Izzadságcseppek folynak le szép lassan arcomon. Reménykedve figyelem a síneket, mikor bukkan fel rajta a vonat, mely haza visz. Kell a menedék, mert kinn csak a forróság van, és a tűző nap.
Végre feltűnik a távolban, s titkon kívánom, új vonat legyen, olyan jó hűvös, életet mentő. De ahogy egyre közeledik, látom, hogy imám nem talál meghallgatásra. Régi vonat, meleg, tikkasztó, s ülőhely alig. Már a felszállás problémás, emberek türelmetlenkednek, mielőbb szeretnének feljutni. Nagy bőrönddel, biztos messzebb utazva, mint én. Gondolom. Megvárom, míg felszáll az utolsó is, s én fellépek. Erőm nincs sok, kimerített az egész napi munka, és a rettentő nagy hőség. Első gondolatom, hogy megállok kint, legalább van egy kis levegő. De egy óra sok így. Ebben az állapotomban. Mégiscsak jó lenne egy kis ülőhely.
Elindulok, s reménykedem abban, hogy találok egy kis zugot, hol becsukhatom a szemem, s erőt meríthetek a nap további részéhez. Az első fülke dohányzó. Nincs bajom a füsttel, de töménybe kapva nem szeretem. Továbbindulva azokra a fiatalokra pillantok, kik nevetgélve, üdítővel a kezükben tartanak egymásnak élménybeszámolót. Nem látszik rajtuk, hogy ott kint negyven fok felé közelít a hőmérséklet, s a kocsiban alig van levegő. Az én negyven évemmel irigylésre méltó ez a látvány.
A következő kocsiban végre megpillantok egy szabad ülőhelyet, itt talán a hőmérséklet sem elviselhetetlen. Az ablakok mindenhol lehúzva, jólesően jár a levegő. Három hely már foglalt, én lehuppanok a negyedikre. Előttem fiatal pár, talán középiskolások, mellettem idős néni. A néni alszik, legalábbis szemét becsukva mozdulatlanul ül, ölében egy becsukott újsággal. Légzése egyenletes, bár egy kicsit erőtlen. Kimerült ember lélegzete ez. Hiába, mindenkit megvisel ez az időjárás.
Nincs több szabad hely, az újonnan érkezők csalódottan folytatják tovább útjukat. Már több perce is van annak, hogy elindult a vonat, mikor is egy anyuka lép be pici gyermekével a kocsiba. A kisgyerek két év körüli kislány, piros arcú, vékony kis bőrén izzadságcseppek. Anyja kimerülten fogja kis kezét, s reménykedik egy olyan emberben, ki megkönyörül rajtuk, s legalább a kislánynak helyet ad. De a kocsiban mindenki fáradt, mindenkinek melege van, és mindenki örül, hogy ülhet. Tanácstalanság, mi az emberek arcán látszódik. A lábaim jólesően pihennek, nekem is rossz volna, ha végig kellene állnom az utat. Már éppen rászánnám magam, hogy ha senki sem, akkor majd én felállok, mikor is az előttem ülő fiatal pár átadja a helyet. Az anya kislányával megkönnyebbülten ül le, s nem telik bele tíz percbe, a kislány békésen szunyókál édesanyja ölében.
A kocsiban ülők arcán megkönnyebbülés, hisz titkon mindenki érezte, hogy nem tudta volna nyugodt lelkiismerettel végignézni az anya és a kisgyereke szenvedő arcát. S úgy ahogy én is, köszönet és hála volt, mit a fiatalok iránt éreztünk. S ez újabb cáfolata volt annak, hogy a mai ifjúság nem tud udvarias és odafigyelő lenni.
Végre feltűnik a távolban, s titkon kívánom, új vonat legyen, olyan jó hűvös, életet mentő. De ahogy egyre közeledik, látom, hogy imám nem talál meghallgatásra. Régi vonat, meleg, tikkasztó, s ülőhely alig. Már a felszállás problémás, emberek türelmetlenkednek, mielőbb szeretnének feljutni. Nagy bőrönddel, biztos messzebb utazva, mint én. Gondolom. Megvárom, míg felszáll az utolsó is, s én fellépek. Erőm nincs sok, kimerített az egész napi munka, és a rettentő nagy hőség. Első gondolatom, hogy megállok kint, legalább van egy kis levegő. De egy óra sok így. Ebben az állapotomban. Mégiscsak jó lenne egy kis ülőhely.
Elindulok, s reménykedem abban, hogy találok egy kis zugot, hol becsukhatom a szemem, s erőt meríthetek a nap további részéhez. Az első fülke dohányzó. Nincs bajom a füsttel, de töménybe kapva nem szeretem. Továbbindulva azokra a fiatalokra pillantok, kik nevetgélve, üdítővel a kezükben tartanak egymásnak élménybeszámolót. Nem látszik rajtuk, hogy ott kint negyven fok felé közelít a hőmérséklet, s a kocsiban alig van levegő. Az én negyven évemmel irigylésre méltó ez a látvány.
A következő kocsiban végre megpillantok egy szabad ülőhelyet, itt talán a hőmérséklet sem elviselhetetlen. Az ablakok mindenhol lehúzva, jólesően jár a levegő. Három hely már foglalt, én lehuppanok a negyedikre. Előttem fiatal pár, talán középiskolások, mellettem idős néni. A néni alszik, legalábbis szemét becsukva mozdulatlanul ül, ölében egy becsukott újsággal. Légzése egyenletes, bár egy kicsit erőtlen. Kimerült ember lélegzete ez. Hiába, mindenkit megvisel ez az időjárás.
Nincs több szabad hely, az újonnan érkezők csalódottan folytatják tovább útjukat. Már több perce is van annak, hogy elindult a vonat, mikor is egy anyuka lép be pici gyermekével a kocsiba. A kisgyerek két év körüli kislány, piros arcú, vékony kis bőrén izzadságcseppek. Anyja kimerülten fogja kis kezét, s reménykedik egy olyan emberben, ki megkönyörül rajtuk, s legalább a kislánynak helyet ad. De a kocsiban mindenki fáradt, mindenkinek melege van, és mindenki örül, hogy ülhet. Tanácstalanság, mi az emberek arcán látszódik. A lábaim jólesően pihennek, nekem is rossz volna, ha végig kellene állnom az utat. Már éppen rászánnám magam, hogy ha senki sem, akkor majd én felállok, mikor is az előttem ülő fiatal pár átadja a helyet. Az anya kislányával megkönnyebbülten ül le, s nem telik bele tíz percbe, a kislány békésen szunyókál édesanyja ölében.
A kocsiban ülők arcán megkönnyebbülés, hisz titkon mindenki érezte, hogy nem tudta volna nyugodt lelkiismerettel végignézni az anya és a kisgyereke szenvedő arcát. S úgy ahogy én is, köszönet és hála volt, mit a fiatalok iránt éreztünk. S ez újabb cáfolata volt annak, hogy a mai ifjúság nem tud udvarias és odafigyelő lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése