A vonat lassan beért az állomásra. Krisztina - könyvét ölébe engedve – figyelte az új felszállókat. Előtte volt még két szabad hely, mely pár pillanat múlva már foglalttá vált, két idősebb hölgy személyében.
Ahogy elindult a vonat, Krisztina újból kinyitotta könyvét, hogy belefeledkezzen a történetbe, mikor is a hölgyek beszélgetésére lett figyelmes.
„Az a szegény fiatalasszony. Bájos kismama volt és boldog feleség. Csak úgy ragyogott. S mikor a babája megszületett, a férje otthagyta. Csak úgy egyszerűen elment. Az újdonsült anyuka teljesen beleroppant. Csak a kisbabája tartotta benne a lelket”.
E szavakat hallva Krisztina gondolatban visszatért a múltjába. Barátnője esküvője jutott eszébe.
A menyasszony és a vőlegény szerelmes pillantásokkal álltak egymás mellett. Kezük összeért, egy pillanatra sem váltak el egymástól. A menyasszony csodaszép volt. Világosbarna, természetes hullámos fürtjein fehér gyöngyök csillogtak. Szemén szolid smink, arca kipirulva. Szája mosolygott, boldog ember arcvonásai voltak ezek. Akik ismerték őt, azok felfigyelhettek arra, hogy arcvonásai mást is tükröztek a szerelem érzésén kívül. Változásban volt a nő arca. Szeme álmodozva szemlélte e világot. S aki tudta is e változás okát, csak annak tűnt fel, hogy keze önkéntelenül is a hasát fogta. A férjén kívül csak ő tudta, hogy a fiatalasszony egy babát hordoz a szíve alatt.
Az ünnepi asztalnál, az ifjú pár a nagyszülők felé fordult. A sokévi gondoskodást, és szeretetet megköszönő, megható szavak után a fiatalasszony kezéből egy kis csomag került elő, melyet - szemében izgatott várakozással - nyújtott át a nagyszülőknek. A kis csomagban egy horgolt, fehér babacipő volt. Még ma is látja az örömöt és a boldogságot az arcokon. Az élet talán egyik legcsodálatosabb pillanata ez.
Akkor, azokban a pillanatokban az ember úgy érzi, hogy az ő élete csakis egy csoda lehet. Vele nem történhetnek meg csalódások, hisz ilyen boldogság és mély érzelem nem múlhat el. Hisz minden olyan tökéletes.
S ekkor az idős hölgy által megemlített lányra gondolt. S nem érti, hogy változhatnak meg ilyen mélyről jövő érzések, ilyen szoros emberi kapcsolatok, ennyire rövid idő alatt. Hogy adhatják fel a közös életet, úgy hogy szinte alig éltek egymás mellett. S hogyan tudják ennyire megbántani azt az embert - kit nem is oly régen - szívből szerettek.
Ekkor Krisztina elővette telefonját, és megkereste barátnője telefonszámát. A hang a telefon másik végén boldog volt, mint mindig. Megkönnyebbülten szólt bele a telefonba…
Ahogy elindult a vonat, Krisztina újból kinyitotta könyvét, hogy belefeledkezzen a történetbe, mikor is a hölgyek beszélgetésére lett figyelmes.
„Az a szegény fiatalasszony. Bájos kismama volt és boldog feleség. Csak úgy ragyogott. S mikor a babája megszületett, a férje otthagyta. Csak úgy egyszerűen elment. Az újdonsült anyuka teljesen beleroppant. Csak a kisbabája tartotta benne a lelket”.
E szavakat hallva Krisztina gondolatban visszatért a múltjába. Barátnője esküvője jutott eszébe.
A menyasszony és a vőlegény szerelmes pillantásokkal álltak egymás mellett. Kezük összeért, egy pillanatra sem váltak el egymástól. A menyasszony csodaszép volt. Világosbarna, természetes hullámos fürtjein fehér gyöngyök csillogtak. Szemén szolid smink, arca kipirulva. Szája mosolygott, boldog ember arcvonásai voltak ezek. Akik ismerték őt, azok felfigyelhettek arra, hogy arcvonásai mást is tükröztek a szerelem érzésén kívül. Változásban volt a nő arca. Szeme álmodozva szemlélte e világot. S aki tudta is e változás okát, csak annak tűnt fel, hogy keze önkéntelenül is a hasát fogta. A férjén kívül csak ő tudta, hogy a fiatalasszony egy babát hordoz a szíve alatt.
Az ünnepi asztalnál, az ifjú pár a nagyszülők felé fordult. A sokévi gondoskodást, és szeretetet megköszönő, megható szavak után a fiatalasszony kezéből egy kis csomag került elő, melyet - szemében izgatott várakozással - nyújtott át a nagyszülőknek. A kis csomagban egy horgolt, fehér babacipő volt. Még ma is látja az örömöt és a boldogságot az arcokon. Az élet talán egyik legcsodálatosabb pillanata ez.
Akkor, azokban a pillanatokban az ember úgy érzi, hogy az ő élete csakis egy csoda lehet. Vele nem történhetnek meg csalódások, hisz ilyen boldogság és mély érzelem nem múlhat el. Hisz minden olyan tökéletes.
S ekkor az idős hölgy által megemlített lányra gondolt. S nem érti, hogy változhatnak meg ilyen mélyről jövő érzések, ilyen szoros emberi kapcsolatok, ennyire rövid idő alatt. Hogy adhatják fel a közös életet, úgy hogy szinte alig éltek egymás mellett. S hogyan tudják ennyire megbántani azt az embert - kit nem is oly régen - szívből szerettek.
Ekkor Krisztina elővette telefonját, és megkereste barátnője telefonszámát. A hang a telefon másik végén boldog volt, mint mindig. Megkönnyebbülten szólt bele a telefonba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése