Mónika számára a futás eleinte egy unalmas, kínszenvedéssel járó testmozgás volt. Az általános iskolában egyszer annyira szerencsétlenül esett a focipályán, hogy térdével végigszántotta a betont. Hetekig tartó gyógyulás lett belőle.
A „nyolcszáz méteres táv” szinte a maradék lélegzetét is kivette belőle, nem beszélve az oldalán jelentkező fájdalomról. Mindig mondták, figyelj a levegővételre. Képtelen volt rá. Jobban szeretett tornázni, vagy csak zenére táncolni. Mikor sokféleképpen mozoghatott. Akkor nem volt annyira unalmas.
Fiatal volt, csinos és vékony alkatú. A táncokkal, tornákkal csak tartani akarta formáját. Sokáig nem is volt szüksége másra.
Mikor „felnőtté” érett, rátalált a szerelem. Húszas évei elején járt. Ásó, kapa, nagyharang, majd nemsokára már gyermeke keresztelőjén álldogált, mint büszke anyuka. A kedvenc nadrágja már nem jött fel rá. De nem érdekelte, vett nagyobbat.
Lassan már nem volt fontos számára a karcsú alak. Élte a hétköznapjait, gyermeket nevelt és a tükörbe is ritkán nézett. Pedig ha megtette volna, talán látott volna intő jeleket. Alig találta volna meg a régi Mónikát, ki egykoron volt. Kinek szépült fésült haja körbefonta bájos, mosolygós arcát.
Élete állandó változásban volt, melyben voltak boldog és kevésbé boldog pillanatok is. Majd egy olyan időszak következett, hol az öröm már nem volt jelen. Csak a bánat és a tehetetlenség érzése.
Belenézve a tükörbe egy másik embert pillantott meg. Szeme alatt karikák, haját ki tudja mikor érintette fodrász. A karcsú alak már csak az emlékekben.
Egy különösen nehéz napján elindult sétálni a közeli parkba. Szép idő volt, a nap melege egy kicsit átmelengette lelkét.
A parkban többen futottak. Volt, kin látszott, hogy már régóta űzi ezt a sportot. Egyenletes tempóban, különös erőfeszítés nélkül futja a köröket. Lábán könnyű cipő, fején fülhallgató. Ki tudja, hol jár gondolatban.
Mónika - figyelve őt - így gondolta. Neki is erre volna szüksége. A mozgásra és kizárni magából a külvilágot. S mivel friss levegőn is alig van, így megpróbálhatná a futást.
Így kezdődött nála egy teljesen új időszak. Eleinte szenvedett, a levegőt is csak kapkodta. Nehezebb volt, mint a középiskolában. Hisz a sok év alatt teljesen ellustult a szervezete. De érezte, hogy szükséges, hogy véghez vigye, mit eltervezett. Hétről hétre többet futott. Megtanulta, hogyan vegye a levegőt, hogy ne fáradjon ki. Könnyű cipőt vett s fülhallgatót. Kedvenc zenéi szóltak a fülében, s közben gondolkodott, mérlegelt, s sok minden megvilágosodott benne. A problémáit ugyan nem oldotta meg, de sokat segített a feldolgozásában. Napról napra jobban érezte magát. Szép lassan kezdte visszakapni régi alakját, mellyel az önbizalma is újból visszatért. Futott, ha szakadt az eső, futott, ha hullt a hó. Semmi nem tántoríthatta el.
Élete egyik legjobb döntése volt. Segített neki levezetni a felgyülemlett feszültséget, s magában felismerni azt, hogy sok mindent elérhet, mit szeretne, kellő kitartással a tarsolyában.
A „nyolcszáz méteres táv” szinte a maradék lélegzetét is kivette belőle, nem beszélve az oldalán jelentkező fájdalomról. Mindig mondták, figyelj a levegővételre. Képtelen volt rá. Jobban szeretett tornázni, vagy csak zenére táncolni. Mikor sokféleképpen mozoghatott. Akkor nem volt annyira unalmas.
Fiatal volt, csinos és vékony alkatú. A táncokkal, tornákkal csak tartani akarta formáját. Sokáig nem is volt szüksége másra.
Mikor „felnőtté” érett, rátalált a szerelem. Húszas évei elején járt. Ásó, kapa, nagyharang, majd nemsokára már gyermeke keresztelőjén álldogált, mint büszke anyuka. A kedvenc nadrágja már nem jött fel rá. De nem érdekelte, vett nagyobbat.
Lassan már nem volt fontos számára a karcsú alak. Élte a hétköznapjait, gyermeket nevelt és a tükörbe is ritkán nézett. Pedig ha megtette volna, talán látott volna intő jeleket. Alig találta volna meg a régi Mónikát, ki egykoron volt. Kinek szépült fésült haja körbefonta bájos, mosolygós arcát.
Élete állandó változásban volt, melyben voltak boldog és kevésbé boldog pillanatok is. Majd egy olyan időszak következett, hol az öröm már nem volt jelen. Csak a bánat és a tehetetlenség érzése.
Belenézve a tükörbe egy másik embert pillantott meg. Szeme alatt karikák, haját ki tudja mikor érintette fodrász. A karcsú alak már csak az emlékekben.
Egy különösen nehéz napján elindult sétálni a közeli parkba. Szép idő volt, a nap melege egy kicsit átmelengette lelkét.
A parkban többen futottak. Volt, kin látszott, hogy már régóta űzi ezt a sportot. Egyenletes tempóban, különös erőfeszítés nélkül futja a köröket. Lábán könnyű cipő, fején fülhallgató. Ki tudja, hol jár gondolatban.
Mónika - figyelve őt - így gondolta. Neki is erre volna szüksége. A mozgásra és kizárni magából a külvilágot. S mivel friss levegőn is alig van, így megpróbálhatná a futást.
Így kezdődött nála egy teljesen új időszak. Eleinte szenvedett, a levegőt is csak kapkodta. Nehezebb volt, mint a középiskolában. Hisz a sok év alatt teljesen ellustult a szervezete. De érezte, hogy szükséges, hogy véghez vigye, mit eltervezett. Hétről hétre többet futott. Megtanulta, hogyan vegye a levegőt, hogy ne fáradjon ki. Könnyű cipőt vett s fülhallgatót. Kedvenc zenéi szóltak a fülében, s közben gondolkodott, mérlegelt, s sok minden megvilágosodott benne. A problémáit ugyan nem oldotta meg, de sokat segített a feldolgozásában. Napról napra jobban érezte magát. Szép lassan kezdte visszakapni régi alakját, mellyel az önbizalma is újból visszatért. Futott, ha szakadt az eső, futott, ha hullt a hó. Semmi nem tántoríthatta el.
Élete egyik legjobb döntése volt. Segített neki levezetni a felgyülemlett feszültséget, s magában felismerni azt, hogy sok mindent elérhet, mit szeretne, kellő kitartással a tarsolyában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése