Álom

Nyitja ajkát, s szólna..

de nem hallja a hangot.

Erősebben próbálkozik..

de a hang néma marad.

Az alak a másik szobában

 csak áll tovább..

S figyel valamit mozdulatlan.

Mintha nem e világi volna.

Nem illő a környezetbe..

szürke, kopott színek.

Vajon miért van itt…

e homály és hideg test.

Mozdulna, hogy oda menjen..

de a lába csak meredten áll.

A torok már szinte üvölt…

de a hang csak néma marad.

Az alak nem hallja, s nem látja őt…

de az ő lelke már retteg.

Nem szólhat, hogy menjen el..

Mert valami béklyóban tartja.

Fájdalom s tehetetlenség

mit olyannyira érez..

Vonszolná magát közelebb..

De belül érzi, nem ér hozzá el.

S hirtelen kinyitja szemét..

Izzadságtól csapzott testtel

Fekszik paplanja védelmében

S az álom szertefoszlik…

Anyai szív..

Mikor megszületett gyermeke, csak fogta a kislány arcát. Simogatta a száját, a pelyhes fejbőrét, s csodálta. A kórházi ágyán fekve, még be is takarta. A nővér rászólt. Anyuka! Nem takarjuk a babát saját takaróval. Önkéntelen mozdulat volt. Talán már akkor is védeni próbálta.
Nyugodt baba volt, formás. Csak akkor látta, mikor eljött a szoptatás ideje. Már előtte izgatottan figyelte a kórterem ajtaját, hogy mikor hozzák az ő babáját. S alig várta, hogy kezébe vegye. Mikor hazatérhettek, a nap szinte minden percét vele töltötte. A baba az ő szobájukban aludt, baldachinos kiságyban. Szépen cseperedett. Sokat mosolygott, jókedvű volt, de voltak nyűgösebb pillanatai is. Ok nélkül ritkán sírt. Olyankor folytak a könnyei, mikor fájt valamije, mint mikor a foga jött. Akkor voltak álmatlan éjszakák.

A kislány két éves lett. Saját szobája volt már. Amióta megszületett, anyja egyetlen napra sem hagyta magára. Mondták néha barátai. Kell egy kis kikapcsolódás. Csak egy kevéske idő. De ő mindig csak így felelt. Nekem a családom a fontos. A babám és a férjem. Nekem ők a felüdülés.

Ősz lett, a kis panelban a fűtőtestek már melegedtek. Egyik éjszaka az anyuka ijesztő hangra ébredt, mely a gyermekszobából jött. A következő pillanatban már a másik szobában termett. A kislány nehezen vette a levegőt, lélegzete sípoló volt. Percig sem gondolkodva, gyorsan felöltöztette - telefon híján az orvost hívni nem tudta - szaladt ki az ajtón, a közelben lévő ügyeletre. Az orvos látva a kislány állapotát, rögtön a kórház gyermekosztályára utalta.

A gyermek rémült tekintettel figyelte, hogy mi történik vele. Bácsi és nénik, kik körbeállták. Próbált anyjába kapaszkodni, de nem tehette. Anyja csak vigasztaló szavakkal nyugtathatta. Valami furcsát is le kellett nyelnie kiskanálból. Nem jó ízűt. S a következő percekben már egy kiságyban találta magát. Melynek tetejét nagy, vizes lepedővel takarták le. Rémült volt, s nem is érezte jól magát. Sírva fakadt.

Az orvos az anyát megnyugtatta, nem lesz baja a kislánynak.
Édesanyja elszorult szívvel figyelte a gyermeket. Éjszaka volt, így nem maradhatott vele. Abban az időben még nem lehetett. Erősen gondolkodott, mivel nyugtathatná meg őt. S eszébe jutott a macija. Melyet annyira szeretett. Miközben kis fejét simogatta, így suttogta. Elhozom a macid, de a kislány csak hüppögött, vigasztalhatatlan volt.
S az anya végigszaladta az utat, otthon felkapta a kis állatot, s nemsokára már újból a kórházban volt. De addigra a kislánya már aludt, nagyujja a szájában, haja csapzottan simult a fejére. Odafektette a macit mellé, s arcát megpuszilta.
Mikor hazafelé indult, nagyon rosszul érezte magát. Fogalma sem volt, hogy, hogy fogja kibírni ezt az éjszakát. Mintha a szívének egy darabját hagyta volna ott a kórházi ágyon….

Ajándék

Odabújva anyja hasához, enyhén csipás szemeit kitátva, kémleli a hatalmas világot. Apró mancsaival dagasztva, próbálja anyja emlőjéből a finom, meleg tejet előcsalogatni. Mellette testvérei - kiknek melegét érezve - tökéletesnek érzi a világot.
Pár hetes csupán, fekete szőre fénylik az ablakon beszűrődő napsugárban.
Sokszor lát mozgó alakokat, kik sokkal nagyobbak, mint ő. De nem fél. Hisz anyja oltalmazó mancsai közt biztonságban érzi magát. Amúgy is, a mozgó alakok hangjai nyugtatólag hatnak rá. Duruzsolnak, s suttognak. Ismerősek, megszokottak.
Van, mikor ismeretlen hang szól. Ilyenkor jobban bújik anyja oltalmazó mancsai közé. Van, mikor a hangot nagyon közelről érzékeli. Rájuk pillantva ilyenkor az alakok sokkal nagyobbak, de idővel rájön, hogy nem kell félnie.
Már sok napot megélt, emberi mércével már hathetes is megvan. A száját már nem csak anyatej érinti. Finom falat, mit kap, zamatost.
Különös napra ébred. A melegség, mit eddig testvérei adtak, már nem takarja teljesen. Már nincs vele mind, csupán ketten vannak, és az anyuka. Jobban bújuk anyához, óvó melegre vágyva.
S elérkezik a nap. Egy nagy, ismeretlen alak felemeli. S egy kosárba teszi, melyen csillogó szalag van. De nem éri el - pedig szívesen játszana - hisz a szalag kívülről díszíti a kosarat. Bebújik a kosár sarkába. Nincs, mi melegítené. Nem érzékeli anyját, se testvéreit. Most már fél.

Karácsonyeste van. Csend van a szobában, csak az ő gyenge nyávogása hallatszik. Egy nagy alak próbálja csitítani, benyúlva a kosarába, simogatni kezdi őt, melytől szép lassan elalszik. Nyugtalanul, de a fáradság győzedelmeskedik. Hisz fiatal még.
A következő hangra ébred.
- Cica! Kiscicát kaptam a Jézuskától! Anyuci! A Jézuska meghallgatta kívánságom.
S a következő pillanatban egy apró alak kezében találja magát. Meleg, puha kéz. S erősen szorítja. Majdnem olyan, mint anyja mancsai között. S érzi, hogy szép lassan megnyugszik. Nincs mitől félnie. Mikor a gyermek a puha szőnyegre teszi, egy csillogó valamire lesz figyelmes. Nem tudja mi az, de sok játék van rajta. Mely csak a macskák számára játék….

Szenteste

Egy régi bérház második emeletén laknak ők. Az anya és kislánya, Borka, ki most töltötte be a hetet. Szegénységben - egyik napról a másikra - élnek, kevés kis jövedelemből. Egyedül vannak ebben a zajos világban, a nagyszülők már nincsenek az élők sorában. S az apa már régóta nem része életüknek.
A házat sokféle ember lakja, nagyobb részt idősebbek. Közvetlen szomszédságukban is egy idős házaspár lakik. Jómódúak, szép, barátságos otthonuk van, s legtöbbször gyermekzsivajtól hangos. Borka, mikor a folyosón az ajtójuk előtt elsétál, összeszorul néha a szíve. S mikor látja, hogy az unokáknak szép biciklijük, babakocsijuk van, sóvárogva nézi őket. Neki még sose volt ilyen. Édesanyja szereti őt, s ez a szeretet kölcsönös. Ezért sose mondja. Tudja, hogy édesanyja sokat dolgozik.
Borka fiatal még, de tudja, hogy az élet nem mindig fenékig tejfel. Örül annak, ami van, de titokban sóvárog. Mint minden gyermek.
Ünnep közeledik. Karácsony. Szereti, hisz ilyenkor anyukája nem dolgozik. Szenteste előtti nap együtt elmennek fenyőfát venni, ilyenkor már olcsóbban megkapják. Kis fenyőfa, de nekik sokat jelent. A saját fájuk.
Az asztalon finomság, legtöbbször olyan, mit egész évben nélkülözniük kell. Narancs és sütemény. S mogyoró. A fára a díszek már megvannak. Saját készítésű díszek, boldog pillanatok termékei.
Szenteste napjára ébrednek. Anyukája fáradtabb, mint máskor. Hosszú volt az év, dolgos. Borka már izgatottan áll az ajtóban, hisz együtt mennek vásárolni. Azt, ami még fontos, azt, ami még nélkülözhetetlen. Ilyenkor az egész város karácsony lázában ég. Ilyenkor tátott szájjal, és csillogó szemmel figyeli, ahogy a boltokban karácsonyi fények teszik hangulatossá a korántsem pihentető vásárlást.
Egy rossz lépés, egy pillanatig elkalandozott tekintet. Borka édesanyja a lépcsőn lezuhanva, lábát erősen fájlalva, a szentestét a kórházban tölti. Szerencsétlen esését követően a műtőasztalon találja magát.
Bajban ismerszik meg az ember. A szomszédok egyként sietnek segítségükre. Az idős házaspár hölgytagja bekíséri Borkát a korházba, s addig ott marad vele, míg a kislány anyukája elalszik. Előtte megnyugtatva őt, hogy kislánya jó kezekben lesz.
S a kislány életében először, a szentestét egy nagycsalád környezetében tölti. Gyermekek, anyuka és apuka, s a nagyszülők. Csodaszép karácsonyfa, csupa finomság, szemnek szájnak boldog pillanat.
De a kislány szeme előtt ott van a fájuk, érzi a narancs illatát, mi csodás, s látja a pillanatot, mikor együtt törik a mogyorót. S nem beszélve a saját kézzel elkészített díszekről, s anyukája mosolyáról.
Körülötte fényesség, csodaszép karácsony, de szívében szomorúság. Mert most már tudja, hogy a szeretett személy a legnagyobb ajándék a földön. Ha mellette van…..S együtt töltik e napokat. Karácsony napjait. S az év minden napját.

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok!

Babacipő

A vonat lassan beért az állomásra. Krisztina - könyvét ölébe engedve – figyelte az új felszállókat. Előtte volt még két szabad hely, mely pár pillanat múlva már foglalttá vált, két idősebb hölgy személyében.
Ahogy elindult a vonat, Krisztina újból kinyitotta könyvét, hogy belefeledkezzen a történetbe, mikor is a hölgyek beszélgetésére lett figyelmes.
„Az a szegény fiatalasszony. Bájos kismama volt és boldog feleség. Csak úgy ragyogott. S mikor a babája megszületett, a férje otthagyta. Csak úgy egyszerűen elment. Az újdonsült anyuka teljesen beleroppant. Csak a kisbabája tartotta benne a lelket”.
E szavakat hallva Krisztina gondolatban visszatért a múltjába. Barátnője esküvője jutott eszébe.
A menyasszony és a vőlegény szerelmes pillantásokkal álltak egymás mellett. Kezük összeért, egy pillanatra sem váltak el egymástól. A menyasszony csodaszép volt. Világosbarna, természetes hullámos fürtjein fehér gyöngyök csillogtak. Szemén szolid smink, arca kipirulva. Szája mosolygott, boldog ember arcvonásai voltak ezek. Akik ismerték őt, azok felfigyelhettek arra, hogy arcvonásai mást is tükröztek a szerelem érzésén kívül. Változásban volt a nő arca. Szeme álmodozva szemlélte e világot. S aki tudta is e változás okát, csak annak tűnt fel, hogy keze önkéntelenül is a hasát fogta. A férjén kívül csak ő tudta, hogy a fiatalasszony egy babát hordoz a szíve alatt.
Az ünnepi asztalnál, az ifjú pár a nagyszülők felé fordult. A sokévi gondoskodást, és szeretetet megköszönő, megható szavak után a fiatalasszony kezéből egy kis csomag került elő, melyet - szemében izgatott várakozással - nyújtott át a nagyszülőknek. A kis csomagban egy horgolt, fehér babacipő volt. Még ma is látja az örömöt és a boldogságot az arcokon. Az élet talán egyik legcsodálatosabb pillanata ez.
Akkor, azokban a pillanatokban az ember úgy érzi, hogy az ő élete csakis egy csoda lehet. Vele nem történhetnek meg csalódások, hisz ilyen boldogság és mély érzelem nem múlhat el. Hisz minden olyan tökéletes.
S ekkor az idős hölgy által megemlített lányra gondolt. S nem érti, hogy változhatnak meg ilyen mélyről jövő érzések, ilyen szoros emberi kapcsolatok, ennyire rövid idő alatt. Hogy adhatják fel a közös életet, úgy hogy szinte alig éltek egymás mellett. S hogyan tudják ennyire megbántani azt az embert - kit nem is oly régen - szívből szerettek.
Ekkor Krisztina elővette telefonját, és megkereste barátnője telefonszámát. A hang a telefon másik végén boldog volt, mint mindig. Megkönnyebbülten szólt bele a telefonba…

Mézeskalács házikó

Már most hiányzik neki. Göndör fürtjeit simogatva, kis kezét az övében tartva, tudja, hogy hosszú lesz ez az egy hét. Volt felesége elviszi magával kislányát, tőle távol lesznek. A hegyekbe mennek, a párjával. Tamás ölében a mesekönyv kinyitva fekszik, melyből Jancsi és Juliska arca néz vissza rá, s a mézeskalács házikó. Lánya édesdeden alszik, talán már álmodik…

Karácsony közeledik, már csak pár hét van addig. Tamás íróasztala mögül nézi a hóesést. Szereti a hópelyheket, a csendesség és a tisztaság, mi eszébe jut róla. Munkatársa, s egyben nagyon jó barátja, Judit, – már sok-sok éve ismerik egymást – ma karácsonyi kiállítás megnyitóra hívta őt. Egyedül nem menne szívesen, s tudta, hogy őrá bizton számíthat. Barátnője mézeskalács csodáit néznék meg. Önszántából eszébe se jutna ilyen programra elmenni, de tudja, hogy barátjának ez nagyon fontos, így egy percig sem gondolkodik. Legalább eltereli figyelmét korántsem boldog pillanatairól.

A terembe belépve maga is meglepődik. Szebbnél szebb díszek, remekművek sorakoznak egymás mellett. Álmában sem gondolta, hogy ilyen csodákat lehet elkészíteni, ilyen szépen. Már kíváncsian várta a hölgyet, ki ezeknek, a remekműveknek az alkotója volt. Kedves arcot pillant meg, szépet, békességet sugárzót. Tamás rápillant a bemutatkozó levelére. Annának hívják. Önkéntelenül is a hölgy ujjaira téved tekintete, melyen jegygyűrű nem ékeskedik. Kissé elszégyellve magát, hogy rögtön ilyen gondolatok foglalkoztatják, fordul el, s figyeli meredten a vitrinben a kiállított mézeskalácsokat.

Ekkor egy házikót fedez fel, gyönyörűen elkészített, mesebeli házikót. Kislánya jut eszébe, és az utolsó együtt töltött este, s Jancsi és Juliska. A következő pillanatban már a hölgy mellett terem. Miután bemutatkozik, így szól. Ajándékot szeretnék adni kislányomnak, s arra a kis házikóra gondoltam. Lenne mód arra, hogy megvásároljam?

Karácsony második napja van. Tamásnál kicsi fenyőfa, kedves díszekkel, alatta a mézeskalács házikó. Kislánya az ölében pihen, a háttérben karácsonyi zene szól. Nyílik a szobaajtó, Anna lép be rajta. Sugárzóan szép arccal, szemében boldogsággal.

Ez a karácsony most más, érzik mindannyian. A kislány a békességet érzi, mi apukájából árad. Szereti a pillantásokat a szemében, ahogy Anna nénire néz.  Tudja, hogy most jó minden.

Este, kispárnájára ráhajtva fejét, így suttogja. Köszönöm, hogy meghallgattad kívánságom, kis Jézuska…. ha nem túl nagy kérés, kérnék még tőled valamit….segíts apukámnak, hogy maradjon mindig ilyen boldog, mert én nagyon szeretem őt…