Recsegett, ropogott már, de gazdájának ő volt a
kényelem, a pihenés, a megnyugvás. Hiszen az idős embert csaknem
fiatalkora óta szolgálta. Az öreg sosem engedett mást beleülni, az
egyedül csak az ő kiváltsága volt. Az unoka, ki vele lakott, mindig
mondta. Papa, ez a szék egyszer szétesik alattad. S ő csak mosolygott.
Bár tudta, - hiszen állandóan mocorgott, még álmában is - hogy sokszor
van, mikor felébred a nyikorgásra, az öregség hangjára. De mégis vele
élte le élete nagy részét. Sosem tudna megválni tőle...
Majd elérkezett a hetvenedik születésnap.
A papa egy új, erős hintaszéket kapott az unokától. A hintaszékre még
rápillantani is csoda volt. Az idős ember - arcán az öröm és a
szomorúság vegyes érzésével - foglalta el új helyét. Öröm volt, hogy
unokája gondolt rá, szomorúság, hogy ezzel élete egy darabkáját
veszítheti el.
Az új hintaszék masszív volt, egy hangja sem volt, maga volt a tökéletes
hintaszék. Mikor beleült, várta az érzést, azt a kényelmet, a
megnyugvást, amit a jó öreg hintaszéknél érzett. De az nem jött.
Unokáját azonban megbántani semmiképp sem akarta, így mosollyal az arcán
üldögélt benne. A régit kidobni azonban nem engedte…
A régi hintaszék sokszor álldogált magányosan a szoba sarkában. Volt,
mikor az idős ember beleült, de ilyenkor a házban csendesség volt. Unoka
hangja sehol sem szólalt…
Az idős ember egészsége napról napra rosszabbra fordult. Még a
levegővétel is nehézkes volt számára. Egyik hajnalban nehézkesen felkelt
ágyából, unokája segítségével. Vágyott a hintaszékére, amely a
kényelmet, a pihenést és megnyugvást jelentette neki. Az öreg szék felé
mutatott, és az unoka szó nélkül odavezette.
A szék nyikorgott, ropogott, de az idős embert már nem zavarta.
Mozdulatlanul ült benne. Utolsó pillanatait élete egy darabkáján
töltötte. A rozoga, öreg hintaszéken…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése