2011. április 29., péntek

Szeretne bízni...

Ma délelőtt munkába indulva, kellemes napsütésben egy vörös-fehér cica pihent, tőlem két, három méterre a járdán. Nem volt forgalmas környék, ezért talán én voltam csak az, ki megzavarta nyugalmában. Úgy gondoltam, hogy gazdátlan cica, de utólag visszagondolva, már nem vagyok biztos benne. Gondoltam teszek egy próbát, hátha megtudom simogatni. Ritkán fordult elő, hogy kinti cica hagyta, hogy közeledjek felé.
Mikor észrevett, gyanakodva emelte rám kis szemét. Nagy macska volt már, és gyönyörű. Kislány, gondolom, mert olyan bájos volt. Azt hittem elszalad, de nem. Elkezdett nyávogni. Én megálltam, lehajoltam, és elkezdtem szólongatni. Cica...gyere ide, nem bánt senki...
S a macska felállt, s elindult felém. Néha megállt, mint aki azon gondolkozik, megéri e a kockázatot. De végül odajött hozzám. Gondoltam megsimogatom a feje búbját. Mást úgy sem fog engedni. De tévedtem. Először oldalra fordult, majd hátára. A hasát szabadon hagyva várta a simogatást. Egy pillanatig ledöbbentem. Ennyire hozzá lenne szokva az emberekhez? Ahogy jobban megfigyeltem, miközben simogattam, szeme folyamatosan engem figyelt. Ha egy erősebb zajt hallott, összerándult. Ha megmozdultam, hirtelen felült. Félelem volt benne. Nem tudta magát elengedni, folyamatos készenlétben állt. Bizalmat szavazott nekem, de egy pillanatig sem csökkent ébersége. Tíz perc is eltelt, s akkor rájöttem, hogy egy olyan cicával van dolgom, kinek rossz élményei lehettek, de még nem vesztette el teljesen a bizalmát az emberek felé.
Valahogy számomra hihetetlen volt ez a kombináció. Bizalom és félelem. Törődésre vágyás és menekülés. Ez a cica vágyott a szeretetre, de valaki eljátszotta a bizalmát. De próbálkozik. S egyenlőre nehezen bízik újra. De remélem sok olyan emberrel fog találkozni, ki nem él vissza ezzel a próbálkozásával.

2011. április 27., szerda

Titok

Sok ember egymás között „történésről” beszél. Olyan történésről, mi csak a dologban érintett lány számára tudható. Meg még egy valaki számára.

Az a lány, kivel ez történik, elmondja egynek. A Barátnőnek, ki megtisztelve érzi magát. Beavatottnak. A lány a „legmélyebb érzését” bízza rá. Néma marad, nem beszél, hisz nem teheti, de nem is akarja. Mert ez a lány dolga. Tanácsot is ad. Megfogadja, talán.

Később ott van a barátnő a sok ember között. Az érintett lány nincs, csak a titka. Mert mindenki arról beszél. S a barátnő nem érti, hogy honnan tudják. Ő nem mondta el. Pedig csak ő tudhat róla. Hisz a lány így kezdte. Csak te tudsz róla, kérlek ne mond el senkinek.

Hallgatja a sok embert, majd rákérdez. Honnan tudjátok, hogy ez igaz?
Hát szerinted honnan? Hát ő mondta, kivel ez megtörtént.
S a barátnő nem szól semmit, csak nem érzi már magát az egyetlen beavatottnak.
Se igaz barátnőnek.

2011. április 26., kedd

Csak gyere haza...

Tizenhét éves fiú volt. Édesapjával és édesanyjával élt egy kis családi házban. Látszólag boldog család volt, kifelé tökéletes harmóniát mutattak. Amíg a fiú kisebb volt, addig békések voltak napjaik. Az apának stabil munkahelye volt, bár alig tartózkodott otthon, mert napjai nagy részét a munkahelyen töltötte, de mégis boldogságban éltek. Pár év elteltével, mikor a fiú tizennégy éves lett, az apának megszűnt a munkahelye. Onnantól alkalmi munkákból tartotta el a családját, ami igencsak megváltoztatta az otthon légkörét. Feszültebb, idegesebb családfő tért haza legtöbbször, ki nehezen tudta feldolgozni a bizonytalanságot. A fiához sem volt türelmes, s gyakoriak voltak a veszekedések. Bár szerette a fiát, mégsem tudta kimutatni. Fásult ember vált belőle. Az anya volt, ki otthon békítette az ellentéteket, már amikor tudta. A fiúnál egyre többször fordult elő, hogy mikor hallotta apját hazatérni, magára csukta az ajtót. Az anya fájdalmas szívvel figyelte a két szeretett ember közötti elhidegülés jeleit. Próbált beszélni férjével, hogy legyen kedvesebb fiához, hogy mutassa ki érzéseit, de hasztalan. Már nem tudtak egymással beszélgetni, s a fiú kamasz lelkében is folyamatos ellenállás volt. Apjának semmi nem tetszett, amit ő csinált vagy amit ő mondott. S a fiú már nem is akart változni. Anyját nagyon szerette, de apjával szembeni érzései bizonytalanná váltak.
Míg egyik nap arra tért haza, hogy édesanyja nagyon zokog. Mi történt anya? Kérdezte tőle, de anyjának bele tellett egy kis időbe, hogy felelni tudjon. Apád kórházban van. Elütötte egy autó. A feje sérült meg. Nagyon rosszul van, eszméletlen állapotban vitték be. Azóta kómában fekszik. Nem tudják, fel fog e ébredni.
A fiú először fel sem tudta fogni a hallottakat. Az ő apja kómában? Nem tudják, fel fog e ébredni?
Előtörtek benne azok az érzések, mit már régen nem érzett. Aggódás, és szeretet. Az apja iránt. Ahogy anyját figyelte, rádöbbent arra, hogy mennyi mindent elvesztettek, az apa és ő. Évekig dacoltak az érzéseikkel, ahelyett, hogy átölelték volna egymást. S ő mindig becsukta az ajtót. Esélyt sem adva. És most lehet, hogy haza se jön többet. Átölelte anyját, s próbálta megnyugtatni, miközben könnyeit nyelte.
Nehéz napok következtek, szinte minden idejüket apja ágyánál töltötték. Beszéltek hozzá, s végre az orvosok tudtak biztatót is mondani. Úgy néz ki, nincs maradandó károsodás. A vérömleny felszívódik. Fel fog ébredni.
S akkor a fiú, bár nem tudta, hogy apja hallja e vagy sem, de így szólt hozzá. Soha többet nem fogom becsukni az ajtót előtted. Csak gyógyulj meg, és gyere haza.

2011. április 24., vasárnap

Idő

Az idő nagyon gyorsan halad. Sokszor ledöbbenek azon, hogy már újra eltelt egy hét. Élem a napjaim,
tevékenységeim nagy részét a munka és tanulás teszi ki. Látok egy újságot, hallok egy hírműsort, s a benne lévő régebbi eseményekre való utalások döbbentenek rá arra, hogy repülnek a hónapok. Mintha most történt volna. S kiderül, hogy nem. Már egy év is eltelt azóta.
S ilyenkor azon gondolkodom, hogy mi is történt ez alatt az idő alatt. Bármire és bárkire gondolok a környezetemben, rádöbbenek a történések sokaságára. Kudarcok, szomorúságok, csalódások....de sok öröm és boldog pillanat is, mi kitöltötte ezeket a napokat.

Az idő halad, és mi minden napon tanulunk, tapasztalunk. Hol jobban érezzük magunkat, hol rosszabbul. Egy a biztos. Ha valamit megélünk, és ha az hatással van ránk, változást hoz létre bennünk. Vagy számunkra kedvezőt,
vagy visszahúzó erőként hat. De mindenképp változást. S minden változás tanulás.

A pillanatokat nem tudjuk újra előhozni. Elrepül. S rajtunk múlik, mennyire használjuk ki. Így utólag vissza gondolva nagyon sok pillanatot elszalasztottam. Talán mert elkényelmesedtem, talán mert megelégedtem az egyszerűbb megoldással. Nem küzdöttem, beletörődtem a történésekbe. Sokat aggódtam a pénz miatt. Aki hónapról hónapra él, az tudja, hogy önkéntelenül is a fizetésnapokat várja. Saját maga gyorsítja az időt. Ahelyett, hogy nyugodtan élvezhetné a pillanatokat. Arra vár, hogy gyorsabban teljenek a napok. Ördögi kőr.

Most már tudom, hogy élvezni kell a perceket, a szeretteimmel együtt töltött időt. Mert nem lehet tudni, meddig tart. És nagyon igaz a következő mondás.
"Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra". Mert nem tudni, lesz e holnap.

Törődés

Csendes falu volt. Apró, így lakói nagyon jól ismerték egymást. Az emberek törődtek egymással, és ha valakinek segítségre volt szükségre, akkor mindig volt jelentkező. Volt a falu közepén egy kocsma, hol esténként a férfiak nagy része betért egy kis beszélgetésre. Az asszonyok ilyenkor türelmesen várták otthon urukat. Volt ki hamarabb hazatért, volt kit úgy kellett zárórakor hazaküldeni. Csendesen, de boldogan teltek kis napjaik.
Mikor végre kisütött a nap, és lehetett kertészkedni, akkor az emberek kimerészkedtek a kertjükbe, és élvezve a nap melengető sugarát, tevékenykedtek a földeken.
A falu végén volt egy kis vályog házikó. Egy idős asszony lakott benne, kinek volt egy kutyája. Kerítés híján, a kutya mindig csatangolt. Nem bántott senkit, az emberek már megszokták bolyongásait és kedvelték is. A többi kutya viszont nem így gondolta. Rendszeres ugatással jelezték mindig, hogy hol jár a kutya. A falunak egyetlen fő utcája volt, forgalom nem igen volt rajta. A helyi lakosok autói, és a busz közlekedése volt, mi néha megzavarta a csendet. De valahogy mindenki tudta, hogy óvatosan és körültekintően vezessen, nem igen kellett tartani gyors vezetőktől. Mivel zsák falu volt, ezért nem volt rajta átmenő forgalom.
Egyik nap a kutyus szokásos sétáján számára izgalmas dolgot fedezett fel. Apró kis állatot, egy gyíkot látott az egyik ház előtti kis árokban. Fürge volt, és nagyon félt. Ahogy megérezte, hogy valami nagy és morcos közeledik felé, elkezdett szaladni. Ki az út felé. A kutyát annyira felborzolta ez a látvány, hogy nem figyelt semmi másra, csak arra, hogy elkapja a kis gyíkot. S nem vette észre a közeledő autót. Mivel az autós nem látta a kutyát, mert az utolsó pillanatban szaladt ki elé, ezért elkerülhetetlen volt a baleset. A kutyus fájdalmasan vonyított, s látszott rajta, hogy komolyan megsérült. S az autós megrendülten szállt ki a kocsijából. S onnantól a kis falu életre kelt. Többen, kik hallották vagy látták a balesetet, abban a pillanatban ott termettek. Egyként próbáltak segíteni a kutyán. Az aggódás volt, mi szemükben látszott, hisz a kutya mindenkinek egy kicsit a szívéhez nőtt. S sajnálták az idős asszonyt is, hisz tudták, hogy neki csak ez az állat van társként. S gyorsan cselekedtek. Hívták a falu állatorvosát, ki hamarosan megérkezett. Ki megvizsgálva az állatot, egy kicsit megnyugtatta az embereket. Csúnya sérülés, de gyógyítható. S az emberek megkönnyebbülve tértek vissza otthonaikba. S aki elütötte a kutyát, ő volt az, ki elment az idős asszonyhoz, hogy elmondja a történést, és megnyugtassa.
Egy állat került bajba, s hatalmas figyelmet és törődést kapott. Szívügyüknek érezték a segítést és természetesnek. Nem csoda, ha az emberek ebben a kis faluban biztonságban érezték magukat.

2011. április 19., kedd

Anyák napja

Nemsokára itt van anyák napja. Van ennek a napnak egyfajta varázsa, meghittsége.
Amíg nem voltak gyermekeim, addig az adás csodás élménye volt, mit ilyenkor átéltem.
Mikor anyukámat köszöntöttem, virággal a kezemben, átöleltem. Az ölelés mellett a szavak is fontosak voltak. Boldog anyák napját!  Mondtam mindig.
Az ölelést mindig tettük, s tesszük is, mikor lehetőségünk van rá.  De ez az ölelés ilyenkor meghittebb, szorosabb és bensőségesebb.  Ilyenkor csak ő van a gondolatainkban, ő az, kire jobban figyelünk. Mert ő az, ki napjait értünk éli, nekünk adja perceit, s velünk foglalkozik, kedvétől, egészségétől függetlenül. Nekünk az anya az, ki példát mutat, s erőt ad akkor, mikor szomorúság gyötör. S odaadásával, töretlen figyelmével, s emberfeletti kitartásával megmutatja, hogy mennyire fontosak vagyunk számára. Ez a nap csak az övé.
Ha gyermekünk születik, megtapasztaljuk, milyen érzés anyának lenni. Átéljük ugyanúgy ezeket a pillanatokat, s ahogy anyánktól láttuk, próbáljuk úgy végezni feladatainkat. S mikor gyermekünk már abba a korba ér, mikor szavakat tud formálni, s kimondja az anya szót, kapunk egy kis cseppet abból, mit egy anyai szív átélhet.
Mikor már beszél, s képes verset megtanulni, akkor jön az igazi csoda. Mikor először odaáll eléd. Hatalmas, csillogó szemekkel mond el egy szívszorító anyák napi verset. S te nem tudod, merre nézz. Hogy ne a sírást lássa, hanem az örömet. Mert ilyenkor ez a kettő elválaszthatatlan.
S akkor végre megtapasztalod, hogy milyen érzés anyaként gyermekedtől törődést kapni. Csodálatos. Anya és gyermek kapcsolat. Örök.
Apa.
Egy apa csodálattal figyeli születendő gyermekét. Ott van, mikor szeretett felesége fájdalmak között világra hozza. Ő az, ki óvja kis családját, hogy gyermekei és a már boldog anyuka  nyugodtan, s szeretetben tudjanak élni. Ott van minden fontos pillanatban, apai mintát mutat.
Együtt készül velük az első anyák napjára. Ő az, ki megmutatja, hogy ez a nap mennyire fontos egy anya és a gyermek életében. S neki köszönhetően a gyermekek mindig gondolni fognak arra, hogy azontúl, hogy a nap minden percében szeretik édesanyjukat, ezen a napon virággal, és szép szavakkal kedveskedjenek neki.

2011. április 18., hétfő

Álarc

Bújsz mindenki elől, de legfőképp saját magadtól.
Erős falat húztál fel, s arcod tapintása idegen.
Hamis vonások, igaztalan mosoly, mit az álarc mutat.
gondolod védve vagy, ha valótlan képet mutatsz.

Nem fedsz fel magadból semmit, mi te vagy,
mert a faltól nem is tudhatod, hogy ki vagy!
Könnyebb, egyszerűbb bástya mögé bújni,
s tetteidért mindig más felelőst keresni.

Dobd el az álarcot! Fedd fel teljes valódat!
Tapints vonásaid, s fedezd fel az igaz mozdulatokat.
Az álarc az arcon látható, de valójában a szívedben van.
A fal is, mit felhúztál, azt fonja körbe szorosan.

Mutasd ki érzéseid! Fedd fel valós gondolataid!
Dobj el minden rosszat! - s az álarc végre lehull.
Ki szemedbe néz, meglátja az igazi, valódi éned.
Többé nincs mit titkolni, s lásd, jobb így élned.

2011. április 17., vasárnap

Egy másik valóság

Huszonöt éves volt. Csinos, életrevaló, és boldog. Babát hordott a szíve alatt. Férje, ki szintén húszas évei közepén járt, nagyon várta a kis csöppséget. A feleségét óvta, kímélte, akkor, amikor csak tudta. Egészséges, mindenre odafigyelő életmódot folytattak. Az ékezés mellett fontos volt számukra a lelki béke. Mediációs gyakorlatokat végeztek, s tudatosan készültek a gyermekvállalásra. Minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Egyik este, mikor a fiatalasszony hazatért lakásukba, a postaládájukban egy levelet talált. A férjének volt címezve, egy Anikó nevű nő írta. A feleség először nem foglalkozva a levéllel, felvitte, majd férje íróasztalára tette. El is feledkezett róla, s férje haza érkezésekor csodás, meghitt estét töltöttek el együtt. Másnap reggel, mikor takarításra készülődött, szennyes ruha után kutatva felfedezte a kibontott levelet a férje párnája mellett az ágyban. Először nem csodálkozott rajta különösebben, de miután felemelte, és gondolta visszateszi a helyére, egy olyan lap esett ki belőle, melyen egy szívecske volt. Üdvözlőlap volt, melyen az állt, hogy még mindig hiányzol.
Egy darabig figyelte, s bármennyire is próbált parancsolni magának, belül érezte, hogy a kisördög ébredezik. Anikó. Emlékszik rá. Ő volt a férje első szerelme. Körülbelül öt éve. Azóta állítólag nem találkoztak. Három éve élnek együtt. Honnan tudja a címüket?
Próbált nyugalmat erőltetni magára, mert tudta, hogy a babának nem tesz jót.
Megvárja, míg férje hazatér, és tisztázza vele. Addig megpróbál másra koncentrálni. Felhívni nem akarja, nem akar féltékeny feleségnek látszani.
Mivel sikeresen alkalmazta a meditációs gyakorlatok nyugalmat elősegítő módszerét, ezért besötétített, majd kellemes zene bekapcsolása után jólesően végigfeküdt az ágyon, és elengedte magát. Már amennyire tudta. Mert ez most sajnos nem sikerült annyira jól. Bizonytalanság, mi benne volt. Kétségek és gyötrődés. Előidézett pillanatokat, az elmúlt időszak pillanatait. Szerelem és boldogság volt, mire emlékezett. Másra nem. Majd kicsit megnyugodva, kellemesen ellazult, majd sikerült mély, meditatív állapotba kerülni.

S nem tudja hogyan, s nem tudja milyen módon, de mintha egyik pillanatról a másikra, egy teljesen más valóságba került volna.
Szomorú volt, egy kislány ült a szoba sarkában. Egyedül volt. Társról csak egy kép árulkodott. Ó volt, a férje. De nem éltek együtt. Az asztalon levelek sorakoztak. Sok. Bocsánatkérő, sajnálkozó levelek. Melyben ez állt. Nem volt semmi. Találkoztak, s csak elkérte a címét. Csak téged szeretlek, senki mást! Tudta, hogy nem bocsátott meg. Érezte. S magára maradt.
Senkinek nem kívánta ez a szomorúságot. Felriadt.

Este mikor hazatért a férje, ránézett, s azt a pillantást látta a szemében, mint mikor megkérte a kezét. Nem kételkedett többet. Tudta, hogy férje hűséges hozzá. Hogy honnan tudja? Érzi. Ha nem így lenne, akkor a levelet nem tudta volna megtalálni. Gondoskodott volna a férj az eltüntetéséről. Most már tudja. S akkor nem érezné a szerelmet, ami a férjéből árad, mikor mellette van. S nem szólt semmit, csak megcsókolta.

2011. április 16., szombat

Mutatós óra

Egyik nap bejött a munkahelyemre két tíz év körüli fiú. Barátságosak, talpraesettek voltak, és udvariasak. Miután megtalálták a számukra megfelelő könyvet, búcsúzás előtt az egyik fiú megkérdezte tőlem. Meg tudnám mondani, mennyi idő van? Gondoltam, nem vette észre a fali mutatós órát, mely mellettem volt, ezért mondtam neki. Itt van az óra, itt mindig megnézheted, ha szeretnéd tudni. A fiú ránézett, majd így szólt. Ebből nem tudom megmondani, hogy mennyi az idő. A mobil telefonomon szoktam megnézni, de most otthon felejtettem.
S nem értette, miért nézek rá megdöbbent, csodálkozó arccal. Kérdeztem tőle, hogy milyen órád van, hogy nem tudod egy mutatós óráról megállapítani az időt. Azt mondta, nincs órája. Csak telefonja. Soha nem is volt. S amit az iskolában tanult, azt már elfelejtette. Ekkor nem szóltam többet, megmondtam neki mennyi idő van.

Pár percig emésztgettem ezt a kis történést, és rádöbbentem a helyzet súlyosságára. Legalábbis én annak ítéltem meg.

S ekkor eszembe jutottak a lányaim. Amikor ők alsó tagozatosok voltak, és az órát tanulták, akkor még nem volt nekik mobiltelefonjuk. Mikor órát szerettek volna maguknak, mutatós karórát kaptak. Volt már digitális is, de gondoltam, először tanulják meg tisztességesen felismerni, mennyi is az idő.
A szobájukban a falon mesefigurás, szintén mutatós óra volt. Még így is volt, mikor elbizonytalanodtak, mikor meg kellett állapítani az időt.
A fiúnak az egyetlen eszköze az idő megállapítására a mobiltelefon volt. Csodálkozom azon, hogy nem ismeri az órát? Vagy csak én gondolom ezt annyira fontosnak?

"az óramutató járásával ellentétes irányban...."

2011. április 15., péntek

Csonka család

Két csonka család, két  életút.

Az apa ötéves kislányával maradt egyedül felesége halála után. Ez három éve történt. Megtett mindent, mivel segíthetne lányán, de az anyai ölelés, törődés nem igazán pótolható. A most már nyolcadik évében járó kislány lelkileg nem volt teljesen jól, szerette az apját, de sokszor tört rá szomorúság. Az apa összeszorult szívvel hallgatta, ahogy esténként édesanyjának mesél, s azt a macit szorongatja, mit utolsó ajándékként kapott tőle. Hiányzott a családból a nő. Az anyai példakép.

Az anya elvált, tizenhárom éves lányával maradt egyedül. Csaknem belerokkant a kudarcba, hisz számára a házasság intézménye egész életre szóló. Harmincas évei elején járt, csinos volt, de szomorúság az, mi lényéből áradt. Lánya tartotta benne a lelket. Okos lány volt, életrevaló, nagy empátiás képességekkel rendelkezett. Segített mindenkin, akin tudott. Apjával a kapcsolata ugyanúgy bensőséges maradt. Szerette nagyon, és nem keresett hibásokat. Anyja mondta mindig. Téged az isten vezetett ebbe a családba. Nélküled már rég elvesztünk volna.

E két család sorsa összefonódott. A lányok egy iskolába jártak, s egy táborban ismerkedtek meg. Kicsiknek szervezték, s felsősök segítettek be a tanárok munkájába. Ott figyelt fel a nagyobbik lány a szomorkás, elveszettnek tűnő kislányra. Rögtön pesztrálni kezdte, s olyan eredményeket ért el nála, mint eddig senki. Mire a tábor végéhez ért, a kislány mosolygott. Jókedvűen, mint ahogy régen tette.
A táboron kívül is sort kerítettek találkozásra. Hétvégi kirándulás volt, hol a szülők is ott voltak. A szülők között a szimpátia az első pillanattól meg volt. A vonzódás csak később kezdett kialakulni. Az anya félt egy új kapcsolattól, nem érezte magát késznek rá. Az apa viszont magányos volt, és szeretett volna egy társat maga mellé. Régóta volt egyedül.

Mikor először szóba került náluk a kapcsolat, akkor az anya időt kért. Az apa elfogadta, és türelmesen várt. A lányok tettek róla, hogy a közös találkozások egyre sűrűbbek legyenek. S szép lassan kezdtek összeszokni. Már hiányoztak a közös programok, és az anya is kezdte belátni, hogy nincs más út. Ennek a két csonka családnak eggyé kell válni. Bárhogy is lesz, az összhang, mi közöttük van, jelentett valamit. Talán egy új, boldogabb jövőt.

2011. április 14., csütörtök

Húsvéti nyulak

Húsvét előtt vagyunk pár nappal. A játékboltban húsvéti vásár.

Húsvéti nyuszik sokasága, szőrösek. Egymás mellett sorakoznak a polcon. A puha, fehér nyuszi a legszebb. Tudja is magáról, s büszke szépségére. A cédula a lábán igen csak nagy összegről árulkodik. A többiek irigykedve figyelik. Tudják, hogy legyen bármennyire is drága, őt veszik meg először. Próbálnak ők is magabiztosságot sugározni, de fakó, nem túl szép színükkel nem sok esélyük van.

Kinyitott az üzlet. Emberek sokasága érkezik, mindenki próbálja a legszebb, és számára elérhető áron lévő ajándékokat meglelni.
S igen, a fehér nyuszi a legkelendőbb. Rögtön veszik is, és már bele is kerül egy táskába. Szép táskába, elegánsba, drágába.

Este, mikor lassan záróra van, már csak pár plüss állat sorakozik a polcon. Hát igen, valljuk be, nem annyira szépek, de attól még aranyosak. Már igencsak szomorkodnak, mikor is emberek jönnek. Kedvesek, barátságosak, s több olyan játékot tesznek bele egy nagy kosárba, melyek olcsóbbak. Így csaknem minden nyuszi elfogy.

Húsvét vasárnap. Gyermekek izgalma, kinek kevésbé, kinek gazdag ajándék.

Szép ház, elégedett gyermek. A fehér nyuszi boldogan üldögél a kis kosárban, a szép, gyönyörűen festett tojások mellett. A kislány örül, de nem jobban mint máskor. Megfogja a nyuszit, megsimogatja, de már nyúl is a csokikért.

Gyermekotthon. Sok apró gyermek, kora reggeli ébredés. Hatalmas izgalom. A gyermekek szemében az örömtől könnycsepp. S a nem túl szép, de aranyos  nyuszik pedig megtapasztalhatják, milyen az, mikor olyan gyermekek kezébe kerül ajándék, kiknek ritkán adatik meg. 

Megérzés

Van olyan élet, hol a megérzések játsszák a fő szerepet. Érdemes hallgatni rájuk. Hisz nem hiába vannak bennünk.


Lassan harminc felé közeledett. Csinos nő volt, de valahogy eddig még nem találta meg az ideális férfit, ki mellett el tudta volna képzelni az életét. Sokszor volt, hogy egy lehetséges kapcsolat még a találkozásig sem jutott el, mert valami rossz érzés, valami kétség a hatalmába kerítette. Tudta, hogy valami miatt nem szabad azzal az illetővel bármit is elkezdenie, mert úgy érezte, hogy nem lenne jó senkinek sem. S ilyenkor rögtön nemet mondva várta a következő kapcsolatot. Mivel a megérzései voltak azok, mik jóformán irányították a döntéseiben, ezért talán sok olyan lehetőséget elszalasztott, mi akár jól is végződhetett volna. De ezt utólag már senki sem tudhatja meg.
Barátnője mondta mindig, az emberek, a jövő változik, alakulóban van. Attól, hogy akkor neked még valaki nem szimpatikus, az megváltozhat. De ő hajthatatlan volt. Számára az első benyomás, az első érzés volt az, ami számított. 
Egészen addig, amíg a munkahelyére egy új kolléga érkezett. Hasonló korú volt, mint ő. Jóképű férfi. Először még a kapcsolatuk pusztán munkatársi volt, később azonban a tekintetük egyre sűrűbben találkozott.
A nőben nem volt minden érzés jó. Voltak kétségei ezzel a férfivel kapcsolatban, de valahogy a vonzódás, mi kettőjük között szép lassan kialakult, ezt a rossz érzést elnyomta.
Az elején még zavarta őt, tiltakozott, és próbált a megérzése mögé bújni.
Nem tökéletes. Valami nem jó. El sem kellene kezdeni.
De barátnője, és az ő heves érzelmei életében először úrrá lettek rajta. Nem foglalkozott tovább rossz gondolatokkal. Csak a mosttal, és azzal, hogy jól érezze magát ebben a kapcsolatban.
Szenvedélyes kapcsolat lett az övék, s részéről hatalmas szerelem. Olyannyira, hogy észre sem vett apró, árulkodó jeleket. Hétvégén nagy ritkán találkoztak. Hétköznap is este kilencnél tovább a férfi nem igen maradt. Ez ment pár hétig, mikor is egyik nap a nő, kellemes idő révén, sétálni indult a város főutcáján. Az egyik kis presszó kertjébe szeretett volna leülni, és kávéval frissíteni magát. S akkor észrevett valamit, mitől teljesen elsápadt.  A férfi ott ült az egyik asztalnál, egy nővel és egy kisgyerekkel. Szemmel láthatóan szoros kapcsolat volt a három ember között.
S akkor úgy érezte, hogy elárulta saját magát. Hogy képes volt "nem hallgatni" a belső megérzéseire. Ha akkor, mindent mérlegel, és nem vakítja el a szerelem, akkor most nem érezné magát ennyire szörnyen. Nem hibáztatta a férfit, csak saját magát. Tanulópénz volt ez neki, s soha többet nem fog másként cselekedni, csak úgy, ahogy a megérzése sugallja.

2011. április 13., szerda

Idegen érzés

Néha olyan érzésem van, hogy a testem nincs kapcsolatban a tudatommal. Figyelem a külvilágot, látok a szememmel, hallok a fülemmel, de mintha nem én lennék. Mintha kívülálló lennék a saját világomban. Látogató. Idegenként figyelem a házakat, a környezetem.
Csak használom a testem, és rájövök arra, hogy ki szeretnék szabadulni. Mert szorít, és levegőre vágyom. Idegen ilyenkor minden, mintha a körülöttem lévő emberek, kik hozzám tartoznak, azokat nem ismerném igazán. S ilyenkor elmúlnak kétségek, problémák, és akkor abban a pillanatban nem tudom elképzelni, hogy eddig hogy zavarhatott mindez.
Majd újból én vagyok, és már minden ismerős. S újból érzek, és újból kétségek gyötörnek. Ki érti ezt?

2011. április 12., kedd

Milyen rövid az élet...

Barátnők voltak, hosszú hosszú ideje. A főiskolán ismerkedtek meg, a kollégiumban egymás melletti szobában laktak. Az érdeklődésük nagyon hasonló volt, jól érezték magukat egymás társaságában. Sokat beszéltek a jövőről, arról, hogy kinek milyen cél fontos az életében. Margit családot akart. Szerető férjet, gyermekeket.  Ágnes pedig inkább élni szeretett volna, utazgatni, s inkább egy jól menő cégnél tudta elképzelni jövőjét. Gyermekben még nem gondolkodott.
Volt egy fiú az évfolyamon, Tamásnak hívták, ki mindkét lánynak nagyon tetszett. Addig addig ügyeskedtek, míg a fiú felfigyelt rájuk, s szép lassan elkezdtek együtt közös programokat tervezgetni. A fiúnak mindkét lány szimpatikus volt, de Margit szerénysége, csendessége jobban vonzotta őt. Hosszú beszélgetések sora, és sok együtt töltött idő meggyőzte őt arról, hogy az érzés, mit a két lány iránt táplál, az már nem azonos. Margit irányába ez szép lassan szerelemmé alakult át. Mivel a lányok már a kezdetekkor megbeszélték, hogy fiú miatt ők sohasem fognak veszekedni, ezért Ágnes félreállt. De továbbra is fontos szerepet töltött be az életükben. Ott volt minden fontos eseményen, s nem telt el úgy hét, hogy legalább telefonon ne beszéltek volna. Továbbra is legjobb barátnők maradtak.
Mikor Margitnak kisbabája született, Ágnes sokat segített neki, s örült az ő boldogságuknak. Ő még nem találta meg az igazit, de jól érezte magát. Amit betervezett, szinte minden valóra vált. Utazgatott, s kapott egy nagyon jó állást egy jó nevű cégnél. Élte az életét. Mikor Margit babája már nagyobbacska volt, Ágnesnek egyre többször jutott eszébe a gyermekvállalás.
De a függetlenség szeretete még mindig erősebb volt benne.
Mígnem egyik nap Margit felhívta őt telefonon, kétségbeesett hangon. Nem érzi jól magát, kellene egy kis segítség. Orvoshoz kellene mennie. Ágnes rögtön elindult barátnője megsegítésére. A kislányára vigyázni.
Akkor kezdődött. Az orvos közölte a fiatalasszonnyal, hogy rosszindulatú daganatot találtak nála. A házaspárban és Ágnes lelkében egy világ omlott össze. Még csak most kezdték közös életüket. Nem lehet, hogy máris vége lehet. Keserves napok jöttek. Ágnes beköltözött hozzájuk a vendégszobába, s felügyelt a kislányra a nap minden percében, s segített ott ahol tudott. A férjnek dolgozni kellett, hisz nem tehette meg, hogy nem megy be. Kellett a pénz. Megpróbáltak mindent, voltak pillanatok, mikor Margit jobban érezte magát. Egyik ilyen pillanatában így szólt Ágneshez. Ha én már nem leszek, vigyázol a kislányomra és a férjemre? Nagy szükségük lesz rá. Ágnes csak bólintani tudott. Könnyeivel küszködött. Nagyon megszerette a kislányt, s a férjjel is szorosabb lett a kapcsolata. Szükségük volt egymásra, hogy el tudják viselni ezt a cseppet sem könnyű helyzetet. Ott voltak Margit mellett az utolsó percig, segítették őt mindenben. Majd halálakor együtt gyászolták, s óvták, féltették a kislányt, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat kelljen átélnie. Ágnes a lakásban maradt. Tamás elfogadta, s vágyta közelségét. Nem tudott volna egyedül lenni.
Nem volt szerelem közöttük, de szerették egymást. Szoros kapcsolat lett az övek, melyet egy szeretett személy halálának gyásza, s a neki tett ígéret beteljesítése alapozott meg. Nem tudták, mit fog hozni a jövő, csak annyit tudtak, hogy most nem szabad elválniuk. Margit döbbentette rá őket arra, hogy milyen rövid is az élet.

2011. április 11., hétfő

Érintés

Az embereknek szükségük van az érintésre. Ez lehet egy pillanat, de lehet hosszan tartó. Egy baráti kézfogás vagy egy bensőséges ölelés.
A segítség mélyebben ható, ha aggódó társunk vállát átölelve suttogunk nyugtató, biztató szavakat. Ha félelmét baráti öleléssel próbáljuk enyhíteni.  
Szerelmes érintés. Mikor a kéz rád simul, s e kéz szeretettől teljes. Ha fejed simogatva, homlokodra csókot lehelve éreztetik a szerelmet, a törődést. Vagy ajkad az, mely érzi ezt a puha, bizsergető érzést.
Kisbabád születésekor, mely fájdalmas, de csodákkal teli, melletted van szerelmed, ki fogja kezed. Anya gyermek kapcsolat. Ha gyermeked öleled, s abban benne van a gondoskodás, és a védelem. Az óvó mozdulat, mitől ő biztonságban érezheti magát.

Lehet, elcsépelt szavak. De az érintés meg tudja változtatni a világodat. Többet elárulhat érzéseidről, mint a szó. És többet is adhat.

Új tanuló

Izgatott volt. Új iskolába kellett mennie, nem szerette a változásokat.
Szülei elváltak, így anyjával elköltöztek a nagymamájához, 150 km-re az otthonuktól. Életének új fejezete itt kezdődött. A házat és a várost szerette, gyermekkorának nagy részét itt töltötte. Csak a barátai hiányoztak neki. Hétvégenként majd találkoznak. Mondták neki. De tudta, hogy ez nem lesz könnyen megoldható. Mindenkinek van kialakult élete. Ekkora távolság nem fér bele. Egy darabig biztos lesznek levelek, telefonok, melyek szép lassan el fognak maradozni.
Hetedikes volt, helyes arcú lány. Az iskola első hat évét ezzel az osztállyal töltötte. Voltak konfliktusok, nem volt mindig minden zökkenőmentes, de megszokta őket. Őt is elfogadták olyannak, amilyen.
Nem volt könnyen barátkozó, ezért is félt az első naptól. Tudta, hogy mennyire fontos az első benyomás. Elképzelte, ahogy belép az osztályba, mindenki ráfigyel. Összeszorult a gyomra.
A napokban közelgő szülinapja miatt is kesergett. Szerette volna megünnepelni a tizenharmadik szülinapját barátaival, de a költözés közbejött. Így otthon, szűk családi környezetben lesz megtartva.
Pedig bulival készültek volna, mint ahogy minden évben. De nem várhatja el a volt osztálytársaitól, hogy ilyen messzire elutazzanak.
Anyukája szomorúan figyelte lányában a hangulat változásokat, s titkon magát tette felelőssé a kialakult helyzetért. Pedig tudta, hogy az a megoldás sem lett volna jó, ha egy rossz házasságot próbált volna fenntartani. Az a környezet sem tett volna jót a lányának. A költözés szükséges rossz volt, nem volt más lehetőség.
Az első nap nem sikerült jól. Idegen tekintetek, nem túl barátságosak. Egyedül volt, s lélekben is magányosnak érezte magát. Otthon próbálta nem mutatni, anyukája kérdésere a válasz egyszerű volt. Első nap. Majd lesz jobb is. S bement a szobájába. Álomba sírta magát.
Egy anya felismeri a jeleket. Azon töprengett, hogyan tudna lányába egy kis életkedvet csiholni. Eszébe jutott, hogy talán a régi, megszokott arcok jót tennének neki. A telefonhoz nyúlt. Beletelt egy kis időbe, de sikerült neki hétvégére összehozni egy kis szülinapi partit a régi barátokkal. Természetesen teljes titoktartásban. Egy kicsit jobban érezve magát sikerült aznap álomra hajtani a fejét.
Minden nappal egy kicsit jobb volt az iskolában. Már néha szóltak hozzá, a tanárok is kedvesek voltak. De az a hangulat, ami jellemezte őt, az nem volt meg. Magány volt benne. Próbálta összeszedni magát, de nem mindig sikerült. Kedves volt, beszélgetett, de aki jól ismerte, tudta, hogy nincs jól.
Elérkezett a hétvége. Az az izgalom, ami a szülinapján szokott lenni rajta, az most nem volt. Egészen addig, míg a kertben üldögélve, észrevette, hogy egy autó áll meg a kapu előtt. Ismerős volt neki, de mivel nem tartotta lehetségesnek, hogy a legjobb barátnőjének autóját látja, ezért kíváncsian szemlélte, ki száll ki belőle.
Anyukája az ablakból figyelte őt. Ahogy látta a hirtelen változást az arcán, azt az örömet, amit már egy ideje nem fedezett fel rajta, tudta hogy megérte. Ha még csak egy kis időre is, de visszatért a jókedve. Ezt a szülinapot biztos nem fogja elfelejteni sohasem. S mosolygós arccal indult ki üdvözölni a vendéget.

2011. április 7., csütörtök

Egy jó könyv...

Egy jó könyv, számomra egy üzenet.
Egy bensőséges hangulat, hol csak én vagyok, és a történet.
Ha olvasom a sorokat, akkor nem érzékelem a világot, mi körülöttem van.
Az események történése elvisz a világába, s képzeletem szárnyal, és átélem a sorokat.
Jó könyv az, mikor úgy íródik, hogy közben észrevétlen tanít, s az újdonság erejével hat. 
Ha a szereplők benne számomra valóságos emberré válnak. Mikor át tudom érezni örömüket, bánatukat.
Ha velük izgulhatok, s érzem a boldogságukat...
Elmémben továbbgondolom, megoldandó problémákra keresve megoldásokat.
Életutakat megismerve, saját életem egy mozzanatát felfedezve, esetleg útmutatást ad. Mikor alig várom, hogy az események jóra forduljanak, vagy ha nem jó a vég, akkor mi az, mit ebből a szereplők tanulhatnak.
Egy jó könyv az egy csoda. Nekem ezt jelenti a társasága.

Szúrós gombóc

Kis termetű kutya volt, de annál hangosabb. Gazdija próbálta leszoktatni őt a folyamatos ugatásról, de nem igazán ment. Harapni még senkit nem harapott meg, inkább csak ijesztgetett. Aki ismerte őt, tudta, hogy nem kell tőle félni. Rettegésben tartotta viszont a környék macskáit. Az udvarra tévedt cica nem sokáig tartózkodott a kertjükben. A család két cicája csak megtűrt állat volt és igencsak nehezen lehetett a kutyust leszoktatni a folyamatos kergetésükről. De barátságról szó sem lehetett. 
A kutyus kis gazdája egy 10 év körüli fiú volt, Bandika. Szoros barátságban volt az állat és az ember. Ő volt talán az egyedüli, a szülőkön kívül, kit nem szokott megugatni. Ha iskola után hazaérkezett, a kutya izgatott fark csóválással üdvözölte. Ilyenkor, ha jó idő volt, a kisfiú kint maradt az udvaron, és játszott vele.
Egyik nap, mikor Bandika hazaérkezett az iskolából, a kutyus nagyon izgatott volt. Jobban a szokottnál.
A fiú csak egy ideig tudta lekötni a figyelmét. Meg egy idegen cica, aki még nem ismerte ezt a kutyaugatástól hangos udvart. Hát nem sokáig maradt, mert hamar értésére adták, hogy nem szívesen látott vendég. Bandika csak ennyit mondott. Hát miért kell neked minden állatot megugatnod? Majd egyszer téged ijeszt meg valami.
Nem is sejtette, hogy milyen igazat mond. Nemsokára kiderült, hogy a kutyus miért volt ennyire izgatott. A bokor mélyén egy süni lapult. Azt próbálta elkapni, de nem sikerült neki. Mikor a kisfiú megérkezett, a kutya feladta egy kicsit a küzdelmet. De nem végleg. De ezt a süni nem tudta, úgy gondolta elmúlt a veszély. S szép lassan kisétált a bokorból. A kutya abban a pillanatban ott termett. A vesztére, ugyanis csak egy szúrós gombóccal találta szembe magát. Mivel ilyen állattal még nem találkozott, ezért nem tudta, hogy sünihez nyúlni nem kellemes elfoglaltság. Orrát hozzáérintve igencsak kellemetlen érzéssel találta szembe magát. Fájdalmasan nyüszített, majd farkát behúzva, szép lassan elsompolygott. 
Bandika nagyon sajnálta őt, de úgy gondolta, nem árt egy kis „nevelés”. 
S legalább a sünik megússzák a folyamatos ugatását, ha már a többi állatról nem tudják őt leszoktatni.

2011. április 6., szerda

Fűl

Mikor kolléganőm szól, és én figyelek nagy szemekkel. Nem értem, mit közölni szeretne. Próbálok szájról olvasni, de ez még nem megy nekem. Közelebb megyek, szólok, mondja még egyszer. S ő elmosolyodva, ismétli a szöveget. S rájövök, talán mégsem gyógyult meg ez a fül rendesen.
Hallás fontos, és nem árt, ha tökéletes. Kicsi baj, mi nekem van, de mégis zavaró lehet. Türelmes ember, ki kell mellettem, ki ismétel, ha én nem értem. Az úton sem árt, ha hallom a jeleket. Biciklis szól, és én nem figyelek. Hisz nem is mondta, miért állnék félre? 
Zebránál jelző búg, azt még hallom. Ha több van, nem biztos, hogy tudom, mikor mehetek. Szerencsére a látásom tökéletes, és a színeket is ismerem. Közlekedni azért még megy. Ha hallgatom a zenét? Lehet, hogy nekem kellemes, lágyan szóló, de másnak már idegesítő lehet. Úgy érzem, itt az idő, hogy fülészetre menjek. Még időben el kell kapnom, addig, amíg lehet.

2011. április 5., kedd

Remény

Nézve az eget, haragos felhőket látván,
bár szeretve esőt, és viharos éjszakát,
de lelkem enyhe szellőt, csendet kíván
s lám e remény meghallgatásra talál.

Várom, hogy jöjj, hogy siess hozzám,
mutasd, hogy mennyire vágysz rám,
én itt vagyok, szívem csak reád vár,
s te érkezel - a remény hallgat rám.

Átölelsz, és kezeddel kezem érinted,
s én figyelem a szemedben a jeleket,
Remélem a csillogást, és a szerelmet,
mit az első perctől éreztem benned.


2011. április 4., hétfő

Koncert

Életem első koncert élménye a Hungária együttessel volt. A városunk színházában, telt ház előtt énekeltek, és táncoltak. Izgatottan vártuk, nagyon szerettük őket barátnőmmel. Talán tizenöt se voltam.
Csodás érzés volt élőben olyan számokat hallgatni, melyeket kívülről tudtunk. S az együttessel találkozni nekünk tiniknek akkor még nagyon nagy dolog volt. S ahogy az lenni szokott, őrült tapssal próbáltuk késleltetni e számunkra rendkívüli élmény befejezését.
Mikor már egy kicsit idősebb voltam, de még középiskolás, az iskola szervezett egy utat a Modern Talking együttes koncertjére. Busszal vittek fel minket Budapestre. Sokkal nagyobb koncert volt, rengeteg ember előtt. Az élmény hatalmas volt, órákig a hatása alatt voltam.
Később már nem mentem koncertekre, egészen hat évvel ezelőttig.
Miközben otthon tataroztunk, rádiót hallgatva, egy játékon vettünk részt. Nyertünk két jegyet a városunkban akkor már híressé vált fesztiválra. Mivel lányomék nem mentek el a koncertekre, ezért párommal kikapcsolódásként rászántuk magunkat, s akkor még azt gondolva, hogy mi már idősek vagyunk, elmentünk. Azóta minden évben, három napon keresztül fesztiválozunk. Mindig azt mondjuk, most utoljára. De közeledve az idő, mindig meggondoljuk magunkat.
A fesztivál vonzereje számomra a változatosságban rejlik. Sokféle zene, különböző zenei stílus. Személy szerint imádom a rock zenét. Vannak kedvenc előadóim, kiknek a koncertjén mindig ott vagyok, de szívesen hallgatok meg újakat is.
Eddig még sose unatkoztam. Az, hogy már nem vagyok annyira fiatal, inkább csak abban nyilvánul meg, hogy napokig tart, mire kipihenem magam, de megéri. Mert jól érzem magam, s nincs annál jobb, mint élőben "tombolni" a kedvenc zenéimre.

Spontán kérdés


Tavasz van és meleg vasárnap. Párom rám nézve, kérdést tesz fel. Egy kis szabadság, mit kínál nekem. Menni, sétálni, kimozdulni. Ránézek, és nem azt mondom rögtön, hogy rendben. Hanem agyam elkezd dolgozni, hirtelen számba véve minden okot, ami miatt nem kellene. Hirtelen ötlet, nem volt tervbe véve. Vajon, mi az, mit ez miatt nem teszek meg?
Főznöm kellene. Hisz megígértem, finom falatok, mi gyerekeimnek kell. 
A ruhák? Ha most elmegyek, mikor lesz tiszta, mikor fejezem be? 
Takarítani nem kellene? Körülnézve igen csak ráférne. Hétköznap az idő kevés, ilyenkor van lehetőség mindenre.
S párom vár, s nem érti, mi az, min töprengek. Szabad levegő. Kell ennél lényegesebb?
Majd ránézve gyermekeimre, rájövök, hogy finomság nem csak itthon terem. Ruha? Van elég, majd este kicsit később fekszem le. S a lakás? Várhat. 
Hisz vendég nem jön, s különben sem annyira vészes. Szememet majd becsukom, s nem veszem észre a jeleket:).
Öt perc telt el, s eldöntöttem. Fél óra, s a család már indulásra készen. S a nap boldogan, élményekkel telik el.

2011. április 3., vasárnap

Hivatásán túl mutat

Fiatalok. Nagy szerelemre vágyók. A középiskolai évek alatt próbálkoznak, ismerkednek. Szeretnek, csalódnak s reménytelenül vágynak. A kamaszok világa bonyolult rendszer. Már csaknem felnőtt, de mégsem az. A vélemény meg van, de nincs tapasztalat. Lázadás, és meg nem értés. A szülők és tanárok tanácsai. Vagy megfogadják, vagy nem. Úgy érzik, a világ ellenük fordul.
Nincs ki megértse őket. Kell egy ember, ki segít.
Könyvtáros. Szereti a gyermekeket, fiatalokat. Feladatának érzi, hogy segítsen a helyüket nem találóknak. Meghallgatja őket, bizalmat ébreszt, s erre nagyon vigyáz. Jönnek, és olvasnak. Bíznak a könyvtárosban, érzik, hogy segíteni akar. Beszélgetnek, Jutka néni, képzelje mi történt ma. Van ki mesél egész délután, van kinek elég, ha ott ül. Gépezik, vagy folyóiratokat nézeget. Tanácsokat kérnek, örömet, bánatot osztanak meg. Szép lassan elmesélik otthoni életüket. Van, kinek nagyon rossz, van, ki "csak" magányos. S lassan kialakul egy kis társaság, kik ott töltik szabadidejüket.

Lehetnének máshol is. Bandázhatnának. De itt jól érzik magukat. A család örül, vagy nem is tudja. Van ilyen is.
Jönnek akkor is, ha ő nincs ott. Már nem félnek, s otthonosan mozognak. S barátságok szövődnek, esetleg
szerelmek.
Nem végleges megoldás, de ha még csak átmenetileg is, gyógyíthat fiatalokat. S ehhez egy olyan ember kell, ki nem áll meg a hívatásánál, hanem azon túl mutat. Nem lenne feladata, de nem tudna tenni másként.
Szociális könyvtáros? Azt hiszem, így nevezik.

2011. április 2., szombat

Nyugalom

Mikor sétálva az úton, figyeled a körülötted igyekvő embereket, ahogy sietnek. Virágzó fa mellett elhaladva, tekintetet se vetve rá, haladnak tovább. S te megállsz, s csodálsz. Magadba szívod a virágok illatát, s a színeket. Türelmetlen szavak, indulatos reakciók, mik füledig eljutnak, de te elhessegeted. Nincs itt helye. S rájuk nézve inkább csak mosolyogsz, s szavad nyugtatóan kedves. 
Mikor úgy hajtod álomra a fejed, hogy a teher és a nyomás messze elkerül. Figyeled tested rezdüléseit, s szíved dobbanása néma. Egy apró kétely, bizonytalanság, se félelem nem környékez, csak a mindent elsöprő gondtalanság érzése. Az elmédben a rossz gondolatoknak nincs helye, s csak a jó, mi található. S úgy érzed, hogy igen. Ez az állapot, mit mindig érezned kell. S nem gondolsz arra, hogy ez elmúlik. Élvezed, átéled s jó erősen magadba szívod, hogy mindig emlékezz rá. A kellemes zene, mi a háttérben neked, érted szól, erősíti ezt a békés állapotot. A muzsika csodálatos hangja enyhe bizsergést éreztet testeden, s lassan eléred az édes álom előtti állapotot. S ezzel az oly régóta várt érzéssel végre nyugodtan adhatod át magad a pihentető alvásnak. 

Csiga

Forró nyári délután volt. Nórika anyukája ölében üldögélt a kertben. Éppen az aznapi élményeket mesélte nagy lelkesen az oviról. Kiscsoportos volt, nagyon szeretett oda járni. Az óvónénik is kedvelték őt, hisz egy jókedvű, cserfes kislány volt.
Egy mondókát tanultam az oviban. Mondta anyukájának. A csigáról. Énekeltünk neki, hogy jöjjön ki a házából. S elkezdte mondani. Olyan lelkesen és aranyosan, hogy anyukája elmosolyodott. Nagyon ügyes vagy. Ha most nem lenne ilyen szárazság, akkor most elmondhatnád a csigáknak is.
Miért anya? Most hol vannak a csigák?
Ők most elbújtak, egy biztonságos, rejtett zugot keresve maguknak a szárazság elől. Akkor jönnek elő, ha újból nedves lesz a talaj.
És az mikor lesz anya? Mert addig gyakorolok.
Jól van, de most irány uzsonnázni. A kislány minden este kémlelte az eget, s várta a felhőket. Úgy aludt el, hogy a mondókát mondta magában. Anyukája türelemre intette. Megvan a természet rendje. Ha itt van az idő, esni fog az eső. Se előbb, se később. Jó pár nap eltelt, de a meleg nem csillapodott. Hétvége volt, vasárnap.
Este mikor lefeküdt, még egyszer biztonság kedvéért elmondta a mondókát, ne hogy elfelejtse. Éppen elaludt, mikor is dörrent egyet az ég. Hatalmas vihar kerekedett, s sok eső esett az éjszaka folyamán. Reggelre már teljesen kitisztult az ég. A kislány az egész viharból semmit nem érzékelt. Mikor felkelt, s anyukája segítségével elkészülődött, kiszaladt az udvarra, hogy anyukáját ott várja meg.
Az anya, mikor készen volt az útra, kilépett ő is a teraszra. S a kislány énekére lett figyelmes. Ott állt az udvar közepén, körülötte csigák sokasága. S énekelt. A mondókát, mit annyira gyakorolt. Hatalmas komolysággal, s olyan lelkesen, hogy anyukája szemében bizony megjelent egy apró könnycsepp.