Hajas baba

Kicsi korából erre az egy szülinapra emlékezett. Hajas babát kapott, szépet, göndört. Apró volt, de bájos. Barátnőinek már régóta voltak hajas babái, neki még sosem. Hétéves lehetett, mert az iskolát már várta izgatottan. Szülei köszöntéséről, gyertyáról és édes ízről nincs emlékképe. Talán nem volt torta, talán hamar véget ért, de az izgalom, az megmaradt benne. Babával a kezében rohant le a lépcsőn, szélsebesen szedve lábait, hogy más is lássa, amit kapott. Csillogó szemmel tartotta kezében, s várta ugyanazt az örömet mindenki szemében, mit ő is érzett.
Lent a ház előtt, a pokrócon ült már a kis társaság. Három barátnő, kikkel jó barátságban volt. Előttük babaház, apró bútorok és ruhák. Ismerős látvány, hisz mindennap így játszottak ők, közösen. De most nem figyeltek rá. Az egyik kislány kezét figyelték feszülten. Majd síró, rekedtes hangot hallott, s a lányok kacarásztak. Végre ő is meglátta, mi az, amit csodáltak. Egy legalább kétszer akkora baba volt a kislány kezében, mint az övé. Új, hisz eddig még sosem látta. A kislány felültette, majd elfektette, és a baba sírt. Ő is száját tátotta, és csodálta.
Közben kezében az apró babát szorongatta. Valahogy már nem érzett késztetést, hogy megmutassa. Hisz a másiknak nyomába se léphetett. Az öröm szép lassan elszállt, s vele együtt az izgalom is. Már éppen fordult volna vissza, hogy felvigye, mikor az egyik barátnője így szólt.
Mutasd a babád, de szép. Gyönyörű a haja, és a ruhája. Most kaptad? Megfésülhetem?
S ő lassan felemelte, és megmutatta a kislányoknak. Kik ugyanúgy csodálták, ahogy a másikat az előbb. Hisz mindkettő bájos volt, és mindegyiknek megvolt a maga szépsége. S végre önfeledt játékba kezdhettek.