Vágyja a meleget...

Kicsiny kislány - dohos szobában, melyben alig pislákol a kályha tüze - ágyában fekszik. Paplanját egészen a fejére húzva, próbálja a meleget érezni. De már a paplan is lassan hideggé válik. Kicsiny lábán vastag zokni, s vékony testét körbefonja ruhája. Meleg ruha, de nem eléggé.
Anyukáját várja, ki ígérte, mindjárt érkezik. Nappal van még, délután, de a sötétség már átvette az uralmat a fény felett. Ott kinn hideg van, zord idő. A kislány kismacskájára gondol, aki ki tudja merre csatangol. Talán elbújt melegedni, talán már nem is él. Napok óta nem látta. Szomorúság van a szívében.

Édesanyja azt mondta, hoz meleget. S mielőtt útnak indult, kislányát meleg ruhába öltöztette, s a paplannal betakarta. Itt várj kincsem, nemsokára érkezem, szólt, mielőtt az ajtón kilépett. Mosolyogva, de szemében aggodalommal távozott. Fát kell szereznie. Meg kell találnia a módját. Már kevés van, túl kevés…

A kislány egyre erősebben érzi a hideget, már a kályha tüze sem pislákol. Vágyja a meleget, jobban, mint bármikor….A szoba ajtaja résnyire nyitva, hogy hallja, mikor édesanyja érkezik. Szeme már álmosodik, így becsukja. Mamája mondta mindig, hogy gondolatban bárhova eljuthatsz, ha nagyon akarsz. Ő a meleget akarja, így azt gondolja, egy réten áll. Hol virágok vannak, s napfény. S cicája ott fekszik a mellkasánál, s jó nagyokat dorombol….

S akkor érzi, hogy valami a paplanját fúrja. Szemét kinyitva, macskáját pillantja meg, ki isten tudja honnan, de visszatért hozzá. S most hozzábújva melegíti vékony kis testét. S ekkor a kislány elalszik, már boldogsággal a szívében.
Mikor felébred, meleg van a szobában. Jó meleg. A kályhában a tűz ropog, édesanyja kipirult arccal ül mellette. Mikor látja, hogy kislánya kinyitja szemét, így szól hozzá. Hoztam neked meleget. Most már nyugodtan alhatsz….

Papírnehezék

A kisfiú a résnyire kinyitott ajtónál álldogál. Édesapja dolgozószobája számára nem engedélyezett. Apja mondja mindig. Túl sok fontos dolog van ott, gyerek ne tegye be a lábát oda. Szigorú ember ő, szeretetet csak ritkán mutat. A kisfiú nem igazán emlékszik ölelésre, mit az apjától kapott volna. Pedig már a hatodik évében jár.
Néha, ha nem csukja be dolgozószobája ajtaját, akkor a kisfiú titokban figyeli, mi az, mivel apja foglalatoskodik. Még innen távolról is látja, hogy valami érdekes dolog van az asztalán. Valami állat figura. Rendkívül izgatja a fantáziáját. Csöndben van, mert ha apja észreveszi, jön a dorgálás. Nem illik leskelődni. Mondaná.
Látja, hogy apja feláll az íróasztalától, s indul az ajtó felé. A kisfiú rendkívüli gyorsasággal, már apja számára láthatatlan helyen van. Ki az ajtót nyitva hagyja….
…és a gyermeki kíváncsiság határtalan.

Óvatosan közelíti meg az íróasztalt. Közben folyamatosan a kinti zajokra figyel.
Elefánt ül a papírok tetején. Kis kezébe fogja, s érzi annak súlyát. Kemény és nehéz anyag, miből készült. Ámulva figyeli. S akkor meghallja apja lépteit. Az ijedségtől az elefánt kiesik a kezéből, egyenesen a vékony lábfejére. Éles fájdalom hasít bele. Apja dorgálásra nyitná száját, de a szó benne reked. Fia szemében az ijedség, arcán meg a fájdalom, mi tükröződik. A kisfiú tudja, hogy rosszat tett, így fogát összeszorítva próbálja a számára szinte elviselhetetlen fájdalmat elviselni.
Apja kezébe kapja a kisfiút, s a szobájába viszi. Lábát nézve, biztos abban, hogy az eltörött. Lelkiismeret-furdalás keríti hatalmába. Ha megengedte volna, hogy a kisfia bejöjjön hozzá, ez most nem történt volna meg. Átölelve próbálja vele közölni - a maga módján - , hogy nem haragszik rá. S a kisfiú tudja, hogy ez így van. Hisz érzi, életében először, hogy apja valóban félti őt.
Este már gipszel a lábán, alszik a kisfiú. Reggel, mikor felébred, ágya mellett az asztalán egy kis elefánt üldögél. Játék elefánt, puha és könnyű. A kisfiú szívében izgatottság és öröm.
S lába mintha már nem is fájna annyira…

A törődés...

Pelenka a popsimon - túl sokáig nedves.
Szólok - anyuci vedd észre.

Formálom a szavakat
Ám ha nem érted, csak nézz rám, kérlek...
Hisz mutatom a kezemmel…

A szavakkal még bajban vagyok.
Anya helyett néha nyanyát mondok.
De ha észre is veszed, nem szólsz…
  Hallod egyáltalán, amit mondok?

Mikor nyújtom feléd fázós kezem,
Azt szeretném, vedd tenyeredbe.
Apró kesztyűm már nagyon hideg,
Anyuci - hol van már óvó kezed?

Álmos szemem lassan csukom…
Mert még mindig remélem a pillanatot…
Mikor anyukám egyszer ágyamra ül,
miközben testem álomba szenderül…

A sütikrém

Édestestvérek voltak. Julcsi csupán két évvel volt idősebb Katánál. Mikor már nagyobbacskák voltak, sokat sündörögtek a konyhában, segítve édesanyjuknak a sütés-főzésben. Mindig kaptak kisebb feladatokat. Volt, mikor a diós kalács tésztájának megkenésével vagy egy sütemény krémjének kevergetésével voltak megbízva. Felelősségteljes arccal végezték ezeket a fontos műveleteket. Közben folyamatosan csacsogtak. Ezek voltak többek között azok a pillanatok, mikor az édesanya lányaival mindig valami fontos, „lányos” dologról beszélgetett.

A család macskája - az illatokhoz lehető legközelebb kerülve –, ilyenkor képes volt sok-sok percen keresztül nyávogással tudtára adni a ház népének, hogy ő bizony éhes. A tányérját, mely tele volt finomabbnál-finomabb falatokkal, messze elkerülte. Számára most izgalmasabb volt az íncsiklandó illat forrása. Ennek mindig az lett az eredménye, hogy a konyhaajtó számára egy idő után zárva maradt. Így más lehetőség nem révén, lefeküdve helyére – de azért folyamatos készenlétben –, várta az őt, megillető falatokat.

A lányok, mikor már egyedül is tudtak könnyen elkészíthető ételt főzni, többször vendégelték meg egymást egyszerű, de annál ízletesebb vacsorával. Azt játszották, hogy egy vendéglő a konyhájuk, s ehhez illően mindig meg is terítettek. Volt, mikor csak szendvicset készítettek egymásnak, rajta ízlésesen elrendezett hozzávalókkal. Valójában nem az volt fontos, hogy tökéletes elkészített étel legyen, a meglepetés volt az, ami miatt ezek a pillanatok izgalmassá váltak számukra.

Egy ilyen „vendégség” alkalmával a testvérek elhatározták, hogy meglepik édesanyjukat születésnapja alkalmából. Egyszerűen elkészíthető süteménnyel köszöntenék fel ezen a nevezetes napon. Édesanyjuk receptkönyvét fellapozva, választották ki a számukra megfelelő receptet. Krémes, de viszonylag egyszerű süteményre gondoltak, mert egyedül még sosem sütöttek. Izgultak is emiatt.
A feladat megoldása nehezebb volt, mint gondolták. Hiányzott nekik a segítség, a biztatás s egyáltalán, az édesanya jelenléte. Végül sikerült elkészíteniük életük első süteményét. Nem volt olyan szép, mint édesanyjuké, de azért büszkén nézegették. Alig várták a pillanatot, hogy az ünnepelt hazaérjen. Kissé elfáradva pihentek le addig szobájukban, nem figyelve eléggé a konyha biztonságára. Az ajtaját nyitva hagyták, elfeledkezve arról, hogy nem csak egyedül tartózkodnak a lakásban…

Édesanyjuk hazatérte után, a testvérpár izgatottan készült a szülinapi köszöntőre. Kézen fogták édesanyjukat, s a konyhába vezették. Az asztalra pillantva azonban rögtön tudták, hogy a süteménnyel valami történt. A finom tejjel készült krém a tetején el volt maszatolva. S akkor eszükbe jutott a macska, kinek torkossága több macskáéval is felér…..
Édesanyjuk rögtön felmérte a helyzetet. Mintha észre se vette volna ezt a kis balesetet, szívében őszinte örömmel dicsérte meg lányait. Életében nem örült még ennyire süteménynek.
S a macska - mint aki régóta az igazak álmát alussza – mozdulatlanul feküdt a helyén. Csínytevéséről csak az orrán lévő krém tanúskodott. S még csak nyávognia sem kellett érte…

Szülinapi parti

Nórika az általános negyedik osztályát járta. Az idei év számára sok szülinapi partit tartogatott. Az osztályában a lányok – kikkel nagyon jó barátságban volt – bulikkal ünnepelték ezt az örömteli napot. Mindig izgatottan és örömmel várta ezeket a délutánokat.
Neki még sosem volt szülinapi bulija, párszor már említette édesanyjának, de anyukája nem igazán hajlott rá. Kevés pénzből éltek. Anyukája nem akarta, hogy kislánya ez miatt kellemetlenül érezze magát. Nem tudott volna neki az osztálytársaihoz hasonló bulit tartani.
Az idei évben a barátnők közül többen jelezték, hogy a következő évet másik iskolában fogják elkezdeni. Nórika szomorú volt, anyukája próbálta vigasztalta őt, s közben elhatározta - bárhogy is lesz - tart a lányának egy szülinapi partit, hogy még utoljára együtt lehessen a kis csapat. Júniusi születésű gyerek volt, annak is a vége felé, így ez az örömteli nap már az iskola befejezése utánra esett. Így akár ez egy búcsúparti is lehetne.
Mivel ilyenkor már általában nagyon meleg volt, így az udvaron tervezték a bulit megtartani. A meghívókat Nórika egyenként írta meg, mindegyik kislánynak külön rajzolva rá. Ezeket átadva, biztató szavakat hallott. Ott leszek mindenképpen, mondták a lányok egytől egyig. Boldogság volt a szívében.
Édesanyjának fel lett adva a feladat. Olyan menüt összeállítani, mely nem kerül sokba, de mégis a gyerekek örülnek neki. Tanácsokat kért szülőktől, kik remek ötleteket adtak. Lufikat vettek, melyet előtte való napon mind felfújtak.

Elérkezett a várva várt nap. Nagy forróság volt, csak az árnyékos helyek adtak némi enyhülést. A lányok már egy hete nem látták egymást, mindenki már a nyári szünet gondtalan napjait élvezte. Délutánhoz érve Nórika már alig bírt magával. Folyamatosan a kaput leste, hogy mikor jön az első vendég. Ki meg is érkezett, kezében a kis ajándékkal, melyet azonnal át is adott az ünnepeltnek.
A szendvicsek egymás mellett sorakoztak az asztalon, várva, hogy megegyék őket. A díszek és a lufik színessé tették az udvart, hangulatot varázsolva a helynek.
Múltak a percek, de a kapu csak nem nyílt ki újból. Már az első órán is túl voltak, mikor Nórika szívében a boldogságot szép lassan átvette a szomorúság. A lányok közül csak egy jött el, a többi egyik sem. Talán már nyaralnak, vagy talán már el is felejtették. Ilyen gondolatok foglalkoztatták….
Nórika édesanyja érezte lánya szomorúságát, s nagyon sajnálta őt. Eszébe jutott a kislány arca, ahogy az elmúlt napokban az izgatottságtól másra sem tudott gondolni. Menteni a helyzetet nemigen lehetett. Próbálták felvidítani, ebben a vendégkislány és az anyuka is egyformán partner volt. Ettek, ittak és egy jót társasoztak. Így ért véget a tizedik szülinapja.
Azóta édesanyja nem hallotta többet lányától, hogy „Anyuci, nekem is lehet szülinapi bulim?”.

A fénykép

Mindennek eljön az ideje. Anna úgy érzi, most kell szekrényében rendet varázsolni. Fontos iratot keresve, s nem találva döbben rá arra, hogy amit régebben, legalább évente egyszer megtett, azt az elmúlt években igencsak elhanyagolta. Az iratok, a régóta őrzött levelek és fényképek sokasága összetúrva - sok-sok keresés eredményeként - rendetlenül hevernek a polcok mélyén. Anna rájuk pillantva, nagyot sóhajt. Nem várhat tovább….
A kellemesebbik részét, a fényképek kiválogatását utoljára hagyja. Hajlamos bennük elmerülni, így amiért ez a rendrakás most szükségessé vált, az pont elhalasztódna. De gondolatban még egy kicsit visszatér, miközben a hivatalos papírokat már a kezében tartja. Több fényképalbum kell, azt már most látja. S van olyan kép, mit számítógépére is szívesen feltenne. Ez a gondolat már régóta foglalkoztatja, így most a lehetőség meg van, csak élnie kell vele…
Készít magának egy teát, s a szekrénye elé kuporodik. Az elkövetkező percek gyorsan elrepülnek. Gyűlnek a levélkupacok, s a papírszemetek. A fontos iratot is végre megleli, így a megkönnyebbülés érzésével tevékenykedik tovább. Egy-két óra, s a számlák, a hivatalos levelek és minden más fontos papír katonás sorrendben, átláthatóan sorakoznak egymás mellett. Elégedetten szemléli munkáját, s rögtön el is határozza. Egyik évben sem hanyagolhatja…

Már csak a fényképek maradtak. Többségük albumokban pihen, van melyek kis dobozokban. Minden alkalommal, mikor bennük kutatva célirányosan keres, rádöbben sokaságára. Két gyermekéről számtalan fénykép készült, szinte meg van örökítve életük minden izgalmas pillanata. Van, hol velük örül rajta, de sokkal több, melyen csak ők vannak. Egytől egyig beszédes mind, sokat elárul az akkori pillanatokról. A gyermekek már nagyok, s a képek száma egyre kevesebb. Olyan kép, melyen együtt örülnek, szinte alig található. A következő pillanatokban ilyen gondolatok foglalkoztatják.

Van, ki szívesen nézi vissza magáról készült fotóját, hisz a boldogság az, mi sugárzik róla.
Van, ki nem szívesen örökíti meg életét képekben, mert úgy érzi, alig van boldog pillanat.
Van, ki elfelejti, hogy életében volt olyan időszak, mikor tudott élni, mert a fájdalom elfeledtet vele minden jót.
Akárhogy is. A fényképek megmutatják életét, legyen az jó vagy rossz. Az arcok, a mosolyok, a pillantások tükrözik az akkori lelkiállapotot.

S akkor a kezébe akad egy sok-sok évvel ezelőtti kép. Gyermekei aprók még, a karjaiban tartja őket. S az akkori arcáról a boldogság és az öröm sugárzik. Rácsodálkozik. Hisz volt ő ilyen is, akkor is tudott önfeledten örülni a pillanatoknak.
Most, hogy a lelkében már béke van, most hogy a boldogság az, mi uralja, ez a kép teljesen megbabonázza. Kiveszi a sokaságból, s többé el nem hagyja. Mert ez a kép azt mutatja, hogy régen is voltak boldog pillanatai. Bármennyire is nem úgy gondolta.