Többször sírt. Akkor is, ha csak kicsit fájt neki valami, s akkor is, ha lélekben nagyon szenvedett. Úgy érezte, neki ez könnyebbség. Mintha valamit elengedne általa, hogy a könnyeivel a fájdalom is elhagyná testét. Ez persze a problémáját nem oldotta meg, de tisztább fejjel tudott gondolkodni.
Régi történés, sok-sok évvel ezelőtt. Általános iskola, ötödikes osztály. Akkor még volt délutáni oktatás, hamar sötétedett, a folyosó hosszú volt, és üres, hisz javában fojt az óra. Az iskolával szemben volt egy templom, ilyenkor sötétben félelmetesen magasodott tornya, ahogy az utcai lámpák megvilágították. Nem szeretett ránézni, ilyen késői órán.
Nem volt szófogadatlan lány, jobban félt a tanároktól, mint sem, hogy ne engedelmeskedjen. Akkor is feszülten figyelt, de valami elvonta figyelmét. A lányok, kik mögötte ültek, sugdolóztak. Nem hallott semmit, de valahogy úgy érezte, róla folyik a társalgás. Önkéntelenül is megfordult, hisz nagyon nem szerette, ha háta mögött kibeszélik. Mikor ránézett a lányokra, tudta, hogy jól gondolta. A mosolygásuk, majd kuncogásuk elárulta őket. Nem bírva tovább, így szólt. Mégis, mi az, amin nevettek? S érezte gyomrában a feszültséget. A tanár éppen abban a pillanatban nézett rá. Kovács! Mit képzelsz, hol ülsz? Netán moziban? Érezte, hogy az arca vörös lesz, s a kuncogás, mit a lányok felől hallott, most mintha hangosabb lett volna. Kinevették.
Ekkor a tanár kiküldte őt az osztályteremből, életében először. Ki az üres folyósóra, a kísérteties templomtorony társaságába. Majd becsukva mögötte az ajtót, folytatta az órát. A lány meredten állt, legszívesebben elindult volna az aula felé, hol a portás néni olvasta mindig kedvenc könyvét. De nem mert elmozdulni, mert félt, ha a tanár kijön, és nem látja itt, abból is baj lesz. Azt kívánta, bárcsak rosszalkodna még valaki, hogy kinyíljon valamelyik osztály ajtaja, s legyen rabtársa. Még soha nem akart ennyire valamit, hogy megtörténjen. Mert félt. Nem tudta megmagyarázni miért, de rettegett. Ekkor érezte, hogy könny szökik a szemébe, s elkezdett sírni. Szinte némán, hogy senki meg ne hallja, engedte ki magából a feszültséget. Mikor már úgy érezte, hogy eléggé megnyugodott, erőt véve magán nézett körül a folyósón. S akkor vette észre a folyosó végén a portás nénit, ki közeledett felé. Odaérve hozzá, így szólt a lányhoz. Ismerlek téged Marika! Nem vagy te rossz gyerek! Nem tudom, mit vétettél, hogy kiküldtek a teremből, de azt látom, hogy nagyon megviselt. Szeretnéd, ha itt maradnék veled?
A lány arcán először csodálkozás, majd megkönnyebbülés látszott. A portás néni hangja nyugtatólag hatott rá. Honnan tetszett tudni, hogy itt vagyok a folyosón? Kérdezte tőle. Igazából nem tudom aranyom, egyszerűen csak éreztem, hogy jönnöm kell. Biztos nagyon erősen akartad, hogy valaki segítsen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése