A látszat barátság

Ági és nővére jó testvérek voltak. Ritkán veszekedtek, ha kellett, vigasztalták egymást és számíthattak egymásra a nehezebb pillanatokban is. Azonban a négy év korkülönbség miatt nem sűrűn töltötték együtt szabadidejüket, mert más-más baráti kőrhöz tartoztak.
Ági életébe - mikor a tizenhatot betöltötte - újabb barátnő érkezett. Anna népszerű lány volt, kinek kegyeiért versengett a lányok többsége. Ágit valamiért jobban kitüntette figyelmével, kedves volt hozzá, s hívta is sokszor. Néha vásárolni, vagy hétvégenként bulizni. Ági nővére egyszer volt velük, de Anna viselkedése egyértelművé tette. Nem vágyik a társaságára…
Már jó pár hete tartott a barátságuk, mikor is egy szombati nap, éjszakai szórakozóhelyre készülődtek, kettecskén. Anna így szólt a lányhoz. Nagyon klassz hely, meglátod, de csak te gyere ám, a nővéred el ne hozd. Ági ugyan kicsit megdöbbent barátnője mondatán, de mivel tudta, hogy nővére úgysem jönne velük, így hamar túllépett rajta. Pedig ha jobban elgondolkodott volna rajta…talán másképp alakul az estéje.

Ági izgatottan várta az estét, s a lázas készülődésben alig vette észre nővére bánattól ittas arcát. A csendességre figyelt fel, mely szokatlan volt ebben a lányszobában. Mi a baj? Szólt nővéréhez. Ki csak annyit mondott. A kedvemmel van a baj, ki kellene mozdulnom itthonról. Senki nem ér rá…mehetnék veletek? Áginak eszébe jutott Anna jelentőségteljes arca, s a mondat, mely elhagyta száját „de csak te gyere ám, a nővéred el ne hozd”. Anna csak engem hívott, sajnálom, veled nem akar…s már meg is bánta, hogy kimondta. Nővére nem szólt semmit, csak a megdöbbent pillantása volt az, mely sejtetett valamicskét a benne lejátszódó érzelmekről. Ági érezte, hogy a hangulatának vége. Ugyan elindult, nagy lelkiismeret furdalással a szívében, azonban a szórakozás nem tartott sokáig. Elmondta Annának a történteket, ki csak nevetett, s nem értette, mi az, ami Ági szívét nyomja. Így Ági hazaindult, sokkal korábban, mint tervezte. A nővére azonban már aludt, így várnia kellett reggelig a bocsánatkéréssel. Tudta, hogy hibát követett el. Hiszen a nővére segítséget kért. S ő – hogy egy „látszat” barátságot megtartson – inkább őt dobta félre.

Emlékezés...

A feje tetején már fiatal korától kopaszodott, s a bajusz sosem hiányzott arcáról. Anna emlékeiben nem él bensőséges apa - lánya kapcsolat. Nem tudja, az apa hol volt, miközben ő cseperedett. Emlékeiben csak egy-két öröm szikra él. Apuci, nézd meg milyen hamar kiolvastam. Tudom, nem hosszú, de gyors voltam. Lehet a felére sem emlékezett, de büszke volt. S az apa ránézett. Talán mosolygott is. Legalábbis Anna úgy látta…
Anna nagyon szerette a sakkot, de szinte sosem nyert. Mikor kisebb volt, édesapja egyszer játszott vele. Boldog volt, izgatottan várta, hogy lépjen. Sakk-mattra készült, s büszke volt. Végre nyerésre állt. Izgatottan lépett, és várta a dicséretet. De az nem jött. Édesapja keze lendült, s a bábuk a földön landoltak…
Mikor Annának gyermekei születtek – lányok - az apa megváltozott. Mintha pótolni akarná az elmulasztott éveket. A kicsinyek az ujjaik köré csavarták, szinte mindent tehettek vele. Volt ő teherhordó, egyszerre két gyermek csimpaszkodott a hátán. Volt ő kiskutya, csak ugatnia kellett, s a lányok kacagtak. S Anna boldogsággal figyelte őket, sosem látta apját ilyennek. Volt, mikor a ház ablakán kinézett, s az apa, régi, de erős biciklijén hozta a krumplit, hálósat, sokat. Ez a kép mai napig megmaradt az emlékeiben. Ahogy az is, mikor az egyik kicsi lány beteg volt, s apja ott ült mellette. S gügyögött, bohóckodott, hogy a kicsi lány mosolyogjon. S a kicsi lány mosolygott…
Pár boldog év telt így el. Míg egyszer csak jött a hír. Az apja már sosem ébred fel. S a család megkövülten állt. Nem értette, nehezen fogta fel. De hát még fiatal, az unokák nem olyan régen születtek. Hány boldog év állt volna még előtte. S Anna félt. Megélte két gyermeke születését, mely az élet kezdetét jelentette. A halál gondolata fényévekre volt tőle. S mikor az apjára gondolt, megijedt az érzéstől, attól a mérhetetlen fájdalomtól, mi a lelkében játszódott. A halál rányomta bélyegét a családra. S miközben az apró gyermekek szaladgáltak mellette, menekült az elmúlástól, annak gondolatától. (Mit meg nem adott volna, hogy apját nevetni lássa).
De az apa elment. S a lány mai napig bánja, hogy az utolsó pillanatban nem fogta kezét. Bár az apa nem volt tudatánál - legalábbis mindenki így gondolta - de Anna most már tudja. Ott kellett volna lennie. Mellette, a kezét fogva… Életének nehéz éveiben sokszor ment ki hozzá, a nyughelyére. S ott nyugodtan beszélhetett. Mindent mondott, mit másnak nem mondhatott, s csak remélte, hogy halja őt…

Holnap gyertyát gyújtunk, és emlékezünk. A szeretteinkre, kik mindig is a szívünkben élnek. Még ha nem is gondolunk naponta rájuk, de életünk részei voltak ők, és azok a mai napig…

A régi hintaszék...

Recsegett, ropogott már, de gazdájának ő volt a kényelem, a pihenés, a megnyugvás. Hiszen az idős embert csaknem fiatalkora óta szolgálta. Az öreg sosem engedett mást beleülni, az egyedül csak az ő kiváltsága volt. Az unoka, ki vele lakott, mindig mondta. Papa, ez a szék egyszer szétesik alattad. S ő csak mosolygott. Bár tudta, - hiszen állandóan mocorgott, még álmában is - hogy sokszor van, mikor felébred a nyikorgásra, az öregség hangjára. De mégis vele élte le élete nagy részét. Sosem tudna megválni tőle...
Majd elérkezett a hetvenedik születésnap. A papa egy új, erős hintaszéket kapott az unokától. A hintaszékre még rápillantani is csoda volt. Az idős ember - arcán az öröm és a szomorúság vegyes érzésével - foglalta el új helyét. Öröm volt, hogy unokája gondolt rá, szomorúság, hogy ezzel élete egy darabkáját veszítheti el.
Az új hintaszék masszív volt, egy hangja sem volt, maga volt a tökéletes hintaszék. Mikor beleült, várta az érzést, azt a kényelmet, a megnyugvást, amit a jó öreg hintaszéknél érzett. De az nem jött. Unokáját azonban megbántani semmiképp sem akarta, így mosollyal az arcán üldögélt benne. A régit kidobni azonban nem engedte…
A régi hintaszék sokszor álldogált magányosan a szoba sarkában. Volt, mikor az idős ember beleült, de ilyenkor a házban csendesség volt. Unoka hangja sehol sem szólalt…
Az idős ember egészsége napról napra rosszabbra fordult. Még a levegővétel is nehézkes volt számára. Egyik hajnalban nehézkesen felkelt ágyából, unokája segítségével. Vágyott a hintaszékére, amely a kényelmet, a pihenést és megnyugvást jelentette neki. Az öreg szék felé mutatott, és az unoka szó nélkül odavezette.
A szék nyikorgott, ropogott, de az idős embert már nem zavarta. Mozdulatlanul ült benne. Utolsó pillanatait élete egy darabkáján töltötte. A rozoga, öreg hintaszéken…

Csak egy mosolyt...

A boltos - a napi sajtóba belemerülve – vékony, de határozott hangra lesz figyelmes. Egy kislány áll előtte, talán hatéves. Szája maszatos, haja kócos fürtökben lóg vállaira, szoknyája gyűrötten takarja vékony testét. A boltos arca elkomorul. Még egy gyermek, kivel nem tőrödnek. A kislány kezét nyújtja, markában pár forinttal. Bácsi, gyümölcsöt vennék, édeset. S a pénz az asztalra teszi. A boltos a pénzre pillantva, már most tudja. Nem hogy gyümölcsre nem elég az apró, de még egy csokit sem kapna belőle.

- Hol vannak a szüleid, kicsilány? Nem tudják, hogy ennyi pénzen szinte semmit nem kapsz? A kislány arca elkomorul. Én apucitól megkérdeztem. Mondtam neki, anyuci édeset kíván. Gyümölcsöt, de én otthon nem találtam…de apuci alig figyelt rám. Beszélni is alig tudott, és a szaga…csak ezt a kis pénzt nyomta a kezembe. Majd lefeküdt. Mondtam neki, anyuci nincs jól. De nem hallotta, mert ha hallotta volna, talán melléfeküdt volna. Lehet, túl halk voltam…s fejét lehajtva töprengett. Nem tudta, mit tegyen.

A boltos figyelte a maszatos arcot. Mi a baja anyukádnak? Orvos látta már? Igen, már sokszor látta, de nincs jobban. Azért akartam vinni neki édeset, hátha attól jobban lesz. S lehet, hogy még mosolyogna is, mert már régóta nem mosolyog…Ha én csokit eszem, én mindig mosolygom…
A boltos csak figyelte ezt a gyermeket. Csak egy mosolyt akart, mintha érezné, hogy mást már nem igen kaphat. Anyja beteg, talán már meg sem gyógyul…De megragad mindent, mellyel a maga módján segíthet.
A boltos a polcok közé megy. Friss, édes gyümölccsel és finom csokival a kezében tér vissza a kicsi lányhoz. Vidd anyukádhoz a gyümölcsöt, a csokit meg edd meg. Ha te mosolyogsz, ő is fog…

Egy rossz hír a sok közül...

Van mikor az ember nem tudja pontosan megfogalmazni, hogy mi az, amit érez, ott legbelül…Olvas valamit, valami szörnyűséget és csak ül, és megszólalni sem bír. Szomorú-e, vagy inkább kétségbeesett? Vagy netán szégyent érez, mikor eszébe jut aggódása apró-cseprő problémái miatt? Vagy azon töri a fejét, hogy miért történnek meg fájdalmas, sokszor borzalmas dolgok a világban? Kegyetlenségek?

Nem jól kezdődik a nap. Morcosan ébred, mert korábban kellett kinyitnia a szemét, mint ahogy általában szokta. Hiszen az óra még nem is csörgött. Még azt a 20 percet sem hagyják neki békességben, aludva. Az ablak alatt a kutyasétáltató ember másik kutyással beszélget. Bosszúsan felkel. Mire beletörődik korántsem „kellemes helyzetébe”, ekkor fogják magukat és elmennek. S az óra még mindig nem csörög…

A boltban az emberek sietnek, a pénztárnál mihamarabb sorra szeretnének kerülni. Ahogy ő is. Aztán meg az a fránya nagy címletű pénz. Tehet ő arról, hogy a tárcájában már csak ez van? Tudja ő, hogy gondot okoz, de nem vághatja szét. Így már az ismerős kérdés után indul haza. Nincs kisebb?

Persze az eső is elered. Ami nem lenne baj, csak a szél is erőre kap, így az ernyő hasznavehetetlen. A munkahelyére már morcos hangulatban, ázottan érkezik. Még be se lép az ajtón, de már arra vágyik, hogy mikor telik el az idő. A válaszok, melyet kollégái kérdésére ad, nem éppen a nyugalomé, így idegessége a környezetén nyomot hagy. Napközben családja többször hívja, mintha érezné, hogy a napja nem éppen a boldogságé. Délután, mikor végre hazatér, már éppen sajnálná magát úgy isten igazából, mikor is olvas valamit… S csak ül, és megszólalni sem bír. S igen. Szomorúvá válik, és kétségbeesett is lesz, hogy hogyan történhet meg ilyen szörnyűség a világban. De legfőképpen elszégyenli magát, visszagondolva a napjára, az apró bosszúságaira. Hiszen nincs oka panaszra. Van miért felkelnie, van mivel fizetnie és van hol dolgozzon….és szeretik.