Kinéz az ablakon. A csillagok csodásan ragyognak. Várja a barátja érkezését. Mindig az ablakon keresztül érkezik. Ígéri mindig, hogy elviszi őt. Messze innen. Megmutatja neki az univerzumot. A bolygókat, a galaxisokat. Távol e földtől. Ilyenkor annyira jó. Ember formájú, jóságos kinézetű ő. Három éves sem volt, mikor megjelent először nála. Egy kiadós verés után, mikor becsukta szemét, hogy láthatatlan legyen, akkor látta először. Jött, és így szólt. Nézd a csillagokat. Nézd, hogy fénylenek. Zárd szívedbe, s meglátod melegíteni fog. S ő behunyta szemét, s próbálta kizárni a külvilágot. Azt képzelte, hogy ott van közöttük. Hisz annyira melegek, és annyira fényesek, és annyira csodálatosak.
Most is várja őt. Érzi, hogy ma is bántani fogják. Már hallja a hangokat. Hallja, hogy érkezik haza a családfő, és a zajok, mik lentről jönnek, hátborzongatóak. Így behunyja szemét, s hívja, ki megérkezik. Messziről hallja, ahogy nyitódik az ajtó. De ő már a csillagok közt jár, barátja kezét fogja. Érzi az ütéseket, de nem fájnak. A fején erős koppanás, de az sem fáj. Tompa érzések, semleges érzések. Nem az ő világába valók.
De ez valahogy más. Mintha az érzések már nem érzések lennének. Mintha a teste már nem az ő teste lenne. Lát egy kislányt, csodaszép kislányt, ki fekszik az ágyában. A csillagokról álmodik. De a lélegzete már elhagyta. Így ő tovább lép. Szabadság és boldogság, mit érez, és soha többé nem akar mást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése