A változás

Van olyan ember, ki szereti a változásokat.
Van, ki nehezen viseli, főképp, ha a napjait a biztonság érzése uralja.

Ez a nap más, mint a többi…
Az otthon falai között a történések ugyanúgy zajlanak. A férj halk, szinte suttogó „jó reggelt” köszöntése, és a kezében lévő kávé illata ébreszti Emmát álmából. Szemeit kinyitva, szája mosolyra húzódik. Kezét férje arcára téve, a biztonság érzése és a szeretet, ami a szívében van. Azonban az idilli pillanatokra árnyék vetül. Hamar, túl hamar. Legalább ezt a rövid időt hagyta volna meg neki a feltörő, szomorú gondolat…

Munkahelyén változások zajlanak. A régi, megszokott hétköznapok - melyek néha már unalomba csaptak át - mára már nincsenek. Helyette új és új helyzetek megoldása tölti ki a napokat.
Az emberek, kik őt körülveszik, már régóta részesei a hétköznapjainak.
Mindig mondta… Szerencsés ember vagyok. Az emberekkel - kikkel konfliktus alig - békességben és nyugalomban tölti el a pillanatokat…
S ezek a kapcsolatok most elszakadnak…

Beérve munkahelyére a megszokott köszönés elmarad. Az útvonal, melyet naponta végigjárt, mára már módosult. Helységek állnak üresen, melybe ajtót nyitni felesleges, hiszen választ nem kapna. Emberek - kikkel hosszú éveket töltött el viszonylag biztonságban - már másik épület ajtaját nyitják majd nap, mint nap. S a változás nem áll meg…

S már most hiányoznak a régi, megszokott, már-már unalomba átcsapó hétköznapok…

Bocsánatkérés

Sokféle olvasó létezik. Van, kinél a könyvek kölcsönzési határideje szent. Van, ki már egynapos késésnél is sűrű bocsánatkérések közepette adja át a visszahozott könyvet. Van, ki egyszerűen csak elfeledkezik róla…

Terike, a könyvtáros eddig sokféle olvasóval találkozott, hiszen már hosszú évek óta vezetgeti ezt a kis könyvtárat. Sosem volt túl szigorú, mindig hagyott időt az olvasóknak. Biztosan nem volt ideje még elolvasni… Vagy elfeledte, de már készül is a könyvtárba… Van azonban, mikor nincs mit tenni. Fel kell szólítani. Főleg, ha a késésben lévő könyvet másik olvasó is szeretné elolvasni….
Fiatal hang veszi fel a telefont. Már a könyvtár szó hallatán megváltozik hangszíne. Sűrű bocsánatkérések közepette tesz ígéretet, hogy a könyvet azonnal visszahozza. Terikének, a könyvtárosnak szinte meg sem kell szólalnia.
Pár órával később egy fiatal lány lép be a könyvtár ajtaján. Kezében egy könyvet szorongat. Késésben vagyok…mondja. A könyvtáros rámosolyog, hogy nincs semmi baj. Majd automatikusan végiglapozza a könyvet, melyből egy kis papír hull ki. Rajta a következő mondattal. „Elnézést, hogy késve hoztam vissza a könyvet. Nekem nagyon tetszett, remélem önnek is fog”. A könyvtáros kérdő tekintettel néz a lányra, ki így szól. Ezt a kis bocsánatkérést annak az olvasónak szántam, ki ezt a könyvet már nagyon várta, megkérhetném, hogy benne hagyja? S a könyvtáros elmosolyodik. Természetesen, majd elrejtem a sorok között. S közben azon gondolkodik, hogy, amióta ezt a kis könyvtárat vezeti, ilyet még sosem tapasztalt. Kedves gesztus, mely kis apróságnak tűnik, de mégis nagyon-nagy dolog. Egy csöpp figyelmesség ebben a rohanó világban…

Gondoskodás

Klárinak lételeme a gondoskodás. Ilyenkor igazán boldog.
Mikor a lányai még kicsik voltak, szinte leste kívánságaikat. Örömmel elkészített finomságokkal kínálta őket, s mindig volt olyan pillanat, mikor valamit tett értük (nekik). Mikor betegek voltak, amikor csak tehette, az ágyuk mellé ült. Fogta kezüket, s vizes ruhával törölgette homlokukat. A lázukat sűrűn mérte, s csillapítót adott, ha kellett… Nehezen viselte, ha nem volt velük ezekben a pillanatokban. Ezért mindent elkövetett, hogy ez ne így történjen…

Azóta a lányok felnőttek. De ez a gondoskodás mai napig meg van benne. Ugyan, sok mindenben nincs már szükség a segítségére, hiszen nagy lányok ők, de ha kell, mindig ott van…s mindig becsempész egy kis gondoskodást az életükbe.

A minap lánya hívja, ki már távol él a szülői háztól. Párjával éli a mindennapokat.
„Anyukám! Sajnálom, nem tudok most elmenni hozzátok. Norbi megbetegedett. Lázas és a fejét fájdítja. Adtam neki lázcsillapítót, betakartam, s ahányszor csak tudom, fogom a kezét. Érzem, hogy ez jólesik neki. Nem szívesen hagynám most itt, ilyen állapotban. Mellette maradnék, ha nem baj…”
„Kislányom, a legfontosabb, hogy meggyógyuljon. Vigyázz rá.”
S szemébe könny szökik. Most látja igazán…az ő kicsi lánya felnőtt… S boldogság, mit érez, hiszen saját maga is nagyon jól tudja. Gondoskodni csodás érzés…S ez a gondoskodás a lányában is benne van…

Szilveszter éjszakája

Kis parasztház a falu középen. Idős bácsi lakja. Pár éve, hogy felesége, a falu „Erzsikéje” - ki finom süteményeiről volt híres - eltávozott az élők sorából. Este még puszit adva egymásnak, kéz a kézben aludtak el, s az ő Erzsikéje reggel már nem ébredt fel többé. Az orvos szerint elaludt, békében, amilyen az élete is volt.
Azóta a bácsi kutyájával éli életét a kis házban, gyermekei távol élnek otthonától. Mondták is neki többször, papa, gyere hozzánk lakni, számodra mindig van hely. De a bácsi hajthatatlan volt. Ő ezt a házat már csak akkor hagyja el, ha távozik az élők sorából, hogy imádott Erzsikéjével legyen…
Azóta a kapcsolata a kutyájával még szorosabbá vált. Szinte minden szabad percét az udvaron töltötte, s a kutya követte őt, bárhova is ment. Ilyenkor mesélt neki. Mindenről, mi eszébe jutott. S a kutya nézett rá, mintha értené őt. Mikor már hidegebbre fordult az idő, a bácsi sokszor beengedte a házába. Bár az udvaron is volt a kutya számára egy jó erősen kibélelt kutyaház, s fázni biztosan nem fázott, de az idős ember szervezete már nem bírta a nagy hidegeket. Így a kutya volt, ki ilyenkor betért hozzá. Így éltek ők kettecskén, békességben.
Karácsonykor a „gyerekek”, az unokákkal együtt meglátogatták a bácsit. Finomságokkal, ajándékkal érkeztek, s egy kis vidámságot, szeretetet hoztak az idős ember otthonába. Távozásuk után a házba ismét csendesség költözött.

A bácsi másnap reggel, mikor felébredt, érezte, hogy nem úgy indul a napja, ahogy szokott. Az ágy mintha húzná vissza, mintha valamiféle betegség kínozná. A napja nyűgösen telt, sokszor feküdt el, többször, mint ahogy szokta. A következő napok is erről szóltak. Sokat aludt, a fejét és a torkát fájdította…

Mígnem elérkezett szilveszter napja. Kutyája a délelőtt nagy részét a házban töltötte, de ebéd környéken kikérezkedett. A bácsi így elfeküdt. A betegség még mindig kínozta. Sokáig forgolódott, már sötétedett, mire elaludt. Álmodott. Erzsikéről. Sétáltak, kézen fogva. Hogy hol, mindegy is volt. Vele volt. Csak ez volt a fontos. S egyszer csak Erzsike így szólt. Papuskám, ébredj...
A papa nem akarta őt elengedni, de a környezetbe nem illő, rémisztő hangokat hallott…
Így kinyitotta szemét. Petárdák hangja hallatszott. S nyüszítés…
A bácsi nagy nehezen felkelt. A kutyája az ajtó előtt feküdt, szorosan hozzá simulva, s ijedt tekintettel nyüszített. Ahogy az ajtó nyílt, a következő pillanatban a kutya már szaladt is a lakásba. S a bácsi - magában hálát mondva Erzsikéjének – ölelte át riadt kutyáját…

A legfontosabb, hogy együtt legyenek...

A boltokban a szaloncukrok, karácsonyi díszek látványa szemet gyönyörködtető…
Rózsa - mint háziasszony, és két lánygyermek édesanyja - már a karácsony lázában él. A gondolatait az ajándékok, és sütemények sora uralja. Ugyan van még egy-két hét szentestéig, de ilyenkor a napjai már a készülődésről szólnak. Csodaszép karácsonyt szeretne varázsolni a családjának. Minden cselekedetével örömteli pillanatokat…

Ez a nap is a készülődésről szólt volna…
Reggel, mikor felébredt, elhatározta, hogy ma a munkahelyéről hamarabb tér haza. Ma van az a nap, mikor a plusz óráit lecsússza. A városba készül, egy kis vásárlásra. Lánykáinak szeretne valamit venni, valami apróságot, de szívhez szólót…
A délelőtt mozgalmasan telik, s csak úgy repül az idő. Míg egyszer csak a telefonja csörren. Lilikének, kisebbik lányának a tanító nénije az. Ilyenkor - mint mindig, ha az iskolából keresik - a szíve erősebben megdobban. Csak nincs valami baj…
A tanító néni hangja aggódó. Lilike rosszul van anyuka, hány és a fejét fájdítja. S forró is, már biztosan lázas. Rózsa gondolataiban a karácsony elhalványul. Semmi mást nem érez, csak az aggódást. Így rögtön indul is az iskolába.
A következő napok a gyógyításról szólnak. De a kislány nem lesz jobban, az orvos a kórházba utalja. Anyuka, a kislány ki van száradva, így be kell feküdnie az osztályra. A fertőző osztályra. Rózsa a következő napokat a kislányával tölti. El nem mozdul mellőle, folyamatosan a kezét fogja.
A karácsonyra csak a folyosón lévő feldíszített fa emlékezteti…

Otthon a család összefog. Az apuka, és a nagyobbik lányka fenyőfát vesznek. Tudják, hogy Rózsának mennyire fontos a gondoskodás…
Hogy minden ünnep közül a karácsony az, mit annyira vár…
S azt is tudják, hogy a családja iránti szeretete a legfontosabb a világon…
Így elhatározzák, akárhogy is lesz, a szenteste csodás lesz. Melyet, ha kell, kórházban töltenek el. Hiszen a legfontosabb, hogy együtt legyenek…

Bizonytalanság

A munkaügyi központban komor arcok, fásult emberek. Zoli az egyik széken helyet foglalva vár türelmesen, hogy egy pecsétet kapjon kis könyvébe. Néha ügyintéző hölgyek haladnak el előtte, kezükben fénymásolni való bizonyítvány, több esetben diploma.
Most már az ő bizonyítványának fénymásolata is e központ valamely szekrényben foglalja a helyet…
Mikor bemondják a számát, indul a már ismerős szobába. Változás? Kérdi a hölgy, ki az asztal mögött ül. Nincs. Minden változatlan…
S a hölgy pecsétel…

Zoli csaknem másfél éve munkanélküliként éli az életét. Ezalatt az idő alatt számtalan levelet fogalmazott. Azonban a szerencse eddig elkerülte. Sosem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz elhelyezkednie…
Napról napra egyre fásultabb lett, nehezére vált a pozitív gondolkodás. A bizonytalanság rányomta bélyegét a napjaira.

Ez a nap azonban más. Hazaérve a központból, megnyitva postafiókját fedezi fel, hogy levele érkezett. Egy jelentkezésére. Őt választották. A tanult szakmájában helyezkedhet el.

Jó környezetbe kerülve, becsült meg minden percet. Eltelt egy hónap, majd kettő, s elérkezett a próbaidő vége. S a főnöke így szolt hozzá. Zoli, jó munkaerő vagy, így alkalmazunk, véglegesen. S Zoli úgy érezte, hogy végre révbe ért. Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, a bizonytalanság érzése szép lassan eltűnt az életéből.
Míg egyszer csak híreket hall. Változások lesznek…
A bizonytalanság érzése újból előtör benne. Kolléganője biztatja. Zoli, felesleges idegeskednie. Sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő.
Ez így igaz…
Csak egyvalamit tud. Nem akar még egyszer bizonytalanságban telt éveket…

Karácsonyi kívánság

Most már belátja Tamás, hogy a kislányának nem adja meg azt, amit egy apa adhat.
Mikor még a kis családjával élt, a közös életük utolsó éveiben is alig látta őt, s így, hogy már külön költözött, még ritkábban fogja gyermeke kezét. Az anya az, ki a nap minden percében a gondoskodó. Ő az, ki foglalkozik a lassan hétéves gyermekkel. Dorka okos, csodaszép kislány és már hódítja a kisfiú szíveket.

Dorka, mikor még picurka volt, sokszor aludt el apja karjában. Mikor felfedezte, hogy a két kis lába csodákra képes, jóformán csak a meseolvasás volt az, mi az ágyában tartotta. Apja saját maga által kitalált történetekkel szórakoztatta kislányát. Mikor karácsony közeledett, többek között hóemberekről, rénszarvasokról, Jézuskáról mesélt. Volt egy történet, melyet a kislány sokkal jobban szeretett, mint a többit. Egy kislányról szólt, ki segített az anyukájának sütni. Mézeskalács sütiket, fenyőfásat, csillagosat…
A kislány imádta ezeket a pillanatokat, csak úgy itta apja minden szavát. Akkor még Tamás is többször volt otthon, része volt a kis családja életének. Aztán ahogy a kislány cseperedett, egyre kevesebbszer tudhatta maga mellett apját. Az állandó megfelelni akarás a munkahely elvárásainak, rányomta bélyegét a családra. Úgy ment tönkre a kis család élete, hogy az apa jóformán semmit nem vett észre belőle. Pedig sokszor hallotta felesége aggódó szavát. Tamás, tudnod kell nemet mondani. A lányod hamar felnő, s te már most sem vagy része a mindennapjainak. Ezt nem fogod tudni bepótolni. Tudod, hogy nem vágyunk sokra, csak hogy velünk légy…
De nem hallgatott rá. Már csaknem két éve nem része az életüknek. Vasárnapi apukává vált, ki sosem akart lenni. Magáénak tudhat egy biztosnak tűnő munkahelyet, hol időközben jelentős pozíciót vívott ki magának. S elveszített egy családot…

Advent időszaka van, már túl van a város az első gyertyagyújtáson. Tamást üzleti ügye a városba szólítja. Csodálkozva veszi észre a feldíszített főutcát, az árusok sorát, és a nagy karácsonyfát. A színpadon gyerekek gyülekeznek. Pár perc múlva énekszó teszi még színesebbé az adventi hangulatot. Majd egy női hang hallatszik, ki így szól a nézőközönséghez. A következő percekben a gyerekek saját műveit hallhatják, verseket, kívánságokat és apró meséket. Majd gyerekhang szól, ki mesélni kezd. Mit szeretnék karácsonyra? A hangra Tamás felkapja a fejét. A lánya az, Dorka.
„Él valahol egy kislány, Boróka, anyukával kettecskén. Az anyuka - mikor közeledik a karácsony – Borókának hóemberről, rénszarvasról és Jézuskáról is mesél. De van egy mese, melyet Boróka sokkal jobban szeret mindegyiknél. Mely történetben egy kis család készül a karácsonyra. A házuk udvarán sárgarépa orral hóember áll, kit az apuka a kislányával közösen épített. Ebben a családban az anyuka a kislányával mézes sütit süt, fenyőfásat, csillagosat, miközben az apuka a fenyőfát díszíti. Majd szenteste a kis család a karácsonyfa előtt áll, szeretetben és békességben”.
Én ilyen családot szeretnék karácsonyra…
Dorka hangja - miközben olvassa ezeket a sorokat - sírossá válik. Tamás szívében minden szó egy vészcsengő. Visszagondol az elmúlt évekre, s szeme Dorka pillantását keresi. De a kislány másfelé tekint. Tamás követi tekintetét, s a tömegben az anyukát pillantja meg. Melyen nem csodálkozik… Az anyuka része Dorka életének, Tamás már nem…
Nagy szomorúság, mit érez. Most kell változtatnia az életén, amíg még nem késő. A kislányának még hiányzik, még vágyik apja ölelésére. Itt az idő, hogy helyrehozza az elszalasztott éveket…

A látszat barátság

Ági és nővére jó testvérek voltak. Ritkán veszekedtek, ha kellett, vigasztalták egymást és számíthattak egymásra a nehezebb pillanatokban is. Azonban a négy év korkülönbség miatt nem sűrűn töltötték együtt szabadidejüket, mert más-más baráti kőrhöz tartoztak.
Ági életébe - mikor a tizenhatot betöltötte - újabb barátnő érkezett. Anna népszerű lány volt, kinek kegyeiért versengett a lányok többsége. Ágit valamiért jobban kitüntette figyelmével, kedves volt hozzá, s hívta is sokszor. Néha vásárolni, vagy hétvégenként bulizni. Ági nővére egyszer volt velük, de Anna viselkedése egyértelművé tette. Nem vágyik a társaságára…
Már jó pár hete tartott a barátságuk, mikor is egy szombati nap, éjszakai szórakozóhelyre készülődtek, kettecskén. Anna így szólt a lányhoz. Nagyon klassz hely, meglátod, de csak te gyere ám, a nővéred el ne hozd. Ági ugyan kicsit megdöbbent barátnője mondatán, de mivel tudta, hogy nővére úgysem jönne velük, így hamar túllépett rajta. Pedig ha jobban elgondolkodott volna rajta…talán másképp alakul az estéje.

Ági izgatottan várta az estét, s a lázas készülődésben alig vette észre nővére bánattól ittas arcát. A csendességre figyelt fel, mely szokatlan volt ebben a lányszobában. Mi a baj? Szólt nővéréhez. Ki csak annyit mondott. A kedvemmel van a baj, ki kellene mozdulnom itthonról. Senki nem ér rá…mehetnék veletek? Áginak eszébe jutott Anna jelentőségteljes arca, s a mondat, mely elhagyta száját „de csak te gyere ám, a nővéred el ne hozd”. Anna csak engem hívott, sajnálom, veled nem akar…s már meg is bánta, hogy kimondta. Nővére nem szólt semmit, csak a megdöbbent pillantása volt az, mely sejtetett valamicskét a benne lejátszódó érzelmekről. Ági érezte, hogy a hangulatának vége. Ugyan elindult, nagy lelkiismeret furdalással a szívében, azonban a szórakozás nem tartott sokáig. Elmondta Annának a történteket, ki csak nevetett, s nem értette, mi az, ami Ági szívét nyomja. Így Ági hazaindult, sokkal korábban, mint tervezte. A nővére azonban már aludt, így várnia kellett reggelig a bocsánatkéréssel. Tudta, hogy hibát követett el. Hiszen a nővére segítséget kért. S ő – hogy egy „látszat” barátságot megtartson – inkább őt dobta félre.

Emlékezés...

A feje tetején már fiatal korától kopaszodott, s a bajusz sosem hiányzott arcáról. Anna emlékeiben nem él bensőséges apa - lánya kapcsolat. Nem tudja, az apa hol volt, miközben ő cseperedett. Emlékeiben csak egy-két öröm szikra él. Apuci, nézd meg milyen hamar kiolvastam. Tudom, nem hosszú, de gyors voltam. Lehet a felére sem emlékezett, de büszke volt. S az apa ránézett. Talán mosolygott is. Legalábbis Anna úgy látta…
Anna nagyon szerette a sakkot, de szinte sosem nyert. Mikor kisebb volt, édesapja egyszer játszott vele. Boldog volt, izgatottan várta, hogy lépjen. Sakk-mattra készült, s büszke volt. Végre nyerésre állt. Izgatottan lépett, és várta a dicséretet. De az nem jött. Édesapja keze lendült, s a bábuk a földön landoltak…
Mikor Annának gyermekei születtek – lányok - az apa megváltozott. Mintha pótolni akarná az elmulasztott éveket. A kicsinyek az ujjaik köré csavarták, szinte mindent tehettek vele. Volt ő teherhordó, egyszerre két gyermek csimpaszkodott a hátán. Volt ő kiskutya, csak ugatnia kellett, s a lányok kacagtak. S Anna boldogsággal figyelte őket, sosem látta apját ilyennek. Volt, mikor a ház ablakán kinézett, s az apa, régi, de erős biciklijén hozta a krumplit, hálósat, sokat. Ez a kép mai napig megmaradt az emlékeiben. Ahogy az is, mikor az egyik kicsi lány beteg volt, s apja ott ült mellette. S gügyögött, bohóckodott, hogy a kicsi lány mosolyogjon. S a kicsi lány mosolygott…
Pár boldog év telt így el. Míg egyszer csak jött a hír. Az apja már sosem ébred fel. S a család megkövülten állt. Nem értette, nehezen fogta fel. De hát még fiatal, az unokák nem olyan régen születtek. Hány boldog év állt volna még előtte. S Anna félt. Megélte két gyermeke születését, mely az élet kezdetét jelentette. A halál gondolata fényévekre volt tőle. S mikor az apjára gondolt, megijedt az érzéstől, attól a mérhetetlen fájdalomtól, mi a lelkében játszódott. A halál rányomta bélyegét a családra. S miközben az apró gyermekek szaladgáltak mellette, menekült az elmúlástól, annak gondolatától. (Mit meg nem adott volna, hogy apját nevetni lássa).
De az apa elment. S a lány mai napig bánja, hogy az utolsó pillanatban nem fogta kezét. Bár az apa nem volt tudatánál - legalábbis mindenki így gondolta - de Anna most már tudja. Ott kellett volna lennie. Mellette, a kezét fogva… Életének nehéz éveiben sokszor ment ki hozzá, a nyughelyére. S ott nyugodtan beszélhetett. Mindent mondott, mit másnak nem mondhatott, s csak remélte, hogy halja őt…

Holnap gyertyát gyújtunk, és emlékezünk. A szeretteinkre, kik mindig is a szívünkben élnek. Még ha nem is gondolunk naponta rájuk, de életünk részei voltak ők, és azok a mai napig…

A régi hintaszék...

Recsegett, ropogott már, de gazdájának ő volt a kényelem, a pihenés, a megnyugvás. Hiszen az idős embert csaknem fiatalkora óta szolgálta. Az öreg sosem engedett mást beleülni, az egyedül csak az ő kiváltsága volt. Az unoka, ki vele lakott, mindig mondta. Papa, ez a szék egyszer szétesik alattad. S ő csak mosolygott. Bár tudta, - hiszen állandóan mocorgott, még álmában is - hogy sokszor van, mikor felébred a nyikorgásra, az öregség hangjára. De mégis vele élte le élete nagy részét. Sosem tudna megválni tőle...
Majd elérkezett a hetvenedik születésnap. A papa egy új, erős hintaszéket kapott az unokától. A hintaszékre még rápillantani is csoda volt. Az idős ember - arcán az öröm és a szomorúság vegyes érzésével - foglalta el új helyét. Öröm volt, hogy unokája gondolt rá, szomorúság, hogy ezzel élete egy darabkáját veszítheti el.
Az új hintaszék masszív volt, egy hangja sem volt, maga volt a tökéletes hintaszék. Mikor beleült, várta az érzést, azt a kényelmet, a megnyugvást, amit a jó öreg hintaszéknél érzett. De az nem jött. Unokáját azonban megbántani semmiképp sem akarta, így mosollyal az arcán üldögélt benne. A régit kidobni azonban nem engedte…
A régi hintaszék sokszor álldogált magányosan a szoba sarkában. Volt, mikor az idős ember beleült, de ilyenkor a házban csendesség volt. Unoka hangja sehol sem szólalt…
Az idős ember egészsége napról napra rosszabbra fordult. Még a levegővétel is nehézkes volt számára. Egyik hajnalban nehézkesen felkelt ágyából, unokája segítségével. Vágyott a hintaszékére, amely a kényelmet, a pihenést és megnyugvást jelentette neki. Az öreg szék felé mutatott, és az unoka szó nélkül odavezette.
A szék nyikorgott, ropogott, de az idős embert már nem zavarta. Mozdulatlanul ült benne. Utolsó pillanatait élete egy darabkáján töltötte. A rozoga, öreg hintaszéken…

