Nórika az általános negyedik osztályát járta. Az idei év számára sok szülinapi partit tartogatott. Az osztályában a lányok – kikkel nagyon jó barátságban volt – bulikkal ünnepelték ezt az örömteli napot. Mindig izgatottan és örömmel várta ezeket a délutánokat.
Neki még sosem volt szülinapi bulija, párszor már említette édesanyjának, de anyukája nem igazán hajlott rá. Kevés pénzből éltek. Anyukája nem akarta, hogy kislánya ez miatt kellemetlenül érezze magát. Nem tudott volna neki az osztálytársaihoz hasonló bulit tartani.
Az idei évben a barátnők közül többen jelezték, hogy a következő évet másik iskolában fogják elkezdeni. Nórika szomorú volt, anyukája próbálta vigasztalta őt, s közben elhatározta - bárhogy is lesz - tart a lányának egy szülinapi partit, hogy még utoljára együtt lehessen a kis csapat. Júniusi születésű gyerek volt, annak is a vége felé, így ez az örömteli nap már az iskola befejezése utánra esett. Így akár ez egy búcsúparti is lehetne.
Mivel ilyenkor már általában nagyon meleg volt, így az udvaron tervezték a bulit megtartani. A meghívókat Nórika egyenként írta meg, mindegyik kislánynak külön rajzolva rá. Ezeket átadva, biztató szavakat hallott. Ott leszek mindenképpen, mondták a lányok egytől egyig. Boldogság volt a szívében.
Édesanyjának fel lett adva a feladat. Olyan menüt összeállítani, mely nem kerül sokba, de mégis a gyerekek örülnek neki. Tanácsokat kért szülőktől, kik remek ötleteket adtak. Lufikat vettek, melyet előtte való napon mind felfújtak.
Elérkezett a várva várt nap. Nagy forróság volt, csak az árnyékos helyek adtak némi enyhülést. A lányok már egy hete nem látták egymást, mindenki már a nyári szünet gondtalan napjait élvezte. Délutánhoz érve Nórika már alig bírt magával. Folyamatosan a kaput leste, hogy mikor jön az első vendég. Ki meg is érkezett, kezében a kis ajándékkal, melyet azonnal át is adott az ünnepeltnek.
A szendvicsek egymás mellett sorakoztak az asztalon, várva, hogy megegyék őket. A díszek és a lufik színessé tették az udvart, hangulatot varázsolva a helynek.
Múltak a percek, de a kapu csak nem nyílt ki újból. Már az első órán is túl voltak, mikor Nórika szívében a boldogságot szép lassan átvette a szomorúság. A lányok közül csak egy jött el, a többi egyik sem. Talán már nyaralnak, vagy talán már el is felejtették. Ilyen gondolatok foglalkoztatták….
Nórika édesanyja érezte lánya szomorúságát, s nagyon sajnálta őt. Eszébe jutott a kislány arca, ahogy az elmúlt napokban az izgatottságtól másra sem tudott gondolni. Menteni a helyzetet nemigen lehetett. Próbálták felvidítani, ebben a vendégkislány és az anyuka is egyformán partner volt. Ettek, ittak és egy jót társasoztak. Így ért véget a tizedik szülinapja.
Azóta édesanyja nem hallotta többet lányától, hogy „Anyuci, nekem is lehet szülinapi bulim?”.
Neki még sosem volt szülinapi bulija, párszor már említette édesanyjának, de anyukája nem igazán hajlott rá. Kevés pénzből éltek. Anyukája nem akarta, hogy kislánya ez miatt kellemetlenül érezze magát. Nem tudott volna neki az osztálytársaihoz hasonló bulit tartani.
Az idei évben a barátnők közül többen jelezték, hogy a következő évet másik iskolában fogják elkezdeni. Nórika szomorú volt, anyukája próbálta vigasztalta őt, s közben elhatározta - bárhogy is lesz - tart a lányának egy szülinapi partit, hogy még utoljára együtt lehessen a kis csapat. Júniusi születésű gyerek volt, annak is a vége felé, így ez az örömteli nap már az iskola befejezése utánra esett. Így akár ez egy búcsúparti is lehetne.
Mivel ilyenkor már általában nagyon meleg volt, így az udvaron tervezték a bulit megtartani. A meghívókat Nórika egyenként írta meg, mindegyik kislánynak külön rajzolva rá. Ezeket átadva, biztató szavakat hallott. Ott leszek mindenképpen, mondták a lányok egytől egyig. Boldogság volt a szívében.
Édesanyjának fel lett adva a feladat. Olyan menüt összeállítani, mely nem kerül sokba, de mégis a gyerekek örülnek neki. Tanácsokat kért szülőktől, kik remek ötleteket adtak. Lufikat vettek, melyet előtte való napon mind felfújtak.
Elérkezett a várva várt nap. Nagy forróság volt, csak az árnyékos helyek adtak némi enyhülést. A lányok már egy hete nem látták egymást, mindenki már a nyári szünet gondtalan napjait élvezte. Délutánhoz érve Nórika már alig bírt magával. Folyamatosan a kaput leste, hogy mikor jön az első vendég. Ki meg is érkezett, kezében a kis ajándékkal, melyet azonnal át is adott az ünnepeltnek.
A szendvicsek egymás mellett sorakoztak az asztalon, várva, hogy megegyék őket. A díszek és a lufik színessé tették az udvart, hangulatot varázsolva a helynek.
Múltak a percek, de a kapu csak nem nyílt ki újból. Már az első órán is túl voltak, mikor Nórika szívében a boldogságot szép lassan átvette a szomorúság. A lányok közül csak egy jött el, a többi egyik sem. Talán már nyaralnak, vagy talán már el is felejtették. Ilyen gondolatok foglalkoztatták….
Nórika édesanyja érezte lánya szomorúságát, s nagyon sajnálta őt. Eszébe jutott a kislány arca, ahogy az elmúlt napokban az izgatottságtól másra sem tudott gondolni. Menteni a helyzetet nemigen lehetett. Próbálták felvidítani, ebben a vendégkislány és az anyuka is egyformán partner volt. Ettek, ittak és egy jót társasoztak. Így ért véget a tizedik szülinapja.
Azóta édesanyja nem hallotta többet lányától, hogy „Anyuci, nekem is lehet szülinapi bulim?”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése