A kutya

Tizenhét éves lány. Hosszú barna hajú, kecses, vékony alkat. Mondták is neki sokszor. Anita, miért nem eszel többet? De ő csak mosolygott, s gondolta magában. Miért enne, hisz így érzi jól magát. Vékonyan.

Reggel, mikor felébredt, első útja a fürdőbe vezetett. Számára nagyon fontos volt az ápolt fog. Miközben mosta őket, mely jó sok percig is eltartott, fel-alá sétálgatott a lakásban. Először a család furcsán nézett rá. Kérdésükre a válasz egyszerű volt. Így nem unalmas. S csak mosta rendületlenül tovább.

A másik lényeges kérdés a haj volt. Több percet töltött azzal, hogy tincsei úgy álljanak, ahogy kell. S ha úgy érezte, megfelel önmagának, akkor kilépett az ajtón. Más ember véleménye nem igen számított. Ha magának nem tetszett, mondhattak neki bármit.

Okos volt, csinos, talpraesett és szorgalmas. Csupa olyan adottsággal volt megáldva, mely igazán boldoggá tehette volna. De a szerelemben, úgy érezte nincs szerencséje. Volt barátja sok, de igaz szerelem egy sem. Úgy gondolta, hogy ezt az érzést még nem is ismeri. Barátnője mondta neki mindig. Mert még nem találtad meg az igazit. Majd tudni fogod.

Anita ilyenkor elmosolyodott. Barátnője nagy fiúfaló hírében állt. Fellángolások követték egymást életében, melyek igen hamar kihűltek. Legalább havonta egyszer ezt hallotta tőle.

Nita! Szerelmes vagyok. Igazán szerelmes.

Nitának csak ő hívta, ez az ő kiváltsága volt. Anyjának - ha valamiért mérges volt rá – Anita volt. Nyomatékosan kiejtve a nevét. Ilyen megszólítás szerencsére túl sok nem akadt, így az Ani becenév volt a megszokott. Kicsi kora óta erre a névre hallgatott.

Volt egy kishúga, Ella. Cserfes kislány volt, s nagy állatbarát. Még a hatot se töltötte be, de gondolatban már egy egész állatkertje volt. Anyja a hörcsögig volt hajlandó elmenni, hisz panelba más állat nem igen való. A kívánságok jöttek, mentek, de egy sosem múlt. Imádta a kutyákat, a kistermetű szőrmókokat. Esténként, mikor a család nyugovóra tért, plüss kutyájáért nyúlt, s így beszélt hozzá. Bárcsak életre kelnél, gondoználak, ölelnélek, s mindennap levinnélek. De a plüsskutya csak nézett, mozdulatlan szemeivel.

Anita nem értette, honnan a kislányban ez az állatszeretet. Se apja, se anyja nem állatbarát. S ő sem rajongott értük. Emlékeiben élt egy éjszaka. Tizenéves volt. Hazafelé tartott egy késő délután, tél volt. Egy kutya állt az utcájuk sarkán, fekete volt s számára félelmetes. Egyszer csak előtte termett. Lábait a vállaira téve nézett a szemébe. Ma már tudja, ez nem volt morcos gesztus, de akkor a vér is meghűlt benne.

Volt egy fiú, ki a lakótelepükön lakott. A panelházak sokaságában, egy forró, nyári délután vette őt észre. Anita éppen kedvenc könyvét olvasta játszóterük egyik rendkívül kényelmetlen padján, mikor is kutyaugatásra lett figyelmes. Oldalra pillantva egy fehér szőrmókot pillantott meg, ahogy nálánál egy sokkal nagyobb kutyát hergelt. A lány gondolta is, te sem tudod, kivel kezdesz. S ekkor megpillantotta a kiskutya gazdáját. Fiatal fiú volt, huszonéves. Kicsit idősebb, mint a baráti köre. Ki nevetve a kutyák hatalmi harcán, de azért élénken figyelve, álldogált tovább. Mintha néha felé is pillantott volna, de a lány ebben nem volt biztos. Talán akarta, hogy így legyen.

De a pillanat hamar elszállt, s a kutyás fiú határozott szavakkal, s mozdulatokkal adta tudtára apró állatának, hogy vége van a sétának, túl messzire ment. S a kiskutya megadóan követte gazdáját, hisz túl sokat nem tehetett. A fiú győzött, hisz a póráz, mely a kiskutya nyakán díszelgett, túl sok irányt nem kínált fel neki.

Anita este, mikor lefekvéshez készülődött, eltűnődött. Neki állata sosem volt. Nem is vágyott rá különösebben. A fiú viszont tetszett neki, de fogalma sem volt hol lakik, hol tanul, s egyáltalán ki ő. Azt meg végképp nem tudta, hogy ismerkedhetne meg vele. Őrá gondolva aludt el.

Másnap reggel kishúga sírására ébredt. A szoba, hol aludt, nem volt messze a testvérétől. Pár pillanattal később megnyugodva hallotta meg édesanyja vigasztaló hangját. Így szemét újra lecsukva próbált még egy kicsit visszaaludni. De fülébe ily szavak jutottak el, így szemei újból felpattantak.  

Kutyát akarok, anya kutyát akarok. A lány e szavakra rögtön válaszolt is gondolatban. Persze. Szőrösek, hangosak és mindig figyelmet akarnak. Még csak ez hiányzik, de belül tudta, hogy anyja meggyőzhető lesz. Ekkor a fiú jutott eszébe. Neki van kutyája, s szemmel láthatóan nagyon szereti őt. Hát ez sem egy közös érdeklődési pont, gondolta.

A következő napokban nem látta, pedig azon a kényelmetlen padon, már a második könyvét olvasta. Így a vonzalom érzése szép lassan elhalványult, s már csak a szerző története maradt. Mikor már úgy érezte, hogy ezen a napon elegendő, gondolatait maximálisan lekötő sorokat olvasott, összecsukva könyvét indult haza.

S ekkor kutyaugatást hallott a lakásból. Na, megjött az új jövevény. Az apró, fehér bundás állattól alig tudott bemenni szobájába. Belenézve a kutya szemeibe, már gondolatban pörölt is vele. Rám aztán ne számíts, nem kelek azért korán, hogy téged levigyelek. Arra ott a kishúgom. A kutya mintha megérezte volna zsörtölődését, kissé visszakozott.

Titkon viszont nem hagyta magát. Ekképp gondolkodott. Ha egyszer családtag, olyan nincs, hogy valaki ne szeresse. Először is elfoglalta helyét a lakásban. Ráér a szelídítésre később is. Miután meghódította Ella szívét, mely, valljuk be, nem volt nehéz, a család többi tagja után nézett.

A kutyának időbe telt, de kivívta Anita szeretetét is. Hízelgések, hatalmas szemek és minden, mi egy kutyát szeretetteljessé teszi. S Anita megszerette a kisállatot. Ő maga szőrmóknak nevezte el. Levinni még nem vitte, de a négy fal között sokat foglalkozott vele.

Míg egyik reggel, mikor nem tudott aludni, a póráz a kutya nyakára került. S a következő pillanatban már a ház előtt sétáltak mindketten. Álmosan, de a friss levegőtől szép lassan felélénkülve. S ekkor egy ismerős kutyát fedezett fel a szomszédos panelház előtt. A bátor, bár kissé merész kiskutya, a huszonéves gazdájával sétált. Mivel a két kutya rögtön szimpátiát érzett egymás iránt, így túl sok választás nem akadt. A fiú és a lány pár perccel később már egymás mellett álldogált. Köszönés hangzott el, majd udvarias kérdések.

A kutyák önfeledt játéka mosolyra késztette őket. Idilli volt a hangulat. Korai óra lévén, csendesség volt a lakótelepen. A lány egy pillanatig a hajára gondolt. Vajon a tincsek jól állnak? De hamar el is feledte. Most valahogy nem volt fontos. Volt valami a fiúban, mit eddig még nem tapasztalt.

A fiú, ahogy Anita felé fordult, ahogy hozzá szólt, minden pillanatban csak a lányra figyelt. Neki intézte szavait, s a választ hallgatva mindig a lány szemét kereste. Figyelt rá. S a lány ekkor döbbent rá arra, hogy mi volt a baj az eddigi kapcsolataival. Azokat a fiúkat csak a szépsége, nádszál vékony alakja érdekelte. Nem emlékezett ilyen mély pillantásokra. Arra, hogy bárki is így a szemébe nézzen. Se arra, hogy valaki igazán figyelt volna arra, amit mond.

Hirtelen hálát kezdett érezni a húga iránt, ki kikönyörögte a kiskutyát. Az anyja iránt, ki engedett a kislánynak.

S ekkor lenézett a szőrmókra. Arra a szeleburdi, folyamatosan szaladgáló kisállatra. Neki két dolgot köszönhetett. Hogy meg tanult szeretni és gondozni egy állatot. S azt, hogyha nincs ő, akkor nem biztos, hogy a fiúval beszédbe elegyedtek volna. S akkor nem biztos, hogy rájött volna arra, hogy nem biztos, hogy benne van a hiba.

A barátnőjének igaza volt. Tud szerelmes lenni, csak meg kell találni az igazit.

Ekkor a fiúra nézett. Lehet, hogy már meg is találta? Majd az idő eldönti. A fontos az, hogy most jól érezze magát.