Csak egy mosolyt...

A boltos - a napi sajtóba belemerülve – vékony, de határozott hangra lesz figyelmes. Egy kislány áll előtte, talán hatéves. Szája maszatos, haja kócos fürtökben lóg vállaira, szoknyája gyűrötten takarja vékony testét. A boltos arca elkomorul. Még egy gyermek, kivel nem tőrödnek. A kislány kezét nyújtja, markában pár forinttal. Bácsi, gyümölcsöt vennék, édeset. S a pénz az asztalra teszi. A boltos a pénzre pillantva, már most tudja. Nem hogy gyümölcsre nem elég az apró, de még egy csokit sem kapna belőle.

- Hol vannak a szüleid, kicsilány? Nem tudják, hogy ennyi pénzen szinte semmit nem kapsz? A kislány arca elkomorul. Én apucitól megkérdeztem. Mondtam neki, anyuci édeset kíván. Gyümölcsöt, de én otthon nem találtam…de apuci alig figyelt rám. Beszélni is alig tudott, és a szaga…csak ezt a kis pénzt nyomta a kezembe. Majd lefeküdt. Mondtam neki, anyuci nincs jól. De nem hallotta, mert ha hallotta volna, talán melléfeküdt volna. Lehet, túl halk voltam…s fejét lehajtva töprengett. Nem tudta, mit tegyen.

A boltos figyelte a maszatos arcot. Mi a baja anyukádnak? Orvos látta már? Igen, már sokszor látta, de nincs jobban. Azért akartam vinni neki édeset, hátha attól jobban lesz. S lehet, hogy még mosolyogna is, mert már régóta nem mosolyog…Ha én csokit eszem, én mindig mosolygom…
A boltos csak figyelte ezt a gyermeket. Csak egy mosolyt akart, mintha érezné, hogy mást már nem igen kaphat. Anyja beteg, talán már meg sem gyógyul…De megragad mindent, mellyel a maga módján segíthet.
A boltos a polcok közé megy. Friss, édes gyümölccsel és finom csokival a kezében tér vissza a kicsi lányhoz. Vidd anyukádhoz a gyümölcsöt, a csokit meg edd meg. Ha te mosolyogsz, ő is fog…

Egy rossz hír a sok közül...

Van mikor az ember nem tudja pontosan megfogalmazni, hogy mi az, amit érez, ott legbelül…Olvas valamit, valami szörnyűséget és csak ül, és megszólalni sem bír. Szomorú-e, vagy inkább kétségbeesett? Vagy netán szégyent érez, mikor eszébe jut aggódása apró-cseprő problémái miatt? Vagy azon töri a fejét, hogy miért történnek meg fájdalmas, sokszor borzalmas dolgok a világban? Kegyetlenségek?

Nem jól kezdődik a nap. Morcosan ébred, mert korábban kellett kinyitnia a szemét, mint ahogy általában szokta. Hiszen az óra még nem is csörgött. Még azt a 20 percet sem hagyják neki békességben, aludva. Az ablak alatt a kutyasétáltató ember másik kutyással beszélget. Bosszúsan felkel. Mire beletörődik korántsem „kellemes helyzetébe”, ekkor fogják magukat és elmennek. S az óra még mindig nem csörög…

A boltban az emberek sietnek, a pénztárnál mihamarabb sorra szeretnének kerülni. Ahogy ő is. Aztán meg az a fránya nagy címletű pénz. Tehet ő arról, hogy a tárcájában már csak ez van? Tudja ő, hogy gondot okoz, de nem vághatja szét. Így már az ismerős kérdés után indul haza. Nincs kisebb?

Persze az eső is elered. Ami nem lenne baj, csak a szél is erőre kap, így az ernyő hasznavehetetlen. A munkahelyére már morcos hangulatban, ázottan érkezik. Még be se lép az ajtón, de már arra vágyik, hogy mikor telik el az idő. A válaszok, melyet kollégái kérdésére ad, nem éppen a nyugalomé, így idegessége a környezetén nyomot hagy. Napközben családja többször hívja, mintha érezné, hogy a napja nem éppen a boldogságé. Délután, mikor végre hazatér, már éppen sajnálná magát úgy isten igazából, mikor is olvas valamit… S csak ül, és megszólalni sem bír. S igen. Szomorúvá válik, és kétségbeesett is lesz, hogy hogyan történhet meg ilyen szörnyűség a világban. De legfőképpen elszégyenli magát, visszagondolva a napjára, az apró bosszúságaira. Hiszen nincs oka panaszra. Van miért felkelnie, van mivel fizetnie és van hol dolgozzon….és szeretik.

Elvárások

Néha az ember csak ül a foteljában, vagy elfekszik a kényelmes kanapéján és gondolkodik. Az életén, a hétköznapjain, a barátain és nem utolsósorban a családján. Azokon, kikkel már nem él együtt, s azokon, akikkel még egy fedél alatt van. Végigpörgeti az éveket, a változásokat. Van melyre szívesen emlékszik, van melynek gondolatára még a szíve is összeszorul. Azon elmélkedik, hogy mely cselekedetei, döntései voltak azok, melyek nagymértékben befolyásolták a mellette élőket. Mekkora volt az elvárása velük szemben, volt-e elég türelme hozzájuk, s a velük kapcsolatos döntésekkor vajon kinek az álmait, vágyait próbálta rájuk sulykolni?

Elvárások. Mindenki gondolkodik valamiről, valahogy. Van véleménye dolgokról, a számára elfogadott viselkedésről, ismeri azt a határt, melyen belül még tolerálni tud, s tudja mi az, ami már nem fér bele az értékrendjébe. Ezt a bizonyos határt elérve bizony megjelenhetnek az elvárások. Számtalan „elvárásunk” lehet a másik emberrel szemben. Felsorolni sem érdemes. Inkább itt az a kérdés, hogy mit gondolunk annak. Vajon elvárás az, hogy egy kis közösségben (akár egy családban, vagy munkahelyen) az ember úgy cselekedjen, úgy szóljon, hogy azzal ne bántson meg másokat? Hogy legyünk tekintettel egymásra? Ha nem is értünk mindenben egyet, de ha a közösség érdeke úgy kívánja, fejet hajtunk a többség akarata felett? Ettől már „birkák” vagyunk? Hiszen elvárják tőlünk azt, hogy úgy cselekedjünk, ahogy nekik jó. Mi az a határ, amin belül még engednünk kell? S mikor jön el az a pillanat, amikor véghez kell vinnünk az akaratunkat?

Vajon van olyan ember egyáltalán, ki teljes mértékben elfogadja a másik embert olyannak, amilyen? Vagy maximálisan megelégszik azzal, ami neki adatik?

S ott a fotelban, vagy kanapén merengve, bizony rájöhetünk arra, hogy ha ezek is elvárások, akkor mi is elvárunk. Ha mást nem is, csak annyit, hogy figyeljenek ránk. Mert az ember nemhiába társas lény…

A szabad választás lehetősége

Anna szinte mindennapos vendég a lakótelep kedvelt boltjában. Óriási választék, rengeteg akció és sokszor rosszul feltüntetett árak. Ha valaki nem szemfüles, könnyen az eredeti árat fizetheti… Ő már többször szóvá tette, de mikor sietős, mikor nincs kedve a sort feltartani, inkább szó nélkül kisétál. Mára már feladta. Biztosan mások is szólnak…legalábbis is reméli…

Ebben a boltban vette észre először. Többször állt előtte a sorban. Törékeny teste, kopottas ruhája, és szakadt pénztárcája az, ami felhívta rá a figyelmét. Idős néni, talán már a nyolcvanon is túl van. A kosarában - melyet gyenge kezében tart - mindig csekély mennyiségű árú van. Rendszerint kis darab kenyér, és sovány csomagolású felvágott. Van, mikor látott nála 2 szem almát. Szép pirosat, de a legkisebbeket.
Egyszer hallotta, ahogy kért a pultnál…
- 10 dkg parizert a legolcsóbbikból…
- lehet egy kicsivel több? - kérdi az eladó, miután a leszelt felvágott túlmutatott a kért mennyiségen
- nem kedveském, ne legyen több – szólt a néni, önkéntelen markolva szakadt pénztárcáját.

Forró, nyári nap kezdődött. Korán volt még, fél hét körül. Az idős szervezet talán ilyenkor viseli el legjobban a nyár kíméletlen forróságát. A néni, fogva egy kosarat, indult el a sorok között. Figyelte az árakat, s kereste a piros papírokat. Hiszen azok mindig egy kicsit kevesebbet mutatnak. Emlékezett az előző napra. Mikor a hőségtől szinte levegőt sem kapott. Annyira kívánta a hideget. Szinte elképzelte, hogy a kezében egy finom vanília jégkrém van…mindig is szerette a vaníliát. Azt is tudta, hogy vigyáznia kell, hiszen ő már könnyen megfázik. A torka már igen csak érzékeny a hidegre. De csak óvatosan enné… S akkor a jégkrémes pult előtt vezetett útja. Piros papírt fedezett fel, s próbálta beazonosítani, hogy melyik jégkrém az, melynek az ára az olcsóbb. De neki a számok túl aprók voltak. Már kezdte feladni, mikor egy fiatal hölgy megszólította. Az a kicsiny jégkrém az. Szinte csak fillérekért. Vanília. Ez van ráírva. Gondolkodik. Tegnap már evett felvágottat. Most viszont az étvágya nem annyira jó, hiszen túlzottam meleg van. Egy jégkrém viszont nagyon jól esne…

Annának ma korán kellett boltba mennie. Miután a szükségeseket beszerezte, egy kis hűsítő után nézett. Szinte minden nap megállt a jégkrémes hűtőszekrény előtt. Enélkül ezt az időt szinte elviselni sem lehet. Vett egy nagy dobozzal, de látott kisebbet is. Vanília van ráírva. Szereti a vaníliát. Ez jó lesz a munkahelyére. S még akciós is… A pénztárnál a nénit fedezte fel. Mögötte állt, kosarában csekély mennyiséggel. S azzal a jégkrémmel, mit ő is kiválasztott. Anna monoton nézte a pénztárgépet, inkább csak megszokásból. Bár az árakat régóta nem figyeli már, de mintha szemét most vonzaná a képernyő. A fagyi sokkal drágább. Legalább nyolcvan forinttal. Gondolja, mindegy, neki akkor is megéri. S akkor az idős nénire néz. Neki viszont biztosan nem mindegy. Eszébe jutott a parizer. S ekkor a pénztároshoz fordult. Az ár már megint nem jó. Sokkal olcsóbb van kiírva. S akkor a pénztáros kénytelen-kelletlen hívja a főnököt. Ki így szól. Sajnos most már nem az az ára, s gyorsan sietnek lecserélni a hamis árat. Így is kéri? Pillanatig gondolkodik. Aztán ránéz a nénire. Igen, kérem. Majd fizet és elhagyja a boltot. De előtte a jégkrémet a meglepett néni kosarába teszi…

Kell a fény mindenki szívében...

A baba ráemelte hatalmas, kék szemét. Kicsi volt még, talán alig három hónapos. Ahogy figyelte a szempárt, furcsa érzése támadt. Szinte itta a tekintetét, s ahogy megérezte a gyermek nyugalmát, mellkasát elöntötte a melegség. Valahol ott, a szíve tájékán…

Készült a látogatásra. Régen érzett már babaillatot, s ki tudja milyen régen érintett apró kezet. Talán félt is egy kicsit tőle. Félt attól, hogy az érzés, mit régebben egy kis ember kiváltott belőle, vajon meg van e még? Emlékezett még nagylányai gyermeki érintésére, a selymes bababőrre. De szinte mindig félve érintette őket. Óvta minden pillanatukban. S ahogy ő most megérezte a nyugalmat ennek a kis embernek a lelkében, úgy a lányai is megérezték az ő félelmét…

A kisbaba a következő pillanatokban, már a karjában volt. Anyja, látva a bizonytalanságot, mosolyogva adta át a kisembert. S ő rájött arra, hogy a biztonságos fogást sosem lehet elfelejteni. Mintha minden nap a kezében tartaná. S mintha nem is akarná elengedni. Kényelmesen elhelyezkedve, ölébe fektetve, fogta az apró kezeket. A melegség a szívében egyre nagyobb lett. Ragyogott, azokban a pillanatokban biztosan, s a fényt a baba adta neki. Vagy csak segített neki felfedezni. Hogy igenis van fény. Csak meg kell állni néha. S érezni. Mert mindenki megérdemli, és mindenkinek jár…

Búcsúzik. Hálával a szívében. S ahogy az anyának a kezében látja a kisembert, az anya is ragyog. A baba meg csak néz azokkal a hatalmas, kék szemekkel. Talán ezért született le erre a földre. Hogy megmutassa a fényt...hogy így is lehet élni. Ragyogással a szívekben...

Rabságban

Ő bizony sosem adja fel az elveit. Nincs olyan nő, kiért ezt megtenné. Szereti az életét, a hétköznapjait, a bulis hétvégéket. Élvezi, hogy rágyújthat, élvezi, ahogy a torkán lecsúszik a maró alkohol. Élvezi, hogy szabad, mint a madár. Ha valaki szereti őt, szeresse így… Manapság csak egy bánatja van. Ivócimboráját, bulis társát, gyermekkori jó barátját behálózták. Remélte, hamar eloszlik előtte a rózsaszín felhő, de az még sűrűbbé vált. Elvette az eszét egy selymes bőrbe bújtatott boszorkány. A minap is hívta őt. Tomi, vár a tekegolyó. Gurítsunk egyet. Nem lehet. A bogárkám nem szereti, ha kimaradok. Azt meg főleg nem, ha füstösen, bűzösen jövök haza. Ilyenkor még az ágyba sem akar beengedni. Ezt nem engedhetem, s kacsint egyet. Ugye megérted? Így egymaga indul neki az éjszakának. S magában csak dúl-fúl. Hogy változhat meg így egy ember? Ő bizony sosem lesz szerelmes… De őt is utoléri a végzete, egy vörös hajú démon képében. Ő még ilyen szép nőt sosem látott. Az első találkozáskor így szól, kezében egy pohár whiskyvel. Meghívhatom egy italra hölgyem? Igen, egy ásványvizet kérek. Buborékmenteset. Gyűlölöm az alkohol szagát…s szigorú arckifejezéssel, jelentőségteljesen a pohara felé pillant. Mely - mielőtt még az ajkához ért volna - fél úton megáll. Mintha valami megdermesztette volna. A pillantás, az a varázslatos pillantás... A cigarettát már elő sem veszi…
A rózsaszín felhő az ő józan gondolkodását is eltakarja. Vágyja a nőt minden egyes pillanatban. S közben észre sem veszi, hogy régi énje lassan elveszni látszik. Rabságban van a saját életében, hiszen nem a saját, hanem a nő életét éli. Csak azok a varázslatos szemek ne lennének…
Tudja és érzi, hogy valami nem jó. Az élet azonban megoldja helyette. A varázslatos szemek másfele kacsintanak. S ő - bár szíve cefetül fáj - végre úgy érzi, újra a régi lehet… Már újból élvezi, hogy rágyújthat, élvezi, ahogy a torkán lecsúszik a maró ital. Élvezi, hogy szabad, mint a madár. Ha valaki szereti őt, szeresse így…

A királylány

Kislányként nem álmodozott arról, hogy királylány legyen. Se a királyfiról, ki fehér paripán jön, megmentve őt a gonosz boszorkától. Pedig álmaiban sokszor riogatták bibircsókos arcok, rekedt, vinnyogó hangok. Volt egy elképzelése, milyen is lehet egy királylány. Szép, kedves, csodálattal néznek rá, segíti az árvákat, az elesetteket és nem utolsó sorban a bajba jutott állatokat. Ő így képzelte. Ő viszont sose tartotta magát szépnek, se kedvesnek, se nőiesnek. Senki se csodálta, és inkább ő szorult segítségre. Így úgy érezte, sosem lehetne királylány. Így nem is vágyott rá….
Ma már felnőttként persze máshogy tekint a király lányára. Számára ö már csak egy mesefigura. Ilyen olyan pozitív tulajdonsággal felvértezve, a világ összes szépségével felruházva. Így meglepődve hallgatja szerelme gyengéd, érzelmekkel teli mondatát. Megismertem egy királylányt, ki itt ül előttem. S szeméből a rajongás és csodálat, ami sugárzik. S ekkor előtörnek belőle gyermekkori gondolatai. A tökéletes lányról, akiről úgy gondolta, sose lesz. S most sem gondolja, hogy az lenne. Csak kapott egy kis cseppet abból az érzésből, milyen lehet királylánnyá válni. A szeretett férfi királylányává.

A pánik

Az anyuka erősen szorítja kislánya kezét. Érzi, hogy valami nincs jól. Az utcát nagyon sokan járják, túl sokan. A tűzijátéknak vége, s az a sok nép egyszerre akar indulni. Ők is indulnának, mert az utolsó vonat nemsokára elmegy. Ha nem érik el, itt ragadnak a nagyvárosban, az otthonuktól messze. Kislánya síros hangon szól. Anyuci fáj, ne szorítsd ennyire… Az anyuka így felemeli, s a nyakára ülteti. Most arra kell figyelnie, hogy ne essen el. A tömeg egyre jobban körülöleli. Valaki kiabál, hogy mozduljanak már valamerre. Ő is kiabálja, bár a hangja alig hallik, elcsuklik a feltörő félelemtől. A percek, melyek eltelnek, szinte óráknak tűnnek. Gyermeke megérzi félelmét, kinek így már a könnye is kicsorbul…
Az anya úgy érzi, hogy összenyomja a tömeg. S nem tud merre menni, hiába is próbál. Kezével kislánya lábát markolja, testét erősen tartva. A nap élményei elhalványulnak, csak azt kívánja, hogy végre szabad levegőre érjen. S egyszer csak az emberek távolodni kezdenek. Az anya léptei gyorsabbá válnak, s amint teheti, szinte futva teszi meg a métereket. Kislányát leemeli válláról, és magához öleli. A keze, még mindig remeg, s ránézve gyermekére, lelkiismeret-furdalás az, mit érez. Hagyta, hogy a pánik eluralkodjon magán. Védeni minden áron, csak ez volt a gondolataiban. De úgy érezte, a helyzet túlnő rajta. Elviselhetetlen volt maga a gondolat, hogy gyermekének akár baja is eshet, és érezte, hogy képtelen a racionális gondolkodásra… ez máig életének egyik legijesztőbb pillanata.

A zene hatása

Kezében az előző napon kikölcsönzött újsággal lép be a könyvtár ajtaján. Az olvasóterem az, mely felé vezeti útja. Körülnézve a helyiségben, a könyvtároson kívül senki nem tartózkodik. Szinte vágni lehet a csendet. Nem hallatszik újságpapírok zörgése, se a számítógép billentyűinek kopogása. A számítógépek előtt üres székek várják az internetezni vágyókat.
Tamás, miután az újságot lerakja a pultnál, megszokott helyére igyekszik. Messzebb a pulttól, messzebb a számítógépektől. Nyugdíjasként már megteheti, hogy hosszabb időt eltölt a könyvtár falain belül, így igyekszik a legnyugodtabb helyet kiválasztani magának. Mindennapos vendég, így már jól ismerik őt. Néha beszélget is a könyvtárossal, de szívesebben olvas inkább. Kiválasztva az első újságot, leül a kényelmes székbe. Talán pár perc telik el, mikor is felnézve egy fiatalembert pillant meg a pultnál. Kire ránézve, egy kedvetlen, boldogtalan ember benyomását kelti. Vidámságnak nyoma sincs rajta. Testtartása görnyedt, olyan, mintha hatalmas súly nehezedne vállára. A könyvtáros kérdésére, hogy tagja-e a könyvtárnak, igennel válaszol. Szeretném használni a számítógépet, mondja, majd előveszi olvasójegyét. Majd elfoglalva az egyik gépet, a fejére fejhallgatót téve merül el az internet világában.
Tamás újból belemerül az újságba, de a csendbe már apró billentyűkopogások is belehallatszanak. Gondolata vissza-visszatér a fiúra. Sajnálat, mit érez. Nem érti, mi van ezekkel a fiatalokkal. Egyre több az elkeseredett, életunt gyerek. Ahogy ezen gondolkodik, a fiú irányából zeneszó üti meg fülét. Kellemes zene, de bele se mer gondolni, mennyire üvölthet a fülben, ha még így fejhallgatón keresztül is ennyire hallani lehet. Ahogy figyeli a fiú arcát, látja rajta a változást. Komor arckifejezése mintha enyhülne, teste enyhe mozgásba lendül. Szemét becsukja, s átadja magát az érzésnek…
A könyvtáros Tamás felé fordul. Zavarja a zene? mert akkor szólok neki. Tamás csak rázza a fejét. Isten ments. A fiú talált valamit, miből töltekezhet. Ne vegyük tőle ezt el…

Ballagás

Az általános iskolai évek számára véget értek. Ez a búcsúzás fájdalommal teli volt, könnyes szemmel tekintett vissza az iskola falai közé. Fiatalságának egy hosszú korszaka fejeződött be, melyben sikerek és kudarcok, szép és kevésbe szép pillanatok váltották egymást. Kicsiny gyermekként belépve az iskola kapuin, majd onnan távozva serdülő lányként. Nyolc év hosszú idő…
A középiskola számára nem volt élményekkel teli. Nem alakultak ki mélyebb kapcsolatok, nem fogta meg az iskola varázsa. Így a búcsúzás sem volt annyira fájdalmas. A „Ballag már a vén diák…” kezdetű dal éneklése közben nem csuklott el hangja a feltörő könnyektől. Ezek az emlékképek kísérik, miközben lánya középiskolai ballagására készülődik. Szeretné, ha emlékezetes lenne. A virágcsokor, mellyel lánya végigjárja az iskola folyosóit, nem lesz túl nagy. Pár szál csupán, gyönyörű csokorba kötve, egy kis meglepetéssel megtűzdelve. A szalagon apró tarisznya, alatta kis szöveg, „elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek”. A búcsúzás pillanatai, mikor véget érnek, a családé lesz a főszerep. Melynek apraja, nagyja kivonul a természetbe, a nagymama hétvégi faházának kertjébe. Közös grillsütés, és hosszú, önfeledt beszélgetés…S ő majd ott fog ülni a diófa alatt, s csak nézi „lassan felnőtt” lányát. Leperegnek majd előtte a múltbéli emlékek, ahogy lánya cseperedik, ahogy végigküzdi az iskolás éveket, hogy végül elérkezzen ez a pillanat is. S ekkor majd odamegy hozzá, és csak ennyit mond. Sok sikert kívánok neked. Kívánom, hogy teljesüljön az álmod, mit annyira elterveztél. Hisz ezért dolgoztál szorgalmasan, oly hosszú éveket…