést s melengető napsugárt....

2011. március 29., kedd

Láthatatlan kiállítás

Kolléganőimmel mentünk el láthatatlan kiállításra. Nagy hatással volt rám, megpróbálom felidézni azokat a pillanatokat, amit akkor átéltem. Mikor beléptünk az épületbe, ahol a kiállítást tartották, egy nagyon kedves hölgy fogadott minket. Ő gyengén látó volt, ő hívott meg minket. Mellette egy 50-es éveiben járó, vak hölgy állt, fehér bottal a kezében. Pillanatok alatt beszédbe elegyedtünk, s egy nagyon kedves, közvetlen embert ismerhettünk meg a személyében.
Amíg vártunk a kiállítás vezetőjére, addig körbevezettek minket az előtérben. Láthattunk Braille-irógépet, és ezzel az írással írt könyveket. Illetve betekinthettünk az ő általuk használt számítógép rejtelmeibe. Közben sokat beszélgettünk, hisz kérdésünk sok volt, s ők nagyon készségesen válaszoltak nekünk.
A vak hölgy pár éve vesztette el a látását, s nagyon nehéz időszakon ment keresztül. De megtanult élni vele, s ahogy mesélte, szinte már nincs olyan, amit ne tudna megtenni. Mesélt a hétköznapokról, arról is, hogy mint háziasszony, hogy tudja elvégezni a napi teendőket. Volt humora, és én őszintén csodáltam őt.
Mikor megérkezett a kiállítás vezetője, egy barátságos, jó kedélyű fiatalemberrel találtuk szembe magunkat. Volt egy gyönyörű szép, és rendkívül okos labrador kutyája. Nagyon barátságos volt, egy kicsit kényeztettük is. Majd elindult a kiállítás megtekintése. Rendhagyó kirándulás volt. Bevezettek minket egy kis helyiségbe, ahol még világos volt. Mindhárman bejöttek velünk. S akkor elkezdődött az eligazítás.
„Teljesen sötét lesz, csak a hangok, tapintások alapján tudunk majd tájékozódni.
Mivel ők ismerik minden centiméterét a helyiségeknek, ígérik senki nem fog
eltévedni.”
Nem kis izgalommal indultunk neki. A sötétség még engem is meglepett. Komplett konyhát, szobát, sőt még egy utcarészletet is berendeztek nekünk, hol rendesen volt korlát, utcalámpa, s járda is.
Tapogatással próbáltunk rájönni, hogy hol lehetünk. Tárgyakat kellett felismerni, bútorokat megkülönböztetni egymástól. Hangokat kellett beazonosítani, itt gondolok a madárcsicsergésen át a járművek hangjáig. Volt olyan szoba, ahol játszottunk is. Labdát kellett megkeresni a földön, s miután megtaláltuk, utána egymásnak kellett gurítanunk. Volt egy szoba, ahol híres emberek által felolvasott verseket halgattunk, ki kelett találni, hogy ki szaval. S ugyanígy zenéket is.Körülbelül másfél órát töltöttünk bent, és mondhatom, hogy rendkívül tartalmas, izgalmas kiállítást szerveztek nekünk. Pillanatok alatt elment ez az idő, sokat nevettünk, nagyon emelkedett hangulatban voltunk. Mikor végeztünk, kilépve a világosságra, pár percig szinte nem láttunk semmit. Nagyon zavaró volt a világosság. Érdekes volt ebből a szemszögből megtapasztalni a világot. Így, hogy tudtam, hogy ha kilépek, újból látni fogok, így nagyon jól éreztem magam. Érdemes kipróbálni mindenkinek, s szerintem mindenki egy kicsit másképp fogja látni a vakok világát.

2011. március 28., hétfő

Csak egy kis erdő...

Kellemes, kora nyári, vasárnap délután volt. Egy fiatal házaspár, két kicsi gyermekével elindult felfedezni a házuk melletti erdőt. Kis erdő volt, de szép, rendezett. Kirándulók kedvenc sétáló helye. Sokan voltak már, többen a fák közötti kis réten, leterített pokrócokon élvezték a napsugár melengető erejét. Családok, apró és nagyobb gyermekkel egyaránt, s fiatalok, szerelmesek. Finom virágillat terjengett körülöttük. Idilli állapot egy hosszú hét után egy kis kikapcsolódásra.
A gyerekek önfeledten szaladgáltak, játszottak, s próbálták közelebbről megcsodálni a virágokon a csodaszép színekben pompázó lepkéket. De ez nem volt mindig egyszerű, hisz többnyire elrepültek. Ilyenkor csalódottan néztek újabb csodálni való után. A fák már zöldbe borultak, s rajtuk madarak sokasága repdesett és énekelt, ezzel örömet okozva mindenkinek, ki arra sétálgatott. Az ösvény mellett sok szép virág, köztük pipacs, szarkaláb és pitypang színesítette be a környezetet. A gyermekek egyre kipirultabb arccal s nem lankadó lelkesedéssel nevetgéltek szüleikkel. Míg egyszer csak megtorpantak. Egy nyuszit láttak átszaladni előttük a kis erdei úton. Hatalmas, mezei nyúl volt. A gyerekek izgatottan szaladtak volna utána, de anyjuk intésére megálltak. Nem tudnátok utolérni őt, amúgy is nagyon fél. Mondta nekik, s folytatták kis sétájukat.
Apró kis bogarak keresztezték útjukat. Óvatosan, vigyázva, hogy rá ne lépjenek, csodálták őket. Szöcskék ugrálása kötötte le figyelmüket, s izgatottan figyelték, vajon hol bukkannak fel újra. Szitakötők repdesek körülöttük, kisebbek, nagyobbak, s egytől egyig csodaszépek.
Találkoztak nagy szarvú bogárral. Ő szarvasbogár, mondta anyjuk, védett állat. S ámulattal figyelték, ahogy szép lassan elsétál előttük.
Útjukat folytatva egy csendesen csordogáló, tiszta vizű kis patak mellett mentek el. Medrében fényesre mosott érdekes, szép kövek voltak.
Mikor a gyerekek már kifáradtak, s arcuk kipirult a sok izgalomtól, s a nap melegétől, a kis család visszafordult. Csodás befejezése volt egy napnak.


Ez egy kis erdő, mégis mennyi csoda van benne. S ez csak egy évszak. Hol van még a többi szépsége, titka?
Ez a természet. Ez az élet.

2011. március 27., vasárnap

A kis papagáj

Zsófi tíz éves, cserfes kislány volt. Imádta az állatokat, s nagyon féltette is őket. Mentett mindenféle kis élőlényt, akit csak tudott. Mikor sok eső volt, s a járdákon megjelentek a giliszták, amennyit csak tudott, visszatett a földre, a fűbe. Képes volt sérült állatokat hazavinni, s gondozni. Anyukája segítségével sűrűn látogatták a menhelyet. Ha találtak kóbor kiscicát, vagy kiskutyát, bevitték. Szíve szerint ő minden állatot befogadott volna, de tudta hogy nem lehetséges. Már így is sok állatuk volt otthon.
Amit még szeretett volna, gyönyörű szép pintyeket. Párban, hogy legyenek kis tojások. Anyukája, mikor már nem bírta könyörgését, igent mondott. Egy közeli állatkereskedésben próbáltak szerencsét. Zsófi nagyon izgatott volt. Mikor beléptek, sok kis állattal találták magukat szemben. A kislány tudta, hogy nem lesz könnyű választás. Egyik szebb volt, mint a másik. Az eladó, mikor megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének, Zsófi elmondta kívánságát. Fiatal pintyeket szeretne, hozzá megfelelő kalittal. Sok kis madár jöhetett számításba. Szép madárkák voltak, félénkek, s rémülten repdestek.
A kislány már éppen mutatott volna egy számára nagyon szép, s bájos kis párra, mikor is észrevett a pintyek mellett egy kisebb kalitot. Egy zöld kis papagáj volt benne. Egyedül, s szomorúan üldögélt a kis fán. Zsófi odafordult az eladóhoz. Ő miért ilyen szomorú kismadár? Az eladó egy pillanatig tanácstalanul álldogált, hogy megmondja e a kislánynak az igazat. Majd úgy gondolta, elmeséli a kismadár történetét. Idős nénié volt, ötéves Katalin papagáj. Nagyon szerették egymást a gazdival, de a néni meghalt. A család behozta ide a madarat, mert ők nem tudták volna gondozni. Még beszélni is tud, egyedül volt, nem volt párja. S azóta szomorkáson üldögél a kis fán. Zsófiban előjöttek a mentési ösztönök. Tudta, hogy a pintyek mellé nem viheti haza a kis papagájt, ezért választania kellett. A kis pintyek vidámak, fiatalok, biztos találnak maguknak szerető gazdit. A kis papagáj meg szeretetre szorul. S anyukájához fordult. Ezt a kismadarat szeretném. Majd én felvidítom. S lesz új gazdija, ki szintén szeretni fogja. S anyukája elmosolyodott. Büszke volt kislányára.

2011. március 25., péntek

Nagymamám emlékére

A nagymamám hatvanas éveiben járt, mikor a világra jöttem. Jóformán vele töltöttem életem első éveit. Anyukám születésem után sokat betegeskedett, s hosszú időt töltött kórházban. Mikor már jobban érezte magát, s visszament dolgozni, nagymamámmal maradtam otthon. Túl sok emlékem nem maradt erről az időről.Csak azt tudom, hogy ő egy "igazi" nagymama volt. Csendes, jószívű, gondoskodó s mindig mosolygott. Apró kis nevetgélései még most is élnek emlékezetemben.
Hatéves koromig éltünk vele. Utána elköltöztünk. Emlékeim nagyrészt az utána való időkből valók.
Köténykéjében, kendővel a fején látom őt mindig. Vékony szálú, ősz haját befonva, s kontyba feltekerve viselte. Mindig melegség áradt belőle, mely ölelésre s puszik sokaságára adott késztetést. Ilyenkor mindig nevetett. Nagybátyám lakott vele haláláig, ki olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyermek. De rendkívül szeretetreméltó gyermek. Pár évvel volt fiatalabb anyukámnál. Nagyon jó ember volt. Nem volt családja, de biztonságban érezte magát a mama mellett. Sokszor hallottuk mamám pörölését, ahogy próbálja őt rendre nevelni, de soha nem volt ez komoly veszekedés. Hatalmas szeretet volt benne, mind a fia, mint irányunkban.
Sokszor mentünk hozzá, látogattuk, ahányszor tudtuk. Mikor már a nyolcvanas éveiben járt, látása megromlott, de akkor sem veszítette el jókedvét. Kilenc gyermeket felnevelt, s jóformán egészségesen élte le hosszú életét. Nyolcvanöt évesen kezdett lassan elfáradni. Csendesen ment el. Elaludt. A családja ott volt az ágyánál. Én lelkileg nem bírtam. Tizenhét éves voltam. Úgy emlékezem rá, ahogy mosolyog. Csodáltam őt, s nagyon szerettem. Hálás vagyok, hogy ő volt mamám.

2011. március 22., kedd

Érzelmi reakciók

Történik valami, mi rossz hatással van rád. Szép lassan, vagy hirtelen erővel tör fel benned a kétségbeesés vagy düh. A felfokozott érzelmi állapotod folytán nem tudsz józanul s megfontoltan cselekedni. Mondhatsz olyan szavakat, mondatokat, miket nyugodt helyzetedben ki nem ejtenél a szádon. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha működne benned egy vészcsengő, mely figyelmeztetne ilyenkor, hogy most ne szólj. Végy egy nagy levegőt, s gondold át. Ha kell többször is. Mérlegelj. S ha még akkor is úgy érzed, válogasd meg szavaidat, s próbálj meg kíméletesen, s úgy fogalmazni, hogy az senkinek se fájjon. Lehet úgy is véleményt alkotni, hogy közben nem okozok újabb, és újabb megoldandó problémát.
Történik valami, mi nagyon jó hatással van rád. Meghatottságot, vagy éppen örömet érzel. Felfokozott hangulatodban legszívesebben rohannál, s megosztanád azzal, ki fontos neked. Ne fogd vissza magad. Az örömből fakadó cselekvés csak jó lehet. Nem tudsz vele kárt okozni, csak másokat is örömre késztetni. Ha nem viszonozzák? Sebaj. Te attól még megéltél egy érzést, mitől, ha egy rövid ideig is, de csodásan érzed magad.
Erős érzelmek szülte viselkedések. Aki az érzelmei szerint cselekszik, képes hirtelen felindulásból cselekedni, ami lehet jó is, de lehet rossz is.
Meg kell tanulnunk ezeket kezelni. Meg kell tanulnom.

2011. március 21., hétfő

Egymásra figyelés

A napokban olvastam egy rövid, megrázó szöveget arról, hogy miért van az, hogy nem figyelnek egymásra az emberek?

Fiatal, húszas éveiben járó házaspár volt, párhónapos kisbabával. Egy panelház magasföldszintjén kaptak egy kétszobást lakást. Hihetetlen jó érzés volt beköltözniük az első, saját, közös otthonukba. Lelkesen csinosítgatták, újrameszelték, s szerény anyagi helyzetükhöz mérten rendezték be. Nem számított más, csak az, hogy az övék. Tél volt, pár héttel karácsony előtt.
Körülöttük csendes szomszédok voltak, nyugodt volt a ház. Az ablakon kinézve ablakuk előtt négy öt méterre egy asztal volt, körbe padokkal. Körülvéve bokrokkal, s fákkal. Barátságos környék.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Megérkeztek a tavasz első hírnökei, majd szép lassan melegre fordult az idő. Az emberek esténként tovább kint maradtak a szabadban, sétálgattak. Ők is végre úgy aludhattak, hogy kinyithatták az ablakot. Kellemes, friss levegőre vágytak alvás közben.
Kilenc órára járhatott az idő, mikor is nagy zajra lettek figyelmesek. Mintha közvetlen a fülük mellett beszélt volna sok ember. Kinéztek az ablakon, s a padon körülbelül tíz, tizenkét fiatal, s szülő egyaránt foglalta el helyét az asztal körül. Elővéve egy pakli kártyát, jó hangulatban kezdtek el játszani. A pár gondolta, ez biztos egyszeri alkalom, s talán hamar el is mennek. A kisbaba felébredt a másik szobában a hirtelen keletkezett zajra. Megnyugtatták, majd becsukták nála az amúgy is csak kis résnyire kinyitott ablakot. Késő este, jóval tizenegy után lett csendesség. Mivel ez mellett a zaj mellett nem lehetett nyitott ablak mellett aludni, ezért nem élvezhették a friss levegőt.
Május eleje volt, akkor kezdődött, s már jócskán vénasszonyok nyara volt, mikor befejeződött. Minden egyes nap. Kivétel, ha esett az eső.
Ez ment sok éven keresztül. Volt komoly, nyugodt beszélgetés felnőttekkel, fiatalokkal egyaránt, s volt, hogy már a nyugodtságnak nyoma sem volt. A fiatalasszony nem várta a jó időt, megszerette az esőt, mert akkor tudta, hogy csönd van.
Míg végül is azt a megoldást találták ki, hogy panaszlevéllel fordulnak a megfelelő hatósághoz, s így elvitették az asztalt és a padokat. Azóta a fiatalok felnőttek, többnek gyermeke is van. Nem tudom, hogy emlékeznek vissza ezekre az időszakokra, de remélem most már másképp látják az akkori történéseket.

2011. március 20., vasárnap

Emlékkönyv

Lányaimmal általános iskolai fényképeket nézegettünk. Mutattam nekik az én osztályomat, s próbáltam felidézni a neveket. Nagyrészt emlékeztem rájuk, de segítségemre voltak a ballagási fénykép hátoldalán szereplő aláírások is. Lassan harminc éve ballagtam el.
Akkor nagyon nagy dolog volt, még a lányaimnál is, az emlékkönyv.
Úgy vigyáztunk egymáséra, mintha valami kincs lenne. Hisz az is volt.
Mikor megkaptam anyukáméktól, emlékszem végigsimítottam az ujjaimat a sima, hófehér lapokon, s óvatosan és igen körültekintően írtam bele a nevem az első lapra. Középre szívecskéket rajzoltam, különböző színűeket. S onnantól kezdve útra kelt a kis könyv. S a szívecskék szép lassan megteltek nevekkel és dátumokkal. S a könyvben lévő lapok pedig szebbnél szebb idézetekkel, s kedves és kivétel nélkül gondosan elkészített rajzokkal. Emlékekkel.
Mindig izgatottan nyitottam ki a kis könyvemet, mikor visszatért hozzám.
Lányaim is kaptak tőlem, s komoly feladat volt számomra, mikor megkértek arra, hogy írjak bele. Mivel nagyon szerették a Disney mesefilmeket, ezért mindkettő az akkori kis kedvenc mesefiguráját láthatta viszont benne. Természetesen, mivel rajztudását a nagylányom biztosan nem tőlem örökölte, ezért csak másolni tudtam, de ennek is nagyon örültek.
Nem tudom, hogy most mennyire van nagy jelentősége a fiataloknál, de bízom benne, hogy van. Hogy nagyon sok emlékkönyv telik meg mai napig szívből jövő szép üzenetekkel.

2011. március 19., szombat

Kell egy hely...

Kell egy hely mindenki szívében, hol elbújhat a rossz érzések elől. Kell, hogy legyen olyan hang, melynek rezgése testén végighaladva nyugalmat teremt, vagy egy zene, mely egy kicsit kikapcsolja elméjét.
Egy olyan kép, vagy akár egy szép színekkel teli festmény, melyre rápillantva szíve megtelik melegséggel. Képes legyen arra, hogy gondolatait elvigye olyan helyekre, tájakra, ahol úgy érzi feltöltődhet. Vagy legyen egy apró zúg, ahova visszatud vonulni. Ahol egymaga lehet. Ahol átgondolhatja, mi az ami nem jó. Mi zavarja nyugalmában. Hogy tudjon segíteni önmagán, ha nincs olyan ember mellette, aki képes őt támogatni. Ha van, akkor képes legyen megnyílni, tudjon segítséget fogadni, s tudjon segítséget adni. De elsősorban önmagával kell megbékélnie. Mert önmagát elfogadó ember hatalmas dolgokra képes. Képes odaadni magát a világnak. S ezáltal örömet, reményt s boldogságot adva sok reményvesztett embernek.

Szükség van ezekre a dolgokra, mert néha besokallunk. Úgy érezzük, összecsapnak felettünk a hullámok. Sok ember van a környezetünkben, s sokan nincsenek jól vagy mi nem vagyunk jól. S önkéntelenül is keresi MINDENKI a jót és a nyugalmat, s vágyik rá.
S jönnek és jövünk, s hozzánk csatlakoznak vagy hozzájuk csatlakozunk. Mert kell a szeretet érzése, mindenkinek. S a segítséghez hatalmas erő és hatalmas szív kell.
Köszönöm neked.

Jön, ha jönnie kell...

Huszonkét éve voltak házasok. Két nagykorú lányuk volt, tizennyolc és huszonegy évesek. Többször voltak viharos időszakaik, de mostanra már lecsillapodtak, s harmonikusan élték életüket.
Nem éltek jómódban, küszködtek ők is a hétköznapokkal. De gondolták, valahogy mindig lesz. Hónapról, hónapra éltek, mint sokan mások. De fedél volt a fejük felett, volt hol álomra hajtani a fejüket. Lakásuk akkora volt, hogy éppen elfértek benne. Élték napjaikat. Hol jobban, hol rosszabbul.
Míg egyik nap az asszony összehívta kis családját. Negyvenhárom éves vagyok. Mondta. S azt hiszem terhes vagyok. Nem tudta mi lesz a válasz, s nem tudta mit fognak gondolni erről a korántsem egyszerű helyzetről. A férj első szava az volt. Jön, aminek jönnie kell. S mosolygott.
A kisebbik lány hatalmas, csillogó szemekkel figyelte az anyját, s nem tudta róla levenni a szemét. Majd rászólt nagyobbik testvérére, hogy ezentúl halkabban kiabáljon, mert a babának nem tesz jót.
A nagyobbik lány pedig csak nézett, s mosolygott. Nem tudta igazán, hogy fogadja ezt a hírt. De az anya nem érzett benne se tiltakozást, se rossz gondolatokat. Az anya csak ennyit mondott. Nem vagyok én ehhez már egy kicsit idős? Mennyi idős leszek, mire felnő? Hogy fogom én őt megérteni, ahogy titeket megértettelek?
S a kisebbik lány azt mondta. Anya! Az a kisbaba soha nem lesz egyedül. Itt vagyunk neki mindannyian. S mi majd segítünk neked, s átadjuk neki azt, amit te adtál nekünk. S az anya megnyugodott.
Mérlegelték, milyen változást is jelent ez a jelenlegi helyzetükre nézve, S rájöttek, hogy nincs mit megbeszélni. Úgy kell alakítani ezentúl az életüket, hogy az mindenkinek jó legyen.
Történjen bármi, az lesz a legfontosabb, hogy szeressék ezt a babát, hisz nem véletlenül akar jönni erre a világra. Ebbe a családba.

2011. március 18., péntek

Az a bizonyos határ...

Forró, nyári délután volt. Harmincas éveiben járó fiatal házaspár indult a tó partrája, hogy megmártózzon egy kicsit a hűsítő vízben. Miután enyhén lehűtött testtel kényelmesen elhelyezkedtek a parton, beszédbe elegyedtek egy mellettük pecázó idősebb házaspárral. Mivel ők nem szoktak horgászni, kíváncsian figyelték a hatalmas türelmet igénylő tevékenységet. Az aznapi fogás nem volt kedvező. Kettő kárászt sikerült kifogniuk, s azt felajánlották a fiatal párnak. Nekik ez kevés, de ha nekik elég, szívesen odaadják. Miért is ne? Gondolta a pár. A kis családjuknak pont elég, két kicsi gyermekük úgyis kis étkű. Gondolták hazaviszik a lakásba, s mivel városiak révén gyermekeik nem igen láttak még frissen kifogott halakat, ezért még érdekes is lehet nekik. S majd megsütik. Gondolták ők.
Hazatérve, a kádat teleengedve vízzel készen volt a két hal átmeneti úszkáló területe. Mikor a kicsik meglátták a két virgonc halat, hangos sikongatásban törtek ki. A szülők már tudták, hogy ez nem lesz egyszerű. Mikor elmondták a gyermekeknek, hogy átmeneti állapot ez, s hogy ebből lesz a vacsora, a szemek hatalmasra kerekedtek. Nagyon nagy volt az ellenállás. Az esti fürdés elmaradt, mert a halakat nem lehetett megsütni. Kellett éjszakai szállás.
S másnap reggel két erős zacskóban, megtöltve vízzel, a halak indultak vissza a tóra.
S most felmerülhet a kérdés. Hol van az a határ, mikor a szülő azt mondja gyermekének, hogy nem? 

2011. március 17., csütörtök

Visszatérés a sötétségből

Lábam visz, messze innen. Követem a csillagok útját, s idegesen figyelem, ahogy a hold egyre fényesebben ragyogja be az éjszaka sötét égboltját. Homály van körülöttem, de jóleső érzéssel tölt el, mert szívemben is sötétség van. Nem kell fény, és nem kell világosság. Élvezem az éjszaka komorságát, s a fény most bántóan hatna rám. Ez az én világom most, s nem akarom, hogy bárki is visszahívjon.
S utam még sötétebb helyekre visz, be az erdő sűrűjébe, hol a magas fák sűrű ölelkezése még jobban eltakarja előlem a hold vakító fényét. Most a félelem is elszáll belőlem, mit az éjszaka hangjai, s sötét árnyai okoznának, hisz otthon vagyok. Érzem. Nem bánthat semmi, és senki. Hisz most én vagyok a sötét, én vagyok ki uralja ezt a helyet. S nem akarok elmenni, mert kell nekem ez.
S akkor valaki szólongat. Először halkan, majd egyre hangosabban s sürgetőbben. Nem mehetsz el! Neked még itt a helyed! S én tiltakozom, s megyek beljebb, egyre sűrűbb helyekre érek, s bújok, hogy ne találjon meg a hang. Nem akarom! Nem! Kiáltom.
S egyszer csak a fák elkezdenek szétnyílni, szép lassan, de egyre több, s egyre nagyobb fényt adnak nekem. Takarom a szemem, s takarom a szívem. Nem érhet el! S már éget, s nem tudok ellene mit tenni. Eltűnnek a fák, s eltűnik minden körülöttem. S hirtelen egy rét közepén találom magam, hol párom áll, s fogja  a kezem. Nem engedlek! Nem mehetsz el! suttogja, halkan, S ahogy melengeti kezem, s a nap is rám süt, szép lassan feloldódik bennem a hidegség és a sötétség. S szép lassan megnyugszom....
..és akkor felébredek. Remegő kézzel törlöm le magamról a könnycseppeket. Visszatértem.

2011. március 15., kedd

Internet függőség

Világunkban nagyon sok olyan tevékenység van, mi erős függőséget okoz. Amit én most jobban ki szeretnék fejteni, az az internetfüggőség.
Személyesen is érintve vagyok benne, ezért merek róla véleményt alkotni.
Hogy milyen mértékű ez a függőségem, nem tudom, de úgy érzem, hogy azért nem hálózott be teljesen az internet világa. Nem dőlne bennem össze a világ, ha nem lenne lehetőségem számítógéphez ülni.( bár ezen már néha erősen elgondolkodom ) De ettől ez még függőség.
Mikor reggel úgy kezdem a napom, hogy miközben a kávémat iszom, az ölembe teszem a kis laptopomat. Addig nem kapcsolom ki, míg meg nem látogattam kedvenc oldalaimat. Ránézek a közösségi adatlapomra, hogy megnézzem, mi történt az alatt a nyolc óra alatt, míg aludtam. Ellátogatok a kedvenc fórumomra, s nyugtázom magamban, hogy igen, ma is sok olvasnivalóm lesz. S majd kikapcsolom a gépet. Vagyis szeretném kikapcsolni, de szerencsére még időben eszembe jut, hogy a leveleimet nem néztem meg. S miután erre is sor kerül, most már tényleg megnyomom a leállítás gombot.
Nem sokkal később beérve a munkahelyemre, az első dolgom a számítógép bekapcsolása. Szerencsés esetben, nincs időm foglalkozni az internet világával. De vannak ott is olyan időszakok, mikor fent lehetek a neten. S ilyenkor már ráérősebb időmben végigfutok a különböző hírcsatornákon, rögzítve magamban az aznapi eseményeket. S sokszor veszem észre magamon, hogy szinte kényszeresen nyitom meg újra és újra azokat az oldalakat, ahol előtte már jártam. De szerencsére e tevékenység felismerése után le tudom állítani magam. Talán még nincs veszve minden.
Otthon, mikor nincs más teendőm, képes vagyok hosszú perceket eltölteni azzal, hogy képeket keresgéljek, csinosítsam közösségi lapomat, zenéket keressek, hogy mással is megtudjam osztani. S még sok más nagyon fontos teendő akad, amivel szívesen foglalkozom. Szerencsére háziasszonyként sokszor kell nélkülöznöm az ilyen fajta szórakozást, de este nem fekszem úgy le, hogy ne nézzek meg újra mindent. Azóta lett egyre vészesebb a helyzet, mióta kaptam egy kis laptopot. Előtte még visszatartó erő volt, hogy nem kerültem gép közelbe. De most már ilyen veszély nem fenyeget.
Az elején azt írtam, hogy nem hálózott be teljesen az internet világa. Az írásom végére érve, most már nem vagyok annyira biztos benne.

Ő volt az erősebb...

Ötven év házasság állt mögöttük. Az évfordulót szerető családjuk körében ünnepelték.
Nem volt zökkenőmentes életük, de mindig kiálltak egymás mellett, s mindkettőnek a család volt az első. Szerették egymást, annak ellenére is, hogy voltak viharos éveik.
Minél idősebbek, és bölcsebbek lettek, annál jobban erősödött kettőjük között az amúgy is szoros kapocs.
A férfi mindig úgy gondolta, hogy ő az erősebb. Ő az, kin múlik a család sorsa. Nem nagyon tűrt ellentmondást. Életét a család biztonságának megtartására tette fel, s ezért el is várta a tiszteletet. S bizony volt, hogy igazát határozottan s egyértelműen próbálta érvényesíteni.
S az asszony ilyenkor csak hallgatott. Az asszonyé a háztartás. Mondta mindig a férj. Az ő dolga, hogy otthon minden úgy legyen, ahogy egy tisztességes házban lennie kell.
Számára nem létezett megoldhatatlan probléma. Így vagy úgy, de valahogy mindig mindent megoldott. Egészen addig, míg egyszer a felesége, mikor hazatérve orvosától megfogta kezét, s közölte vele a megdöbbentő hírt. Gyógyíthatatlan beteg.
S a férj életében először kénytelen volt szembesülni egy élethelyzettel, mivel nem tudott mit kezdeni. Persze először nem akarta tudomásul venni, hogy nincs mit tenni. Mondta is. Ugyan, az orvosok sem tudhatnak mindent. Meg fogsz gyógyulni. Nem adjuk fel és harcolunk.
S ahogy teltek a napok, s a hetek, lassan kezdett ráébredni, hogy nem tud mit tenni. Felesége egyre rosszabbul lett, s a férj egyre jobban kezdett összeomlani. A határozott, céltudatos emberből félelemmel teli, elveszett lélek lett. Nem találta helyét otthonában, s mikor felesége utolsó napjait otthon szerette volna tölteni, a férj egy percig sem mozdult el mellőle. Az asszony tiszta pillanataiban a férjet vigasztalta, később rászólt, hogy miért nincs megborotválkozva, s egyáltalán miért nem eszik rendesen.
S a férjnek eszébe jutottak azok a pillanatok, mikor esténként a munkából fáradtan hazatérve, nem egyszer ingerülten, s a gondját, baját feleségére rázúdítva, mindig megterített asztal várta. A feleség halkan tűrte, majd odament hozzá, s megölelte. S mikor a vacsoráját ette, már nyugodt volt.
S ekkor rádöbbent arra, hogy a feleség volt az, aki erősebb volt, nélküle semmire sem ment volna. Mert ő volt az, ki tartotta benne a lelket. S még a halálos ágyán sem magával, hanem azzal az emberrel törődött, kire vigyázott egész életében.

2011. március 14., hétfő

Ragaszkodás

Öt év körüli kislány volt, mamájánál lakott szüleivel. Annának hívták.
Mikor megszületett, akkor került a házhoz egy pár hetes kiskutya. Mikor a pici lány már totyogott, a kutyus nem menekülhetett tőle. Követte mindenhova, állandóan simogatni akarta, ami nem sikerült mindig éppen finoman. A kiskutya csak tűrte, és tűrte. Ha végleg megunta, bemenekült a biztonságot jelentő farakás mögé, ahol Anna nem érte el. S jól kipihente a fáradalmakat. De utána ő volt az, aki a kislány társaságát kereste.

Szinte együtt töltötték az összes ráérős időt, s ahogy Anna egyre huncutabb s aktívabb lett, a kutyus egyre nehezebben tűrte a megpróbáltatásokat.
De soha egyetlen egyszer sem mutatott morcosabb viselkedést. S a kislány is lassan felismerte, hogy mi az a pont, mikor hagyni kell a kisállatot. Szép lassan egymásra hangolódtak, s szinte elválaszthatatlanok lettek. Így telt el öt csodás év.
Míg egyik nap anyukája az ölébe ültette, s mondta neki, hogy elköltöznek. A kislánynak először felragyogott a szeme, s rögtön első kérdése az volt, hogy elég nagy lesz e az új ház, hogy mindenki elférjen benne? Ekkor anyukája átölelte. Csak te, apa és én fogunk menni, mama és a kutya itt marad.
Anna csak nézett. Ő ezt nem tudta elképzelni. Anyuci, nem hagyhatom el a kutyusomat. S egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából. Az anya tudta, hogy ez nem lesz egyszerű. Rendkívül sajnálta a kislányt, de ők nem tudnának az új házba most még kutyát vinni. Még kerítésük sincs. S nem is tervezték, hogy kutyájuk legyen.
Keserves napok jöttek. Anna nem tudott megvigasztalódni, s az állat is érezte, hogy valami nagy baj van. Mindig a kislány lábánál volt, követte őt mindenhova. S eljött a búcsú napja.
"Mivel messze költöznek, ezért valószínű, csak ritkán fognak tudni jönni". Hallotta anyukáját, mikor a mamával beszélt. A kislánynak belesajdult a szíve. Szorította a kutyát, amennyire csak tudta. De el kellett engednie.

Teltek a napok, de a kislánynak nem csillapodott szomorúsága, s a kutyus is teljesen megváltozott. Nem találta a helyét nagy magányában. Alig evett, s szinte egész nap ott ült a kapunál, s a kislányt várta.

A szülök tudták, hogy valamit tenniük kell. Nem lesz más megoldás, el kell hozniuk a kutyát. Megbeszélték, hogy most a legfontosabb dolguk az lesz, hogy megfelelő körülményt biztosítsanak neki. Első volt a kerítés. Annának rögtön elmondták, mikor már biztos volt a döntés. A kislánnyal madarat lehetett volna fogatni. Jó volt újra örömet látni a szemében.

Csaknem egy hónap telt el, mióta elköltöztek. Úgy gondolták, készen állnak a kutya fogadására. A kislány a kertben várta a nagy pillanatot, mikor újra magához ölelheti szeretett kis állatát. S a kutyus, mikor meglátta a kislányt, önfeledten szaladt hozzá, miközben izgatottan csóválta farkát.
A következő pillanatban Anna úgy szorította magához, mint aki soha nem akarja elengedni. Szülei, ahogy figyelték a kislány és a kutya közötti nagy ragaszkodást, tudták, hogy helyesen cselekedtek. Nem történhetett másként.

2011. március 13., vasárnap

Netes szerelem

Bele lehet szeretni úgy egy emberbe, hogy még soha sem láttuk?
Ha csak számítógépen érintkeztünk vele?
Vagy esetleg telefonon is beszéltünk?
Bele lehet szeretni egy hangba?

Soha nem volt könnyen megnyíló. Kevés ember volt, kivel megtalálta a közös hangot. Fiatal volt, huszonéves. Csendes, magányos fiú. Nehezen ment neki az ismerkedés. Volt már barátnője, de nem volt hosszú távú kapcsolat. Sok közös témájuk nem volt, ezért a beszélgetés kimerült az udvarias formaságokban. Szerette az irodalmat, imádta a verseket. Megfelelő partnernek Órákig tudott volna beszélni róluk.
Szabadidejében egy fórumba írogatott, hol hasonló gondolkodású emberek voltak. Itt Olyan emberekkel beszélgethetett, kik ugyanúgy lelkesedtek azokért a dolgokért, amiért ő. Jól érezte magát, mikor velük volt. Semmit nem tudott róluk, de nem is volt baj. Nem ez volt a lényeg.
Eleinte csak verseket, elbeszéléseket osztottak meg egymás között, később már egyre jobban megnyíltak egymás előtt. Volt egy lány, kivel nagyon sokat beszélgetett. Eleinte csak rövid üzeneteket váltottak egymással, később már beszélgető csatornán beszélgettek. Volt, hogy órákig. Végre úgy érezte, hogy szabad. Hogy van, ki meghallgatja, s végre ki tudja adni magából mindazt, ami évek alatt felgyülemlett benne. Nem tudta, hogy a lány hol él. Nem volt fontos. Viszont ott volt mindig a számítógép másik oldalán, ha szüksége volt rá.
Míg egyszer a lány szomorú hírt közölt vele. Egy hétre el kell utaznia. Nem tudja, hogy lesz e számítógép közelben. Rövid töprengés után szinte egyszerre írták le. Erre való a telefon. Telefonszámot cseréltek.
A fiú mikor először felhívta, nagyon ideges volt. Csak "barátok" voltak, legalábbis mindkettő így gondolta. Akkor miért izgul ennyire? S mikor meghallotta a lány hangját, nála is érezte az izgalom jeleit.
De az izgalom hamar eltűnt, helyette beszéltek. Folyamatosan, felszabadultan. Egész héten, naponta többször. Már várták, hogy mikor alkalmas az idő. S a fiú rájött, hogy a lány hangja nyugtatólag hat rá. Volt benne valami különleges. Vagy egyszerűen csak másképp kezdett érezni? S amit még nem tudott, csak sejtett, hogy ez a lánynál is így van.
Eltelt a hét, s a számítógépen való beszélgetés mellett ugyanúgy maradtak a telefonos hívások. Vágytak egymás hangjára. S egyszer a fiú megkérdezte a lányt. Hol laksz? S a lány gondolkodás nélkül adta meg a választ. Nem számított távolság, semmi sem. Menthetetlenül egymásba szerettek. S a találkozáskor egymásra néztek, s azt az embert látták egymásban, akit lélekben megismertek.

2011. március 12., szombat

Vágyakozás

Mennék feléd, suhannék az éjben,
semmi sincs, mi megállíthat, érzem
szívemben az érzés oly erős, s szép,
a tűzet nem tudja kioltani semmisem.

Érzem, hogy hívsz, s hogy akarsz,
s bennem ez az érzés nem nyughat,
indulok, semmi vissza nem tarthat,
kérlek, várj rám a fényes hold alatt.

Őrülten várom, hogy fogjam kezed,
s végre ajkam az ajkadat érintse.
hogy öleljelek, s te is ölelj engem,
S eggyé váljunk a mindenséggel.

Egymásnak teremtve

Vonaton ült. Miközben elmélyülten a tájat csodálta, a vonat szép lassan az állomásra érkezett. Akkor látta meg őt. Csinos fiatalember volt, barátságos, jóságos arccal.
Valahogy kitűnt a tömegből. A lány valami erős késztetés folytán csak őt figyelte. Kereste, vágyta pillantását. Mígnem a fiú ránézett. Ekkor fordult csak el. Zavarba jött.
Pár pillanattal később a fiú már ott állt mellette. Szabad ez a hely? kérdezte.


A fiú az állomáson nyugodtan várt. Nem sietett, szándékosan jött ki a korábbi vonatra. S valahogy belül úgy érezte, hogy neki ezzel a járattal kell mennie. Megérkezett a vonat. Egy szempárra lett figyelmes.
Őt figyelte, s a fiút valahogy mágnesként vonzotta a tekintete. Szép arc volt, kedves. 
Az ő kocsijába szállt fel. A következő pillanatban már ott állt mellette, s "igen" választ kapott a kérdésére.


Ültek egymással szemben, s érezték, hogy valami különös, csodaszép dolog történik velük. Mintha valami erős kapocs alakulna ki közöttük. Nem szóltak, csak nézték egymást. A zavar eltűnt, természetes volt nekik ez az állapot. Nem ismerték egymást, soha nem is látták egymást, mégis mintha mindig is együtt lettek volna. S egyszerre szólaltak meg, majd egyszerre mosolyodtak el. Így kezdődött a közös életük.

Később visszaemlékezve csak mosolyogtak, s nem gondolkodtak rajta. Elfogadták. Nekik együtt kell lenniük, s így is történt.

Csoda? Lehet.
Van ilyen? Remélem igen.

Felejtés

Vajon, ha lehetőségünk lenne arra, hogy megszabaduljunk rossz emlékeinktől, élnénk vele?
Tudom, ez nagyon kegyetlenül hangzik, mert az életünkről van szó. Én nem tudom. Sokszor úgy érzem, hogy van, amit végleg el szeretnék felejteni. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem történik semmi véletlenül. A rossz emlék kell, mert emlékeztet a hibáimra, a baklövéseimre. Emlékeztet az életemre, legyen az bármennyire keserves is. Ezeknek az emlékeknek az elfogadásához nagyon nagy erő kell. 
Még erősödnöm kell.

Ugyanígy, ha nagyon jó dolgok történnek velünk. Én sokszor gondoltam arra, hogy ha valami csodálatos hatással van rám, szeretném elfelejteni, hogy újra, és újra átélhessem.
Akár egy csodaszép pillanat, vagy csak egy nagyon jó film vagy bármi, ami történik velem. Telhetetlen vagyok. Újra és újra akarom. Azokba a pillanatokba kapaszkodom, mert talán úgy gondolom, hogy még egyszer nem történik meg velem. Vagy legalábbis a hatás nem lesz ugyanaz. Rossz hozzáállás, és nem követendő.
Meg kell tanulnom jobban bízni! még úgy érzem.

Csodás kezdete egy napnak

Ma jött el a napja annak, hogy munkába menet lépteim egyre kisebbek, és lassabbak lettek. Most jöttem rá arra, hogy milyen régóta, és mennyire sokat fáztam az elmúlt hónapokban. Ahogy a nap még egy kicsit enyhe sugara melengette a testemet, úgy fonta körbe szép lassan a szívemet is. Tavasz jött el. Élveztem utam minden másodpercét, s kívántam, hogy bárcsak kint maradhatnék a lélekmelengető levegőn. De utam véget ért. Be kellett térnem a célomhoz. De csodaszép kezdése volt e napnak. Boldog vagyok.

2011. március 11., péntek

Reng

Apró lelkek vagyunk e földön, melynek ereje hatalmas, szavakkal ki sem fejezhető. 
Félelmetesen csodálatos, s kegyetlenül tarol, ahol és amikor akar. 
Hiába vagyunk ennyien, semmit nem tehetünk. Ha a föld úgy dönt, hogy reng, mi csak próbálunk túlélni. Szétdönti házainkat, szétszaggatja útjainkat, nyomot hagyva mindenhol a "civilizáció" útjain. 
Ennek tudatában éljük életünk, csinosítgatjuk otthonunk, pedig tudjuk, hogy bármikor lecsaphat. 
Hol kisebb erővel, hol jön mindent elsöprően. Ha nagy erővel tör be életünkbe, kísérheti őt a tenger ereje.
Ha jön az ár, söpör mindent. Elmossa a helyet, ahol élünk. S elmossa a reményt.
Nem válogat. Ha szerencsénk van, jókor vagyunk jó helyen. S akkor megmenekülünk.
Ilyen a föld. Kiszámíthatatlan, és ural mindent.

Menekülés

Szállnék, repülnék fel őrült magasságba,
akár a felhőkhöz, vagy fel a csillagokba.
Hol nincs semmi, csak csend és nyugalom,
s a végtelen érzése lelkemben békét ontana.

Hatalmas, fenséges hegycsúcs tetejére érőn,
mélyen szippantanám a lélekgyógyító levegőt,
s elmémben a mérgezett, fertőzött gondolatok,
eltűnnének, s maradnának boldog pillanatok.

Vagy lennék mélységes, háborgó óceán közepén,
hol csak a hatalmas hullámok őrült morajlása él,
s vadul csapkodása lenne, mi terelné figyelmem,
s nem gondolnék bajra, kínra s oly sok kétségre.

2011. március 10., csütörtök

Kölyökkutya

Idős, megkeseredett ember volt. Már lassan a hetven felé közeledett. Nem tartotta senkivel sem a kapcsolatot, családja sem volt, se ismerősei. Magányosan tengette napjait. Kis vályogházban lakott, állat sem volt a környezetében. Igaz soha nem is szerette őket, s ezt az állatok is sokszor megérezték.
Kevés kis nyugdíjából, szerény körülmények között teltek napjai.
Míg egyszer egyik reggel, mikor kiült az apró kertjébe, melyben nem termett semmi, egy élőlényre lett figyelmes. Egy Kölyökkutya volt, pár hetes talán. Félénken üldögélt az egyik öreg fa árnyékában, s úgy tűnt, hogy nem volt jó állapotban. Sovány volt, és szomorú szemekkel nézett az öregemberre. Az először idegesen, hogy ki az aki megmeri zavarni magányát, rákiáltott. Menj el innen. Nem kellesz! Kuncsorogj máshol. S hasonló mondatokkal próbálta a kisállatot elzavarni. De az csak ült ott, s talán a kimerültségtől, de nem mozdult. Mikor látta az öreg, hogy nem használ a kiabálás sem, elindult feléje, hogy hátha ki tudja tessékelni a kertből. Más se hiányzik neki, mint egy éhező száj. Neki csak ez jutott eszébe róla, hisz soha nem volt még állat a környezetében. Nem is tudhatta, mit adhat egy embernek egy hűséges társ. S ahogy a kiskutya mellé érkezett, elkezdte böködni a kezével. Menj! Nem itt van a helyed! De a kutya nem mozdult, sőt még el is feküdt, s mintha érezte volna, hogy itt sem lesz helye, egyre szomorúbb szemekkel nézett. Az öreg rájött, hogy ahhoz, hogy a kutya elmenjen végre, meg kell hogy fogja. Ehhez viszont nem nagyon füllött a foga. Tanácstalanul álldogált, s nem tudta, mi tévő legyen. Elkezdte figyelni a kiskutyát. Azt látta, hogy nagyon le van soványodva. Gondolta, ha ad neki enni, elmegy. Ebből is látszott, hogy nem értett az állatokhoz.
Bement a házba, s hozott egy kis kenyeret. Mása nem igen volt. S letette a kutya elé. Az mohón kapott a falat után, s pár pillanattal később már nem is volt előtte semmi. S a kiskutya nézése mintha egy aprót megváltozott volna. Hála volt benne, amit az öregember már nagyon régen nem látott. Nem is láthatott, hisz még emberekkel sem érintkezett már hosszú évek óta.
S ekkor a kutyus felállt, s minden bátorságát összeszedve odabotorkált az öregember lábához. S felnézett rá, szinte könyörgő tekintettel. S az öreg már tudta, hogy ez a kutya nem fog elmenni innen. Legalábbis önszántából nem. Ahogy figyelte a kis jószágot, olyan érzések jöttek elő benne, amit már rég el is felejtett. Apró sajnálat, de neki ez hatalmas változás volt. S tudta, hogy nem fogja tudni elküldeni őt. Most már nem.
Pár nap múlva a kutya még mindig ott ült a kertjében, s ugyanúgy várta az egyszerű, de számára lakomának számító falatokat.
S az öreg úgy érezte, hogy ha csak egy kicsit is, de visszatért belé az élet. S ezt egy kóbor, apró, de hatalmas szívvel megáldott kutyának köszönhette.

Szülinap

Kicsiny kislány, mosolygó szemek,
mögötte van már egy évnyi élet.
Szerető szülei oltalmazó körében,
kap első szülinapi szép üzenetet.


Csillogó szemmel, s ajkait kicsit tátva,
csodálja a gyertyát, melynek lángja
csodaszépen, s melegen világítva,
ragyogja be nevét a torta csokitengerén.


Nagyot lélegezve, s ajkait csücsörítve,
óvatosan fújja el a csodaszép lángot,
S ámulattal teli pillantással fedezi fel
a plüss kutyát, melyet a szívéhez láncol.

Megbánás

A messzeség, s idő mi oly nagy gát nekem,
hogy nem érinthetlek, s nem foghatom kezed.
Utamra indulva búcsúnk közönyös s hideg
pedig egy élet volt, mit elképzeltél velem.

Pedig tudtam, mi kell neked, mi az ami fáj,
de eléd helyeztem mindent, s visszakoztam gyáván.
Egy ideig veled voltam lélekben, de testben nem,
s nem engedtem, hogy oldaladon képzelj el engem.

Most vágyakozva s magányosan várom a percet,
mikor újra, ha te is akarod, megérinthetlek téged.
Üzenetem elolvasva közönyös válasz, mit írtál,
De vágyom, hogy újra rám nézve a sérelem elszáll.

2011. március 9., szerda

Vámpírkultusz

A paplant orromig felhúzva néztem végig annak idején az első vámpíros filmet. Nappal volt, s még így is féltem. Hogy melyik film volt, azt már nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy mennyi idős voltam. Csak arra emlékszem, hogy bele borzongtam.
Ma már nincs olyan vámpíros film, mitől megijednék. Szerintem a felnőtt emberek, sőt már a fiatalabb korosztály is így van ezzel. Ha jól belegondolunk abba, már a vámpírok sem a régiek. Egyre jobban megdőlni látszik a vámpírokról kialakított kép. A fantázia határa végtelen. Míg eleinte csak éjszaka tudtak közlekedni a vérszívók, most már bármikor rémisztgethetnek minket. Nappal nyugtunk volt tőlük, most már nem lélegezhetünk fel sosem. Nem úgy, mint az” igazi” rendes vámpírok. Persze nekik nem volt gyűrűjük, mi megvédte volna őket a nap sugaraitól.
Sőt. Ma már vért se szívnak, hisz egy részük áttért a vegetáriánus életmódra. Irigylésre méltó változás. Természetesen vannak, akik tudják, hogy kell igazi vámpírhoz méltóan viselkedni. Ott nem is fukarkodnak az izgalmasnál izgalmasabb jelenetekkel. Meg természetesen nem mindenki számára kellemes képkockákkal.
Manapság már rengeteg film és könyv van, mely közül választhatunk. Nem tudunk végig menni úgy az utcán, hogy egy könyvesbolt kirakatában ne nézzen velünk farkasszemet egy vámpír arca.
Hogy, ha a tiniket megkérdezve kedvenc olvasmányukról, alig akad olyan, ki ne említene egy vámpírokról szóló könyvet. Ha nem is fizikai valójukban, de velünk élnek, s beférkőztek a hétköznapokba, az ifjúságéba biztosan. Hogy ez jó dolog e vagy sem, azt nem tudom megítélni.
Szerintem az a legfontosabb, hogy mint szülök, figyeljünk arra, hogy gyermekeink milyen korban találkoznak először ilyen jellegű könyvekkel illetve filmekkel. S ha már elég nagyok hozzá, nem hiszem, hogy később problémát okoznának a fejlődésében. De ez csak az én megítélésem.
Én személy szerint szeretem az erről szóló filmeket, ritkán láttam olyat, mely ne tetszett volna. Nyilván sokan vannak, kik más véleményen vannak.

Vagyoni különbség

Érettségi évében jártak. Összetartó osztály lévén, sok pillanatot töltöttek együtt. A szülök nagy része jómódú volt, ezért a diákok márkás, jó minőségű ruhákban jártak. Talán négy-öt olyan gyermek volt, ki nem engedhette meg magának, hogy drága ruhákat vásároljon. Gábor is közéjük tartozott. Anyukája egyedül nevelte, ezért csak nagy ritkán tehették meg, hogy egy kicsit többet költsenek magukra. A fiú édesanyjának nem panaszkodott, mert tudta, hogy ezzel csak elszomorítaná őt. De belül sokszor érezte magát rosszul, mikor szinte hetente fedezett fel barátainál újdonságokat. S ez nemcsak az öltözékükre, hanem telefonjaikra, Mp3 lejátszóikra is ugyan úgy érvényes volt. Egy kevésbe tehetősebb osztályban valószínű nem zavarta volna helyzete, de itt néha "szegénynek" érezte magát.

A tizenegyedikes osztályból tetszett neki egy lány. Annának hívták. Csinos volt, kedves, csak egyvalami zavarta őt. Szemmel láthatóan gazdag család gyermeke volt. S ez elég volt Gábornak, hogy visszakozzon, anélkül, hogy megbizonyosodott volna a lány érzéseiről. Pedig ha tudta volna, hogy Annának pont az egyszerűsége miatt akadt meg a szeme rajta. Gondolta végre egy fiú, ki nem azzal van elfoglalva, hogy folyamatosan az új, menőbbnél menőbb dolgait mutogatja. De hiába várta a lány, a fiú nem szólította meg.
Míg egyik reggel, mikor szinte egyszerre ékeztek az iskolába, az ajtóban egymásnak ütköztek. A fiú bocsánatot kért, majd előre engedte a lányt. S ekkor a lány, maga is csodálkozva merészségén, hirtelen ötlettől vezérelve feltett egy határozott kérdést.
Lenne kedved egyik este eljönni velem valahová?
A fiút annyira meglepte ez a váratlan kérdés, hogy hirtelen nem is tudta mit feleljen. Majd lelki szemei előtt megjelent az a pillanat, mikor kénytelen megmondani a lánynak, hogy nem sajnos, arra a szórakozóhelyre nem mehetünk. Sajnos nincs rá pénzem.
Ennél megalázóbb helyzetet nem is tudott volna elképzelni. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy elkövesse eddigi legnagyobb hibáját, mikor is a lány megszólalt.

Egy kis sétára gondoltam. Ehetnénk kukoricát, miközben megnéznénk egy jó kis filmet. Ha akarod.
S elmosolyodott.

2011. március 8., kedd

A nő

Harmincas éveiben járó nő volt. Két kisgyermek édesanyja.
Férjével boldogan tervezték a jövőjüket, melyben a gyermekek központi szerepet kaptak.
Kezdetben csodás életük volt.
Amíg az anyuka otthon volt a kicsi gyermekekkel, élvezte az életet. Imádott velük lenni, férjét mindennap meleg vacsorával várta, s hiába volt sokszor fáradt mindkettő, csodás estéket töltöttek együtt. Mikor már az anya is visszatért a munkahelyére, s a gyermekek közösségbe kerültek, teljesen új életet kellett kialakítani maguk körül.
Egy kicsit bonyolultabbá vált minden. Jöttek a gondok, problémák. Gyermekek sokszor voltak betegek,
ilyenkor a felügyelet, mi oly sokszor problémát okozott. Az anya úgy érezte, hogy semmire nincs ideje.
A munkahely, a háztartás s a gyermeknevelés. Estére már alig maradt ereje. A férje hiába próbált ugyanúgy közeledni hozzá, a feleség nem volt már a régi. Minden nappal egy kicsit változott. Először csak apró összezördülések, majd később veszekedések. Először napokig gyötrődtek miatta, később már szép lassan természetessé vált. Az asszony lassan már nem találta meg férjében, se a férj a feleségben azt, amiért egymásba szerettek.
Az anya jóformán a problémák megoldásának, s a gyermekeinek élt. S közben nem vette észre, hogy a gyermekek is kezdenek változni, szörnyen érzik magukat ebben a családban.
S akkor történt valami. A munkahelyén új kolléga érkezett. Egy egyedülálló, szimpatikus férfi, kivel rögtön megtalálták a közös hangnemet.
Az elején még csupán baráti beszélgetések voltak, majd később egyre mélyült. S akkor, amikor az anya először érezte, hogy egyre többször gondol a férfira, úgy érezte eljött a pillanat, hogy vége legyen.
Megijedt a saját érzéseitől, s rájött arra, hogy ez nem megoldás. Neki a családjánál a helye.
Anya volt, kinek a gyermekeivel kell foglalkoznia.
Feleség volt, kinek a férjét kell boldoggá tennie.
De elsősorban nő volt, s meg kell találnia régi önmagát, hogy helyre tudja hozni elrontott életét.

Bizalom

Mit szeretnél, miről meséljek ma neked?
Anya! Ma láttam az ovinál egy kiscicát. Meséljél róluk egy kicsit.
Rendben, gyere, bújj hozzám.

Amiről szeretnék neked mesélni, az egy gyönyörű szép szürke kismacska. Pár hetes volt csupán. Egy kertben üldögéltem, és éppen kedvenc könyvemet olvastam. Egyszer csak egy halk nyávogásra lettem figyelmes. Valahonnan a bokor felől jött a gyenge kis hang. Lehajoltam, és próbáltam megtalálni a kis gazdáját. Nem ment könnyen. Mikor megláttam, egy hatalmas rémült szempárral találtam magam szemben. Esélyem sem volt, hogy megfogjam. Nagyon félt a cica, és tudtam, ha meg akarom fogni, igencsak hosszú utat kell bejárnom. Először el kell nyernem a bizalmát.
- Anya? Miért félnek ennyire a kismacskák?
Mert még nincsenek emberhez szokva. Nem tudják, hogy az emberektől nem kell félni.
Először, mivel feltételeztem, hogy éhes, próbáltam egy kis tejjel előcsalogatni rejtekhelyéről.
De még a korgó gyomor sem tudta rávenni arra, hogy teljes valójában megmutassa magát.
Gondoltam a tejet otthagyom előtte, s én egy kicsit eltávolodom, hátha előmerészkedik.
Visszaültem a kerti székemre, kezembe vettem a könyvet, s úgy tettem, mintha láthatatlan lennék. Közben meg sem mertem mozdulni, nehogy egy apró kis zörej elriassza, ha netán mégis kijönne a biztonságot rejtő bokorból. Mondanom sem kell, hogy nem igazán tudtam az olvasnivalómra koncentrálni, mert fél szemem mindig a kismacska felé kacsintott.
S lássunk csodát, az éhség győzött. Megjelent a kiscica feje, majd szépen lassan megmutatta magát. Óvatosan közelítette meg a kis tányért, s belenyalt a finom tejbe. Nem tartott sokáig, s a tányér üresen, tisztára nyalva állt előtte. Még mindig nem mertem megmozdulni, mert tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat, s a kismacska elszalad. A cica, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs több a tányérban, elkezdett mosakodni. Már nem bújt el, hanem leült a tányér mellé. Ez már haladás, gondoltam. Ekkor óvatosan felálltam, s bementem a házba egy kis felvágottért. De már rutinosabb voltam, mert hozzám sokkal közelebb helyeztem el a falatkákat. S ez így megy több percen keresztül. S a kismacska egyre közelebb került hozzám. Megfogásról még szó sem lehetett, de azt már elértem, hogy nem szaladt el, ha egy kicsit közelebb merészkedtem. Pár napba bele tellett, míg bízott bennem annyira, hogy már megengedte a simogatást. De annak is diszkrétnek, és óvatosnak kellett lennie.
- S mikor tudtad a kezedbe venni?
Ahhoz is el kellett telni egy kis időnek. De azt biztosan állíthatom, hogy csodás érzés volt, mikor elértük azt a pillanatot. Egyszer csak felugrott az ölembe, s kényelmesen elhelyezkedett. Látszott rajta, hogy már nem fél. Bizony még egy kis könnycsepp is megjelent a szemem sarkában. Ha elég türelmesek és kitartóak vagyunk, el tudjuk érni, hogy bízzon bennünk. De erre a bizalomra nagyon kell ám vigyázni, mert ha sérül, nagyon nehezen lehet rendbe hozni.
Most viszont már késő van, aludni kell. Álmodj szépeket!



2011. március 6., vasárnap

Búcsú

Fiatal lélekként távoztál e földről,
de általad gazdagabb lett a világ.
A jót, s békét sugározva magadból
érezte mindenki, ki melletted járt.

Egy apró mosoly, s baráti ölelés,
mit oly sokszor boldogan adtál,
nem halványulhat, csak erősödhet,
mert maga volt az odaadó jóság.

Mélységes, csodaszép érzést hagytál
minden téged oly ismert lélekben.
S ez az érzés nem csillapul, nő
s emlékükben örökké őrzik életed.

Szakma

Általános iskolai ballagáson könnyekkel teli szemmel öleled a barátaidat, s kis félelemmel, de annál nagyobb izgalommal indulsz neki a középiskolás éveknek.

Nem voltam soha nagyon jó tanuló. Négyes átlaggal, osztályfőnökömet idézve "örüljek, hogy a szakmunkásba felvesznek", meg sem próbáltam a gimnáziumot. Kereskedelmi iskolába jelentkeztem, mely akkor még három éves volt. A mai napig szeretettel gondolok vissza arra az időszakra. Azalatt az idő alatt, amíg gyakorlaton voltam egy áruház cipőosztályán, nagy önállóságra tettem szert. Megtanultam a szakmát, megtanultam az emberekkel kommunikálni, s komolyan vettem a feladatom. Azt szerettem, ha volt mindig tennivaló. A raktárakban való rendrakás legtöbbször az én feladatom volt. 
Sokat takarítottunk, portalanítottunk.
Megkövetelték tőlünk a tisztaságot, de nem is okozott ez nehézséget nekünk, hisz minden dolgozónál ezt láttuk.
De mellette tinik maradtunk. Ha nem volt munka, bizony sokszor lestük a fiúkat, s egymásért izgultunk, hogy vajon megakad e egy nekünk tetsző fiú szeme rajtunk.
Komolyan készültem a szakmunkás vizsgámra, emlékszem rettenetesen izgultam, s büszke voltam, hogy jól sikerült. Mikor eltelt a három év, mindenkinek megvolt a munkahelye. Ott dolgozhattam, ahol nagyon jól éreztem magam. A dolgozók esti iskolájában tettem le az érettségit.

Így utólag visszagondolva, akkor, amikor el kellett döntenünk, hogy hol szeretnénk továbbtanulni, az osztályfőnököm mondata rosszul esett nekem, de a mai napig nem bántam meg, hogy abba az iskolába jártam. Nagyon sok örömet adott nekem, s úgy érzem, kötelességtudó, munkát megbecsülő felnőtté nevelt engem.

Könyvtár

Régi Könyvek csodálatos illata, a könyvtár semmihez sem fogható hangulata. A tudás és szórakozás tárháza.

Második osztályos voltam, mikor először beiratkoztam könyvtárba. A lakótelepünkön volt s van még ma is egy apró fiókkönyvtár. Iskola után többször töltöttem szabad óráimat azzal, hogy a gyermekrészleg egyik kényelmes kis foteljében elhelyezkedve olvastam. Imádtam a könyvtár varázslatos hangulatát. Mikor a könyv kezemben volt, egy kis időre megszűnt számomra a külvilág. Teljesen bele tudtam feledkezni az olvasásába. Szerettem a csendet. Mikor még kisebb voltam, inkább a képes mesekönyveket lapozgattam.
Majd kezembe vettem a csíkos és pöttyös ifjúsági regényeket. Megszámolni sem tudom, hogy hányszor olvastam ki őket. Nagy bánata szívemnek, hogy a gyermekeimet már nem tudta lekötni ezeknek a számomra rendkívül megragadó könyveknek a hangulata. S még a kalandregények, s az indiános könyvek világa vitt el egy hatalmas képzeletbeli utazásra. A gyermek újságokat is szerettem, különösen a Dörmögő Dömötör volt az, mi a szívemhez nőtt.
Mikor felső tagozatos lettem, akkor iratkoztam át a város nagykönyvtárába. Furcsa volt az érzés, mivel először szembe találtam magam. A családias hangulat volt az, mi hiányzott. Helyette hatalmas polcok, rengeteg könyv, s nagyon sok olvasó. A könyvtárosoknak nem volt ideje, se lehetősége megkérdezni, hogy hogy telt napod? Nem tudták a nevem még sok idő múlva sem, hisz több százan fordultak meg naponta a könyvtárban.
Elveszett voltam a könyvek között. Sokáig tartott, mire kiválasztottam a számomra megfelelő olvasnivalót. Aztán szép lassan hozzászoktam. Volt egy zenehallgató részleg, hol rendszeres vendég voltam.
Annak az időszaknak is megvolt a kedvenc olvasnivalója. Imádtam a Rejtő Jenő könyveket. Ki tudja hányszor olvastam ki őket. Már nem is számoltam.
De ami mindennél jobban tetszett, Dallos Sándornak A nap szerelmese és az Aranyecset. Mai napig szeretem.
Később visszatértem a város egy másik nagyobb fiókkönyvtárába, mert hiányzott a családias hangulat. Ott jobban éreztem magam.
Már a könyvtárak is hatalmas fejlődésen mennek keresztül, egyre több szolgáltatást vezetnek be, hisz lépést kell tartaniuk az információáramlással. Úgy gondolom, hogy ez jól is van így, hisz szükség van rá. De remélem sok ilyen kis könyvtár is megmarad, hogy tudjunk hol olvasni, s ne felejtsük el, milyen egy igazi családias, barátságos könyvtár hangulata.

Kormi

Nyolc év körüli kislány volt, kis házikóban lakott a falu szélén. Volt egy kormi nevű nyolc hónapos, fekete lány cicája. Pár napos kismacskaként került hozzájuk, egész télen a kis házban élte napjait. Mikor az idő már enyhébbre fordult, a nappalokat már kint töltötte a szabadban, s a meleg nyári éjszakákon már kint is aludt.
Kint a friss levegőn hatalmasakat játszott, s már volt, hogy hosszabb időre is elhagyta a ház udvarát. Ilyenkor a kislány mindig kétségbeesve kereste, de anyukája mindig megnyugtatta. A cica már csak ilyen. Ha menni akar, menni fog. S ő türelmesen várta, hogy visszatérjen.
A kislány nagyon ragaszkodott a kisállathoz, nehezen tudott meglenni nélküle. A cica is nagyon szerette gazdiját, hatalmas dorombolással köszönte meg a törődést.
Aztán a cicának egyik napról a másikra az étvágya jelentősen megnőtt. Folyamatosan nyávogott az ételért. Akkor még nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget, viszont mikor a pocakja is el kezdett nőni, akkor már gyanakodtak. A kislány kérdésére anyukája így felelt. Hát korminak kiscicái lesznek. A kislánynak felragyogott a szeme. Sok kis kormi? Nagyon tetszett neki a gondolat.
Már nem lehetett túl sok hátra az ellésig, mikor is egyik reggel a kislány kétségbeesetten szaladt anyukájához. Nem találja a cicát. Nem jött a reggeli falatokért. Anyukája próbálta nyugtatni, bár ő is furcsállta egy kicsit a helyzetet. Kormi még sosem hagyta ki a reggelit.
Így telt el a nap. A cicát hiába várták, nem jött haza. A kislány mérhetetlenül szomorú volt, és kétségbeesett. Teljesen el volt veszve a kismacska nélkül. S így telt el a másnap, s a többi nap is. Nagy szomorúság költözött a házra.
Míg egyik reggel a kislány álmos szemmel kibotorkált az udvarra, hogy megnézze, hogy nem jött e vissza a kismacska. Az udvaron lévő egyik sűrű bokor előtt pillantotta meg őt. Mozdulatlanul feküdt. Hatalmasat dobbant a kislány szíve a boldogságtól. Ahogy közeledett hozzá, úgy fordult át ez az érzés mély szomorúsággá. Érezte, hogy nagy baj van a cicával.
Mikor odaért hozzá, látta, hogy nem lélegzik. A fején és a hasán csúnya sérülés volt. A kislánynak csak folytak a könnyei, s csak simogatta az élettelen testet. Hallotta, hogy a ház ajtaja nyílik, s valaki közelít felé. Anyukája volt. Ő nem tudott mit mondani, csak simogatta kislánya fejét.
S egyszer csak valami halk zajra lettek figyelmesek. A bokor felől jött. Apró nyávogások, gyenge, erőtlen kis hangok. A kislány félretolta az ágakat, s egy halom kiscicát pillantott meg. Most születtek. Kormi utolsó erejét összeszedve hazajött, hogy itthon szülje meg a kiskölykeit. A kislány megtörölte a szemét, s ránézett anyukájára.
Ezentúl én vigyázok rájuk. Kormi azt akarta, hogy én gondoskodjak róluk. S majd újból szabadjára engedve könnyeit siratta el szeretett cicáját.

2011. március 3., csütörtök

Kötelék

Két lélek között a kapocs
Láthatatlan, mégis oly erős,
Szorosan összebújva fonódik.
S távolodva hiányt éreztet.
Vágyódik, hol erős marad,
nem jó neki a gyengeség.
Mert két szívet összekötni,
számára ez a mindenség.

Anya

Anya volt. Gyermekei fogantatásuktól kezdve gondolatainak nagy részét birtokolták. A gyermekvárás, mint talán mindenhol, hatalmas, izgatott várakozással telt. Hisz egy új kis jövevény érkezik erre a világra. Az elsőnél még az újdonsült anyuka a boldog izgalmak mellett feszültebb, tanácstalanabb, tapasztalatlanabb lélekkel próbálja a gyermekgondozás nem kis feladatát elsajátítani. A baba, átvéve édesanyja lelkiállapotát, sokkal többször okoz álmatlan éjszakákat. Okot keresve, de sokszor nem találva, gondolkodik az anya, hogy vajon mit nem csinál jól. Kétségek gyötrik, megkérdőjelezi saját maga képességét a gyermekneveléssel kapcsolatban. Majd minél jobban összecsiszolódik e két lélek, a sírások egyre inkább abbamaradnak. S a nehéz éjszakákat felváltja a nyugodt alvás időszaka, s a boldog, nevetéssel teli nappalok sora. Kezd az anya beletanulni új, nem kis feladatába.
A második gyermek jötte ugyanolyan boldog várakozás, csak már sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozott időszakot ígér. S a kis család már tudja, hogy mit kell tenni az aprósággal, ha sír, ha foga jön, s egyáltalán mit jelent kisgyereket nevelni. S az anya tudja, hogy gyermekei sorsa az ő és családja kezében van. Próbál mindent megtenni értük a nap minden percében, próbálja őket megtanítani mindenre amire lehet, s rá kell jönnie arra, hogy gyermeket nevelni az élet egyik legnagyobb feladatai közé tartozik.
Csak később döbben rá arra, hogy mennyi mindent másképp kellett volna tennie, hogy mennyi mindent nem tett meg. S mellette meg úgy érzi, hogy túl sok mindent is tett, amit nem biztos, hogy kellett volna. Ebből is látszik e feladat bonyolultsága.
Mikor látja gyermekeit, ahogy lassan felnőnek, s hiába van két csodálatos gyermeke, ők is ugyanúgy el vannak veszve ebben a világban, mint sokan mások. Segíteni akar nekik, úgy ahogy kicsi korukban tette, de nem tud. Meghaladja a képességeit. S rádöbben arra, hogy kezdenek felnőni. S van olyan, amit ő nem tud megoldani. Csak a gyermekei azok, akik változtatni tudnak a saját helyzetükön. Ő nem tehet mást, csak ott áll mellettük, s ha kell segít. Meghallgatja őket, s tanácsot ad, ha tud. S közben próbál erősnek látszani, hogy legalább otthon megkapják azt, amire nagyon nagy szükségük van a mai fiataloknak. A biztonság s szeretet érzését.

2011. március 2., szerda

Boldog lét

Könnyű, boldog lét, mit most annyira érzek
Mi eddig teher volt, az most homályba vész.
Tettem, s mozdulatom gondtalan s könnyed,
Elmémben a gondolat a béke szigetére visz.


Lábam csodaszép erdei tisztáson vezet engem.
S úton lévén szemem felfedező útra indul,
s figyelve környezetem apró rezdüléseit,
mintha tisztább s erősebb lenne érzékelésem.


Nem borítja elmém a sok gond s keserv,
helyet adva az élet oly sok szépségének.
Szívem körül a melegség, mi éltet engem,
S lelkemben a csodás, mélységes szeretet.

2011. március 1., kedd

Barátságból szerelem

Klárának hívták. Kilencedikes, helyes arcú lány volt, de nem olyan típus, kiért a fiúk versengtek volna. Szerette a zenét, szeretett táncolni, céltudatos volt, s tudta, hogy csak tanulással érheti el azt, amit szeretne. Ritkán mozdult ki otthonról, akkor is inkább csak barátnőjével sétálgatott, vagy egy filmet néztek meg a helyi moziban. Volt egy fiú osztálytársa, Péter, kivel nagyon jó kapcsolatot alakított ki. Barátok voltak, sok mindent meg tudtak beszélni egymással. Többen kételkedtek ebben a barátságban, hisz fiú és lány között ritkán van ilyen jellegű kapcsolat. De a lány tudta, hogy köztük nincs más, hisz ő szerelmes volt. Egy tizedikes fiúba, ki rendkívül népszerű volt, s igazán versengtek érte a lányok. S ez az érzés minden mást elnyomott benne. Még azt sem vette észre, hogy Péter érzései bizony erősebbek pusztán a barátságnál.
A lány nem igazán értette önmagát, hogy hogyan tudott beleszeretni ebbe a fiúba, aki valószínűleg soha nem venné őt komolyan. De nem tudott ellene mit tenni, hisz a szerelemnek nem igazán lehet parancsolni. Erről Péter is tudott, s valószínűleg, még sokan mások is. Aki egy kicsit is jobban ismerte őt, az látta rajta, hogy teljesen megváltozott a viselkedése, ha a tizedikes fiúval összefutott az iskola folyosóján. A fiú ilyenkor rápillantott, talán egy mosolyt is ejtett, de soha nem mutatott ennél több érdeklődést. Nagyon lehetőség sem volt arra, hogy közelebbről megismerhessék egymást, hisz nem jártak egy társaságba, s iskolán kívül se nagyon futottak össze.
Sajnos, mint minden iskolában, itt is voltak olyan lány osztálytársak, kik azzal töltötték unalmas perceiket, hogy különböző terveket szövögettek egy-egy kiszemelt áldozat ellen. Jelen esetben ez Klára volt. Péter ezeknek a kis csíntevéseknek mind fül és szemtanúja volt, s próbálta védeni a lányt, ott és ahol tudta. De mindenről ő sem tudott.
A lányok bevonták a kis tervükbe a tizedikes fiút. Miután megbizonyosodtak arról, hogy az nem táplál komoly érzéseket a lány iránt, sőt még egy kicsit hízelgett is a hiúságának az, hogy reménytelen szerelmes belé egy lány, meghívták egy kis tréfára. El kellett neki játszani az érdeklődő fiút, mely igazán nem okozott neki problémát. Hisz volt már gyakorlata benne. Csak sajnos a valódi érzésekkel nem szabad játszani. Mert a szerelmes ember nagyon tud sérülni, s főleg úgy, hogy ha közben alázva van. S ahogy mondani szokták, a szerelem vak. Klára sem vette észre, hogy ez az érdeklődés nem valódi.
Egészen addig, amíg meg nem látta a fiút egy másik lány karjaiban. Akkor valami eltörött benne. S nem volt mellette más, csak Péter, kinek a vállán ki tudta sírni a bánatát. S akkor jött rá, hogy sokkal többet ér a barátság, sokkal többet ér Péter, kire első ízben nézett úgy rá, mint egy fiúra. S végre észrevette azt a csillogást Péter szemében, mely már olyan régóta csak neki szólt.

A macska

Tíz év körüli kislány volt. Egy panellakásban élt szüleivel és kishúgával. Már kicsi kora imádta az állatokat. Első állata egy teknős volt, majd őt követték a kis rágcsálók. Azok közül is leginkább a táncoló egereket szerette.
De szíve vágya egy kiscica volt. Sokszor sírdogált is miatta. de anyukája hajthatatlan volt. A macska nem panelba való. Mondta mindig. Ilyenkor több érvet is felsorakoztatott, amivel úgy gondolta, meg tudja győzni nagyobbik lányát. Ő maga tudta, hogyha befogadnak egy kiscicát, az sok problémát is felvet az örömök mellett.Ki fog rá vigyázni, ha ők hosszabb időre elmennek? Nem fog e unatkozni a cica egyedül? A kezdeti lelkesedés után, a szőreltávolítás, és alom kitakarítása nem marad e rá teljesen? S e kérdések feltétele után mindig arra az elhatározásra jutott, hogy panellakásba nem való cica.
Míg egyszer csak egyik este, mikor a munkából hazatért, egy kis kosár várta a nagyágyon. Egy fekete, nagy szőrű, körülbelül öt hónapos cica feküdt benne. Egy kicsit meg volt szeppenve, de amúgy egy barátságos cica volt. Vagy elszökhetett, vagy valaki megunta, s kitette az utcára. Látszott rajta, hogy emberhez szokott.
Természetesen az anyánál rögtön előjöttek az ellenérvek. A tiltakozás. De mikor ránézett a családjára, s látta, hogy milyen féltőn, óvón közelednek a kismacskához, egy kis engedményt tett.
Éjszakára maradhat, de holnap ki kell találni más megoldást. Nem maradhat.
Majd tüzetesebben megnézte, s úgy ítélte meg, hogy igen csak ráfér egy alapos fürdés. Karjába vette, ki talán csak a fáradságtól, de megadóan viselt minden megpróbáltatást. A fürdés után jött a szárítás, majd fésülködés.
Az anya szép lassan kezdte bevallani magának, hogy ez a cica egy tüneményes, szeretetre méltó kis jószág. De nem akarta, hogy lássák rajta, mert attól a pillanattól kezdve már nem tudja kitenni a lakásból.
Az éjszaka csendesen telt, s reggel mikor kiment az előszobába, a kismacska ott állt előtte, gyönyörű pofikájával, s hangosan nyávogott. Éhes volt. Az anya érezte, hogy szép lassan kezdi ez a kis állat megdönteni határozott elképzeléseit.
Még harcolt benne az ész érv és a kismacska iránti kialakuló szeretet érzése, de belül már tudta, hogy az utóbbi fog győzni. S így is lett.

Azóta eltelt tíz év, s gyönyörű macskává cseperedett. S minden úgy történt, ahogy az anya gondolta. Annyi különbséggel, hogy minden apró kis gondért a cica százszorosan kárpótolja őket a nap minden percében.