Mintha mindennap utolsó lenne...

Magányosan éldegél másfél szobás, panel lakásában. Lassan a hetvenes évei felé közeledik. Tíz éve már, hogy férje meghalt. Esténként, mikor álomra hajtja fejét, ily gondolatok foglalkoztatják. Ha éjszaka örökre elaludna, vajon mikor vennék észre halálát? Senki nincs, ki keresse, nem adatott meg neki, hogy gyermekei szülessenek. A házban lakók nagy többsége fiatal, elfoglalt emberek. Talán senkinek fel sem tűnne a hiánya. Ilyenkor mérhetetlen szomorúság lesz úrrá rajta. Kényszerítve magát, kezd el gondolkodni a régi szép napokon. S csak így tud elaludni, mindig egy kicsit a múltba visszatérve.

Lakik a házban egy család. A középső gyermek, egy szép arcú, de szomorú szemű kislány fiatalkori saját magára emlékezteti. Ez a kislány még talán hat sincs. Kissé kopottas ruhában, sokszor maszatos arccal látja. Kicsi még, de sokat van őrizetlenül. Olyan gyermek benyomását kelti, kivel keveset foglalkoznak.

Sokszor gondol rá - mikor meglátja - hogy megszólítja. De van valami a gyermekben, mi mindig megálljt parancsol neki. Lehajtott fejjel, szemkontaktust senkivel nem keresve megy az utcán. Biztos megparancsolták neki. Ne állj szóba idegenekkel. Más gyerekekkel nemigen látja. Néha kóbor cicák megszelídítésével tölt el hosszabb időt.

November lévén, az üzletek már az ünnepekre készülődnek. Nehezen viseli ezeket az időszakokat. A magány sokkal erősebben tőr rá ilyenkor. Egyik reggel, friss pékárúért menve a boltba,  a sorok között játékokat fedez fel. Új polc, rajta szebbnél szebb plüss állatok. A sokaságban egy bájos kismacskát pillant meg. Melyről rögtön a szomorú szemű kislány jut eszébe. Már veszi is a kezébe, és a kosarába rakja. Valahogy úgy érzi, ezt meg kel vennie….

Eljött az idő, hogy megszólítsa. A kislány csak nézi a plüssállatot, s csak a szeme az, mi elárulja érzelmeit. Öröm gyúl benne, melyet szép lassan újból felvált a szomorúság. Nem tarthatom meg néni, nem fogadhatok el senkitől semmit. S indulna tovább. Ekkor ily szavakat hall. Tudod, hol lakom kislány, hozzám eljöhetsz bármikor. A kismacska várni fog.

Halk kopogást hall. Erőtlen, gyámoltalan kopogást. A kislány áll az ajtóban. S ezzel kezdetét veszi két magányos ember barátsága. A kopogások mindennaposak, a magány érzése enyhülni látszik. Még így élete utolsó harmadában, talán megismerheti a gyermeki lélek csodálatos, őszinte megnyilvánulásait, titkon bízva abban, hogy ő is adhat a kislánynak még szép napokat. Már esténként nem tör rá szomorúság, nem fél. Mert tudja, hogyha eljön az idő, ha netán éjszaka örökre elaludna, van, ki észrevenné a halálát. Van, kinek hiányozna….Így elfogadja, minek jönnie kell. S boldogan próbálja élni utolsó napjait. Minden napot. Úgy mintha az utolsó lenne….