Hurrá! Nyaralunk!

Mindig is féltem a folyótól. Félelmetes, hatalmas, örvényekkel teli víznek képzeltem el, és annak gondolom ma is. Első találkozásom vele, városi ember lévén egy sátorozás alkalmával történt. A Duna egyik holtágában, Bölcskén sátoroztunk temérdek mennyiségű szúnyog társaságában. Utólag belegondolva nem is tudom, volt-e olyan pont a testünkön, ahol ne lettünk volna tele apró vérszívókkal. Aki ott él, bizton tudja, milyen az.
Matrac biztonságában próbáltunk a vízben úszkálni, sodrás nem igen volt, de emlékszem nagyon féltem.
Ahogy egy kicsit kijjebb merészkedtünk, messze távol a folyó közepén éppen egy uszály fordult. Ahogy láttam a hullámokat felénk közelíteni, sok minden lejátszódott bennem. Akkor már éreztem, hogy a folyó nem az én világom.
De ahogy lenni szokott, természetesen pár év múlva újból felé sodort az élet. Csak hogy szokjam. Ráckevén tartottunk egy kellemes hétvégét, sok ismerősömmel, ami tulajdonképpen egy kisebb horgászparadicsom volt. A kis ház előtti mólon napozgattunk, s el kellett telni egy teljes napnak ahhoz, hogy a lépcsőn óvatosan lesétálva belemerjek menni a Duna vízébe. Utána már nem volt gond, hatalmasakat fürödtem. Igaz, nem volt sodrás s nagyon nyugodt volt a víz. Mintha egy kicsit közelebb kerültem volna a folyó világához.
Míg egyszer csak hirtelen ötlettől vezérelve Győrben kötöttünk ki párommal, egyik nagyon kedves barátunknál. Egy elég érdekes ötlettel álltak elő, mi kiderült csak nekem volt az. Kenuval evezzünk le körülbelül 25 kilométert szintén holtágban, nagyon izgalmas és kellemes kirándulás. Az első, ami számomra problémát okozott, hogy még soha nem ültem kenuban. Gondoltam, miért is ne. Biztos nem lehet valami nagy dolog. Lelkesen, bár némi félelemmel indultam neki a kirándulásnak. Hárman ültünk a kenuban, elől ültem én. Beletelt jó pár percbe (órába), mire rájöttem az evezés titkára. Az első óra után egy kicsit kiszálltunk pihenni. Már akkor nehezemre esett a menés. Fájt minden porcikám. Folyamatos evezéssel, szinte mozdulatlan üléssel, nehogy feldőljön kis kenunk, egy örökké valóságnak tűnt az út. Mikor már látszott úti célunk, ami indulásunk után négy órával volt, mintegy felrázásképpen egy vízi motoros száguldott el mellettünk. Az utolsó pillanatban tudtunk biztonságos helyen megállni, mert még meg is fürödtünk volna Nos, már akkor tudtam, hogy valószínűleg nem fogok többet ilyen ajánlatnak engedni. Mikor megérkeztünk a célunkhoz, megpróbáltam kiszállni a kenuból. Szó szerint csak próbáltam. Egy kis (nagy) segítséggel sikerült is. Napokig kín keservesen sikerült csak leülnöm, meg egyáltalán nem félre érthető mozdulatokkal menni. Ennek ellenére tényleg jól éreztem magam, de a legjobb az volt, mikor a lábam újból földet ért. Szeretem a stabil dolgokat, erre már többször rájöttem.