Madáretetés

Idén nyáron is elérkezett az az egy hét, mikor is kolléganőm madarait kellett gondoznom, míg ő elutazott. A népes kis társaság még egy papagájjal bővült, ki alaposan felforgatta az életet a kalitkában. Fiú lévén elcsábította a kislány papagájt a kis párjától. Így az egyedül maradt fiú papagáj egy másik kalitkába lett száműzve, mivel nem maradt egy nyugodt pillanata sem. Onnantól kezdve Kotyócska még jobban ragaszkodott gazdijához, az amúgy is szoros köteléket még jobban erősítve.
Kolléganőmtől sokszor hallok számomra hihetetlen dolgokat, hogy egy kismadár hogy tud viselkedni gazdájával. Kotyócska mikor felébred, odarepül gazdija párnájára, szorosan mellé bújik, majd oldalra dőlve szundikál tovább. Nekem nincs madaram, így számomra nehezen volt elképzelhető.
Az egy hét alatt volt sivalkodás, volt rutinosan kirepülés a kalitkából, és volt bennem nagy kétségbeesés. Vajon hogy fogom visszatenni? De szerencsére a kismadár nem félt tőlem, így rászállt a vállamra, és én a lehető legnagyobb nyugalommal indultam óvatosan a kalitka felé. S a kismadár átlépett a vállamról a kalitka tetejére, én meg örült sebességgel megfogtam, és máris a kalitkában volt. Ezt csak egyszer tudta eljátszani velem, a többi napon már én is rutinos voltam. Amúgy jól éreztük magunkat, én beszéltem, ő sivalkodott.
Mikor gazdija hazatért, átmentem hozzá élménybeszámolóra. A kanapén helyet foglalva, természetesen Kotyócska társaságában néztük végig a kirándulás fényképeit. Egyszer csak éreztem, hogy valami puha ér a lábamhoz. A kismadár óvatosan megközelített, majd szorosan hozzám bújt. S a következő pillanatban oldalra dőlt, és becsukta a szemét. Csak ámultam, és meg sem mertem moccanni. Ekkor a kolléganőm így szólt. Erről meséltem neked, de azt tudod, hogy rajtam kívül még ezt senkivel nem tette meg. Hát hazudnék, ha azt mondanám, nem töltött el jó érzéssel.