Szeretett mesélni....

Kedves, idős bácsi volt. Szeretett mesélni, a legegyszerűbb történetbe is csodát varázsolt. Unokái ámulattal figyelték őt, s itták minden szavát. Mindig így kezdte. Miről szeretnétek hallani? S ők mondták, előre kigondolt, egymással egyeztetett óhajaikat. Volt mikor gyerekekről szólt a mese, de legtöbbször állatok voltak a szereplők.
Ilyenkor a bácsi is emlékezett. Hosszú élete apró mozzanatait, történéseit vitte be meséjébe. Gyermekkora barátságai, állatokhoz való féktelen ragaszkodása törtek felszínre minduntalan. Szülei gondoskodásának, és óvásának emlékképe kísérte őt minden alkalommal. Ezáltal tudott belevinni történeteibe érzelmeket, tanítást, figyelve arra, hogy szeretett unokáinak értéket továbbítson.
Egyik alkalommal a gyermekszájak így szóltak. A nagypapákról szeretnénk hallani. Mint amilyen te vagy. A bácsi elgondolkodva nézett maga elé. Emlékei közt kutatva, egy nagy bajuszos, kalapos, komoly arcú ember jelent meg. Elhalványult történések, érzelmek, mik ehhez az emberhez kötötték. Ő még gyermek volt, mikor nagypapája eltávozott örökre. Csak a légkörre emlékezett, mit az ő jelenléte változtatott meg, ha megjelent. Tekintély, mi az emberből áradt, s ő benne némi félelem rémlett irányába. Történhetett volna másként is.
Tudjátok. Kezdte el meséjét. Mesélek egy emberről, ki nagypapa volt. Népes család vette körül, de ő általában komoly volt. Számára a család sorsa volt a fontos, s ezért dolgozott minduntalan. Csillogó szemű gyermekek ugrálták körbe folyamatosan, amilyenek ti is vagytok. Mosoly ritkán látszott arcán, ezért a látványért igazán meg kellett dolgoznia mindenkinek. Volt egy göndör hajú kisfiú, ő volt a legkisebb unokája. Ki mindig mellette sertepertélt, és próbálta felvidítani. Néha - más ember számára szinte már könnyfakasztó - grimaszok vágásával csimpaszkodott a nyakába.
Egyszer, mikor a család kint üldögélt az udvaron, a kisfiú azzal szórakozott, hogy kergette a tyúkokat. Számtalan intelmet elfelejtve szaladgált önfeledten a baromfik között. Nem számolt a dölyfös pulykával, ki - egy darabig meredten figyelve - indult el felé. A kisfiú arcán az ijedség, majd felismerve a helyzet komolyságát, a menekülés szándéka látszott. Kétségbeesetten szedte lábait, míg egyszer csak anyja oltalmazó karjai közt találta magát. Megkönnyebbülten nézett nagyapjára, ki végignézte az egész jelenetet. Ki így szólt hozzá, arcán halvány mosollyal. Tudod fiam, az ember legfőképp saját hibájából tanul. Számtalan intelmet hagytál figyelmen kívül, s lám játékod majdnem kellemetlen véget ért. Remélem tanultál belőle, de meg kell mondjam, mulatságos jelenet volt. Majd magához ölelve unokáját, elnevette magát.
A kisfiú rendkívül büszke volt arra, hogy sikerült mosolyt varázsolnia nagypapája arcára. Még ha ezt csak úgy sikerült is elérnie, hogy egy mérges pulyka végigkergette az udvaron. A papája nem sokáig maradt velük, de erre a mosolyra mindig emlékezni fog.

Az unokák - miután megköszönve a mesét - aludni tértek, a bácsi lefeküdt ágyába, a mesén gondolkodott. A pulyka valóban megkergette őt, de a nevetés, és az ölelés helyett szidalmat kapott. S a papája arca mintha még jobban megkeményedett volna.

Szüksége van egy kisállat szeretetére..

Kinn a szabadban már kora reggel meleg van, de a néni fázósan húzza össze mellkasán kis kardigánját. Talán később lekerülhet róla, mikor már átmelegszik annyira idős szervezete.

Már lassan nyolcvan felé közeledik, s már vannak jócskán rosszabb napjai. A séta, mit reggel kutyájával tesz meg, egy kicsit üdítően hat rá. A kutya már öreg jószág, s a szeretet, mit a nénitől kap, tartja talán még életben. Lassú séta ez, két idős élőlény összeszokott menete. A néni egyedül van ebben a világban, férje már régóta nincs az élők sorában. A házban csak a szomszéd házaspár, kivel beszélgetni tud. Fiatalok, készségesek. Segítenek neki, ott ahol tudnak. Így éli hétköznapjait az idős néni kutyájával.

Egyik reggel, mikor a néni felébred, és kutyáját szólongatja, elmarad az ismert mocorgás. A kutya fekszik a kosarában, és meg sem mozdul. A nénit rossz érzés keríti hatalmába, és ez az érzése beigazolódni látszik. A kutya eltávozott örökre. Ránézve mintha békésen szunyókálna, nincs szenvedésnek nyoma az arcán.

A néni szívében a gyász, mi a következő napokat, heteket uralta. Magányos volt, még jobban, mint eddig. Elmaradtak a reggeli séták, s csak a bolt, hova kimozdult. A házaspár tanácstalan volt. Figyelték a nénit, tudták, hogy társra van szüksége. Viszont azt is tudták, hogy ő már nem akar még egy kutyát fennmaradó éveire. Hisz szegény utána hova kerül, és csak olyan magányos lesz, mint ő.

Míg egyik reggel a házaspár egy kis kosárkával a kezében kopogott a néni ajtaján. Apró kiskutya volt benne, pár hetes csupán. A néni, ahogy nézte az apró kis jószágot, szemében könnycsepp jelent meg. Kedveskéim, mondta. Öreg vagyok már, nem tudnám őt felnevelni.

Juliska néni, szólt a fiatalasszony. Szívem alatt egy kis szív dobog, nemsokára babánk születik. Pár év, és lesz segítsége. Addig itt vagyunk mi is. A kiskutya jó helyen lesz magánál, és nem kell aggódnia a sorsa felől, mi is gondozni fogjuk, ha eljön az idő. Ezért nem kell nélkülöznie egy kisállat szeretetét.

A néni arcán megkönnyebbülés látszott és öröm. Megfogva a kiskutyát ismerkedett új kis társával.  A neve ugyanaz lett, mint elvesztett kutyájának. Maszatnak keresztelte el.

A gondolatok birodalma...

Ott kinn hideg van, zord tél. Belépve a könyvtár ajtaján, kezeit fázósan dörzsölgetve érzi a jóleső meleget. Félénken közelíti meg az olvasóterem ajtaját. A könyvtáros, ki ott ül, elfogadja őt. Tudja magáról, hogy nem ápolt. A ruha, mi rajta van, szakadt, és már bizony szaga van. Mehetne a szállóra, mely nekik van fenntartva. De nem teszi. Utcához szokott. Ott a maga ura lehet. A könyvtárt szereti. Szereti a könyvek illatát. Olvas, egész nap. Issza a szavakat, Legalább ez megmaradt neki. Idős már, beteg. Úgy érzi, nem sokáig lesz a földön. Reméli. Jönnek olvasók. Ő próbálja meghúzni magát. Hátul, a sarokban. Kis fotel, hol aludni is tud, ha már nem bírja. De szükségét érzi, hogy kimenjen a mellékhelyiségbe. Az olvasók előtt vezeti útja. Egyik felnéz, és fintorogva húzza el az orrát. Majd nem sokkal utána már szól is a könyvtároshoz. Nem lehetne valamit tenni? A könyvtáros zavarban van. Megérti, tudja és ő is, érzi. De a könyvtár nyilvános. Nem tűr semmilyen kirekesztést. Hogy mit tesz ez az ember itt? Olvas. Hisz csak ez maradt neki. Ő is csak egy ember. Ki vágyik a tudásra, a szórakozásra és vágyik a könyvtár melegére. S a hajléktalan visszatér a kis zugába. S igyekszik észrevétlen maradni. Jön egy darabig még. Pár hónapja már nem. Talán már nincs e földön. A fotel, miben ült, nem üres. Lakja helyette más.

Emlékezés

A kislány szép lassan közelebb merészkedett. Igazából nem értette, a többi ember miért nem figyel rá. Anyukája mindig mondta, aki a zenét kedveli, rossz ember nem lehet.
A bácsi elé állt, ki akkor éppen egy kis szünetet tartott. Szájharmonika. Csodás hangszer, kellemes zene, mit játszani lehet rajta. A kislány már többször elsétált előtte. Néha meg-megállt, s csak hallgatta. Ilyenkor emlékezett. Édesapja játszott rajta sokat. Már nem él, eltávozott örökre. De a hangszert még most is hallja. Ha valami miatt szomorú volt, apja a térdére ültette. Megkérdezte mindig, mit szeretnél hallani kislányom? S ő mindig azt felelte, amit szívedből, szívesen játszanál.
A bácsi csak figyelte a kislányt. Ismerte, hisz többször látta, hogy leül a vele szembe lévő padra, és csak hallgatja őt. S már várta naponta. Szüksége volt a betevőre, de tudta őtőle sosem kap. Csak egyvalamit, amit mástól nem. A figyelmet. S ilyenkor lelkesebben játszott. Mert úgy érezte, hogy fontos valakinek. S a kislány megszólította.
Szépen játszol bácsi. Szeretem hallani. Kellemes emlékeket ébreszt bennem. Édesapámra emlékeztetsz.
S a bácsi így szólt. Régóta vagyok az utcán. Emberek mennek, hol segítenek, hol nem. De amit te adsz nekem, azt még senkitől sem kaptam sosem.
S mi lenne az? A bácsi mintha kicsit elérzékenyült volna, bár erősen próbálta titkolni. Kalapját szorosan a fejére húzta. A figyelem, mit adsz nekem. Mit játszhatok neked? Ez csak neked fog szólni.
A kislánynak egy könnycsepp gördült végig az arcán.
„Azt, amit a szívedből, szívesen játszanál”.

 

Fontos volt neki, hogy szeressék...

Mindig fontos volt neki, hogy szeressék. Fiatalka volt még, tíz év körüli kislány. A városban lakott, az otthona és az iskolája körüli területen kívül mást nem nagyon ismert. Anyukája mondta neki mindig. Iskola után gyere haza. S ő mindig így is tett.

Ősz volt. Az egyik kislány osztálytársa egyik nap így szólt hozzá. Szeretném megmutatni neked, hogy hol lakom. Jólesően hallgatta. A házunk előtt van egy nagy gesztenyefa. Gyere el hozzám, és szedhetsz sok gesztenyét. Tudom, szívesen készítenél belőle állatokat. A kislány elgondolkodott. Hamar megfordul. Mire anyukája hazaér, már ő is otthon lesz. Még sosem hívták el. Nem tudott ellenállni neki.

Az út hosszú volt, ismeretlen területeken vezetett útjuk. A kislány próbálta az utat figyelni, de sosem volt jó megfigyelő. Majd mikor megérkeztek, már akkor tudta, hogy kiszaladt az időből. Gyorsan összeszedte a gesztenyét, s már indult is vissza. Sokáig bolyongott, tanácstalanul, hogy vajon merre is kell mennie. Majd bátorságát összeszedve, kérdezett embereket. Már a sírás kerülgette, mert érezte, hogy anyukája már nagyon várja őt. Végre ismerősek lettek az utcák, s elkezdett szaladni. Anyukája a ház előtt várta. Ideges volt, de nem szólt. Győzött a megkönnyebbülés. Felérve a házba, az órára rápillantva döbbenten vette tudomásul. Már legalább két órája itthon kellene lenni. Szomorúan ült le a kanapéra, és kitette a gesztenyéket. Miközben hallgatta szülei intelmeit, már nem tudott annyira örülni a terméseknek. Félelmet és aggódást látott bennük.

S ekkor anyukája kezét érezte a vállán. Van egy kis szabadidőm. Készítünk belőlük valami szépet? S ekkor a kislány elsírta magát, szorosan átölelve anyukáját. Bocsánat. Többé nem fog előfordulni. S anyukája tudta, hogy így lesz.

Madáretetés

Idén nyáron is elérkezett az az egy hét, mikor is kolléganőm madarait kellett gondoznom, míg ő elutazott. A népes kis társaság még egy papagájjal bővült, ki alaposan felforgatta az életet a kalitkában. Fiú lévén elcsábította a kislány papagájt a kis párjától. Így az egyedül maradt fiú papagáj egy másik kalitkába lett száműzve, mivel nem maradt egy nyugodt pillanata sem. Onnantól kezdve Kotyócska még jobban ragaszkodott gazdijához, az amúgy is szoros köteléket még jobban erősítve.
Kolléganőmtől sokszor hallok számomra hihetetlen dolgokat, hogy egy kismadár hogy tud viselkedni gazdájával. Kotyócska mikor felébred, odarepül gazdija párnájára, szorosan mellé bújik, majd oldalra dőlve szundikál tovább. Nekem nincs madaram, így számomra nehezen volt elképzelhető.
Az egy hét alatt volt sivalkodás, volt rutinosan kirepülés a kalitkából, és volt bennem nagy kétségbeesés. Vajon hogy fogom visszatenni? De szerencsére a kismadár nem félt tőlem, így rászállt a vállamra, és én a lehető legnagyobb nyugalommal indultam óvatosan a kalitka felé. S a kismadár átlépett a vállamról a kalitka tetejére, én meg örült sebességgel megfogtam, és máris a kalitkában volt. Ezt csak egyszer tudta eljátszani velem, a többi napon már én is rutinos voltam. Amúgy jól éreztük magunkat, én beszéltem, ő sivalkodott.
Mikor gazdija hazatért, átmentem hozzá élménybeszámolóra. A kanapén helyet foglalva, természetesen Kotyócska társaságában néztük végig a kirándulás fényképeit. Egyszer csak éreztem, hogy valami puha ér a lábamhoz. A kismadár óvatosan megközelített, majd szorosan hozzám bújt. S a következő pillanatban oldalra dőlt, és becsukta a szemét. Csak ámultam, és meg sem mertem moccanni. Ekkor a kolléganőm így szólt. Erről meséltem neked, de azt tudod, hogy rajtam kívül még ezt senkivel nem tette meg. Hát hazudnék, ha azt mondanám, nem töltött el jó érzéssel.

A menedék

Tavasz van. Apró kis virágok bújnak elő a földből, jelezvén a tél végét. Madárdal zengi be az erdőt, és erdei állatok bújnak elő a bokrok sűrűjéből.
Kis faházikó az erdő mélyén, menedéknek tökéletes. Sebzett szív, ki lakja, fiatal férfi, szerelmes. A tél még javában ontotta magából a hideget, és a havat, mikor fájdalmas bolyongása ide vezette, mindentől távol. A magányba. A nő, kit szeret, már más szívéhez áll közel. Ki így szólt, mikor azon a fájdalmas éjszakán megpecsételte az ő sorsát.
„Szeretlek téged, és mindig is szeretni foglak. De a levegő fontos, és nekem kevés van melletted. Van valaki, ki hagy lélegezni. Kibe szerelmes lettem, és ő is belém. Elmegyek, hisz ha maradnék, elveszne az is, amit érzek irántad. Nem akarlak gyűlölni”.
Ezzel elment az éjszaka közepén, a sötét, hideg éjszakába. A férfi mozdulatlan feküdte végig az éjszakát, csak a gondolatai cikáztak. Hol rontotta el? Mi az, ami ennyire meg tud ölni egy erős kapcsolatot? Levegő? Bűn az, ha túlzottan szeretett? Ha minden percét vele akarta tölteni? A kérdésekre nem kapott választ. Túl nagy volt benne a fájdalom. Mást szeret. Csak ez járt a fejében.
Senki nem tudja, hogy ide menekült. Hosszú magányra volt szüksége, gondolkodásra. Pedig a gondolkodás helyett csak marcangolta saját magát. Haragudott a világra, s talán még a szeretett nőre is. Azt sem vette észre, hogy lassan vége a télnek, mert bár kilépett a kisház falain kívülre, nézett, de nem látott. Éppen csak az életben maradáshoz szükséges élelmiszerek beszerzéséig hagyta el a menedéket. A telefonját azóta se kapcsolta be, ennek már két-három hónapja biztosan. Nem volt fontos, hisz aki számított, az úgysem hívta volna. Egyik reggel, mikor kávéját elfogyasztva ránézett a falon lévő naptárra, meredten figyelte a dátumot. Ezen a napon ismerkedtek meg. A fájdalom, mit érzett, most sokkal inkább felerősödött. Ilyen zaklatott érzésekkel indult útjára, hogy a szükségeseket megvásárolja. Maga sem emlékszik, hogy történt, csak az autó fékezésére, és az erős fájdalomra.
A következő emléke, hogy kórházban fekszik, és fáj mindene. Érzi, hogy valaki fogja a kezét. Oldalra fordulva a nőt pillantja meg, ahogy aggódva figyeli őt. De mintha megváltozott volna, a szeme már nem fénylik annyira. Meggyötört, és fájdalom ül a tekintetében.
„Ezerszer próbáltalak hívni. Nem tudom, hol voltál, de örülök, hogy látlak. Az orvosok szerint nincs nagy baj. Egy-két hét és kihevered”. – hangja szomorú, de mellette a remény halvány szikrája. A férfinak csak az első mondat járt a gondolataiban. Miért akartál hívni?
„Úgy gondolom, el kellett mennem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szeretlek téged. S hogy a másik férfi iránt nem éreztem mást, csak a meneküléshez erőt adó hamis érzelmet. De nem találtalak. Ha most nem ér baleset, még mindig nem lelnélek. Nem tudom, meg tudsz e bocsátani nekem valaha, de szeretlek. És mindig is szeretni foglak”.
A férfi csak nézte a nőt, és nem tudott betelni a látványával. Érezte, hogy szép lassan kezd a szíve megtelni a boldogság rég elfeledett érzésével. Megfogta a nő kezét, s csak ennyit mondott. Mi összetartozunk. Túl sokáig szívtuk egymástól távol a levegőt. Mert ahogy mondtad, a levegő fontos. Ezen túl figyelek arra, hogy legyen elég neked. Örökké.

Védőburok

Védőburok vagy, mely melegen átöleli szívem,
ha szeretet érkezik, kapud tágra kinyitod,
féltő, óvó szavak, rajtad könnyedén átlépnek,
ébresztőleg ható intelmek suhannak át falaidon
Résen vagy, ha bántó szavak érnek, ezért
vele védő, vigasztaló gondolatok kísérnek.
S ha te vagy, ki szemem őszintén felnyitja
Tudom, hogy a szeretet az, mi benned van
Minduntalan...

Ha megteheted...

Pékség mellett elhaladva, érezve a frissen sült kenyér illatát. Vajon betérsz e, hogy megízleld a puha tésztáját? Vagy sietve, nyűgösen, mondva, hogy elég egy boltban vásárolni, inkább megveszed a már korántsem frisset.
Ha kiskutya dörgölődzik a lábadhoz az úton, megállsz e hogy megsimogasd, s ezáltal egy kicsit fel is töltődj? Vagy „nem érek én erre rá”, gondolattal tovább sietsz.
Lakásodba betérve, körülnézve azt látod, amit szeretnél látni? Ott van a kedvenc virágod, melyre ha ránézel, melegséggel tölt e? A színek, melyben falaid pompáznak, jólesően hatnak rád? Kényelmes ágy vagy fotel, melyek a nyugalmadat, pihenésedet segítik, találhatóak e benne? Lehetőségedhez mérten úgy alakítod a környezeted, hogy jól érezd magad? S ezek csak a tárgyak, melyek körülvesznek téged. Hosszú hosszú évekig lehet úgy élni, hogy ezt nélkülözve, „örüljünk hogy fedél van a fejünk felett”, gondolattal, elsiklunk ezen dolgok felett. Pedig nem kell hozzá más, csak felismerni, mi az ami téged boldogabbá tenne. Mert fontos, hogy jól érezd magad a környezetedben.
S az emberek, kik körülvesznek. Mi az, ami szeretteidnek kell, mi az amit nélkülöznek általad. Mosoly, jókedv vagy csak egy érintés. A szürke hétköznapok meg tudnak változtatni nagyon nagyon hosszú időre. Boldogságot fosztva meg mindenkitől, és főleg saját magadtól. Leélsz hosszú éveket öröm nélkül, félelemben. Mosolyogni kell, meg kell találni a szépet, jót mindenben, és főleg szeretni kell. Szeretsz?