Belenéz a tükörbe. Keresi a mosolyt, mely mindig jellemző volt arcára. Nem látja. A szeme körül a karikák és a ráncok, melyek most jobban kirajzolódnak, egy kialvatlan, fáradt ember vonásait mutatja. Nem hagyják nyugodni a gyötrő gondolatok. Azok, melyek a napokban férkőztek elméjébe. Maga se tudja miért, de a magány kezd úrrá lenni rajta. Hogy nem kell senkinek, s már nem fontos, hogy mit tesz. Hogy mi az, mi ezeket az érzéseket kiváltja?
Dolgos élete volt. Az elmúlt negyven év munkával, társasági élettel és a családjával való törődéssel telt. Megbecsült ember volt ő, szakmája nagyja. A könyvek birodalmában otthon érezte magát. A tudása sok embernek adott segítséget, s túl ezen, lélekben is támaszt nyújtott az arra rászorulónak. Gyermekei már kirepültek a családi fészekből, s a férje pár hónapja eltávozott az élők sorából. Nem volt felhőtlen kapcsolat, mi kettőjük között volt, de ha már nincs valaki, akkor tud igazán hiányozni.
Pár hete elérte azt a bizonyos kort, mikor munkakörét fiatalabb tölti be. Csodás búcsúztatója volt, könnyes, megható. Szép ajándékot kapott ő, a kollégák igazán kitettek magukért. Ígéretek szálltak, Marika, bármikor szívesen látunk. Mi is keresünk téged, számíthatsz ránk. Ez volt, ki tudja már mikor, oly sok időnek tűnik. Párszor elsétált arra, s leült a vendégeknek fenn tartott fotelbe, s figyelte az utódját. Talpraesett fiatalasszony, ki már otthonosan mozgott a pult mögött.
Most egyedül, magányosan éldegél lakásában, s hiányzik minden, mi eddig éltette. Nem találja helyét, s érzi, hogy valamit tennie kell. Ekkor megszólal nála a telefon. Egyik volt kollégája az, ki pár szóval meséli el az ott történteket. A drága ruhatárosunk meghalt az éjjel. Nagy a szomorúság, hisz tudod, mennyire szerettük. Majd kis emlékezés és élmények felidézése után így szól kollégája. Ha tudsz valakit, ki szívesen vállalná az ő munkakörét, szívesen fogadnánk javaslatodat. Titkon remélve, hogy azt a választ kapja, mi aztán el is hangzik.
Marika arcán remény csillan, s egy pillanatig sem gondolkodik. Én szívesen vállalnám, az időmből kitelik. Hisz hiányoznak az olvasók, hiányzik a könyvtár hangulata. A könyvek illata. A könyvtárosi munka az már legyen a fiatal nemzedéké, de az emberekkel szívesen elbeszélgetek. Hisz arra mindig szükség van, tudom. S a magány érzése elillanni látszik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése