Egyik reggel vékony kis kabátját, kissé nyitott cipőjét felvéve indult szokásos útjára, a tőlük nem messze lévő boltba. Öt perc se az út, de a hideg, fagyos időt érezve, tudta, hogy a tervbe vett utazásához jobban fel kell öltöznie. Miután megvásárolt mindent, mit szeretett volna, a boltból kilépve sietősre vette útját, hogy minél hamarabb hazaérjen. Otthon szekrényét kinyitva egy melegebb kabátot vett elő, és egy zárt cipőt. Talán elég lesz, gondolta magában.
Vonattal kell utaznia, messzi fővárosba. A hideghez még nem hozzászokva, - mely csupán csak pár napja okoz kellemetlen meglepetést annak, ki nem számít rá – még így is fázósan húzza össze melegebb kabátját. Kezeit dörzsöli, s megállapítja, hogy hiába van még csak őszi hónap, már a kesztyűt is elviselné. A vonatra fellépve érzi a jóleső meleget. Kényelmesen elhelyezkedve az ülésen, még el is bóbiskol az út alatt. Hiába, korán kelt, s az utazás amúgy is mindig kifárasztja.
Már előre tudja, hogy a vonatról leszállva, bármennyire is fel van öltözve, nagyon fázni fog. Az állomásra érve az emberek ráérősen - talán nem fűlik foguk a hidegre való kimenéshez – hagyják el a vonatot. Utána sietősre véve lépteiket ürül ki pillanatok alatt a peron. A lépcsőn lesétálva, a metró bejárata környékén hatalmas tömeg siet dolgára.
Kezeit zsebre téve, kabátjának gallérját felhajtva próbál elbújni a hideg levegő elől. Már éppen megsajnálva magát, hogy miért kell ennyire fáznia, meglát két férfit feküdni a betonon. Kartondoboz, és használt ruha az ágyuk, és rongyos paplan a takarójuk. Arcuk kipirosodva, kezükben üveg. Nagyon úgy tűnve, hogy az éjszakát a szabadban töltötték.
Ekkor magára néz. Tiszta, jó meleg kabátjára, meleg cipőjére és elszégyelli magát. De nem azért, mert neki van hol aludnia, van mit felvennie, hanem azért, mert így is panaszkodik. Pedig hamar eléri célját, és útja végeztével van hova hazatérnie. A jó meleg lakásba. S már nem is fázik annyira…..
Vonattal kell utaznia, messzi fővárosba. A hideghez még nem hozzászokva, - mely csupán csak pár napja okoz kellemetlen meglepetést annak, ki nem számít rá – még így is fázósan húzza össze melegebb kabátját. Kezeit dörzsöli, s megállapítja, hogy hiába van még csak őszi hónap, már a kesztyűt is elviselné. A vonatra fellépve érzi a jóleső meleget. Kényelmesen elhelyezkedve az ülésen, még el is bóbiskol az út alatt. Hiába, korán kelt, s az utazás amúgy is mindig kifárasztja.
Már előre tudja, hogy a vonatról leszállva, bármennyire is fel van öltözve, nagyon fázni fog. Az állomásra érve az emberek ráérősen - talán nem fűlik foguk a hidegre való kimenéshez – hagyják el a vonatot. Utána sietősre véve lépteiket ürül ki pillanatok alatt a peron. A lépcsőn lesétálva, a metró bejárata környékén hatalmas tömeg siet dolgára.
Kezeit zsebre téve, kabátjának gallérját felhajtva próbál elbújni a hideg levegő elől. Már éppen megsajnálva magát, hogy miért kell ennyire fáznia, meglát két férfit feküdni a betonon. Kartondoboz, és használt ruha az ágyuk, és rongyos paplan a takarójuk. Arcuk kipirosodva, kezükben üveg. Nagyon úgy tűnve, hogy az éjszakát a szabadban töltötték.
Ekkor magára néz. Tiszta, jó meleg kabátjára, meleg cipőjére és elszégyelli magát. De nem azért, mert neki van hol aludnia, van mit felvennie, hanem azért, mert így is panaszkodik. Pedig hamar eléri célját, és útja végeztével van hova hazatérnie. A jó meleg lakásba. S már nem is fázik annyira…..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése