Egy doboz mélye sok mindent rejthet.
Mikor nagyobbacska kislány első ékszerét kapja, s ezt egy ékszeres dobozban őrzi.
Vagy azt a szerelmes levelet, mit attól a fiútól kap, ki által megismeri ezt az érzést, egy levéldoboz mélyére rejti.
Egy zenedoboz fedelét kinyitva muzsika hangja csendül, s e zene dallamára egy pár forog. Ajándék doboz, mely kedves masnival van átkötve, s benne szívből jövő csodát adhatunk annak, kit szeretünk.
Egy elhatározás, hogy elhagyva lakásunkat, új fedél alatt éljük tovább életünket. E költözéshez kellenek a szinte nélkülözhetetlen dobozok. Erősen megpakolva a fiók mélyéről előkerült emlékeinkkel, könyveinkkel és mindennel, mit évek hosszú sora alatt összegyűjtöttünk. Hogy majd új otthonunkba érve ezek a dobozok üressé váljanak. S ezek csak a tárgyak.
Hosszú évek alatt felgyülemlett sérelmek, mely után tüske marad szívünkben. S e tüskék lassan, de biztosan megölnek bennünk szinte minden szép és mély érzelmet. Fájdalmaink s megmaradt érzelmeink eltemetésére ott az a bizonyos „láthatatlan” doboz. Esélyt se adva szívünknek, hogy ezen érzések elengedésével, feldolgozásával még érző, boldog emberré válhassunk, inkább oda erősen bezárjuk. Hogy még magunk se érhessük el. Vajon hány embernek van ilyen doboza?
Műszerekkel mérem, a nagy közömbösséget,
Túlcsordulnak a skálán a kapott eredmények.
Az otthon nevű részen, a panelrengetegben,
Embergépek élnek zavartalan csendben.
A szájukon lakat van, minden ablak zárva.
Kattanásig húzva a szívüknek cipzárja.
Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják,
Masnis dobozokba, majd szekrénybe szórják.
Ref.:
Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.
Szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak.
Rozsdás reflexszel még tagadni akarnak.
De kivetkőznek mégis a makacs hallgatásból,
És dobhártyák szakadnak szét az ordítástól.
Egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.
Mossuk le hipóval, marjon le a csontig.
Mossuk le hipóval, súroljuk még addig,
Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem.
A sebek behegednek és kicsorbul a késem.
Túlcsordulnak a skálán a kapott eredmények.
Az otthon nevű részen, a panelrengetegben,
Embergépek élnek zavartalan csendben.
A szájukon lakat van, minden ablak zárva.
Kattanásig húzva a szívüknek cipzárja.
Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják,
Masnis dobozokba, majd szekrénybe szórják.
Ref.:
Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.
Szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak.
Rozsdás reflexszel még tagadni akarnak.
De kivetkőznek mégis a makacs hallgatásból,
És dobhártyák szakadnak szét az ordítástól.
Egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.
Mossuk le hipóval, marjon le a csontig.
Mossuk le hipóval, súroljuk még addig,
Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem.
A sebek behegednek és kicsorbul a késem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése