Ma délelőtt munkába indulva, kellemes napsütésben egy vörös-fehér cica pihent, tőlem két, három méterre a járdán. Nem volt forgalmas környék, ezért talán én voltam csak az, ki megzavarta nyugalmában. Úgy gondoltam, hogy gazdátlan cica, de utólag visszagondolva, már nem vagyok biztos benne. Gondoltam teszek egy próbát, hátha megtudom simogatni. Ritkán fordult elő, hogy kinti cica hagyta, hogy közeledjek felé.
Mikor észrevett, gyanakodva emelte rám kis szemét. Nagy macska volt már, és gyönyörű. Kislány, gondolom, mert olyan bájos volt. Azt hittem elszalad, de nem. Elkezdett nyávogni. Én megálltam, lehajoltam, és elkezdtem szólongatni. Cica...gyere ide, nem bánt senki...
S a macska felállt, s elindult felém. Néha megállt, mint aki azon gondolkozik, megéri e a kockázatot. De végül odajött hozzám. Gondoltam megsimogatom a feje búbját. Mást úgy sem fog engedni. De tévedtem. Először oldalra fordult, majd hátára. A hasát szabadon hagyva várta a simogatást. Egy pillanatig ledöbbentem. Ennyire hozzá lenne szokva az emberekhez? Ahogy jobban megfigyeltem, miközben simogattam, szeme folyamatosan engem figyelt. Ha egy erősebb zajt hallott, összerándult. Ha megmozdultam, hirtelen felült. Félelem volt benne. Nem tudta magát elengedni, folyamatos készenlétben állt. Bizalmat szavazott nekem, de egy pillanatig sem csökkent ébersége. Tíz perc is eltelt, s akkor rájöttem, hogy egy olyan cicával van dolgom, kinek rossz élményei lehettek, de még nem vesztette el teljesen a bizalmát az emberek felé.
Valahogy számomra hihetetlen volt ez a kombináció. Bizalom és félelem. Törődésre vágyás és menekülés. Ez a cica vágyott a szeretetre, de valaki eljátszotta a bizalmát. De próbálkozik. S egyenlőre nehezen bízik újra. De remélem sok olyan emberrel fog találkozni, ki nem él vissza ezzel a próbálkozásával.
Mikor észrevett, gyanakodva emelte rám kis szemét. Nagy macska volt már, és gyönyörű. Kislány, gondolom, mert olyan bájos volt. Azt hittem elszalad, de nem. Elkezdett nyávogni. Én megálltam, lehajoltam, és elkezdtem szólongatni. Cica...gyere ide, nem bánt senki...
S a macska felállt, s elindult felém. Néha megállt, mint aki azon gondolkozik, megéri e a kockázatot. De végül odajött hozzám. Gondoltam megsimogatom a feje búbját. Mást úgy sem fog engedni. De tévedtem. Először oldalra fordult, majd hátára. A hasát szabadon hagyva várta a simogatást. Egy pillanatig ledöbbentem. Ennyire hozzá lenne szokva az emberekhez? Ahogy jobban megfigyeltem, miközben simogattam, szeme folyamatosan engem figyelt. Ha egy erősebb zajt hallott, összerándult. Ha megmozdultam, hirtelen felült. Félelem volt benne. Nem tudta magát elengedni, folyamatos készenlétben állt. Bizalmat szavazott nekem, de egy pillanatig sem csökkent ébersége. Tíz perc is eltelt, s akkor rájöttem, hogy egy olyan cicával van dolgom, kinek rossz élményei lehettek, de még nem vesztette el teljesen a bizalmát az emberek felé.
Valahogy számomra hihetetlen volt ez a kombináció. Bizalom és félelem. Törődésre vágyás és menekülés. Ez a cica vágyott a szeretetre, de valaki eljátszotta a bizalmát. De próbálkozik. S egyenlőre nehezen bízik újra. De remélem sok olyan emberrel fog találkozni, ki nem él vissza ezzel a próbálkozásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése