Álom

Nyitja ajkát, s szólna..

de nem hallja a hangot.

Erősebben próbálkozik..

de a hang néma marad.

Az alak a másik szobában

 csak áll tovább..

S figyel valamit mozdulatlan.

Mintha nem e világi volna.

Nem illő a környezetbe..

szürke, kopott színek.

Vajon miért van itt…

e homály és hideg test.

Mozdulna, hogy oda menjen..

de a lába csak meredten áll.

A torok már szinte üvölt…

de a hang csak néma marad.

Az alak nem hallja, s nem látja őt…

de az ő lelke már retteg.

Nem szólhat, hogy menjen el..

Mert valami béklyóban tartja.

Fájdalom s tehetetlenség

mit olyannyira érez..

Vonszolná magát közelebb..

De belül érzi, nem ér hozzá el.

S hirtelen kinyitja szemét..

Izzadságtól csapzott testtel

Fekszik paplanja védelmében

S az álom szertefoszlik…

Anyai szív..

Mikor megszületett gyermeke, csak fogta a kislány arcát. Simogatta a száját, a pelyhes fejbőrét, s csodálta. A kórházi ágyán fekve, még be is takarta. A nővér rászólt. Anyuka! Nem takarjuk a babát saját takaróval. Önkéntelen mozdulat volt. Talán már akkor is védeni próbálta.
Nyugodt baba volt, formás. Csak akkor látta, mikor eljött a szoptatás ideje. Már előtte izgatottan figyelte a kórterem ajtaját, hogy mikor hozzák az ő babáját. S alig várta, hogy kezébe vegye. Mikor hazatérhettek, a nap szinte minden percét vele töltötte. A baba az ő szobájukban aludt, baldachinos kiságyban. Szépen cseperedett. Sokat mosolygott, jókedvű volt, de voltak nyűgösebb pillanatai is. Ok nélkül ritkán sírt. Olyankor folytak a könnyei, mikor fájt valamije, mint mikor a foga jött. Akkor voltak álmatlan éjszakák.

A kislány két éves lett. Saját szobája volt már. Amióta megszületett, anyja egyetlen napra sem hagyta magára. Mondták néha barátai. Kell egy kis kikapcsolódás. Csak egy kevéske idő. De ő mindig csak így felelt. Nekem a családom a fontos. A babám és a férjem. Nekem ők a felüdülés.

Ősz lett, a kis panelban a fűtőtestek már melegedtek. Egyik éjszaka az anyuka ijesztő hangra ébredt, mely a gyermekszobából jött. A következő pillanatban már a másik szobában termett. A kislány nehezen vette a levegőt, lélegzete sípoló volt. Percig sem gondolkodva, gyorsan felöltöztette - telefon híján az orvost hívni nem tudta - szaladt ki az ajtón, a közelben lévő ügyeletre. Az orvos látva a kislány állapotát, rögtön a kórház gyermekosztályára utalta.

A gyermek rémült tekintettel figyelte, hogy mi történik vele. Bácsi és nénik, kik körbeállták. Próbált anyjába kapaszkodni, de nem tehette. Anyja csak vigasztaló szavakkal nyugtathatta. Valami furcsát is le kellett nyelnie kiskanálból. Nem jó ízűt. S a következő percekben már egy kiságyban találta magát. Melynek tetejét nagy, vizes lepedővel takarták le. Rémült volt, s nem is érezte jól magát. Sírva fakadt.

Az orvos az anyát megnyugtatta, nem lesz baja a kislánynak.
Édesanyja elszorult szívvel figyelte a gyermeket. Éjszaka volt, így nem maradhatott vele. Abban az időben még nem lehetett. Erősen gondolkodott, mivel nyugtathatná meg őt. S eszébe jutott a macija. Melyet annyira szeretett. Miközben kis fejét simogatta, így suttogta. Elhozom a macid, de a kislány csak hüppögött, vigasztalhatatlan volt.
S az anya végigszaladta az utat, otthon felkapta a kis állatot, s nemsokára már újból a kórházban volt. De addigra a kislánya már aludt, nagyujja a szájában, haja csapzottan simult a fejére. Odafektette a macit mellé, s arcát megpuszilta.
Mikor hazafelé indult, nagyon rosszul érezte magát. Fogalma sem volt, hogy, hogy fogja kibírni ezt az éjszakát. Mintha a szívének egy darabját hagyta volna ott a kórházi ágyon….

Ajándék

Odabújva anyja hasához, enyhén csipás szemeit kitátva, kémleli a hatalmas világot. Apró mancsaival dagasztva, próbálja anyja emlőjéből a finom, meleg tejet előcsalogatni. Mellette testvérei - kiknek melegét érezve - tökéletesnek érzi a világot.
Pár hetes csupán, fekete szőre fénylik az ablakon beszűrődő napsugárban.
Sokszor lát mozgó alakokat, kik sokkal nagyobbak, mint ő. De nem fél. Hisz anyja oltalmazó mancsai közt biztonságban érzi magát. Amúgy is, a mozgó alakok hangjai nyugtatólag hatnak rá. Duruzsolnak, s suttognak. Ismerősek, megszokottak.
Van, mikor ismeretlen hang szól. Ilyenkor jobban bújik anyja oltalmazó mancsai közé. Van, mikor a hangot nagyon közelről érzékeli. Rájuk pillantva ilyenkor az alakok sokkal nagyobbak, de idővel rájön, hogy nem kell félnie.
Már sok napot megélt, emberi mércével már hathetes is megvan. A száját már nem csak anyatej érinti. Finom falat, mit kap, zamatost.
Különös napra ébred. A melegség, mit eddig testvérei adtak, már nem takarja teljesen. Már nincs vele mind, csupán ketten vannak, és az anyuka. Jobban bújuk anyához, óvó melegre vágyva.
S elérkezik a nap. Egy nagy, ismeretlen alak felemeli. S egy kosárba teszi, melyen csillogó szalag van. De nem éri el - pedig szívesen játszana - hisz a szalag kívülről díszíti a kosarat. Bebújik a kosár sarkába. Nincs, mi melegítené. Nem érzékeli anyját, se testvéreit. Most már fél.

Karácsonyeste van. Csend van a szobában, csak az ő gyenge nyávogása hallatszik. Egy nagy alak próbálja csitítani, benyúlva a kosarába, simogatni kezdi őt, melytől szép lassan elalszik. Nyugtalanul, de a fáradság győzedelmeskedik. Hisz fiatal még.
A következő hangra ébred.
- Cica! Kiscicát kaptam a Jézuskától! Anyuci! A Jézuska meghallgatta kívánságom.
S a következő pillanatban egy apró alak kezében találja magát. Meleg, puha kéz. S erősen szorítja. Majdnem olyan, mint anyja mancsai között. S érzi, hogy szép lassan megnyugszik. Nincs mitől félnie. Mikor a gyermek a puha szőnyegre teszi, egy csillogó valamire lesz figyelmes. Nem tudja mi az, de sok játék van rajta. Mely csak a macskák számára játék….

Szenteste

Egy régi bérház második emeletén laknak ők. Az anya és kislánya, Borka, ki most töltötte be a hetet. Szegénységben - egyik napról a másikra - élnek, kevés kis jövedelemből. Egyedül vannak ebben a zajos világban, a nagyszülők már nincsenek az élők sorában. S az apa már régóta nem része életüknek.
A házat sokféle ember lakja, nagyobb részt idősebbek. Közvetlen szomszédságukban is egy idős házaspár lakik. Jómódúak, szép, barátságos otthonuk van, s legtöbbször gyermekzsivajtól hangos. Borka, mikor a folyosón az ajtójuk előtt elsétál, összeszorul néha a szíve. S mikor látja, hogy az unokáknak szép biciklijük, babakocsijuk van, sóvárogva nézi őket. Neki még sose volt ilyen. Édesanyja szereti őt, s ez a szeretet kölcsönös. Ezért sose mondja. Tudja, hogy édesanyja sokat dolgozik.
Borka fiatal még, de tudja, hogy az élet nem mindig fenékig tejfel. Örül annak, ami van, de titokban sóvárog. Mint minden gyermek.
Ünnep közeledik. Karácsony. Szereti, hisz ilyenkor anyukája nem dolgozik. Szenteste előtti nap együtt elmennek fenyőfát venni, ilyenkor már olcsóbban megkapják. Kis fenyőfa, de nekik sokat jelent. A saját fájuk.
Az asztalon finomság, legtöbbször olyan, mit egész évben nélkülözniük kell. Narancs és sütemény. S mogyoró. A fára a díszek már megvannak. Saját készítésű díszek, boldog pillanatok termékei.
Szenteste napjára ébrednek. Anyukája fáradtabb, mint máskor. Hosszú volt az év, dolgos. Borka már izgatottan áll az ajtóban, hisz együtt mennek vásárolni. Azt, ami még fontos, azt, ami még nélkülözhetetlen. Ilyenkor az egész város karácsony lázában ég. Ilyenkor tátott szájjal, és csillogó szemmel figyeli, ahogy a boltokban karácsonyi fények teszik hangulatossá a korántsem pihentető vásárlást.
Egy rossz lépés, egy pillanatig elkalandozott tekintet. Borka édesanyja a lépcsőn lezuhanva, lábát erősen fájlalva, a szentestét a kórházban tölti. Szerencsétlen esését követően a műtőasztalon találja magát.
Bajban ismerszik meg az ember. A szomszédok egyként sietnek segítségükre. Az idős házaspár hölgytagja bekíséri Borkát a korházba, s addig ott marad vele, míg a kislány anyukája elalszik. Előtte megnyugtatva őt, hogy kislánya jó kezekben lesz.
S a kislány életében először, a szentestét egy nagycsalád környezetében tölti. Gyermekek, anyuka és apuka, s a nagyszülők. Csodaszép karácsonyfa, csupa finomság, szemnek szájnak boldog pillanat.
De a kislány szeme előtt ott van a fájuk, érzi a narancs illatát, mi csodás, s látja a pillanatot, mikor együtt törik a mogyorót. S nem beszélve a saját kézzel elkészített díszekről, s anyukája mosolyáról.
Körülötte fényesség, csodaszép karácsony, de szívében szomorúság. Mert most már tudja, hogy a szeretett személy a legnagyobb ajándék a földön. Ha mellette van…..S együtt töltik e napokat. Karácsony napjait. S az év minden napját.

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok!

Babacipő

A vonat lassan beért az állomásra. Krisztina - könyvét ölébe engedve – figyelte az új felszállókat. Előtte volt még két szabad hely, mely pár pillanat múlva már foglalttá vált, két idősebb hölgy személyében.
Ahogy elindult a vonat, Krisztina újból kinyitotta könyvét, hogy belefeledkezzen a történetbe, mikor is a hölgyek beszélgetésére lett figyelmes.
„Az a szegény fiatalasszony. Bájos kismama volt és boldog feleség. Csak úgy ragyogott. S mikor a babája megszületett, a férje otthagyta. Csak úgy egyszerűen elment. Az újdonsült anyuka teljesen beleroppant. Csak a kisbabája tartotta benne a lelket”.
E szavakat hallva Krisztina gondolatban visszatért a múltjába. Barátnője esküvője jutott eszébe.
A menyasszony és a vőlegény szerelmes pillantásokkal álltak egymás mellett. Kezük összeért, egy pillanatra sem váltak el egymástól. A menyasszony csodaszép volt. Világosbarna, természetes hullámos fürtjein fehér gyöngyök csillogtak. Szemén szolid smink, arca kipirulva. Szája mosolygott, boldog ember arcvonásai voltak ezek. Akik ismerték őt, azok felfigyelhettek arra, hogy arcvonásai mást is tükröztek a szerelem érzésén kívül. Változásban volt a nő arca. Szeme álmodozva szemlélte e világot. S aki tudta is e változás okát, csak annak tűnt fel, hogy keze önkéntelenül is a hasát fogta. A férjén kívül csak ő tudta, hogy a fiatalasszony egy babát hordoz a szíve alatt.
Az ünnepi asztalnál, az ifjú pár a nagyszülők felé fordult. A sokévi gondoskodást, és szeretetet megköszönő, megható szavak után a fiatalasszony kezéből egy kis csomag került elő, melyet - szemében izgatott várakozással - nyújtott át a nagyszülőknek. A kis csomagban egy horgolt, fehér babacipő volt. Még ma is látja az örömöt és a boldogságot az arcokon. Az élet talán egyik legcsodálatosabb pillanata ez.
Akkor, azokban a pillanatokban az ember úgy érzi, hogy az ő élete csakis egy csoda lehet. Vele nem történhetnek meg csalódások, hisz ilyen boldogság és mély érzelem nem múlhat el. Hisz minden olyan tökéletes.
S ekkor az idős hölgy által megemlített lányra gondolt. S nem érti, hogy változhatnak meg ilyen mélyről jövő érzések, ilyen szoros emberi kapcsolatok, ennyire rövid idő alatt. Hogy adhatják fel a közös életet, úgy hogy szinte alig éltek egymás mellett. S hogyan tudják ennyire megbántani azt az embert - kit nem is oly régen - szívből szerettek.
Ekkor Krisztina elővette telefonját, és megkereste barátnője telefonszámát. A hang a telefon másik végén boldog volt, mint mindig. Megkönnyebbülten szólt bele a telefonba…

Mézeskalács házikó

Már most hiányzik neki. Göndör fürtjeit simogatva, kis kezét az övében tartva, tudja, hogy hosszú lesz ez az egy hét. Volt felesége elviszi magával kislányát, tőle távol lesznek. A hegyekbe mennek, a párjával. Tamás ölében a mesekönyv kinyitva fekszik, melyből Jancsi és Juliska arca néz vissza rá, s a mézeskalács házikó. Lánya édesdeden alszik, talán már álmodik…

Karácsony közeledik, már csak pár hét van addig. Tamás íróasztala mögül nézi a hóesést. Szereti a hópelyheket, a csendesség és a tisztaság, mi eszébe jut róla. Munkatársa, s egyben nagyon jó barátja, Judit, – már sok-sok éve ismerik egymást – ma karácsonyi kiállítás megnyitóra hívta őt. Egyedül nem menne szívesen, s tudta, hogy őrá bizton számíthat. Barátnője mézeskalács csodáit néznék meg. Önszántából eszébe se jutna ilyen programra elmenni, de tudja, hogy barátjának ez nagyon fontos, így egy percig sem gondolkodik. Legalább eltereli figyelmét korántsem boldog pillanatairól.

A terembe belépve maga is meglepődik. Szebbnél szebb díszek, remekművek sorakoznak egymás mellett. Álmában sem gondolta, hogy ilyen csodákat lehet elkészíteni, ilyen szépen. Már kíváncsian várta a hölgyet, ki ezeknek, a remekműveknek az alkotója volt. Kedves arcot pillant meg, szépet, békességet sugárzót. Tamás rápillant a bemutatkozó levelére. Annának hívják. Önkéntelenül is a hölgy ujjaira téved tekintete, melyen jegygyűrű nem ékeskedik. Kissé elszégyellve magát, hogy rögtön ilyen gondolatok foglalkoztatják, fordul el, s figyeli meredten a vitrinben a kiállított mézeskalácsokat.

Ekkor egy házikót fedez fel, gyönyörűen elkészített, mesebeli házikót. Kislánya jut eszébe, és az utolsó együtt töltött este, s Jancsi és Juliska. A következő pillanatban már a hölgy mellett terem. Miután bemutatkozik, így szól. Ajándékot szeretnék adni kislányomnak, s arra a kis házikóra gondoltam. Lenne mód arra, hogy megvásároljam?

Karácsony második napja van. Tamásnál kicsi fenyőfa, kedves díszekkel, alatta a mézeskalács házikó. Kislánya az ölében pihen, a háttérben karácsonyi zene szól. Nyílik a szobaajtó, Anna lép be rajta. Sugárzóan szép arccal, szemében boldogsággal.

Ez a karácsony most más, érzik mindannyian. A kislány a békességet érzi, mi apukájából árad. Szereti a pillantásokat a szemében, ahogy Anna nénire néz.  Tudja, hogy most jó minden.

Este, kispárnájára ráhajtva fejét, így suttogja. Köszönöm, hogy meghallgattad kívánságom, kis Jézuska…. ha nem túl nagy kérés, kérnék még tőled valamit….segíts apukámnak, hogy maradjon mindig ilyen boldog, mert én nagyon szeretem őt…

Angyalhaj

Szép lassan, ráérősen közeledik a - macskák számára rendkívül izgalmas - karácsonyfához. Itt az ideje a játéknak. A következő pillanatban már apró mancsával, gyengéden pofozgatja a kövér gömbdíszeket. Közben mintha őt szólítaná gazdája, de mivel a szavak között nem ismeri fel az „étel” szót, ezért különösebben nem figyel rá. Két hátsó lábára állva, izgalmas dologra lesz figyelmes. Vékony, csillogó szalag lóg le a fa ágairól. Mancsával próbálja megkaparintani, de nem megy egykönnyen. Addig-addig próbálkozik, míg egyszer csak mellé esik a puha szőnyegre. Óvatosan körülnéz. Gazdija most éppen nem figyel rá, így orrával megszaglássza a zsákmányt. Illatosnak nem illatos, de hogy ne maradjon ki egyetlen érzékszerve sem a felfedezésből, így nyelvével megnyalintja. S a következő pillanatban már a szájában landol. Mivel kiköpni már nem tudja, ezért szép lassan lenyeli.
Szenteste van. Finomabbnál-finomabb falatok illata az, mi nem hagyja nyugodni. Mivel ő is a család teljes értékű tagja, ezért van mit jócskán falatoznia. S ez így megy a következő napokban is. Az ünnepek után, reggel fele, rosszullétre ébred. Hányással kezdi a napot. Gazdija aggódó pillantásokkal figyeli őt. Biztosan elcsapta a hasát, gondolja. Egy kis diéta nem árt. De a hányása nem csillapodik, így előkerül a cicakosár. Az orvos is diétát javasol, s ha nem múlik a rosszulléte, akkor egy újbóli látogatást.
Ám a rosszullét megmakacsolja magát. Nincs más lehetőség, csak egy teljes hasi átvilágítás. Az eredmény alapján komoly lehet a baj, hisz az orvos azonnali műtétet javasol. Az aggódó gazdi az előtérben várja, hogy cicájáról hírt kapjon. Nemsokára meg is tudja, mi volt az, mi a nagy ijedséget okozta. Az orvos így szól, miközben az asztalra mutat, a bajnak okozójára. Ez okozta az elzáródást. A cicája megdézsmálta a karácsonyfát. Ez egy angyalhaj.
Újév napján, mikor a fenyőfáról már hiányoznak a kövér gömbdíszek, az angyalhaj már nem kerül vissza régi helyére. A következő karácsony nélküli telik majd.

Egy különleges nap....

Az édesanya különleges napra ébred. Karácsonyi ünnepség lesz az óvodában. Kisebbik lánya, Nórika januárban lesz három éves. Csoportjában ő a legkisebbek közé tartozik, vegyes csoport lévén vannak már nagyobbak is.

Az apróság álmos szemekkel botorkál ki édesanyjához, ki éppen kislánya ünneplő ruháját csomagolja. Csinos szoknya, fehér, fodros blúz és fekete lakkcipő. Első alkalom a kislány életében, mikor egy közösséggel együtt ünnepelhet. Már több napja készülődik a csoport, versek és dalok tanulásával telnek a délelőttök.

…Nórika mondja mindig. Anyuci, szép verset tanultunk, de nem mondom el, mert meglepetés lesz… Van, mikor dúdoláson kapja kislányát, s a dallamokból karácsonyi dalt ismer fel. Ilyenkor abbahagy minden tevékenységet és figyel. Szépen fog tudni énekelni kislánya, ez már most hallható…

Az óvoda aulájában már gyülekeznek a csoportok. Arcukon izgatott várakozás látszik. A szülők és a nagyszülők kíváncsi tekintettel várják a kisgyerekek előadását. A legkisebbeket az óvónők közös verseléssel, közös énekléssel vonják be az ünnepi műsorba. Igazi karácsonyi hangulat keríti hatalmába mind a gyermekeket, mind a szülőket, kik saját kezűleg készített, apró ajándékot is kapnak.

Mikor már a műsor vége közeledik, az egyik óvó néni Nórikát karon fogja, és a már üres színpadra kíséri. Még halk suttogások zaja kíséretében a kislány el kezd énekelni. Hangosan, csodaszép, tiszta csengő hangján. Az aulában néma csend lesz. A szülők szemében csodálat, az édesanya szemében büszkeség, kinek látását elhomályosítják a megjelenő könnycseppek. S a dal végeztével kislánya odaszalad hozzá, s átöleli. Anyuci, tudtam ám, hogy énekelni fogok, de nem mondtam, mert ez volt a meglepetés…Az édesanya csodálatos pillanatot élt át, s ez a pillanat végigkíséri az egész életét. A mai napig hallja a kislány hangját, amivel elvarázsolta a közönséget.

Nórika már nagylány, és sokszor hallja ezt a kis történetet szüleitől. Hogy azon a napon, azzal a szép karácsonyi dallal – édesanyja napját bearanyozva - egy életre szóló élményt adott.

Mintha mindennap utolsó lenne...

Magányosan éldegél másfél szobás, panel lakásában. Lassan a hetvenes évei felé közeledik. Tíz éve már, hogy férje meghalt. Esténként, mikor álomra hajtja fejét, ily gondolatok foglalkoztatják. Ha éjszaka örökre elaludna, vajon mikor vennék észre halálát? Senki nincs, ki keresse, nem adatott meg neki, hogy gyermekei szülessenek. A házban lakók nagy többsége fiatal, elfoglalt emberek. Talán senkinek fel sem tűnne a hiánya. Ilyenkor mérhetetlen szomorúság lesz úrrá rajta. Kényszerítve magát, kezd el gondolkodni a régi szép napokon. S csak így tud elaludni, mindig egy kicsit a múltba visszatérve.

Lakik a házban egy család. A középső gyermek, egy szép arcú, de szomorú szemű kislány fiatalkori saját magára emlékezteti. Ez a kislány még talán hat sincs. Kissé kopottas ruhában, sokszor maszatos arccal látja. Kicsi még, de sokat van őrizetlenül. Olyan gyermek benyomását kelti, kivel keveset foglalkoznak.

Sokszor gondol rá - mikor meglátja - hogy megszólítja. De van valami a gyermekben, mi mindig megálljt parancsol neki. Lehajtott fejjel, szemkontaktust senkivel nem keresve megy az utcán. Biztos megparancsolták neki. Ne állj szóba idegenekkel. Más gyerekekkel nemigen látja. Néha kóbor cicák megszelídítésével tölt el hosszabb időt.

November lévén, az üzletek már az ünnepekre készülődnek. Nehezen viseli ezeket az időszakokat. A magány sokkal erősebben tőr rá ilyenkor. Egyik reggel, friss pékárúért menve a boltba,  a sorok között játékokat fedez fel. Új polc, rajta szebbnél szebb plüss állatok. A sokaságban egy bájos kismacskát pillant meg. Melyről rögtön a szomorú szemű kislány jut eszébe. Már veszi is a kezébe, és a kosarába rakja. Valahogy úgy érzi, ezt meg kel vennie….

Eljött az idő, hogy megszólítsa. A kislány csak nézi a plüssállatot, s csak a szeme az, mi elárulja érzelmeit. Öröm gyúl benne, melyet szép lassan újból felvált a szomorúság. Nem tarthatom meg néni, nem fogadhatok el senkitől semmit. S indulna tovább. Ekkor ily szavakat hall. Tudod, hol lakom kislány, hozzám eljöhetsz bármikor. A kismacska várni fog.

Halk kopogást hall. Erőtlen, gyámoltalan kopogást. A kislány áll az ajtóban. S ezzel kezdetét veszi két magányos ember barátsága. A kopogások mindennaposak, a magány érzése enyhülni látszik. Még így élete utolsó harmadában, talán megismerheti a gyermeki lélek csodálatos, őszinte megnyilvánulásait, titkon bízva abban, hogy ő is adhat a kislánynak még szép napokat. Már esténként nem tör rá szomorúság, nem fél. Mert tudja, hogyha eljön az idő, ha netán éjszaka örökre elaludna, van, ki észrevenné a halálát. Van, kinek hiányozna….Így elfogadja, minek jönnie kell. S boldogan próbálja élni utolsó napjait. Minden napot. Úgy mintha az utolsó lenne….

Születésnap

Olyan családból jött, hol nem volt nagy jelentősége se a születésnapnak, se a névnapnak. Talán ez miatt nem emlékezett szinte egy ilyen alkalomra sem, se nagy örömre, se izgatott várakozásra. Nincsenek emlékképei ajándékokról, se arról, mit ő kapott, se olyanról, mit ő adott volna.

A titkos készülődés, a meglepetés ereje, hogy a másik arcán öröm gyúljon az ajándéka láttán. Nem emlékezett ilyen pillanatra.

Tizennyolc éves lett. Csodálatos kor, melyet mindenképp ünnepelni kell. A barátnői meglepetés bulit szerveztek neki. Több barátot meghívtak, volt torta, és virágcsokrot is kapott. Sok, apró ajándék is előkerült a kis csomagokból.

Úgy tűnt mindenkinek, hogy jól érzi magát. De nem tudott felszabadult lenni. Kínosan álldogált a sok fiatal előtt. Hiába is mondta volna. Ő nem akarja, hogy ünnepeljék. Számára nincs jelentősége a születésnapnak. Így észre sem vette a barátai arcán az ajándékozás örömét.

Több év múlva kisbabája született. Csoda volt számára. A gondolatai szinte csak körülötte forogtak. Valami kis meglepetést mindig adott neki. Közeledett az első születésnapja. Már jóval előbb készült rá. Azt szerette volna, hogy tökéletes legyen. Valahogy fontossá vált számára, hogy emlékezzen arra a napra, mikor a kis jövevény e világra jött. Az ajándékozás számára csodálatos dologgá vált.  

Aki ilyenkor az arcára néz, látja rajta az örömet. Mit oly sokáig nem vett észre más emberek arcán…..

Éleslátás

Reggel, mikor felébred, kinyitja szemét. Megmosakodva frissítő vízben, álmosságát maga mögött hagyva, élesen látja a világot. Ez az állapot természetes számára. Több mint negyven év telt már így el az életéből.

Mikor huszonéves volt, kislánya született. Csodaszép, imádni való. Mikor a kislánynak a második születésnapját ünnepelte a család, akkor vette észre először gyermekén. Rajzfilm ment a televízióban, mely alacsonyan, kis állványon állt. Az apró lány megállt előtte, feltűnően közelről figyelve. Ekkor kapva meg első szemüvegét. Rövidlátó, mondták az orvosok.

Azóta tizenhat év telt el, mely idő alatt a lencse folyamatosan erősebb lett. Már nagylánnyá cseperedve, reggel kinyitva szemét, talán ha tíz centiméterre lát. Matatva kezeivel keresi a számára fontos szemüveget. Hogy érzékelhessen mindent, mit kell.
Elmúlt tizennyolc éves. Az orvosok bizakodnak. Műthető, mely pár perc csupán. Szemüveg nélkül élheti további éveit. Elhatározzák, hogy adnak a lánynak egy esélyt.

A főváros felé haladva az anya ily szavakat hall. „Meg fog változni az életem. Hogy miben? Elmesélem…”

A műtőből kilépve az anya boldogan tekint lányára, mert látja a tekintetében a változást. A lánya így szól. Anya látlak téged. Nem kell hozza semmi más. Csak a két szemem.
S akkor az anya erre gondol. Pár perc, mily rövid idő. De a lányának egy „új” életet jelent.
Ő sosem fogja tudni átérezni, mit is jelent ez valójában. Honnan is tudná?

Keze alatt az állatok életre kelnek..

Szépen tudott rajzolni. Huszonéves lány volt, kinek keze alatt az állatok életre keltek. Hosszú évek alatt tanulta meg a technikákat. Rajzolt mindent, mi lelkét boldoggá tette. Szerette a lovakat, és főként a cicákat. Rajzolt mindennel. Ceruzával, feketével és színessel, de legjobban a számítógépen varázsolt csodákat. Rajzpaddal, aprólékosan, sok-sok időt nem kímélve készültek el a művek.

A könyvtárban a gyermekrészleg színesebb lett rajzaival. Fényes papírra nyomtatva, kis keretbe csomagolva díszítette a falakat. Gyermekek csodájára jártak, és mindig mindenkinek megvolt a kedvenc képe. Örömmel rajzolta őket és szívesen adott belőle a könyvtárnak.

Egyik délután aprócska kislány jött anyukájával, ki először járt a könyvtárban. Szemei kíváncsian fedezték fel a számára még ismeretlen gyermekkuckót. A polcokon lévő rengeteg képeskönyv ámulatba ejtette. Egy kicsit talán meg is volt szeppenve. S ekkor felfedezett egy képet a falon. Póniló volt rajta, kinek hátán egy kislány ült. A szeme minduntalan felé pillantott. Anyukája mutatott neki könyveket, de valahogy az most annyira nem érdekelte. Majd egyszer csak a kislány így szólt. Anyuci. Azt a képet úgy szeretném. Kérdezzük meg a nénit, hogy enyém lehet e. Anyukája látta kislánya szemében, hogy komolyan gondolja. Így azt is tudta, hogy addig úgysem nyugszik meg, míg meg nem kérdezik.

A pulthoz lépve így szólt a könyvtároshoz. Van mód arra, hogy ezekből a képekből vásároljunk? A kislányomnak nagyon tetszik az a pónilovas kép. Nincs áruk, nem eladók, szólt a könyvtáros. De ha egy kicsit tud várni, megkérdem az alkotóját. Hátha tudunk tenni valamit az ügy érdekében. Hálásan köszönöm, mondta az anyuka.

Pár perc múlva már a kislány kezében volt a kép. Ajándékba kapta meg. Örömtől csillogó szemmel tartotta kezében, mint aki sosem akarja elengedni. Azért sikerült egy könyvet is kikölcsönözniük, de a nap fénypontja egyértelműen a kép lett.

S a könyvtáros őszintén sajnálta, hogy a képek rajzolója nem látta a kislánynak az arcát. Mert gyermeki őszinteség és rajongás volt látható rajta. Ennél nagyobb megerősítés nem is kell egy alkotónak, ki munkáit elsősorban gyermekeknek rajzolja.

A kutya

Tizenhét éves lány. Hosszú barna hajú, kecses, vékony alkat. Mondták is neki sokszor. Anita, miért nem eszel többet? De ő csak mosolygott, s gondolta magában. Miért enne, hisz így érzi jól magát. Vékonyan.

Reggel, mikor felébredt, első útja a fürdőbe vezetett. Számára nagyon fontos volt az ápolt fog. Miközben mosta őket, mely jó sok percig is eltartott, fel-alá sétálgatott a lakásban. Először a család furcsán nézett rá. Kérdésükre a válasz egyszerű volt. Így nem unalmas. S csak mosta rendületlenül tovább.

A másik lényeges kérdés a haj volt. Több percet töltött azzal, hogy tincsei úgy álljanak, ahogy kell. S ha úgy érezte, megfelel önmagának, akkor kilépett az ajtón. Más ember véleménye nem igen számított. Ha magának nem tetszett, mondhattak neki bármit.

Okos volt, csinos, talpraesett és szorgalmas. Csupa olyan adottsággal volt megáldva, mely igazán boldoggá tehette volna. De a szerelemben, úgy érezte nincs szerencséje. Volt barátja sok, de igaz szerelem egy sem. Úgy gondolta, hogy ezt az érzést még nem is ismeri. Barátnője mondta neki mindig. Mert még nem találtad meg az igazit. Majd tudni fogod.

Anita ilyenkor elmosolyodott. Barátnője nagy fiúfaló hírében állt. Fellángolások követték egymást életében, melyek igen hamar kihűltek. Legalább havonta egyszer ezt hallotta tőle.

Nita! Szerelmes vagyok. Igazán szerelmes.

Nitának csak ő hívta, ez az ő kiváltsága volt. Anyjának - ha valamiért mérges volt rá – Anita volt. Nyomatékosan kiejtve a nevét. Ilyen megszólítás szerencsére túl sok nem akadt, így az Ani becenév volt a megszokott. Kicsi kora óta erre a névre hallgatott.

Volt egy kishúga, Ella. Cserfes kislány volt, s nagy állatbarát. Még a hatot se töltötte be, de gondolatban már egy egész állatkertje volt. Anyja a hörcsögig volt hajlandó elmenni, hisz panelba más állat nem igen való. A kívánságok jöttek, mentek, de egy sosem múlt. Imádta a kutyákat, a kistermetű szőrmókokat. Esténként, mikor a család nyugovóra tért, plüss kutyájáért nyúlt, s így beszélt hozzá. Bárcsak életre kelnél, gondoználak, ölelnélek, s mindennap levinnélek. De a plüsskutya csak nézett, mozdulatlan szemeivel.

Anita nem értette, honnan a kislányban ez az állatszeretet. Se apja, se anyja nem állatbarát. S ő sem rajongott értük. Emlékeiben élt egy éjszaka. Tizenéves volt. Hazafelé tartott egy késő délután, tél volt. Egy kutya állt az utcájuk sarkán, fekete volt s számára félelmetes. Egyszer csak előtte termett. Lábait a vállaira téve nézett a szemébe. Ma már tudja, ez nem volt morcos gesztus, de akkor a vér is meghűlt benne.

Volt egy fiú, ki a lakótelepükön lakott. A panelházak sokaságában, egy forró, nyári délután vette őt észre. Anita éppen kedvenc könyvét olvasta játszóterük egyik rendkívül kényelmetlen padján, mikor is kutyaugatásra lett figyelmes. Oldalra pillantva egy fehér szőrmókot pillantott meg, ahogy nálánál egy sokkal nagyobb kutyát hergelt. A lány gondolta is, te sem tudod, kivel kezdesz. S ekkor megpillantotta a kiskutya gazdáját. Fiatal fiú volt, huszonéves. Kicsit idősebb, mint a baráti köre. Ki nevetve a kutyák hatalmi harcán, de azért élénken figyelve, álldogált tovább. Mintha néha felé is pillantott volna, de a lány ebben nem volt biztos. Talán akarta, hogy így legyen.

De a pillanat hamar elszállt, s a kutyás fiú határozott szavakkal, s mozdulatokkal adta tudtára apró állatának, hogy vége van a sétának, túl messzire ment. S a kiskutya megadóan követte gazdáját, hisz túl sokat nem tehetett. A fiú győzött, hisz a póráz, mely a kiskutya nyakán díszelgett, túl sok irányt nem kínált fel neki.

Anita este, mikor lefekvéshez készülődött, eltűnődött. Neki állata sosem volt. Nem is vágyott rá különösebben. A fiú viszont tetszett neki, de fogalma sem volt hol lakik, hol tanul, s egyáltalán ki ő. Azt meg végképp nem tudta, hogy ismerkedhetne meg vele. Őrá gondolva aludt el.

Másnap reggel kishúga sírására ébredt. A szoba, hol aludt, nem volt messze a testvérétől. Pár pillanattal később megnyugodva hallotta meg édesanyja vigasztaló hangját. Így szemét újra lecsukva próbált még egy kicsit visszaaludni. De fülébe ily szavak jutottak el, így szemei újból felpattantak.  

Kutyát akarok, anya kutyát akarok. A lány e szavakra rögtön válaszolt is gondolatban. Persze. Szőrösek, hangosak és mindig figyelmet akarnak. Még csak ez hiányzik, de belül tudta, hogy anyja meggyőzhető lesz. Ekkor a fiú jutott eszébe. Neki van kutyája, s szemmel láthatóan nagyon szereti őt. Hát ez sem egy közös érdeklődési pont, gondolta.

A következő napokban nem látta, pedig azon a kényelmetlen padon, már a második könyvét olvasta. Így a vonzalom érzése szép lassan elhalványult, s már csak a szerző története maradt. Mikor már úgy érezte, hogy ezen a napon elegendő, gondolatait maximálisan lekötő sorokat olvasott, összecsukva könyvét indult haza.

S ekkor kutyaugatást hallott a lakásból. Na, megjött az új jövevény. Az apró, fehér bundás állattól alig tudott bemenni szobájába. Belenézve a kutya szemeibe, már gondolatban pörölt is vele. Rám aztán ne számíts, nem kelek azért korán, hogy téged levigyelek. Arra ott a kishúgom. A kutya mintha megérezte volna zsörtölődését, kissé visszakozott.

Titkon viszont nem hagyta magát. Ekképp gondolkodott. Ha egyszer családtag, olyan nincs, hogy valaki ne szeresse. Először is elfoglalta helyét a lakásban. Ráér a szelídítésre később is. Miután meghódította Ella szívét, mely, valljuk be, nem volt nehéz, a család többi tagja után nézett.

A kutyának időbe telt, de kivívta Anita szeretetét is. Hízelgések, hatalmas szemek és minden, mi egy kutyát szeretetteljessé teszi. S Anita megszerette a kisállatot. Ő maga szőrmóknak nevezte el. Levinni még nem vitte, de a négy fal között sokat foglalkozott vele.

Míg egyik reggel, mikor nem tudott aludni, a póráz a kutya nyakára került. S a következő pillanatban már a ház előtt sétáltak mindketten. Álmosan, de a friss levegőtől szép lassan felélénkülve. S ekkor egy ismerős kutyát fedezett fel a szomszédos panelház előtt. A bátor, bár kissé merész kiskutya, a huszonéves gazdájával sétált. Mivel a két kutya rögtön szimpátiát érzett egymás iránt, így túl sok választás nem akadt. A fiú és a lány pár perccel később már egymás mellett álldogált. Köszönés hangzott el, majd udvarias kérdések.

A kutyák önfeledt játéka mosolyra késztette őket. Idilli volt a hangulat. Korai óra lévén, csendesség volt a lakótelepen. A lány egy pillanatig a hajára gondolt. Vajon a tincsek jól állnak? De hamar el is feledte. Most valahogy nem volt fontos. Volt valami a fiúban, mit eddig még nem tapasztalt.

A fiú, ahogy Anita felé fordult, ahogy hozzá szólt, minden pillanatban csak a lányra figyelt. Neki intézte szavait, s a választ hallgatva mindig a lány szemét kereste. Figyelt rá. S a lány ekkor döbbent rá arra, hogy mi volt a baj az eddigi kapcsolataival. Azokat a fiúkat csak a szépsége, nádszál vékony alakja érdekelte. Nem emlékezett ilyen mély pillantásokra. Arra, hogy bárki is így a szemébe nézzen. Se arra, hogy valaki igazán figyelt volna arra, amit mond.

Hirtelen hálát kezdett érezni a húga iránt, ki kikönyörögte a kiskutyát. Az anyja iránt, ki engedett a kislánynak.

S ekkor lenézett a szőrmókra. Arra a szeleburdi, folyamatosan szaladgáló kisállatra. Neki két dolgot köszönhetett. Hogy meg tanult szeretni és gondozni egy állatot. S azt, hogyha nincs ő, akkor nem biztos, hogy a fiúval beszédbe elegyedtek volna. S akkor nem biztos, hogy rájött volna arra, hogy nem biztos, hogy benne van a hiba.

A barátnőjének igaza volt. Tud szerelmes lenni, csak meg kell találni az igazit.

Ekkor a fiúra nézett. Lehet, hogy már meg is találta? Majd az idő eldönti. A fontos az, hogy most jól érezze magát.

Halottak napja

A gyertya lángja szelíden pislákol,
Ha fújja szellő, örült táncot jár.
Vigyázva e tűzre, hogy el ne aludjon,
Elhunyt szeretteinkért ég e láng.

Van, hol egy-két gyertya fénylik,
Míg másutt lángok sokasága.
A sírokon virág-koszorúk, hol
Egykoron mosolygó - síró emberek,
Nyugodnak békességben.

Csendesség van mindenki szívében,
Messze járnak ők, az emlékekben.
Arcok jönnek, pillanatok szállnak
A holtak az elmékben élőkké válnak.

Nyugdíjas korba érve..

Belenéz a tükörbe. Keresi a mosolyt, mely mindig jellemző volt arcára. Nem látja. A szeme körül a karikák és a ráncok, melyek most jobban kirajzolódnak, egy kialvatlan, fáradt ember vonásait mutatja. Nem hagyják nyugodni a gyötrő gondolatok. Azok, melyek a napokban férkőztek elméjébe. Maga se tudja miért, de a magány kezd úrrá lenni rajta. Hogy nem kell senkinek, s már nem fontos, hogy mit tesz. Hogy mi az, mi ezeket az érzéseket kiváltja?

Dolgos élete volt. Az elmúlt negyven év munkával, társasági élettel és a családjával való törődéssel telt. Megbecsült ember volt ő, szakmája nagyja. A könyvek birodalmában otthon érezte magát. A tudása sok embernek adott segítséget, s túl ezen, lélekben is támaszt nyújtott az arra rászorulónak. Gyermekei már kirepültek a családi fészekből, s a férje pár hónapja eltávozott az élők sorából. Nem volt felhőtlen kapcsolat, mi kettőjük között volt, de ha már nincs valaki, akkor tud igazán hiányozni.

Pár hete elérte azt a bizonyos kort, mikor munkakörét fiatalabb tölti be. Csodás búcsúztatója volt, könnyes, megható. Szép ajándékot kapott ő, a kollégák igazán kitettek magukért. Ígéretek szálltak, Marika, bármikor szívesen látunk. Mi is keresünk téged, számíthatsz ránk. Ez volt, ki tudja már mikor, oly sok időnek tűnik. Párszor elsétált arra, s leült a vendégeknek fenn tartott fotelbe, s figyelte az utódját. Talpraesett fiatalasszony, ki már otthonosan mozgott a pult mögött.

Most egyedül, magányosan éldegél lakásában, s hiányzik minden, mi eddig éltette. Nem találja helyét, s érzi, hogy valamit tennie kell. Ekkor megszólal nála a telefon. Egyik volt kollégája az, ki pár szóval meséli el az ott történteket. A drága ruhatárosunk meghalt az éjjel. Nagy a szomorúság, hisz tudod, mennyire szerettük. Majd kis emlékezés és élmények felidézése után így szól kollégája. Ha tudsz valakit, ki szívesen vállalná az ő munkakörét, szívesen fogadnánk javaslatodat. Titkon remélve, hogy azt a választ kapja, mi aztán el is hangzik.

Marika arcán remény csillan, s egy pillanatig sem gondolkodik. Én szívesen vállalnám, az időmből kitelik. Hisz hiányoznak az olvasók, hiányzik a könyvtár hangulata. A könyvek illata. A könyvtárosi munka az már legyen a fiatal nemzedéké, de az emberekkel szívesen elbeszélgetek. Hisz arra mindig szükség van, tudom. S a magány érzése elillanni látszik…

S már nem is fázik annyira....

Egyik reggel vékony kis kabátját, kissé nyitott cipőjét felvéve indult szokásos útjára, a tőlük nem messze lévő boltba. Öt perc se az út, de a hideg, fagyos időt érezve, tudta, hogy a tervbe vett utazásához jobban fel kell öltöznie. Miután megvásárolt mindent, mit szeretett volna, a boltból kilépve sietősre vette útját, hogy minél hamarabb hazaérjen. Otthon szekrényét kinyitva egy melegebb kabátot vett elő, és egy zárt cipőt. Talán elég lesz, gondolta magában.
Vonattal kell utaznia, messzi fővárosba. A hideghez még nem hozzászokva, - mely csupán csak pár napja okoz kellemetlen meglepetést annak, ki nem számít rá – még így is fázósan húzza össze melegebb kabátját. Kezeit dörzsöli, s megállapítja, hogy hiába van még csak őszi hónap, már a kesztyűt is elviselné. A vonatra fellépve érzi a jóleső meleget. Kényelmesen elhelyezkedve az ülésen, még el is bóbiskol az út alatt. Hiába, korán kelt, s az utazás amúgy is mindig kifárasztja.
Már előre tudja, hogy a vonatról leszállva, bármennyire is fel van öltözve, nagyon fázni fog. Az állomásra érve az emberek ráérősen - talán nem fűlik foguk a hidegre való kimenéshez – hagyják el a vonatot. Utána sietősre véve lépteiket ürül ki pillanatok alatt a peron. A lépcsőn lesétálva, a metró bejárata környékén hatalmas tömeg siet dolgára.
Kezeit zsebre téve, kabátjának gallérját felhajtva próbál elbújni a hideg levegő elől. Már éppen megsajnálva magát, hogy miért kell ennyire fáznia, meglát két férfit feküdni a betonon. Kartondoboz, és használt ruha az ágyuk, és rongyos paplan a takarójuk. Arcuk kipirosodva, kezükben üveg. Nagyon úgy tűnve, hogy az éjszakát a szabadban töltötték.
Ekkor magára néz. Tiszta, jó meleg kabátjára, meleg cipőjére és elszégyelli magát. De nem azért, mert neki van hol aludnia, van mit felvennie, hanem azért, mert így is panaszkodik. Pedig hamar eléri célját, és útja végeztével van hova hazatérnie. A jó meleg lakásba. S már nem is fázik annyira…..

Távol e földtől...

Kinéz az ablakon. A csillagok csodásan ragyognak. Várja a barátja érkezését. Mindig az ablakon keresztül érkezik. Ígéri mindig, hogy elviszi őt. Messze innen. Megmutatja neki az univerzumot. A bolygókat, a galaxisokat. Távol e földtől. Ilyenkor annyira jó. Ember formájú, jóságos kinézetű ő. Három éves sem volt, mikor megjelent először nála. Egy kiadós verés után, mikor becsukta szemét, hogy láthatatlan legyen, akkor látta először. Jött, és így szólt. Nézd a csillagokat. Nézd, hogy fénylenek. Zárd szívedbe, s meglátod melegíteni fog. S ő behunyta szemét, s próbálta kizárni a külvilágot. Azt képzelte, hogy ott van közöttük. Hisz annyira melegek, és annyira fényesek, és annyira csodálatosak.

Most is várja őt. Érzi, hogy ma is bántani fogják. Már hallja a hangokat. Hallja, hogy érkezik haza a családfő, és a zajok, mik lentről jönnek, hátborzongatóak. Így behunyja szemét, s hívja, ki megérkezik. Messziről hallja, ahogy nyitódik az ajtó. De ő már a csillagok közt jár, barátja kezét fogja. Érzi az ütéseket, de nem fájnak. A fején erős koppanás, de az sem fáj. Tompa érzések, semleges érzések. Nem az ő világába valók.

De ez valahogy más. Mintha az érzések már nem érzések lennének. Mintha a teste már nem az ő teste lenne. Lát egy kislányt, csodaszép kislányt, ki fekszik az ágyában. A csillagokról álmodik. De a lélegzete már elhagyta. Így ő tovább lép. Szabadság és boldogság, mit érez, és soha többé nem akar mást.

Az első hó...

Az ablakon kinézve csodaszép látványban van része. Az éjszaka lehullott hó fehérré varázsolta a tájat. Kata ámulattal figyeli e csodát. Kicsi még, talán négy sincs. Ekkora havat még nem látott. Apró, szőrös papucsába belebújva, siet édesanyjához. Anyja még az igazak álmát alussza, így felemelve takaróját, bebújik mellé, s szorosan átöleli. Jó meleg van ott bent a paplan alatt, anyja karjai közt. A lakás már igencsak lehűl így reggelre, s a tüzelővel spórolniuk kell. Hosszú még a tél.
Ketten lakják e házat, kicsi, de barátságos otthon. Kata, mikor látja, hogy édesanyja ébredezik, fülébe súgja. Mami, fehér minden, leesett a hó, és még mindig esik. S a kislány nem törődve a hideggel, kibújik a meleg takaró alól, visszalép papucsába, s türelmesen várja anyját, hogy ő is felkeljen. Pár perc múlva már együtt csodálják a tájat. Valóban nagyon nagy a hó, állapítja meg magában az édesanyja. Évek óta nem volt ekkora.
A kislány izgatott hangon sorolja, hogy mi mindent kell ma tenniük. Mindent, miről édesanyja mesélt az ő gyerekkorából. Mikor még derékig ért a hó, mikor szinte egész télen szánkóztak és rengeteg hóembert építettek. Katát még a vacogó, enyhén kékülő szája sem érdekelte, hisz egy rendkívül izgalmas nap fog várni rá. Édesanyja mosolyogva hallgatja kislányát, de a szíve kicsit szomorú. Az ő gyerekkora tényleg csodás volt. Télen sem szenvedett hiányt. Volt szánkója, s még korcsolya is akadt. Az ő kislányának nincs egyik sem. Még a betevőre is alig futja. Egy nagyon öreg szánkó volt még az előző otthonukban, de sietve kellett távozniuk, így csak a legszükségesebbeket hozták magukkal. Hogy hogyan fogja a kislány kívánságát ma teljesíteni, azt még, nem tudja.
Az utca élénkülni kezd, hólapátolások hangja veri fel a csendet. Ők is felöltöznek, jó meleg ruhába, s az ajtót kinyitva szembesülnek az akadállyal. Hólapát még csak akad, azt az előző lakó hagyott nekik hátra. A szomszéd kisfiú, Tomi, ki talán egy-két évvel lehet idősebb a kislánynál, már a havat formálja. Kata feszülten figyeli, hisz most először látja életében, hogy készül egy igazi hóember. Közben a kisfiú anyukája is megérkezik. Felületes ismeretség, mi a két család között van, mely leginkább csak köszönésben merül ki. Most azonban szóba elegyedik a két anyuka. Kata nem hallja mit beszélnek, de nem is igazán gondol rájuk. Még mindig Tomit figyeli.
Ekkor megszólal a kisfiú anyja. Van kedved segíteni Tominak? Hóembert épít, és ha készen lesztek, akkor kihozza a szánkóját. Húzhatnátok egymást, meg van egy domb nem messze innen, csúszkálhatnátok is rajta.
Kata anyukájára néz, ki mosolyogva bólint. Ezzel kezdetét veszi az izgalmas nap. Mely már az anya számára is az, ki hálásan tekint Tomi édesanyjára.

Este van, a ház elcsendesedett. A hóember az utcán sapkában, répa orral és sállal magányosan álldogál. A kislány már alszik, most mélyebben, mint szokott, hisz nagyon elfáradt. Anyukája az asztalnál ül, s az aznap megkapott fizetését számolja. Majd elhatározza. Reggel az első útja a sarki boltba vezet majd, hogy lányának szánkót vegyen. Majd valahogy kigazdálkodja. Úgy érzi, most ez a legfontosabb. Hisz régen látta lányát ennyire boldognak.