A feje tetején már fiatal korától kopaszodott, s a
bajusz sosem hiányzott arcáról. Anna emlékeiben nem él bensőséges apa -
lánya kapcsolat. Nem tudja, az apa hol volt, miközben ő cseperedett.
Emlékeiben csak egy-két öröm szikra él. Apuci, nézd meg milyen hamar
kiolvastam. Tudom, nem hosszú, de gyors voltam. Lehet a felére sem
emlékezett, de büszke volt. S az apa ránézett. Talán mosolygott is.
Legalábbis Anna úgy látta…
Anna nagyon szerette a sakkot, de szinte sosem nyert. Mikor kisebb volt,
édesapja egyszer játszott vele. Boldog volt, izgatottan várta, hogy
lépjen. Sakk-mattra készült, s büszke volt. Végre nyerésre állt.
Izgatottan lépett, és várta a dicséretet. De az nem jött. Édesapja keze
lendült, s a bábuk a földön landoltak…
Mikor Annának gyermekei születtek – lányok - az apa megváltozott. Mintha
pótolni akarná az elmulasztott éveket. A kicsinyek az ujjaik köré
csavarták, szinte mindent tehettek vele. Volt ő teherhordó, egyszerre
két gyermek csimpaszkodott a hátán. Volt ő kiskutya, csak ugatnia
kellett, s a lányok kacagtak. S Anna boldogsággal figyelte őket, sosem
látta apját ilyennek. Volt, mikor a ház ablakán kinézett, s az apa,
régi, de erős biciklijén hozta a krumplit, hálósat, sokat. Ez a kép mai
napig megmaradt az emlékeiben. Ahogy az is, mikor az egyik kicsi lány
beteg volt, s apja ott ült mellette. S gügyögött, bohóckodott, hogy a
kicsi lány mosolyogjon. S a kicsi lány mosolygott…
Pár boldog év telt így el. Míg egyszer csak jött a hír. Az apja már
sosem ébred fel. S a család megkövülten állt. Nem értette, nehezen fogta
fel. De hát még fiatal, az unokák nem olyan régen születtek. Hány
boldog év állt volna még előtte. S Anna félt. Megélte két gyermeke
születését, mely az élet kezdetét jelentette. A halál gondolata
fényévekre volt tőle. S mikor az apjára gondolt, megijedt az érzéstől,
attól a mérhetetlen fájdalomtól, mi a lelkében játszódott. A
halál rányomta bélyegét a családra. S miközben az apró gyermekek
szaladgáltak mellette, menekült az elmúlástól, annak gondolatától. (Mit
meg nem adott volna, hogy apját nevetni lássa).
De az apa elment. S a lány mai napig bánja, hogy az utolsó pillanatban
nem fogta kezét. Bár az apa nem volt tudatánál - legalábbis mindenki így
gondolta - de Anna most már tudja. Ott kellett volna lennie. Mellette, a
kezét fogva… Életének nehéz éveiben
sokszor ment ki hozzá, a nyughelyére. S ott nyugodtan beszélhetett.
Mindent mondott, mit másnak nem mondhatott, s csak remélte, hogy halja
őt…
Holnap gyertyát gyújtunk, és emlékezünk. A szeretteinkre, kik mindig is a
szívünkben élnek. Még ha nem is gondolunk naponta rájuk, de életünk
részei voltak ők, és azok a mai napig…
2012. november 10., szombat
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése