Az anyuka erősen szorítja kislánya kezét. Érzi, hogy
valami nincs jól. Az utcát nagyon sokan járják, túl sokan. A
tűzijátéknak vége, s az a sok nép egyszerre akar indulni. Ők is
indulnának, mert az utolsó vonat nemsokára elmegy. Ha nem érik el, itt
ragadnak a nagyvárosban, az otthonuktól messze. Kislánya síros hangon
szól. Anyuci fáj, ne szorítsd ennyire… Az anyuka így felemeli, s a
nyakára ülteti. Most arra kell figyelnie, hogy ne essen el. A tömeg
egyre jobban körülöleli. Valaki kiabál, hogy mozduljanak már valamerre. Ő
is kiabálja, bár a hangja alig hallik, elcsuklik a feltörő félelemtől. A
percek, melyek eltelnek, szinte óráknak tűnnek. Gyermeke megérzi
félelmét, kinek így már a könnye is kicsorbul…
Az anya úgy érzi, hogy összenyomja a tömeg. S nem tud
merre menni, hiába is próbál. Kezével kislánya lábát markolja, testét
erősen tartva. A nap élményei elhalványulnak, csak azt kívánja, hogy
végre szabad levegőre érjen. S egyszer csak az emberek távolodni
kezdenek. Az anya léptei gyorsabbá válnak, s amint teheti, szinte futva
teszi meg a métereket. Kislányát leemeli válláról, és magához öleli. A
keze, még mindig remeg, s ránézve gyermekére, lelkiismeret-furdalás az,
mit érez. Hagyta, hogy a pánik eluralkodjon magán. Védeni minden áron,
csak ez volt a gondolataiban. De úgy érezte, a helyzet túlnő rajta.
Elviselhetetlen volt maga a gondolat, hogy gyermekének akár baja is
eshet, és érezte, hogy képtelen a racionális gondolkodásra… ez máig
életének egyik legijesztőbb pillanata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése