Mikor megszületett gyermeke, csak fogta a kislány arcát. Simogatta a száját, a pelyhes fejbőrét, s csodálta. A kórházi ágyán fekve, még be is takarta. A nővér rászólt. Anyuka! Nem takarjuk a babát saját takaróval. Önkéntelen mozdulat volt. Talán már akkor is védeni próbálta.
Nyugodt baba volt, formás. Csak akkor látta, mikor eljött a szoptatás ideje. Már előtte izgatottan figyelte a kórterem ajtaját, hogy mikor hozzák az ő babáját. S alig várta, hogy kezébe vegye. Mikor hazatérhettek, a nap szinte minden percét vele töltötte. A baba az ő szobájukban aludt, baldachinos kiságyban. Szépen cseperedett. Sokat mosolygott, jókedvű volt, de voltak nyűgösebb pillanatai is. Ok nélkül ritkán sírt. Olyankor folytak a könnyei, mikor fájt valamije, mint mikor a foga jött. Akkor voltak álmatlan éjszakák.
A kislány két éves lett. Saját szobája volt már. Amióta megszületett, anyja egyetlen napra sem hagyta magára. Mondták néha barátai. Kell egy kis kikapcsolódás. Csak egy kevéske idő. De ő mindig csak így felelt. Nekem a családom a fontos. A babám és a férjem. Nekem ők a felüdülés.
Ősz lett, a kis panelban a fűtőtestek már melegedtek. Egyik éjszaka az anyuka ijesztő hangra ébredt, mely a gyermekszobából jött. A következő pillanatban már a másik szobában termett. A kislány nehezen vette a levegőt, lélegzete sípoló volt. Percig sem gondolkodva, gyorsan felöltöztette - telefon híján az orvost hívni nem tudta - szaladt ki az ajtón, a közelben lévő ügyeletre. Az orvos látva a kislány állapotát, rögtön a kórház gyermekosztályára utalta.
A gyermek rémült tekintettel figyelte, hogy mi történik vele. Bácsi és nénik, kik körbeállták. Próbált anyjába kapaszkodni, de nem tehette. Anyja csak vigasztaló szavakkal nyugtathatta. Valami furcsát is le kellett nyelnie kiskanálból. Nem jó ízűt. S a következő percekben már egy kiságyban találta magát. Melynek tetejét nagy, vizes lepedővel takarták le. Rémült volt, s nem is érezte jól magát. Sírva fakadt.
Az orvos az anyát megnyugtatta, nem lesz baja a kislánynak.
Édesanyja elszorult szívvel figyelte a gyermeket. Éjszaka volt, így nem maradhatott vele. Abban az időben még nem lehetett. Erősen gondolkodott, mivel nyugtathatná meg őt. S eszébe jutott a macija. Melyet annyira szeretett. Miközben kis fejét simogatta, így suttogta. Elhozom a macid, de a kislány csak hüppögött, vigasztalhatatlan volt.
S az anya végigszaladta az utat, otthon felkapta a kis állatot, s nemsokára már újból a kórházban volt. De addigra a kislánya már aludt, nagyujja a szájában, haja csapzottan simult a fejére. Odafektette a macit mellé, s arcát megpuszilta.
Mikor hazafelé indult, nagyon rosszul érezte magát. Fogalma sem volt, hogy, hogy fogja kibírni ezt az éjszakát. Mintha a szívének egy darabját hagyta volna ott a kórházi ágyon….
Nyugodt baba volt, formás. Csak akkor látta, mikor eljött a szoptatás ideje. Már előtte izgatottan figyelte a kórterem ajtaját, hogy mikor hozzák az ő babáját. S alig várta, hogy kezébe vegye. Mikor hazatérhettek, a nap szinte minden percét vele töltötte. A baba az ő szobájukban aludt, baldachinos kiságyban. Szépen cseperedett. Sokat mosolygott, jókedvű volt, de voltak nyűgösebb pillanatai is. Ok nélkül ritkán sírt. Olyankor folytak a könnyei, mikor fájt valamije, mint mikor a foga jött. Akkor voltak álmatlan éjszakák.
A kislány két éves lett. Saját szobája volt már. Amióta megszületett, anyja egyetlen napra sem hagyta magára. Mondták néha barátai. Kell egy kis kikapcsolódás. Csak egy kevéske idő. De ő mindig csak így felelt. Nekem a családom a fontos. A babám és a férjem. Nekem ők a felüdülés.
Ősz lett, a kis panelban a fűtőtestek már melegedtek. Egyik éjszaka az anyuka ijesztő hangra ébredt, mely a gyermekszobából jött. A következő pillanatban már a másik szobában termett. A kislány nehezen vette a levegőt, lélegzete sípoló volt. Percig sem gondolkodva, gyorsan felöltöztette - telefon híján az orvost hívni nem tudta - szaladt ki az ajtón, a közelben lévő ügyeletre. Az orvos látva a kislány állapotát, rögtön a kórház gyermekosztályára utalta.
A gyermek rémült tekintettel figyelte, hogy mi történik vele. Bácsi és nénik, kik körbeállták. Próbált anyjába kapaszkodni, de nem tehette. Anyja csak vigasztaló szavakkal nyugtathatta. Valami furcsát is le kellett nyelnie kiskanálból. Nem jó ízűt. S a következő percekben már egy kiságyban találta magát. Melynek tetejét nagy, vizes lepedővel takarták le. Rémült volt, s nem is érezte jól magát. Sírva fakadt.
Az orvos az anyát megnyugtatta, nem lesz baja a kislánynak.
Édesanyja elszorult szívvel figyelte a gyermeket. Éjszaka volt, így nem maradhatott vele. Abban az időben még nem lehetett. Erősen gondolkodott, mivel nyugtathatná meg őt. S eszébe jutott a macija. Melyet annyira szeretett. Miközben kis fejét simogatta, így suttogta. Elhozom a macid, de a kislány csak hüppögött, vigasztalhatatlan volt.
S az anya végigszaladta az utat, otthon felkapta a kis állatot, s nemsokára már újból a kórházban volt. De addigra a kislánya már aludt, nagyujja a szájában, haja csapzottan simult a fejére. Odafektette a macit mellé, s arcát megpuszilta.
Mikor hazafelé indult, nagyon rosszul érezte magát. Fogalma sem volt, hogy, hogy fogja kibírni ezt az éjszakát. Mintha a szívének egy darabját hagyta volna ott a kórházi ágyon….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése