A döntés

Felsétált a verandára. Számtalan, csodaszép színekben pompázó, szélfútta levelek lepték el a mindig szépen felsöpört padlót. Látszott, hogy pár hónapja itt nem járt senki. Hiányzott a házigazda, az édesanya, aki már lassan három hónapja örökre eltávozott. A házat most sikerült eladni. Kriszta eljött messzi távolból, hogy még egyszer utoljára körülnézzen, mielőtt a szállítók elvinnék a házban lévő bútorokat. A nappaliba betérve a tökéletes rend, mi fogadta. Anyja mindig ügyelt a tisztaságra és mindig mondta. Mindennek meg van a helye. A szekrényen fényképek sorakoztak, melyek életük különböző, de egytől egyig mozgalmas, hol szép, hol kevésbe örömteli időszakára emlékeztették. Egyik képen Kriszta és férje, Tamás volt egy boldog pillanatában. Egy ideig elidőzött ezen a fotón. Volt ilyen is, majd rosszabb lett, és most újból megtalálták egymást. De ez most más. Erősebb.
Elmosolyodott. S ezt is anyjának köszönheti. Ránézett a kanapéra, melyen oly sok komoly beszélgetés folyt néha hajnalokig. Anyja törődött vele, elfogadta őt minden hibájával. Örült a boldogságának, ha szomorú volt segített. De megmondta azt is, ha szerinte vétkezett. Ha hibás volt, felhívta figyelmét rossz döntéseire. Ami szerinte rossz volt. Utólag visszagondolva, neki köszönheti, hogy nem dobta el magától azt az embert, aki mindig mellette állt. Házasságuk elején, pár évvel a boldogító igen után, Kriszta hiányt érzett. Ahelyett, hogy próbálta volna helyrehozni házasságát, más férfi után nézett. Nem történt közöttük fizikailag semmi, csak az érzések tomboltak, melyek nagyon erősek voltak. Csak anyja tudott róla. Próbált segíteni lányának, de túl sokat nem tehetett, csak hogy mellette állt. Mondta mindig, lányom az őszinteség mindennél fontosabb. Anélkül egy kapcsolat nem működik. Kriszta ránézett a kis dohányzó asztalra, mely a kanapé mellett állt. Annak idején rendszeresen volt rajta boros pohár, mely igencsak sokszor megtelt. Egy üveg ital és sok sok zsebkendő társaságában panaszolta el mindig anyjának bánatát, félelmeit. Felfogta anyja szavait, értette is, de nem volt bátorsága. Félt bevallani párjának, ezért a másik embert taszította el magától. Gondolta, ha Tamás nem fogja megtudni, csak a saját lelkiismeret furdalásával kell majd megküzdenie. Azt nem vette észre nagy önsajnálatában, hogy férje is ugyanúgy szenved. Emlékezett édesanyja arcára, ahogy kétségbeesetten próbálta őket újból összemelegíteni, de nem sok sikerrel. Ő is és Tamás is boldogtalan volt.

A szél igencsak felerősödött. Hallotta a redőny kétségbeesett erőlködését, ahogy ellenáll a természet erejével szemben. Aznap este is ilyen idő volt. Zord és hideg. Mikor is félelme beigazolódott. Krisztának egyik napról a másikra gyanússá vált férje viselkedése. Anyjánál üldögélt a kanapén, s pohárral a kezében mesélte azokat a gondolatokat, melyek megtelepedtek benne. Úgy érzi, Tamás megcsalja őt. Anyja tanácsára felhívta telefonon párját, ki először zavartan beszélt hozzá, majd lerázta őt azzal, hogy dolgoznia kell.
Még most is érzi, és lelki szemei előtt látta saját magát, ahogy megrökönyödve áll a telefon előtt, s rádöbben arra, hogy most visszakapta ugyanazt, amit ő tett vele. Annyi különbséggel, hogy a férje mai napig nem tud róla. Szörnyű napokat élt át, mert nem tudta a haragot kiűzni a szívéből, melynek tudja, hogy nem lenne szabad ott lennie. Ha anyja nincs mellette, s nem világítja rá dolgokra, ő bizony otthagyta volna párját.
Később Tamás bevallotta, hogy nem történt közöttük semmilyen testi kapcsolat, de nem tagadta a vonzódást. S be is fejeződött, mielőtt elkezdődött volna. A legnehezebb dolog az volt, hogy ő neki be kellett vallania tettét, amit már régen meg kellett volna tennie. Megtette, s hatalmas megkönnyebbülés volt.

Bement anyja hálószobájába. A kis éjjeli szekrényen egy kis képkeretben ő volt és Tamás. Nem régen készült a kép, tavaly nyáron, mikor is először mentek el hosszú idő óta ketten vakációzni. Boldogság és szeretet volt az arcukon. Egy kis erdei házban voltak, hol egy romantikus, hosszú hétvégét töltöttek együtt. Most is tervezik, nemsokára.
Krisztának egy könnycsepp gurult végig az arcán. Sokat sírt az utóbbi három hónapban, hisz édesanyja mellett egy barátnőt is elveszített. De tudja, hogy ő általa újból, és végleg megtalálta azt az embert, akire valójában számíthat. S ezt édesanyjának köszönheti. Összeszedte a képeket, beletette kis táskájába. Újból végignézett a házon, s elbúcsúzott a gyermekkorától. Sok boldog naptól, s anyjával együtt töltött tartalmas, szeretetteljes napoktól.

Anya! Boldog vagyok, remélem te is. Ezekkel a gondolatokkal hagyta el a házat.

‎

Próbálkozni kell....

Félek az ismeretlentől. Számomra bonyolultnak tűnő dolog tart stressz alatt már hetek óta. Idő híján belemélyedni még nem igazán tudtam, csak a napokban próbálkoztam a feladat megoldásával. S rájöttem, hogy az erős koncentráció és a kőkemény gondolkodás csodákra képes. Nem gondoltam volna, hogy segítség nélkül képes leszek rá.

Ha az ember magára van utalva, vagy csak végső elkeseredésében fordul segítségért, csak idő kérdése, és sok mindent meg tud oldani. Számtalanszor hangzott el a számból, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Különben is, soha nem próbáltam, és nehéznek tűnik.

Néha kell egy kezdő lökés. A muszáj nagyúr. Fogy az idő, s nemsokára számot kell adnom tudásomról. S nagyon igaz az a mondás, hogy nyomás alatt az ember csodákra képes.

Visszagondolva életem éveire, sok mindenhez azért nem értettem, s nem értek a mai napig, mert mindig volt, ki megcsinálta helyettem. Nem voltam rászorulva, ezért nem is éreztem soha késztetést a kipróbálására. Az informatika világa is nagyon távolt állt tőlem, bár a mai napig számítógéppel dolgozom a munkahelyemen is. De ahogy lenni szokott, mindenhol egy külön kis rendszer, külön kis világ az, mit használni kell. Ezáltal csak egy kis részt megismerve a számítógép rejtelmeiből. Ahogy jobban belemélyedtem, mint szórakozásból, mint tanulásból a gép használatába, rájöttem, hogy egyedül is sok mindent el lehet sajátítani, csak akarni kell. Persze csak a nyugalom határáig, mert nem éri meg az idegességet . Valaki mindig van, ki segít. Igénybe is veszem, ha már én magam egyedül nem boldogulok. De az biztos, hogy egy kis sikerélmény csodákra képes.

Haragszik a világra...

Van olyan ember, ki örök elégedetlenségben él.

Munkahelyemen üldögélve, az ablakunkon keresztül beszűrődő beszélgetésre lettem figyelmes. Kihallgatni más ember beszédét nem illendő, de vannak olyan helyzetek, mikor akaratlanul is hallunk mindent. Mert az a beszélgetés inkább kiabálás volt, mint halk társalgás. Az egyik ember beszélt, a másik hallgatott. Mást nagyon nem is tehetett, mert nem igazán jutott szóhoz. A témája lényegtelen az írásom szempontjából, de ha szeretném, sem tudnám visszaadni. Számomra összefüggéstelen beszédfoszlányok voltak, de itt inkább a hangsúly és a csúnya beszéd az említésre méltó.
Női hangot hallottam, kinek szinte mindegyik szava káromkodás volt. Csúnya beszéd, és a teljes méltatlankodás. Pár perc után éreztem, hogy addigi nyugalmamat kezdi megzavarni a beszédnek ez a számomra enyhén visszataszító formája. Nem bírva magammal, kinéztem az ablakon. Hatvanas éveiben járó hölgy volt az illető, kinek a beszéden kívűl az arckifejezése és mozdulatai is sok mindent elárultak az akkori lelkiállapotáról. Nem volt jó érzés ránézni.
Nem vagyok szent, én is szoktam néha káromkodni, ha olyanom van.
De ilyen csúnya szavakat, így kombinálva még nem igazán hallottam.
Először arra gondoltam, hogy biztos nagyon rossz napja van, de ahogy alaposabban megnéztem, az jutott eszembe, hogy ez a hölgy semmivel nincs megelégedve. Haragszik a környezetére, egyáltalán az egész világra. S ennek hangot is ad, nem foglalkozva azzal az emberrel, ki mellette áll, se azokkal, kik elsétálnak mellettük.
Nem hiszem, hogy pillanatnyi, átmeneti rossz hangulat lett volna, ez sok idő alatt rakódik rá az emberre. A keserűség, a mély szomorúság, és a dűh. A boldogtalanság. Vajon mi történhetett ezzel az emberrel, hogy ennyire nagy benne az elégedetlenség?

Mikor elmentek, fellélegeztem. Megkönnyebbültem. Egyrészt a csendtől, mi utána maradt, másrészt pedig attól, hogy rájöttem. Jó életem van. Nincs bennem gyűlölet, s olyan emberek vesznek körül, kik szeretnek. Csak ezt tudom kívánni annak a hölgynek is.
Találja meg a békéjét, mert úgy látom, nagyon nagy szüksége van rá.

Anyám

Más volt az a nap, fájt a lassan pergő idő,
reménykedve figyeltem a múló perceket,
Forrón égő fejem kezemmel megérintve,
erős fájdalom volt, mit benne éreztem.

Betegség, mi mélyen megbújt testemben,
vágytam anyám vigasztaló, óvó ölelésére.
Mert mindig tudtam, és soha nem feledtem,
hogy ilyenkor a teljes embert adta nekem.

Éjszakába nyúló törődést, éber figyelmet,
ha tehette, nem mozdult mellőlem sosem.
Fogta kezem, figyelve minden rezdülésem,
csak úgy nyugodott, ha szemem elpihent.

Felnőttként a gondoskodás örökké bennem él,
mit anyám adott, gyermekeimnek adom én,
fogom kezüket, és óvóm mindenkor őket,
köszönöm anyám, hogy megadtad ezt nekem.

rossz emlék...

Van, hogy érzem titkon, nyugtom sosem lesz,

a lelkemben dúló, kavargó mélységes kín

erősen körbefon, bennem van s mar élesen..

az emlékek itt vannak, jönnek és előtörnek.

Hagyj nyugodnom kérlek, távozz örökre innen,

miért vagy itt?- már nincs miért itt lenned,

kárt te nem tehetsz, hát ne mutasd erődet,

nem engedem, hogy lelkemben zavart teremts.

S erősen vakító fényed halványodni látszik,

Már nem látom izzónak, se bántónak szememmel,

Gátolva vagy, s nem közeledhetsz, hát menj,

Hagyd, hogy lelkem újból megpihenni térjen.

S a bánat tovaillan, újból nyugodt a szívem,

lelkem már nem fáj, ha rád gondolok, érzem.

Mert mellettem van Ő, ki őszinte érzelemmel,

Nem engedi, hogy a kétség győzedelmeskedjen.