Rózsa sokszor csak fekszik a kanapén, s bámulja a képernyőt. Mindegy, mi az, mit adnak, hisz figyelme úgyis alább hagy. Belül tudja, annyi minden mást tehetne. Érzi, hogy csak elfecsérli kevés szabadidejét. Olvashatna, hisz temérdek könyv áll a polcán, de nincs meg hozzá a hangulata. Pedig oly szívesen tenne valamit, mi zaklatott lelkét megnyugtatja.
Egy nap, hosszú, munkával telt órák után, gondolataiba mélyedve, telefoncsörgésre riad. Nagypapi az, kinek hangja a vonal végén megszólal. Mamácska elment örökre. Rózsa szívébe a szavak fájdalmat és rémületet hoznak. Az ő drága Mamácskája. Gépiesen indul szekrényéhez, hogy a ruháit magára vegye. Mert nagypapinak most rá van szüksége. Nem tétovázik, hisz messze lakik, nagyon messze…
A kis házikó a falu szélén, boldog gyermekkora színtere. Most nem az öröm és a vágyakozás, mi ide hozza. Az ajtóban már nem integet felé Mamácska, mosollyal az arcán. Helyette nagypapi meggyötört arca, mi fogadja. Ölelik egymást, hosszan, egymásra támaszkodva. Együtt siratva, mi elmúlt…
Rózsa kezével Mamácska párnáját simogatja, hol utoljára hajtotta fejét álomra, örökre elaludva. Felfedezi, hogy van valami alatta. A lány arcán meglepettség látszik. Hímzett terítőt lát, mit még ő varrogatott, sok-sok évvel ezelőtt. De befejezve nincs, némely virág még színtelenül árválkodik rajta. Emlékszik is azokra a napokra. Akkor készült a főiskolára, így Mamácskánál hagyta. Mondván, úgyis befejezi még. De az élet másként döntött. Mamácska a párna alatt őrizte, ki tudja, milyen régóta.
Otthon, a kanapén üldögélve, ölében a kis terítővel, megnyugtató zenét hallgat. Már csak pár öltés van hátra, s a terítő készen van.
Mellette a kis asztalon újabb terítő, melyen virágok várnak a színekre. Úgy érzi, újból megtalálta azt, mivel szabadidejét hasznosan eltöltheti. S már nem érzi, hogy elfecsérli a pillanatokat…..
Egy nap, hosszú, munkával telt órák után, gondolataiba mélyedve, telefoncsörgésre riad. Nagypapi az, kinek hangja a vonal végén megszólal. Mamácska elment örökre. Rózsa szívébe a szavak fájdalmat és rémületet hoznak. Az ő drága Mamácskája. Gépiesen indul szekrényéhez, hogy a ruháit magára vegye. Mert nagypapinak most rá van szüksége. Nem tétovázik, hisz messze lakik, nagyon messze…
A kis házikó a falu szélén, boldog gyermekkora színtere. Most nem az öröm és a vágyakozás, mi ide hozza. Az ajtóban már nem integet felé Mamácska, mosollyal az arcán. Helyette nagypapi meggyötört arca, mi fogadja. Ölelik egymást, hosszan, egymásra támaszkodva. Együtt siratva, mi elmúlt…
Rózsa kezével Mamácska párnáját simogatja, hol utoljára hajtotta fejét álomra, örökre elaludva. Felfedezi, hogy van valami alatta. A lány arcán meglepettség látszik. Hímzett terítőt lát, mit még ő varrogatott, sok-sok évvel ezelőtt. De befejezve nincs, némely virág még színtelenül árválkodik rajta. Emlékszik is azokra a napokra. Akkor készült a főiskolára, így Mamácskánál hagyta. Mondván, úgyis befejezi még. De az élet másként döntött. Mamácska a párna alatt őrizte, ki tudja, milyen régóta.
Otthon, a kanapén üldögélve, ölében a kis terítővel, megnyugtató zenét hallgat. Már csak pár öltés van hátra, s a terítő készen van.
Mellette a kis asztalon újabb terítő, melyen virágok várnak a színekre. Úgy érzi, újból megtalálta azt, mivel szabadidejét hasznosan eltöltheti. S már nem érzi, hogy elfecsérli a pillanatokat…..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése