Kórház

Hosszú folyosók, kötszer és fertőtlenítő szaga. Régi, sivár kórtermek vagy szép, barátságos szobák. Az emberek szemében a hazavágyás és magány érzése.

Gyermekek osztálya, mely játékokkal teli. Hol síró, hol nevető apró szemek, szülök aggódó pillantása, gyengéd ölelése, vigasztalása.

Szülészet, hol fájdalom és öröm keveredik. Új élet jötte, kinek érkezése boldog könnyeket csal mindenki szemébe. Csecsemők sírása, s újdonsült anyukák odaadó pillantása.

Műtét előtti feszült várakozások, szobatársak közötti (egymásrautaltság) szükség kapcsolatok.

Kora hajnali ébresztések, látogatók utáni sóvárgások.

Osztályok, hol a betegekre minden pillanatban „odafigyelés” vár, hol élet és halál viaskodik egymással.

De ami nélkül ez nem működhetne, az az orvosok és nővérek elhivatottsága, hisz ki kórházba kerül, csak őrájuk számíthat.

Voltam már bent én is, és látogattam szeretteimet is.

Mindenhol segítőkész orvosokkal és nővérekkel találkoztam. Becsülöm bennük azt az általam olyannyira csodált türelmet és odaadást, ahogy naponta a sokadig emberrel is ugyanúgy foglalkoznak.

Nyilván nekik is vannak rossz napjaik, hisz emberek. Mikor kicsit türelmetlenebbek, s nehezebben végzik a dolgukat. Hisz naponta tapasztalnak szenvedést és félelmeket. De a segítség mindig ott van.


Biztos vannak, kik másképp látják. Vannak rossz tapasztalataik, negatív élményeik.

Nekem apró bosszúságokon kívül nem volt más, ami akár fakadhatott az én türelmetlenségemből, és nyugtalanságomból is.
Így látom a kórházat, és így éltem meg.

‎