Néha az ember csak ül a foteljában, vagy elfekszik a
kényelmes kanapéján és gondolkodik. Az életén, a hétköznapjain, a barátain és
nem utolsósorban a családján. Azokon, kikkel már nem él együtt, s azokon,
akikkel még egy fedél alatt van. Végigpörgeti az éveket, a változásokat. Van
melyre szívesen emlékszik, van melynek gondolatára még a szíve is összeszorul.
Azon elmélkedik, hogy mely cselekedetei, döntései voltak azok, melyek
nagymértékben befolyásolták a mellette élőket. Mekkora volt az elvárása velük
szemben, volt-e elég türelme hozzájuk, s a velük kapcsolatos döntésekkor vajon
kinek az álmait, vágyait próbálta rájuk sulykolni?
Elvárások. Mindenki gondolkodik valamiről, valahogy.
Van véleménye dolgokról, a számára elfogadott viselkedésről, ismeri azt a
határt, melyen belül még tolerálni tud, s tudja mi az, ami már nem fér bele az
értékrendjébe. Ezt a bizonyos határt elérve bizony megjelenhetnek az elvárások.
Számtalan „elvárásunk” lehet a másik emberrel szemben. Felsorolni sem érdemes.
Inkább itt az a kérdés, hogy mit gondolunk annak. Vajon elvárás az, hogy egy
kis közösségben (akár egy családban, vagy munkahelyen) az ember úgy
cselekedjen, úgy szóljon, hogy azzal ne bántson meg másokat? Hogy legyünk
tekintettel egymásra? Ha nem is értünk mindenben egyet, de ha a közösség érdeke
úgy kívánja, fejet hajtunk a többség akarata felett? Ettől már „birkák”
vagyunk? Hiszen elvárják tőlünk azt, hogy úgy cselekedjünk, ahogy nekik jó. Mi
az a határ, amin belül még engednünk kell? S mikor jön el az a pillanat, amikor
véghez kell vinnünk az akaratunkat?
Vajon van olyan ember egyáltalán, ki teljes mértékben
elfogadja a másik embert olyannak, amilyen? Vagy maximálisan megelégszik azzal,
ami neki adatik?
S ott a fotelban, vagy kanapén merengve, bizony
rájöhetünk arra, hogy ha ezek is elvárások, akkor mi is elvárunk. Ha mást nem
is, csak annyit, hogy figyeljenek ránk. Mert az ember nemhiába társas lény…
