Emlékezés...

A feje tetején már fiatal korától kopaszodott, s a bajusz sosem hiányzott arcáról. Anna emlékeiben nem él bensőséges apa - lánya kapcsolat. Nem tudja, az apa hol volt, miközben ő cseperedett. Emlékeiben csak egy-két öröm szikra él. Apuci, nézd meg milyen hamar kiolvastam. Tudom, nem hosszú, de gyors voltam. Lehet a felére sem emlékezett, de büszke volt. S az apa ránézett. Talán mosolygott is. Legalábbis Anna úgy látta…
Anna nagyon szerette a sakkot, de szinte sosem nyert. Mikor kisebb volt, édesapja egyszer játszott vele. Boldog volt, izgatottan várta, hogy lépjen. Sakk-mattra készült, s büszke volt. Végre nyerésre állt. Izgatottan lépett, és várta a dicséretet. De az nem jött. Édesapja keze lendült, s a bábuk a földön landoltak…
Mikor Annának gyermekei születtek – lányok - az apa megváltozott. Mintha pótolni akarná az elmulasztott éveket. A kicsinyek az ujjaik köré csavarták, szinte mindent tehettek vele. Volt ő teherhordó, egyszerre két gyermek csimpaszkodott a hátán. Volt ő kiskutya, csak ugatnia kellett, s a lányok kacagtak. S Anna boldogsággal figyelte őket, sosem látta apját ilyennek. Volt, mikor a ház ablakán kinézett, s az apa, régi, de erős biciklijén hozta a krumplit, hálósat, sokat. Ez a kép mai napig megmaradt az emlékeiben. Ahogy az is, mikor az egyik kicsi lány beteg volt, s apja ott ült mellette. S gügyögött, bohóckodott, hogy a kicsi lány mosolyogjon. S a kicsi lány mosolygott…
Pár boldog év telt így el. Míg egyszer csak jött a hír. Az apja már sosem ébred fel. S a család megkövülten állt. Nem értette, nehezen fogta fel. De hát még fiatal, az unokák nem olyan régen születtek. Hány boldog év állt volna még előtte. S Anna félt. Megélte két gyermeke születését, mely az élet kezdetét jelentette. A halál gondolata fényévekre volt tőle. S mikor az apjára gondolt, megijedt az érzéstől, attól a mérhetetlen fájdalomtól, mi a lelkében játszódott. A halál rányomta bélyegét a családra. S miközben az apró gyermekek szaladgáltak mellette, menekült az elmúlástól, annak gondolatától. (Mit meg nem adott volna, hogy apját nevetni lássa).
De az apa elment. S a lány mai napig bánja, hogy az utolsó pillanatban nem fogta kezét. Bár az apa nem volt tudatánál - legalábbis mindenki így gondolta - de Anna most már tudja. Ott kellett volna lennie. Mellette, a kezét fogva… Életének nehéz éveiben sokszor ment ki hozzá, a nyughelyére. S ott nyugodtan beszélhetett. Mindent mondott, mit másnak nem mondhatott, s csak remélte, hogy halja őt…

Holnap gyertyát gyújtunk, és emlékezünk. A szeretteinkre, kik mindig is a szívünkben élnek. Még ha nem is gondolunk naponta rájuk, de életünk részei voltak ők, és azok a mai napig…