Csiga

Forró nyári délután volt. Nórika anyukája ölében üldögélt a kertben. Éppen az aznapi élményeket mesélte nagy lelkesen az oviról. Kiscsoportos volt, nagyon szeretett oda járni. Az óvónénik is kedvelték őt, hisz egy jókedvű, cserfes kislány volt.
Egy mondókát tanultam az oviban. Mondta anyukájának. A csigáról. Énekeltünk neki, hogy jöjjön ki a házából. S elkezdte mondani. Olyan lelkesen és aranyosan, hogy anyukája elmosolyodott. Nagyon ügyes vagy. Ha most nem lenne ilyen szárazság, akkor most elmondhatnád a csigáknak is.
Miért anya? Most hol vannak a csigák?
Ők most elbújtak, egy biztonságos, rejtett zugot keresve maguknak a szárazság elől. Akkor jönnek elő, ha újból nedves lesz a talaj.
És az mikor lesz anya? Mert addig gyakorolok.
Jól van, de most irány uzsonnázni. A kislány minden este kémlelte az eget, s várta a felhőket. Úgy aludt el, hogy a mondókát mondta magában. Anyukája türelemre intette. Megvan a természet rendje. Ha itt van az idő, esni fog az eső. Se előbb, se később. Jó pár nap eltelt, de a meleg nem csillapodott. Hétvége volt, vasárnap.

Este mikor lefeküdt, még egyszer biztonság kedvéért elmondta a mondókát, ne hogy elfelejtse. Éppen elaludt, mikor is dörrent egyet az ég. Hatalmas vihar kerekedett, s sok eső esett az éjszaka folyamán. Reggelre már teljesen kitisztult az ég. A kislány az egész viharból semmit nem érzékelt. Mikor felkelt, s anyukája segítségével elkészülődött, kiszaladt az udvarra, hogy anyukáját ott várja meg.
Az anya, mikor készen volt az útra, kilépett ő is a teraszra. S a kislány énekére lett figyelmes. Ott állt az udvar közepén, körülötte csigák sokasága. S énekelt. A mondókát, mit annyira gyakorolt. Hatalmas komolysággal, s olyan lelkesen, hogy anyukája szemében bizony megjelent egy apró könnycsepp.