Anya, léteznek szörnyek?

A boldog pillanatok és a nyugalom, mi jelen van e családnál. A gyermekek szeretetben nődögélnek, a nagyobbik kislány, Tímea lassan már tizenegy éves. Náluk a televízió csak a meséről szól, s a számukra megfelelő filmekről. Csúnyaságot, félelmetest nem igen látnak. A szülök, mindig figyelnek erre, ezzel egyfajta védőburokkal takarva be gyermekeik lelki világát.
Szülinapi parti, csupa izgalom. Ötödikes fiú az ünnepelt, melyre Tímea is hivatalos. Nem nagy csapat, tízen, ha vannak. A fiatalok szülei, remélve, hogy gyermekük délutánja jól sikerül majd, indulnak teendőikre. Az ünnepelt anyja tapintatosan félrevonulva, de azért készenlétbe állva hagyja magára a fiatalokat.
Zenék sokasága, finom falatok s játékok jellemzik a délutánt. Tímea körülnéz a szobában, mely fiú dolgokkal teli. Fegyverek, katonák, repülők s a falon kisebb plakátok. Számára ismeretlen filmek, szemének nem kellemes arcok, mik szerepelnek rajta. Majd meghallja osztálytársai suttogását. Még nem láttam, nézzük, nézzük…..s mindenki a videó elé kuporodik. Tímea is leül, hisz ő is a kis csapathoz tartozik. Izgatottan várja, hogy mi lesz az a film, mit nézni fognak.
Ahogy nézi a képkockákat, érzi, hogy remegés kezdi uralni gyomrát. A szemét eltakarja, észre sem véve, hogy mindenki őt nézi. Csak ezt hallja. Nem lehetsz ennyire nyámnyila. S hallja kuncogásukat. Az, hogy kinevetik, meg jobban idegessé teszi őt. A szemét nyitva hagyja, s teszi, mit a többség kíván. De a nyugodtság és a jókedv elszáll. Fél a látványtól, mit a tévé ad.
Mikor a bulinak vége, s édesanyja érte jön, kérdésére ezt a választ adja. Jó buli volt anya… A hangja viszont nem meggyőző, így édesanyja tovább faggatja. Történt valami kislányom? A kislány először hallgat, majd mégis megszólal. Anya, léteznek szörnyek? Mert én ma láttam….s reméli, hogy a válasz az, mit hallani szeretne. Mert soha többé nem akarja látni őket.

Szabadság íze...

Kilép az iroda ajtaján. Teste könnyed, s úgy érzi, hogy lelke már nem akar testéből elmenekülni. Ügyvédnél volt, azzal a férfival, kivel hosszú évekig házasságban élt. Már nem is látja őt, csak kezében a válásáról szóló papír tanúskodik létéről. Erősen szorítja, nem engedi. Úgy érzi, élete legfontosabb, s legjobb döntése, mit a kezében tart.
Körülnéz, ráérősen szemléli az embereket. Valahogy, most látja is őket. Elindul egy irányba. Arra, merre ő szeretne. Léptei egyre lassulnak. Nem kell sietnie, van idő. Mindent figyel, állatot, embert, a fákat s a növényeket. Kíváncsian fedezi fel a környéket. Egy kósza gondolat suhan át agyán. Olyan vagyok, mint egy GYERMEK, mind, aki most fedezi fel a világot. S mosolyra húzódik szája. Ekkor egy ember szólítja meg, mely hangra gyomra megfeszül. Hirtelen eltűnik a béke, s a nyugalom. A volt férje az, nem látja, de tudja hogy ő. Nem akarja az érzést, s felriad.
Kinyitja szemét. Először álmosan pislogva próbálja felfogni, hogy mi is történt. Majd oldalra fordítva fejét, férjét fedezi fel az ágyban. Az álombéli érzés, mi a gyomrában keletkezett, még mindig meg van. Ekkor próbálja felidézni a csodát, mit előtte érzett, de nem sikerül neki. Újra érezni akarja. S most már tudja, mit kell tennie. Érezni a papírt a kezében, hogy újra felfedezze a világot, hogy újra GYERMEK lehessen.

A sírás

Többször sírt. Akkor is, ha csak kicsit fájt neki valami, s akkor is, ha lélekben nagyon szenvedett. Úgy érezte, neki ez könnyebbség. Mintha valamit elengedne általa, hogy a könnyeivel a fájdalom is elhagyná testét. Ez persze a problémáját nem oldotta meg, de tisztább fejjel tudott gondolkodni.

Régi történés, sok-sok évvel ezelőtt. Általános iskola, ötödikes osztály. Akkor még volt délutáni oktatás, hamar sötétedett, a folyosó hosszú volt, és üres, hisz javában fojt az óra. Az iskolával szemben volt egy templom, ilyenkor sötétben félelmetesen magasodott tornya, ahogy az utcai lámpák megvilágították. Nem szeretett ránézni, ilyen késői órán.

Nem volt szófogadatlan lány, jobban félt a tanároktól, mint sem, hogy ne engedelmeskedjen. Akkor is feszülten figyelt, de valami elvonta figyelmét. A lányok, kik mögötte ültek, sugdolóztak. Nem hallott semmit, de valahogy úgy érezte, róla folyik a társalgás. Önkéntelenül is megfordult, hisz nagyon nem szerette, ha háta mögött kibeszélik. Mikor ránézett a lányokra, tudta, hogy jól gondolta. A mosolygásuk, majd kuncogásuk elárulta őket. Nem bírva tovább, így szólt. Mégis, mi az, amin nevettek? S érezte gyomrában a feszültséget. A tanár éppen abban a pillanatban nézett rá. Kovács! Mit képzelsz, hol ülsz? Netán moziban? Érezte, hogy az arca vörös lesz, s a kuncogás, mit a lányok felől hallott, most mintha hangosabb lett volna. Kinevették.

Ekkor a tanár kiküldte őt az osztályteremből, életében először. Ki az üres folyósóra, a kísérteties templomtorony társaságába. Majd becsukva mögötte az ajtót, folytatta az órát. A lány meredten állt, legszívesebben elindult volna az aula felé, hol a portás néni olvasta mindig kedvenc könyvét. De nem mert elmozdulni, mert félt, ha a tanár kijön, és nem látja itt, abból is baj lesz. Azt kívánta, bárcsak rosszalkodna még valaki, hogy kinyíljon valamelyik osztály ajtaja, s legyen rabtársa. Még soha nem akart ennyire valamit, hogy megtörténjen. Mert félt. Nem tudta megmagyarázni miért, de rettegett. Ekkor érezte, hogy könny szökik a szemébe, s elkezdett sírni. Szinte némán, hogy senki meg ne hallja, engedte ki magából a feszültséget. Mikor már úgy érezte, hogy eléggé megnyugodott, erőt véve magán nézett körül a folyósón. S akkor vette észre a folyosó végén a portás nénit, ki közeledett felé. Odaérve hozzá, így szólt a lányhoz. Ismerlek téged Marika! Nem vagy te rossz gyerek! Nem tudom, mit vétettél, hogy kiküldtek a teremből, de azt látom, hogy nagyon megviselt. Szeretnéd, ha itt maradnék veled?

A lány arcán először csodálkozás, majd megkönnyebbülés látszott. A portás néni hangja nyugtatólag hatott rá. Honnan tetszett tudni, hogy itt vagyok a folyosón? Kérdezte tőle. Igazából nem tudom aranyom, egyszerűen csak éreztem, hogy jönnöm kell. Biztos nagyon erősen akartad, hogy valaki segítsen.

Kóbor macska...

Lakótelep, komor panelházak, hideg és süvítő szél. Az egyik ház előtt, a bokrok sűrűjében, fekete nőstény macska. Pár év már van a háta mögött, kóbor ő, s magányos. Simogatást sosem érzett, csak félelmet. Egyik szemével már nem látja a világot. Talán kutya, talán egy macska, mi megsértette őt, ezzel örökre elvesztve látását. Keservesen nyávog, a hideg és az éhség kikezdte erejét. A lakások ablakai csukva, nem hallani panaszát, nincs, ki rajta segítsen. S mégis valahogy mindig van. A tél kegyetlen, de a macska igazi túlélő. Nem tudni, hogyan, s honnan szerzi élelmét, de annyi mindig van, hogy életét mentse.

Mikor már a nap egyre melegebben süt, s a tavasz köszönt a tájra, a macska hasas lesz. Majd később apróságok születnek, mely közül egy marad életben. Ő is bokor lakója lesz, fekete, mint az anyja. Bájos kismacska, gyerekszemnek csábító. A ház egyik lakója, apró kislány, kitartóan próbál közeledni hozzá. Beletelik sok időbe, míg a kis állat közel engedi magához. A nőstény macska, a bokrok sűrűjéből figyeli az apróságokat, ahogy ismerkednek egymással. Ha a kislány már nincs ott, mindig kölykéhez megy, s alaposan megmosdatja. Ott, ahol a gyermeki kéz érintette.

A kislány otthonában, naponta többször hangzik el ily mondat. Anyuci. Szép cica, aranyos, szeretném őt. De igen válasz sosincs.

Egyik reggel a kislány lelkesen elindulva keresi kis barátját. Sérülten, s fájdalmasan nyávogva találja az egyik bokor aljában. Mellette anyja, ki őrzi őt. A kislány felemeli a kisállatot, kinél most nyoma sincs kedvességnek. Fáj neki, hol fogják, így neheztelően morog. A kislány anyjához fordul segítségül. Az állatot felviszik, s ellátják, később orvos is látja. Új otthonában, az első napját tölti.

Sötétedik, a nőstény macska keresi kölykét, de nem találja. Kóborol, s egy óvatlan pillanatban az útra téved. Neki nagyon nagy sebességgel közlekedő autók közt próbál áthaladni, de ezúttal nem jár szerencsével. Ott fejezi be törődést nem ismerő, magányos életét, és senki sincs, ki megsiratja.

Iskolai ünnepély

Iskolai ünnepély. Egyenruhás kislányok és kisfiúk állnak csöndben, az iskola aulájában. Előttük a tanárok kiválasztottjai, szépen szavaló, talpraesett gyermekek. A tömegben egy arc vágyakozva figyeli őket, álma, hogy ő is ott legyen. Alsó tagozatban, negyedik évében jár már. Tanul verseket, sokat. Anyukája mindig mondja. Nórika, szépen formálod a szavakat, a tanító néni biztos értékelni fogja. S ilyenkor a kislány hallgat. Szavalt ő már neki, de dicséretet sosem kapott. Igaz, kicsit lámpalázasan próbálta versét mondani, így a tanító néni pár nyugtató szóval, s reményt nem keltő arccal ültette őt vissza. Kiválasztva sosem volt. Valami hiányzik belőle, gondolta. Így kicsit kedvét szegve tanulta tovább a verseket, de már csak önmagának.

Évek telnek, s a kislányból nagylány lesz. Nórikából Nóra. Már középiskolás, első évét kezdi, de már határozott elképzeléssel jövőjét tekintve. Sokat olvas, jó hangosan, hogy hangját szokja. Monológot, kis történeteket és sok-sok verset. Már néha közönsége is akad, barátai személyében. De a tanároknak sosem mutatja. Talán fél a kudarctól, talán fél, hogy újból úgy gondolja. Valami hiányzik belőle.

A média vonzza, talán a rádió, de még inkább a televízió. Műsort vezetne, szívesen. Csak egy a baj. Lámpaláza teljesen el nem hagyta, így ezt leküzdve tudja csak terveit megvalósítani.

Egyszer, mikor az osztályában egyedül marad, könyve fölé bújva, rajzolgatva mondja magában, félhangosan, kedvenc versét. A tanárnő lépései nem tűnnek fel számára, így azt sem tudja, hogy közönsége akad. Mikor befejezi, egy csodálkozó arcra néz, ki így szól. Nóra. Nagyon szépen szavalsz. Szépen formálod a szavakat. Az iskolánk rádiójába bemondót keresnek, ha gondolod, beajánlhatlak.

S így kezdődik pályafutása. Elején még akadozva, s nem éppen zökkenőmentesen, de már egyre kevesebb lámpalázzal hajtja végre feladatait. De nem feladva, „ki tudja, mit hoz a jövő”, gondolattal vállal el újabb és újabb feladatokat. S jóval később, mikor már a főiskola padjait rója, mindig eszébe jut tanára. Ki ezen az úton elindította, ki a bizalmát megszavazta.

Boldog nap....

Vannak napok, mikor nagyon boldog vagy, nyugalom, mit érzel, s mindenkire szeretettel gondolva telnek a percek. Mikor reggel felébredsz, s elérzékenyülsz. Egy írást olvasva, melyben annak az embernek a szavai szólalnak meg, kit nagyon szeretsz. Minden mondata hatással van rád, s érzed belőle az energiát. S testedben szeretet áramlik, s a csodálatos nyugalom. S ez az érzés kíséri végig a napodat, s a türelem sem hiányzik belőled, mikor a családodnak szükségük van rád. Köszönöm

Anyuci

Anyuci. Rátehetem a kezem a pocidra? Szeretném érezni a kis tesómat, ahogy mocorog. Meg éneklek is neki mindjárt. Ma könyvtárban jártam, a nénitől dalos könyvet kértem. Mondtam, kis tesóm születik, nem tudok még ringatót. Adott szépet, sok dalosat. Ha elég hangosan éneklek, most is hallja? Szeretném, ha megismerne, hogyha meghallja a hangom. Ha megszületik, majd mindig betakarom. Kismacskát már cumiztattam. Kisbaba se lehet más. Meg is etethetem, ha gondolod. S ha már nagyon fáradt leszel, akkor majd ringatom. A szomszéd kislány mindig mondja. Tudod a babák mennyit sírnak? Nem tudom igaz. De én akkor is látni akarom. Anyuci. Hallod, amit mondok?

Anyuci már bóbiskol. Közben nagy, gömbölyödő hasát fogja. Arcán nyugodtság és mosoly. Keze szinte már a pocakjához nőve, mely kéz már egyre ritkábban fogja elsőszülött gyermeke kezét. A gyermek óvatosan fogja meg a hasat, s tapogatja.

Hol vagy kistesó? Mutasd magad. Látom, anyuci keze mozog, akkor most megfogom.

S óvatosan megfogja anyja kezét, s általa érzi a babát is. Elmosolyodik. S végre úgy érzi, ha csak egy pillanatra is, hogy ő is hozzájuk tartozik.

A könyvtár hőmérséklete...

A könyvtár előtt nagy a forróság, nyitás előtt jár jócskán az idő. A nyitva tartási táblán tizenegy óra olvasható, mikor is az ajtók kitárulnak. Kitartó napsütés esetén a csupa üvegfal kellőképpen átforrósodva melegíti a könyvtárat belülről, így aki arra számít, hogy a forróság elől bemenekülhet ide, nagyot csalódik. Csak akkor jár némileg a levegő, ha az ajtón a tábla átfordul. Zárva helyett Nyitva olvasható rajta. Mert ilyenkor a kulcs átfordítása, s a fotocellás ajtó nyitott állapotban marad. Az ajtón betérve szemben a ruhatár, mi található. Ilyenkor nyáron, mikor az emberek a leglengébb ruhában lépnek ki az utcára, a fogasok üresen maradnak. Értékek, mik az olvasónál találhatóak, gazdájukkal együtt járják körbe a könyvtár helyiségeit. 

Nyitás van. Az ajtók kitárulnak, s az emberek a forróság elől menekülve sietnek be az ajtón, mit sem bánva a sorbaállást. A kölcsönző részleg felé. Szép lassan, egyenként tűnnek el a sorok között, mindenki máshova, érdeklődési körének megfelelően. Aki a szépirodalmat szereti, annak igen meleg fogadtatásban lesz része. Az ablak mellett, az üvegfalak közvetlen szomszédságában kénytelen kedvenc íróját keresgélni, s tőle számára ismeretlen könyvet felfedezni.  Ők igen hamar feltűnnek a kölcsönző pultnál, a rekord sebességgel megtalált új olvasmánnyal. Akik a könnyedebb, romantikus, izgalmas olvasmányt szeretik, azokra sem vár sokkal jobb hőmérséklet. Bár a nap sugarai megkímélik őket, de a levegő, mi a kis kuckóban van, fullasztó. Így lassan, szemmel láthatóan nem kellemes fizikai állapotban sietnek a kölcsönző pulthoz, hogy inkább a szabad levegőt válasszák. Legyen az bármennyire forró. S együtt érző pillantás kíséretében búcsúznak a könyvtár dolgozóitól.

Akik az olvasóterembe érkeznek rögtön, ők megtapasztalhatják, milyen a forróságból klimatizált helyiségbe érkezni. Talán még egy enyhe fázást is tapasztalhatnak a jelentős hőmérséklet különbség miatt. Ott sokkal tovább tartózkodnak a vendégek, s ha mégis a másik oldalra kényszerülnek, senki nem érti. Miért csak az egyik helyiségben van klíma? Ez egy nagyon jó kérdés. Miért?

Új frizura...

Óvoda kapuja, melyet apróságok lépnek át nap, mint nap. Ki vidáman és felszabadultan, ki szorongva és anyja szoknyájába kapaszkodva. Apró kislány, Zsuzsika, még négy éves sincs, fején bájos kis copffal vidáman lép át rajta. Mosolygós, óvó néni kis kedvence. Csacsogós, fodros szoknyájában sokszor a tükör előtt táncol. Nyár van, forróság, s hosszú barna haja nyakára tapad. A nap egyre melegebb, s délután, mikor anyukája megy érte, kislányára nézve, elhatározza. Kell a rövid haj. Otthon, lefekvés előtt, mikor már a mesén is túl vannak, így szól kislányához. Holnap reggel elmegyünk egy nénihez. Bájos hajat varázsol neked, rövidet, s nem lesz meleged. Nyugodtan táncolhatsz, amennyit szeretnél. A kislány bólogat. Nem igazán tudja, mit jelent, de a bájos haj és a tánc említése elég neki.
Másnap reggel, óvoda előtt a kislány már a magas székben ül. A tükörrel, háttal vágják haját, jó sokat. Hátul felnyírva, kis gomba frizura. Anyukája büszkén figyelő őt. Nyugodtan üldögél lánya, a fodrász néni mikor végez, megdicséri. Most megnézheted, bájos az arcod, tudod e?
A kislány lelkesen néz a tükörbe, s mikor magát megpillantja, a vidámság pillanatok alatt lelohad róla. A következő pillanatban már sírva mondja anyukájának. Anyuci, hol a szép hajam? S ezen túl, mondhat neki bárki bármit, csak ezt hajtogatja. Mit mondanak az óvodában? A lányok nevetni fognak. S anyukában értetlenség, majd lelkiismeret furdalás. A kislánya szomorú, pedig ha tudná, hogy mennyire jól áll neki ez a frizura. A következő fél óra a sírásról szól, s az oviba beérve se múlik. Az óvó néni gyorsan felméri a helyzetet. Anyukája kezéből a kislányt kiszabadítja, s mondja. Menjen nyugodtan, a többit rám bízhatja.
S anyuka elindul haza, s őrlődik, s már szeme előtt rémképek hada. Egy óra múlva, már nem bírja. Visszamegy az oviba, s beles a szoba ajtaján. A kislánya középen ül, arca mosolygós, s már nincsen semmi baja. Az anyuka mellett kisgyerek oson be, s a kislány anyja csak ennyit hall. Zsuzsika, nagyon jó a hajad.

Fájó emlék

Mikor jön egy fájó gondolat, egy rossz érzés,
azt mondom: megállj!
Ne törd át biztonságot jelentő falaimat!
Nem akarlak! Távozz tőlem!

De mind hiába, nem hallgat rám!
Közelít, és nem hátrál.
Érzem a szorongást, és nem tudom az okát.
Fájdalom ébred bennem,
és most gőzerővel telepszik rám.
Mi az, mi zavarja nyugalmam?
Tán baj jön? Vagy rossz emlék csupán?
Választ nem kapok, nincs más,
csak a kétely, és a magány.

Majd lassan tisztulni kezd,
és már érzem, mi az mi bánt.
Másnak csak egy arc,
de nekem maga a keserű valóság.
Mi eddig eltemetett emlék volt,
az most előtör és fáj.
Amikor újból meglátom, de valaki más oldalán...

Gondolat

Becsukom szemem - s csak rád figyelek
gondolatban érintelek s bőröd érzékelem,
szép lassan haladva, orcádat megérintve,
ujjammal tapintva forró szád s szemed.

Kezemmel vállad s puha nyakad ölelem,
óvón körbefonva, oly védelmezve lelked.
Szívedhez érve, szeretetet árasztva,
remélve hogy megérint őszinte szikrája.

Csupán gondolat - ereje csodák kapuja,
melyet kinyitva, nincs olyan, mi gátolna...
Adhatsz és kaphatsz, mindent mit akarsz,
csak engedd - hisz a gondolat szárnyal.

Egyperces

Legfontosabb a makulátlan kinézet. Gondolja, anélkül nem tenné ki a lábát az utcára. Haj tökéletesre legyen fésülve, csatok hada, hogy úgy álljon, ahogy kell. Egy kis rúzs, mely nélkül az ajak elképzelhetetlen. A ruha szépen vasalva, mindennap mást felvéve. Nehogy valaki megszólja, hogy nincs miből választania. A tükör előtt állva megállapítja, ma is jó munkát végzett. Senki nem szólhat, tökéletesre sikerült, mint mindig. Kis táska, melyben illatszerek sokasága. Parfüm, fésű és az elkerülhetetlen rúzs. Hisz enni kell, utána kell az utánpótlás. Elindul, a munkahelyére érve elismerő tekintetek hada. Szívét melengető. Főnöke érkezik, kitől már várja a megszokott mondatot. Klaudia, hogy ma milyen csinos megint.
Ez most elmarad. Nincs jó hangulata, csak bosszúság, mi az emberből árad. Klaudia végig néz magán. Mi az, ami nem jó? Hisz tökéletesnek látta. Nagy kétségbeesésében észre sem veszi, hogy ővele semmi baj. A főnők máshol jár gondolatban.
A nő napja már el van rontva. Gondolja, reggel jobban odafigyel, ha kell még többet áll a tükör előtt.
Késő este van, lepihen a család. A férj alszik, a gyerekek már álmodnak. Leveti makulátlan ruháját, és egy mozdulattal a szennyesbe dobja. Lefürdik, lemossa a festéket, majd megborzolja haját. Talán még a fejbőre is könnyebben lélegzik. Kinyitja a kis gépét, és lekuporodik. Folytatja a regényét. Régóta írja már, sok oldal kész. Főszereplője egy fiatal nő. Természetes szépség, sugárzik belőle a szabadság. Haja lazán fürtökben lógva, arca egészséges, mint a makk, festéket még nem látva. Egy kis pántos ruha, semmi különleges. Csak úgy fújja a szél, mikor táncol.
Írja a sorokat. Újabb tulajdonsággal vértezi fel. Szerencsés nő, nem érdekli, hogy mit gondolnak róla.

Egyperces

Tessék mondani, lehet enni a ruhatárban? soká kerülök én még haza, megéheztem. Ne tessék rám így nézni, az embernek valahol enni kell. Tudom, nem illik, meg mi lesz ha lemorzsázom a kabátokat? De hát hogyan tenném, hisz azok ott lógnak a fogason, szépen, egymás mögött. Van szendvicsem, szépen becsomagolva, óvatosan kiveszem. Meg van vizem is, ha megszomjaznék.
Meg hát közben szeretnék beszélgetni is egy kicsit magácskával. Hallani szoktam ám, ahogy az emberek mesélnek, s maga bőszen bólogat. Biztosan érdekli, amit mondanak, különben nem bólogatna ennyire.
Mesélhetek én is? Van ám sok minden, amit én is tudok mesélni. Túl sokan nem hallgatnak meg, anyám az, akinek mondani szoktam. De hát ő meg elfoglalt, és látom rajta, hogy mikor látja, hogy készülődöm, megkönnyebbülés mutatkozik a szemében. Gondolja, estig bizton nem érkezem. Gyorsan csinál is nekem szendvicset. Áldott jó anya.
Ki kell mennem? Itt nem ehetek? Tiltja a szabályzat? S ha nem vennék észre? Ha megbújnék a sarokban, a kabátok között? Ott kinn hideg van, lefagynak az ujjaim. S különben sem izgalmas ott egymagamban. Jó, akkor nem eszem. Bírom még, csak beszélgettem volna egy kicsit.
Akkor beljebb megyek, olvasgatok egy kicsit. Az emberek itt kedvesek, hangosan köszönnek, s mondják is gyorsan. Nyugodtan beljebb mehet, leülhet hátul, a fotelban, olvashat szép csendesen. S már fordulnak is el tenni dolgaikat. Elfoglalt emberek. Most senkinek nincs kedve beszélgetni.
Sétálok a polcok között. Érdekes könyvek, sok mindenről szólnak. Egyiken megakad a szemem. Nagy betűkkel van írva, hívogató. Leemelem, majd leülök a fotelba, amit oly kedvesen felajánlottak.
A könyvre ez van írva. A MAGÁNY. El kezdem olvasni.

Hurrá! Nyaralunk!

Mindig is féltem a folyótól. Félelmetes, hatalmas, örvényekkel teli víznek képzeltem el, és annak gondolom ma is. Első találkozásom vele, városi ember lévén egy sátorozás alkalmával történt. A Duna egyik holtágában, Bölcskén sátoroztunk temérdek mennyiségű szúnyog társaságában. Utólag belegondolva nem is tudom, volt-e olyan pont a testünkön, ahol ne lettünk volna tele apró vérszívókkal. Aki ott él, bizton tudja, milyen az.
Matrac biztonságában próbáltunk a vízben úszkálni, sodrás nem igen volt, de emlékszem nagyon féltem.
Ahogy egy kicsit kijjebb merészkedtünk, messze távol a folyó közepén éppen egy uszály fordult. Ahogy láttam a hullámokat felénk közelíteni, sok minden lejátszódott bennem. Akkor már éreztem, hogy a folyó nem az én világom.
De ahogy lenni szokott, természetesen pár év múlva újból felé sodort az élet. Csak hogy szokjam. Ráckevén tartottunk egy kellemes hétvégét, sok ismerősömmel, ami tulajdonképpen egy kisebb horgászparadicsom volt. A kis ház előtti mólon napozgattunk, s el kellett telni egy teljes napnak ahhoz, hogy a lépcsőn óvatosan lesétálva belemerjek menni a Duna vízébe. Utána már nem volt gond, hatalmasakat fürödtem. Igaz, nem volt sodrás s nagyon nyugodt volt a víz. Mintha egy kicsit közelebb kerültem volna a folyó világához.
Míg egyszer csak hirtelen ötlettől vezérelve Győrben kötöttünk ki párommal, egyik nagyon kedves barátunknál. Egy elég érdekes ötlettel álltak elő, mi kiderült csak nekem volt az. Kenuval evezzünk le körülbelül 25 kilométert szintén holtágban, nagyon izgalmas és kellemes kirándulás. Az első, ami számomra problémát okozott, hogy még soha nem ültem kenuban. Gondoltam, miért is ne. Biztos nem lehet valami nagy dolog. Lelkesen, bár némi félelemmel indultam neki a kirándulásnak. Hárman ültünk a kenuban, elől ültem én. Beletelt jó pár percbe (órába), mire rájöttem az evezés titkára. Az első óra után egy kicsit kiszálltunk pihenni. Már akkor nehezemre esett a menés. Fájt minden porcikám. Folyamatos evezéssel, szinte mozdulatlan üléssel, nehogy feldőljön kis kenunk, egy örökké valóságnak tűnt az út. Mikor már látszott úti célunk, ami indulásunk után négy órával volt, mintegy felrázásképpen egy vízi motoros száguldott el mellettünk. Az utolsó pillanatban tudtunk biztonságos helyen megállni, mert még meg is fürödtünk volna Nos, már akkor tudtam, hogy valószínűleg nem fogok többet ilyen ajánlatnak engedni. Mikor megérkeztünk a célunkhoz, megpróbáltam kiszállni a kenuból. Szó szerint csak próbáltam. Egy kis (nagy) segítséggel sikerült is. Napokig kín keservesen sikerült csak leülnöm, meg egyáltalán nem félre érthető mozdulatokkal menni. Ennek ellenére tényleg jól éreztem magam, de a legjobb az volt, mikor a lábam újból földet ért. Szeretem a stabil dolgokat, erre már többször rájöttem.

Gondolkodás megváltozása....

A szekrény mélyén, a temérdek iskolai jegyzetek között, egy két évvel ezelőtt megírt filozófia dolgozatára akadt a minap. Kíváncsian lapozott bele, hisz ezt az óta nem olvasta. Többször átírva, újabb gondolatokkal tarkítva készült el a munka, ez volt az első be adandója.
Most két év távlatából, újra átolvasva, kénytelen belátni, hogy élete akkor a negatív gondolkodás jegyében telt. Véleménye a világról, az emberi létről, a hasznosságról és az igazságról nem sok pozitív gondolatot adott.

Többek között ezek a gondolatok foglalkoztatták.
Az a baj, hogy elsiklunk a lényeg felett. Minden tettünkkel azon vagyunk, hogy keressük és megtaláljuk azt, ami által könnyebbé tehetjük mindennapjainkat, itt konkrétan az anyagi dolgokra gondolva. Nem foglalkozunk az élet megannyi szépségével, mert az nem visz előre minket. Ahhoz, hogy minél sikeresebbek és gazdagabbak legyünk, csak olyat cselekszünk, mellyel pénzhez jutunk, mert az hasznos. Egész életünkben tanulunk, ami nem lenne baj, csak nem vagyok biztos benne, hogy azt, amit valójában kellene. Persze mindig úgy gondoljuk, hogy ezt a saját, és a családunk érdekében tesszük, hiszen csak így tudunk érvényesülni, versenybe szállni embertársainkkal. Csak mikor már elszáll felettünk az idő, akkor jövünk rá, hogy nem is éltünk, és nagyon sok, valóban hasznos dolgot elszalasztottunk, s a családunk számára idegenekké váltunk. Ha körülnézünk a világban, akár a média által, akár a közvetlen környezetünkben, akkor láthatjuk, hogy tényleg minden a pénz, az érvényesülés és a siker körül forog.

Ma már gondolkodása lényeges változáson ment keresztül. Ha körülnéz a világban, nem csak a rosszat látja. A hétköznapok könnyebbségét sok ember számára a „dolgokhoz való hozzáállás” megváltozása hozza el. A szépség meglátása, apróságok felfedezése, melyek gyógyírként hatnak ebben a rohanó világban. A pénz fontos, annyira mindenképp, hogy a megélhetésünket ne fenyegesse veszély, de a lélek egészsége fontosabb. Ő ezt már tudja. S látja sok emberen is a változást, bár valószínűleg a változás már régóta tart, csak ő még nem volt nyitott rá.
Azt tudja, hogy ha ma adnák neki ezt a feladatot, lényegesen pozitívabb gondolatokkal lenne teli.

Az idei nyaralás...

Nálunk az idei év nyaralása. Hatalmas hőség, panellakásban harmincöt fok körüli hőmérséklet. A lakás frissen lemeszelt falat kíván. Lelki szemeim előtt már elképzelem fekete macskánkat, ahogy szépen, komótosan, sétálva az előszoba falai között, szőrét dörgöli a frissen meszelt falhoz. De a meleg közbeszól. Reggel, pár falat nyámmogása után, megbizonyosodva arról, hogy marad még elég a tányérban, elfoglalja helyét a lakás leghűvösebb részén. A kád alatt lévő lavórban tér újból nyugovóra. Így aggodalmam hamar elszáll. Mire újból felébred, már a falak is megszáradnak.
A tervek azért vannak, hogy minden zökkenőmentesen, flottul működjön. Csak meszelés, s más semmi. Jöhet a mész megvásárlása, tizenhat literes kiszerelésben, negyven fokban kerékpár csomagtartóján hazacipelve. Majd jön a gondolkodás, hogy hogyan lehet a fehérre meszelt falat az előszobában megóvni a macska, a „tányérjától fél méterre minden irányba fröccsenő” evésétől. Remek ötlet születik lemosható tapéta formájában, tetején színcsíkkal díszítve. Újabb biciklizés, egy teljes guriga tapéta megvásárlása, melyből két méter lesz felhasználva. Az összhatás tökéletes. A gyermekek is így gondolják, mert meglátva így szólnak. Az egész előszoba ilyen legyen. Meggyötört pillantás részemről, majd a megadás. De ha már az előszoba ilyen, akkor a vécé sem nézhet ki másként. A végeredmény, még egy guriga tapéta szükségeltetik. Természetesen a város másik végében található áruházban, de szerencsére korai nyitással, még elviselhető hőmérsékletben. De ahogy lenni szokott, valami mindig elfogy, s az nem nézi az időt. Így naponta legalább egy biciklizés negyven fokban, s minden alkalommal megállapítva, ez nem fehér embernek való hőmérséklet.
Említettem már a kellemes fokokat a lakásban. A ház ura, ki a meszelést végzi, napokig fürdik saját izzadságában. De a falak gyorsan száradnak, s a munka halad. S én egy hétig ronggyal a kezemben élem napjaimat, s fedezem fel mindig az újabb lemosnivalókat. De az eredmény, hófehér falak. S közben sziporkázó ötletek mindenki részéről, melyek a lakás díszítésére vonatkoznak. Szerencsére van egy nagyáruház, mely szinte állandóan nyitva, így egy pár este, mikor már a nap lenyugvásra készül, felkerekedünk, hogy a kívánságokat teljesítsük. Így repül el két hét, s a terv maximálisan végrehajtva.
Volt izzadás, volt fürdés, s volt sok kerékpározás. Akár egy Balaton körüli bicikli túra.

Őt ne figyelje senki....

Mennie kell. Hiába mondja, nem szeretne, az anyja hajthatatlan. Újból kilépni a lakása ajtaján, ki a biztonságból, számára idegőrlő feladat. De hát fiam, neked kellett a zene, hallja mindig. Akkor vidd is vissza. Érti ő, hogyne értené. De az utca népes, sok ember lakja. Tudja, nincs messze a könyvtár, s ha siet, hamar odaér. Belépve a biztonság, mi fogadja.
A könyvtárban lenni jó. Az emberek ott csak saját magukkal vannak elfoglalva. Nyugodtan nézelődhet, s megfigyelhet mindent, mit akar. S addig válogathat, ameddig szeretne. Nem úgy, mint a zeneboltban, hol árgus szemekkel figyelik őt, hátha keze rossz helyre vándorol, s olyat tesz el, mit nem szabad. Ezért nem megy többet olyan helyre, mert őt ne figyelje senki. Tudja, hogy mi az, amit szabad. Anyukája megtanította.
Kezében a cd lemezt szorongatja. Az asztalhoz érve más ül ott, számára ismeretlen fiatal. Szép lány, kedves lány, de nem a megszokott kép, mi fogadja. A lány ránéz, s kíváncsian méregeti őt. A fiú gyomra már idegesen rándul, s a szíve kicsit erősebben kalapál. Miért nézi őt? Zavarában a cd-t nyújtja.
Dolgozik a gép, a vonalkód leolvasó csippan. A lány így szól. Maradt még egy otthon, meghosszabbítsam? S a fiúnak a szemei kerekednek. Az nem lehet, ő visszahozott mindent. Most csak ez az egy volt nála. Körülnéz, úgy érzi, mintha mindenki őt figyelné. A könyvtár biztonsága elillanni látszik. Nála nincs cd, és nem tudja, mi tévő legyen. Pánik az, mi úrrá kezd lenni rajta. Aztán hirtelen meghallja. Bocsánat, megvan a ludas. Visszahoztad valóban. S a lány mosolyog, mintegy bocsánatkérésképpen. Viszel most másikat?
A fiú nem válaszol, csak a fejét rázza. Csaknem fellök valakit, úgy siet ki az utcára, hogy ott tovább szaladva, mielőbb hazaérjen, most már az „egyetlen” biztonságot rejlő lakásba.

Az éjszaka félelmei...

Kicsiny szoba, barátságos, kislánynak való. A tapétán zsiráfok, vidámságot előhívó színekkel. A sarokban a polcon plüss állatok, s babák sokasága. Nappali világosságban ez a szoba a boldogság szigete.

Laura az ágyán fekve lapozza kedvenc mesekönyvét. A képeket nézegeti, olvasni nem igen olvassa. Mellette cicája fekszik, mély álomba szenderülve, kicsiny teste gazdija lábához bújva. A kislány néha-néha felpillant, s körülnéz a szobájában. Minden olyan nyugodt, minden olyan szép. Nem érti, miért van, mikor aludni tér, s a nappali világosságot felváltja az éjszakai fény, benne már nem ez a kép él. Megváltozik a környezet, a zsiráfok a falon sötét foltokká válnak. A szőrmék a sarokban egy alakká tornyosulnak, rémisztő alakká, mely felé pillantani sose mer. Neki kell a világosság, és kellenek a színek. Talán, ha nem lenne egyedül a szobában. Szülei azt mondják. Nagy vagy már kislányom. Már hét is elmúltál. Nem aludhatsz mindig lámpafénynél. S a világítást lekapcsolják. S ő nem szól, mert nem mer. Abból eddig még jó sosem származott.

Apa mondta mindig. Nem akarom, hogy nyámnyila kisasszony váljék belőled. Vajon mit szólnának a barátnőid, ha megtudnák, hogy ennyire félős vagy? A kislány nem tudja, hisz ezt annyiszor hallotta már apjától, hogy megemlíteni a barátnőinek sosem fogja. S ezzel a beszélgetés lezárva. S a kislány, ahogy tud, alszik, hol jobban, hol kevésbé. Van mikor nem fél annyira, van, mikor az éjszakát a paplan alatt tölti. Anyukája néha benéz hozzá, ő talán engedné. De apa határozott, s anya inkább hagyja. Jobb a békesség a házban.

Egyik délután rosszul érzi magát, hánynia kell. A közérzete nagyon rossz, betegség uralja kis testét. A hányás nem csillapodik, s az éjszaka kínlódással telik. Anyja ott marad mellette, egy szemhunyásnyit sem alszanak. Talán már éjfél is elmúlik, mikor kihívják az orvost. Ő rögtön kórházba küldi, hisz már jócskán ki van száradva. Ott infúzióra kötik, hányás ellen adnak neki kúpot. Körül sem néz, bár nincs teljesen sötét, félhomály van és hallja a lélegzeteket maga mellett. Talán a kimerültségtől, de pillanatok alatt elalszik.

Másnap reggel, mikor felébred, gyerekeket lát a szobában, van köztük kisebb, mint ő, de van ki nagyobb nála. Hatágyas, s minden hely foglalt. Mikor az est elérkezik, s a nap már nem látható, várja a rémképeket. De nincs semmi. Az ajtó nyitva, hisz a nővéreknek figyelniük kell rá. Nincs egyedül, hat gyerek légzése nyugtatja szívét. S hosszú idő óta először nyugodt az éjszakája, s reggel végre pihenten ébred. Ekkor mondja neki az orvos kedvesen. Ha jobban érzed magad, holnap már hazamehetsz. Erre a kislány csak ennyit mond. Doktor bácsi, fáj a hasam és hányingerem van. Nem érzem jól magam. Majd magában gondolja. „Csak had maradjak még egy kicsit, mert itt nem talál meg a félelem”.

Hajas baba

Kicsi korából erre az egy szülinapra emlékezett. Hajas babát kapott, szépet, göndört. Apró volt, de bájos. Barátnőinek már régóta voltak hajas babái, neki még sosem. Hétéves lehetett, mert az iskolát már várta izgatottan. Szülei köszöntéséről, gyertyáról és édes ízről nincs emlékképe. Talán nem volt torta, talán hamar véget ért, de az izgalom, az megmaradt benne. Babával a kezében rohant le a lépcsőn, szélsebesen szedve lábait, hogy más is lássa, amit kapott. Csillogó szemmel tartotta kezében, s várta ugyanazt az örömet mindenki szemében, mit ő is érzett.
Lent a ház előtt, a pokrócon ült már a kis társaság. Három barátnő, kikkel jó barátságban volt. Előttük babaház, apró bútorok és ruhák. Ismerős látvány, hisz mindennap így játszottak ők, közösen. De most nem figyeltek rá. Az egyik kislány kezét figyelték feszülten. Majd síró, rekedtes hangot hallott, s a lányok kacarásztak. Végre ő is meglátta, mi az, amit csodáltak. Egy legalább kétszer akkora baba volt a kislány kezében, mint az övé. Új, hisz eddig még sosem látta. A kislány felültette, majd elfektette, és a baba sírt. Ő is száját tátotta, és csodálta.
Közben kezében az apró babát szorongatta. Valahogy már nem érzett késztetést, hogy megmutassa. Hisz a másiknak nyomába se léphetett. Az öröm szép lassan elszállt, s vele együtt az izgalom is. Már éppen fordult volna vissza, hogy felvigye, mikor az egyik barátnője így szólt.
Mutasd a babád, de szép. Gyönyörű a haja, és a ruhája. Most kaptad? Megfésülhetem?
S ő lassan felemelte, és megmutatta a kislányoknak. Kik ugyanúgy csodálták, ahogy a másikat az előbb. Hisz mindkettő bájos volt, és mindegyiknek megvolt a maga szépsége. S végre önfeledt játékba kezdhettek.

Szeretett mesélni....

Kedves, idős bácsi volt. Szeretett mesélni, a legegyszerűbb történetbe is csodát varázsolt. Unokái ámulattal figyelték őt, s itták minden szavát. Mindig így kezdte. Miről szeretnétek hallani? S ők mondták, előre kigondolt, egymással egyeztetett óhajaikat. Volt mikor gyerekekről szólt a mese, de legtöbbször állatok voltak a szereplők.
Ilyenkor a bácsi is emlékezett. Hosszú élete apró mozzanatait, történéseit vitte be meséjébe. Gyermekkora barátságai, állatokhoz való féktelen ragaszkodása törtek felszínre minduntalan. Szülei gondoskodásának, és óvásának emlékképe kísérte őt minden alkalommal. Ezáltal tudott belevinni történeteibe érzelmeket, tanítást, figyelve arra, hogy szeretett unokáinak értéket továbbítson.
Egyik alkalommal a gyermekszájak így szóltak. A nagypapákról szeretnénk hallani. Mint amilyen te vagy. A bácsi elgondolkodva nézett maga elé. Emlékei közt kutatva, egy nagy bajuszos, kalapos, komoly arcú ember jelent meg. Elhalványult történések, érzelmek, mik ehhez az emberhez kötötték. Ő még gyermek volt, mikor nagypapája eltávozott örökre. Csak a légkörre emlékezett, mit az ő jelenléte változtatott meg, ha megjelent. Tekintély, mi az emberből áradt, s ő benne némi félelem rémlett irányába. Történhetett volna másként is.
Tudjátok. Kezdte el meséjét. Mesélek egy emberről, ki nagypapa volt. Népes család vette körül, de ő általában komoly volt. Számára a család sorsa volt a fontos, s ezért dolgozott minduntalan. Csillogó szemű gyermekek ugrálták körbe folyamatosan, amilyenek ti is vagytok. Mosoly ritkán látszott arcán, ezért a látványért igazán meg kellett dolgoznia mindenkinek. Volt egy göndör hajú kisfiú, ő volt a legkisebb unokája. Ki mindig mellette sertepertélt, és próbálta felvidítani. Néha - más ember számára szinte már könnyfakasztó - grimaszok vágásával csimpaszkodott a nyakába.
Egyszer, mikor a család kint üldögélt az udvaron, a kisfiú azzal szórakozott, hogy kergette a tyúkokat. Számtalan intelmet elfelejtve szaladgált önfeledten a baromfik között. Nem számolt a dölyfös pulykával, ki - egy darabig meredten figyelve - indult el felé. A kisfiú arcán az ijedség, majd felismerve a helyzet komolyságát, a menekülés szándéka látszott. Kétségbeesetten szedte lábait, míg egyszer csak anyja oltalmazó karjai közt találta magát. Megkönnyebbülten nézett nagyapjára, ki végignézte az egész jelenetet. Ki így szólt hozzá, arcán halvány mosollyal. Tudod fiam, az ember legfőképp saját hibájából tanul. Számtalan intelmet hagytál figyelmen kívül, s lám játékod majdnem kellemetlen véget ért. Remélem tanultál belőle, de meg kell mondjam, mulatságos jelenet volt. Majd magához ölelve unokáját, elnevette magát.
A kisfiú rendkívül büszke volt arra, hogy sikerült mosolyt varázsolnia nagypapája arcára. Még ha ezt csak úgy sikerült is elérnie, hogy egy mérges pulyka végigkergette az udvaron. A papája nem sokáig maradt velük, de erre a mosolyra mindig emlékezni fog.

Az unokák - miután megköszönve a mesét - aludni tértek, a bácsi lefeküdt ágyába, a mesén gondolkodott. A pulyka valóban megkergette őt, de a nevetés, és az ölelés helyett szidalmat kapott. S a papája arca mintha még jobban megkeményedett volna.

Szüksége van egy kisállat szeretetére..

Kinn a szabadban már kora reggel meleg van, de a néni fázósan húzza össze mellkasán kis kardigánját. Talán később lekerülhet róla, mikor már átmelegszik annyira idős szervezete.

Már lassan nyolcvan felé közeledik, s már vannak jócskán rosszabb napjai. A séta, mit reggel kutyájával tesz meg, egy kicsit üdítően hat rá. A kutya már öreg jószág, s a szeretet, mit a nénitől kap, tartja talán még életben. Lassú séta ez, két idős élőlény összeszokott menete. A néni egyedül van ebben a világban, férje már régóta nincs az élők sorában. A házban csak a szomszéd házaspár, kivel beszélgetni tud. Fiatalok, készségesek. Segítenek neki, ott ahol tudnak. Így éli hétköznapjait az idős néni kutyájával.

Egyik reggel, mikor a néni felébred, és kutyáját szólongatja, elmarad az ismert mocorgás. A kutya fekszik a kosarában, és meg sem mozdul. A nénit rossz érzés keríti hatalmába, és ez az érzése beigazolódni látszik. A kutya eltávozott örökre. Ránézve mintha békésen szunyókálna, nincs szenvedésnek nyoma az arcán.

A néni szívében a gyász, mi a következő napokat, heteket uralta. Magányos volt, még jobban, mint eddig. Elmaradtak a reggeli séták, s csak a bolt, hova kimozdult. A házaspár tanácstalan volt. Figyelték a nénit, tudták, hogy társra van szüksége. Viszont azt is tudták, hogy ő már nem akar még egy kutyát fennmaradó éveire. Hisz szegény utána hova kerül, és csak olyan magányos lesz, mint ő.

Míg egyik reggel a házaspár egy kis kosárkával a kezében kopogott a néni ajtaján. Apró kiskutya volt benne, pár hetes csupán. A néni, ahogy nézte az apró kis jószágot, szemében könnycsepp jelent meg. Kedveskéim, mondta. Öreg vagyok már, nem tudnám őt felnevelni.

Juliska néni, szólt a fiatalasszony. Szívem alatt egy kis szív dobog, nemsokára babánk születik. Pár év, és lesz segítsége. Addig itt vagyunk mi is. A kiskutya jó helyen lesz magánál, és nem kell aggódnia a sorsa felől, mi is gondozni fogjuk, ha eljön az idő. Ezért nem kell nélkülöznie egy kisállat szeretetét.

A néni arcán megkönnyebbülés látszott és öröm. Megfogva a kiskutyát ismerkedett új kis társával.  A neve ugyanaz lett, mint elvesztett kutyájának. Maszatnak keresztelte el.

A gondolatok birodalma...

Ott kinn hideg van, zord tél. Belépve a könyvtár ajtaján, kezeit fázósan dörzsölgetve érzi a jóleső meleget. Félénken közelíti meg az olvasóterem ajtaját. A könyvtáros, ki ott ül, elfogadja őt. Tudja magáról, hogy nem ápolt. A ruha, mi rajta van, szakadt, és már bizony szaga van. Mehetne a szállóra, mely nekik van fenntartva. De nem teszi. Utcához szokott. Ott a maga ura lehet. A könyvtárt szereti. Szereti a könyvek illatát. Olvas, egész nap. Issza a szavakat, Legalább ez megmaradt neki. Idős már, beteg. Úgy érzi, nem sokáig lesz a földön. Reméli. Jönnek olvasók. Ő próbálja meghúzni magát. Hátul, a sarokban. Kis fotel, hol aludni is tud, ha már nem bírja. De szükségét érzi, hogy kimenjen a mellékhelyiségbe. Az olvasók előtt vezeti útja. Egyik felnéz, és fintorogva húzza el az orrát. Majd nem sokkal utána már szól is a könyvtároshoz. Nem lehetne valamit tenni? A könyvtáros zavarban van. Megérti, tudja és ő is, érzi. De a könyvtár nyilvános. Nem tűr semmilyen kirekesztést. Hogy mit tesz ez az ember itt? Olvas. Hisz csak ez maradt neki. Ő is csak egy ember. Ki vágyik a tudásra, a szórakozásra és vágyik a könyvtár melegére. S a hajléktalan visszatér a kis zugába. S igyekszik észrevétlen maradni. Jön egy darabig még. Pár hónapja már nem. Talán már nincs e földön. A fotel, miben ült, nem üres. Lakja helyette más.

Emlékezés

A kislány szép lassan közelebb merészkedett. Igazából nem értette, a többi ember miért nem figyel rá. Anyukája mindig mondta, aki a zenét kedveli, rossz ember nem lehet.
A bácsi elé állt, ki akkor éppen egy kis szünetet tartott. Szájharmonika. Csodás hangszer, kellemes zene, mit játszani lehet rajta. A kislány már többször elsétált előtte. Néha meg-megállt, s csak hallgatta. Ilyenkor emlékezett. Édesapja játszott rajta sokat. Már nem él, eltávozott örökre. De a hangszert még most is hallja. Ha valami miatt szomorú volt, apja a térdére ültette. Megkérdezte mindig, mit szeretnél hallani kislányom? S ő mindig azt felelte, amit szívedből, szívesen játszanál.
A bácsi csak figyelte a kislányt. Ismerte, hisz többször látta, hogy leül a vele szembe lévő padra, és csak hallgatja őt. S már várta naponta. Szüksége volt a betevőre, de tudta őtőle sosem kap. Csak egyvalamit, amit mástól nem. A figyelmet. S ilyenkor lelkesebben játszott. Mert úgy érezte, hogy fontos valakinek. S a kislány megszólította.
Szépen játszol bácsi. Szeretem hallani. Kellemes emlékeket ébreszt bennem. Édesapámra emlékeztetsz.
S a bácsi így szólt. Régóta vagyok az utcán. Emberek mennek, hol segítenek, hol nem. De amit te adsz nekem, azt még senkitől sem kaptam sosem.
S mi lenne az? A bácsi mintha kicsit elérzékenyült volna, bár erősen próbálta titkolni. Kalapját szorosan a fejére húzta. A figyelem, mit adsz nekem. Mit játszhatok neked? Ez csak neked fog szólni.
A kislánynak egy könnycsepp gördült végig az arcán.
„Azt, amit a szívedből, szívesen játszanál”.

 

Fontos volt neki, hogy szeressék...

Mindig fontos volt neki, hogy szeressék. Fiatalka volt még, tíz év körüli kislány. A városban lakott, az otthona és az iskolája körüli területen kívül mást nem nagyon ismert. Anyukája mondta neki mindig. Iskola után gyere haza. S ő mindig így is tett.

Ősz volt. Az egyik kislány osztálytársa egyik nap így szólt hozzá. Szeretném megmutatni neked, hogy hol lakom. Jólesően hallgatta. A házunk előtt van egy nagy gesztenyefa. Gyere el hozzám, és szedhetsz sok gesztenyét. Tudom, szívesen készítenél belőle állatokat. A kislány elgondolkodott. Hamar megfordul. Mire anyukája hazaér, már ő is otthon lesz. Még sosem hívták el. Nem tudott ellenállni neki.

Az út hosszú volt, ismeretlen területeken vezetett útjuk. A kislány próbálta az utat figyelni, de sosem volt jó megfigyelő. Majd mikor megérkeztek, már akkor tudta, hogy kiszaladt az időből. Gyorsan összeszedte a gesztenyét, s már indult is vissza. Sokáig bolyongott, tanácstalanul, hogy vajon merre is kell mennie. Majd bátorságát összeszedve, kérdezett embereket. Már a sírás kerülgette, mert érezte, hogy anyukája már nagyon várja őt. Végre ismerősek lettek az utcák, s elkezdett szaladni. Anyukája a ház előtt várta. Ideges volt, de nem szólt. Győzött a megkönnyebbülés. Felérve a házba, az órára rápillantva döbbenten vette tudomásul. Már legalább két órája itthon kellene lenni. Szomorúan ült le a kanapéra, és kitette a gesztenyéket. Miközben hallgatta szülei intelmeit, már nem tudott annyira örülni a terméseknek. Félelmet és aggódást látott bennük.

S ekkor anyukája kezét érezte a vállán. Van egy kis szabadidőm. Készítünk belőlük valami szépet? S ekkor a kislány elsírta magát, szorosan átölelve anyukáját. Bocsánat. Többé nem fog előfordulni. S anyukája tudta, hogy így lesz.

Madáretetés

Idén nyáron is elérkezett az az egy hét, mikor is kolléganőm madarait kellett gondoznom, míg ő elutazott. A népes kis társaság még egy papagájjal bővült, ki alaposan felforgatta az életet a kalitkában. Fiú lévén elcsábította a kislány papagájt a kis párjától. Így az egyedül maradt fiú papagáj egy másik kalitkába lett száműzve, mivel nem maradt egy nyugodt pillanata sem. Onnantól kezdve Kotyócska még jobban ragaszkodott gazdijához, az amúgy is szoros köteléket még jobban erősítve.
Kolléganőmtől sokszor hallok számomra hihetetlen dolgokat, hogy egy kismadár hogy tud viselkedni gazdájával. Kotyócska mikor felébred, odarepül gazdija párnájára, szorosan mellé bújik, majd oldalra dőlve szundikál tovább. Nekem nincs madaram, így számomra nehezen volt elképzelhető.
Az egy hét alatt volt sivalkodás, volt rutinosan kirepülés a kalitkából, és volt bennem nagy kétségbeesés. Vajon hogy fogom visszatenni? De szerencsére a kismadár nem félt tőlem, így rászállt a vállamra, és én a lehető legnagyobb nyugalommal indultam óvatosan a kalitka felé. S a kismadár átlépett a vállamról a kalitka tetejére, én meg örült sebességgel megfogtam, és máris a kalitkában volt. Ezt csak egyszer tudta eljátszani velem, a többi napon már én is rutinos voltam. Amúgy jól éreztük magunkat, én beszéltem, ő sivalkodott.
Mikor gazdija hazatért, átmentem hozzá élménybeszámolóra. A kanapén helyet foglalva, természetesen Kotyócska társaságában néztük végig a kirándulás fényképeit. Egyszer csak éreztem, hogy valami puha ér a lábamhoz. A kismadár óvatosan megközelített, majd szorosan hozzám bújt. S a következő pillanatban oldalra dőlt, és becsukta a szemét. Csak ámultam, és meg sem mertem moccanni. Ekkor a kolléganőm így szólt. Erről meséltem neked, de azt tudod, hogy rajtam kívül még ezt senkivel nem tette meg. Hát hazudnék, ha azt mondanám, nem töltött el jó érzéssel.

A menedék

Tavasz van. Apró kis virágok bújnak elő a földből, jelezvén a tél végét. Madárdal zengi be az erdőt, és erdei állatok bújnak elő a bokrok sűrűjéből.
Kis faházikó az erdő mélyén, menedéknek tökéletes. Sebzett szív, ki lakja, fiatal férfi, szerelmes. A tél még javában ontotta magából a hideget, és a havat, mikor fájdalmas bolyongása ide vezette, mindentől távol. A magányba. A nő, kit szeret, már más szívéhez áll közel. Ki így szólt, mikor azon a fájdalmas éjszakán megpecsételte az ő sorsát.
„Szeretlek téged, és mindig is szeretni foglak. De a levegő fontos, és nekem kevés van melletted. Van valaki, ki hagy lélegezni. Kibe szerelmes lettem, és ő is belém. Elmegyek, hisz ha maradnék, elveszne az is, amit érzek irántad. Nem akarlak gyűlölni”.
Ezzel elment az éjszaka közepén, a sötét, hideg éjszakába. A férfi mozdulatlan feküdte végig az éjszakát, csak a gondolatai cikáztak. Hol rontotta el? Mi az, ami ennyire meg tud ölni egy erős kapcsolatot? Levegő? Bűn az, ha túlzottan szeretett? Ha minden percét vele akarta tölteni? A kérdésekre nem kapott választ. Túl nagy volt benne a fájdalom. Mást szeret. Csak ez járt a fejében.
Senki nem tudja, hogy ide menekült. Hosszú magányra volt szüksége, gondolkodásra. Pedig a gondolkodás helyett csak marcangolta saját magát. Haragudott a világra, s talán még a szeretett nőre is. Azt sem vette észre, hogy lassan vége a télnek, mert bár kilépett a kisház falain kívülre, nézett, de nem látott. Éppen csak az életben maradáshoz szükséges élelmiszerek beszerzéséig hagyta el a menedéket. A telefonját azóta se kapcsolta be, ennek már két-három hónapja biztosan. Nem volt fontos, hisz aki számított, az úgysem hívta volna. Egyik reggel, mikor kávéját elfogyasztva ránézett a falon lévő naptárra, meredten figyelte a dátumot. Ezen a napon ismerkedtek meg. A fájdalom, mit érzett, most sokkal inkább felerősödött. Ilyen zaklatott érzésekkel indult útjára, hogy a szükségeseket megvásárolja. Maga sem emlékszik, hogy történt, csak az autó fékezésére, és az erős fájdalomra.
A következő emléke, hogy kórházban fekszik, és fáj mindene. Érzi, hogy valaki fogja a kezét. Oldalra fordulva a nőt pillantja meg, ahogy aggódva figyeli őt. De mintha megváltozott volna, a szeme már nem fénylik annyira. Meggyötört, és fájdalom ül a tekintetében.
„Ezerszer próbáltalak hívni. Nem tudom, hol voltál, de örülök, hogy látlak. Az orvosok szerint nincs nagy baj. Egy-két hét és kihevered”. – hangja szomorú, de mellette a remény halvány szikrája. A férfinak csak az első mondat járt a gondolataiban. Miért akartál hívni?
„Úgy gondolom, el kellett mennem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szeretlek téged. S hogy a másik férfi iránt nem éreztem mást, csak a meneküléshez erőt adó hamis érzelmet. De nem találtalak. Ha most nem ér baleset, még mindig nem lelnélek. Nem tudom, meg tudsz e bocsátani nekem valaha, de szeretlek. És mindig is szeretni foglak”.
A férfi csak nézte a nőt, és nem tudott betelni a látványával. Érezte, hogy szép lassan kezd a szíve megtelni a boldogság rég elfeledett érzésével. Megfogta a nő kezét, s csak ennyit mondott. Mi összetartozunk. Túl sokáig szívtuk egymástól távol a levegőt. Mert ahogy mondtad, a levegő fontos. Ezen túl figyelek arra, hogy legyen elég neked. Örökké.

Védőburok

Védőburok vagy, mely melegen átöleli szívem,
ha szeretet érkezik, kapud tágra kinyitod,
féltő, óvó szavak, rajtad könnyedén átlépnek,
ébresztőleg ható intelmek suhannak át falaidon
Résen vagy, ha bántó szavak érnek, ezért
vele védő, vigasztaló gondolatok kísérnek.
S ha te vagy, ki szemem őszintén felnyitja
Tudom, hogy a szeretet az, mi benned van
Minduntalan...

Ha megteheted...

Pékség mellett elhaladva, érezve a frissen sült kenyér illatát. Vajon betérsz e, hogy megízleld a puha tésztáját? Vagy sietve, nyűgösen, mondva, hogy elég egy boltban vásárolni, inkább megveszed a már korántsem frisset.
Ha kiskutya dörgölődzik a lábadhoz az úton, megállsz e hogy megsimogasd, s ezáltal egy kicsit fel is töltődj? Vagy „nem érek én erre rá”, gondolattal tovább sietsz.
Lakásodba betérve, körülnézve azt látod, amit szeretnél látni? Ott van a kedvenc virágod, melyre ha ránézel, melegséggel tölt e? A színek, melyben falaid pompáznak, jólesően hatnak rád? Kényelmes ágy vagy fotel, melyek a nyugalmadat, pihenésedet segítik, találhatóak e benne? Lehetőségedhez mérten úgy alakítod a környezeted, hogy jól érezd magad? S ezek csak a tárgyak, melyek körülvesznek téged. Hosszú hosszú évekig lehet úgy élni, hogy ezt nélkülözve, „örüljünk hogy fedél van a fejünk felett”, gondolattal, elsiklunk ezen dolgok felett. Pedig nem kell hozzá más, csak felismerni, mi az ami téged boldogabbá tenne. Mert fontos, hogy jól érezd magad a környezetedben.
S az emberek, kik körülvesznek. Mi az, ami szeretteidnek kell, mi az amit nélkülöznek általad. Mosoly, jókedv vagy csak egy érintés. A szürke hétköznapok meg tudnak változtatni nagyon nagyon hosszú időre. Boldogságot fosztva meg mindenkitől, és főleg saját magadtól. Leélsz hosszú éveket öröm nélkül, félelemben. Mosolyogni kell, meg kell találni a szépet, jót mindenben, és főleg szeretni kell. Szeretsz?

Virágbolt

Apró kis virágbolt az utca végén. Fiatalasszony, ki itt a virágot árusítja. Csinos, hamvasszőke, húszas évei végén jár. Családi örökség, melyet szívvel lélekkel vezet. Aki belép rajta, élménnyel távozik. Bármilyen virágból csodát varázsol, tanácstalan ember elégedetten lép ki ajtaján. Ismeri a virágok jelentését, csak egy kérdés, és tudja, mi az mi kell. A színekkel játszadozva, csodaszép csokrok születnek. Sok ember jön, kik hírét továbbadják.
Egy magányos férfi, bolyongva a város utcáin, arra felé sétál. Nem vonzza őt különösebben a virágok látványa, ám mikor éppen az üzlet előtt megy el, a nyitott ajtón bepillant. A nőre felfigyelve, ahogy éppen egy csokorral foglalatoskodik, a szeme egy darabig elidőzik rajta. Megáll a kirakat előtt, és titkon felé-felé pillant. Vajon mi az, mitől így felfigyelt rá, gondolja. A szépsége? Szépnek szép, bizony így van. S ahogy figyeli, szép lassan rájön. Az arca, miközben a virágot rendezi, a szeretet, mi sugárzik róla. A virágok szeretete, ahogy a kezébe veszi, s óvatosan forgatja. Majd a férfi továbbsétál. Egy pillanatig arra gondol, holnap is erre felé veti útját, mert a látvány üdítően hat rá.
A fiatalasszony felfigyel egy alakra, ki a kirakat előtt álldogál. Jóvágású férfi, gondolja. Már éppen arra gondol, hogy biztos szerelmének szeretne virágot vásárolni, mikor is a férfi továbbsétál. Másnap és harmad nap is újra látja, de a kirakatnál beljebb nem jön soha. Míg egyik nap, éppen egy urat szolgál ki, kinek tanácsokat ad. Egy hölgynek szeretne csokrot adni, szíve választottjának. A fiatalasszony így szól. Ha szerelmi vallomás, akkor a vörös rózsa a legszebb. Az a szerelem virága. S ha szépség is, mit közölni akar, egy kis kála a legalkalmasabb. Szerelem és szépség. Egy csokorban.
Észre sem veszi, hogy tőle egy két méterre a jóvágású férfi álldogál, és őt hallgatja. Csodálat, mi a szemében van. Kétségtelen. A nő nagyon nagy hatással van rá. Mikor a fiatalasszony észreveszi, így szól hozzá. Segíthetek uram? Köszönöm, csak önt hallgattam. Jó érzés látni, ha valaki így szereti a virágokat. Mesélne róluk? A fiatalasszony egy kicsit meglepődik, majd úgy gondolja, miért is ne. A következő percek csak úgy repülnek. Később már másról is folyik a társalgás, és összhang az, mi a két ember között van. Napok telnek, és a beszélgetések egyre hosszabbak. Egyik nap a férfi, mikor belép az üzletbe, kezeit hátra tartva, tenyerében valamit tartogat. Mikor előveszi, a fiatalasszony kezébe adja. Nincs szükség szóra, a látvány mindent elárul. Szerelem és szépség egy csokorban.

Lovaskönyv

Gyerekpolc. Rajzolós könyvek sorakoznak egymás mellett. Vannak cicásak, kutyásak, nagyvadasak. Van, miben csak arcok vannak. Egyszerű rajzok, gyermek kéznek való. Felnőtt embert nem igen látnak. Egyszer csak véletlenül közéjük keveredik egy felnőtt könyv, komoly rajzokkal, szinte élő lovakkal. Tökéletes rajzokkal. A gyerekkönyvek először csodálják, majd kicsit irigykednek. Eddig azt hitték, náluk nem lehet szebb. Hisz nem ismertek mást. Népszerűek voltak, sok apró kézen vándoroltak. Míg egyszer csak egy család érkezik. Kisgyerek nézelődik a könyvek között. A cicás könyv az első. Anya, kivihetem? Szeretem a cicákat. Ha szeretnéd kisfiam, igen. De meglátja a következőt. Kutya! Őt jobban szeretem. A kutyás könyv büszkén álldogál a könyvek között. Őt jobban szeretik. A kisgyerek azért leemeli a lovas könyvet is. Ámul a láttán, s percekig meg sem szólal. Anya, őt szeretném. A kutyás könyv szomorúan gubbaszt tovább. Kisfiam, mondja az anya, ez nem neked való. Nem tudsz még így rajzolni, s maga is csodálkozik, hogy ez a könyv, hogy lehet, hogy itt van. Ahhoz, hogy egyszer használni tudd, az alapoktól kell kezdeni. Ha majd eleget gyakoroltál, és végig rajzoltad e sok könyvet, akkor meglátod, nagyobb lelkesedéssel állsz neki ennek. A kisfiú szomorúan veszi tudomásul. De visszatér a kutyához, és elhatározza, hogy rendületlenül gyakorol. Mert az a lovas könyv őt várja. Elindul a pult fele. Az anya pedig a könyvet messzebb rakja, oda ahova kell, valóban.

Gyermekkuckó

Gyermekkuckó. Kedves mesekönyvek, csodaszép képeskönyvek és szebbnél szebb rajzok sokasága. Kisgyermekek és nagyobbacskák játszóháza.
Forró nyár volt. Kényelmes kis fotelban üldögélt ő. Kilencéves forma kislány lehetett, haja kétoldalt befonva. Kissé szomorkás volt és szótlan. Itt lakott a szomszédban, korán érkezett és későig maradt. Barátja nemigen akadt, de a könyvtáros nénit nagyon szerette. Ő sokat beszélgetett vele, és teával is megkínálta. „A szüleim sokat dolgoznak, akkor nyugodtak, ha tudják, hogy itt vagyok”. Mondta a kislány mindig. Ilyenkor lesütötte szemét, majd így szólt. Jó ez nekem így, legalább miattam nem kell aggódniuk. De a szeme mást mondott.
Mindig könyv volt a kezében. Legjobban az állatos történeteket szerette. Mikor olvasott, a szeme csillogása mindent elárult. Elvarázsolták a szavak, és akkor abban a másik világban érezte magát. Hol az állatok beszélnek, és ugyanúgy éreznek, mint az ember. Hol öröm és bánat váltja egymást, és ugyanúgy van szerelem is. Van olyan, ki szabadban él, és van olyan, kinek gazdija van. Ilyenkor összeszorult mindig egy kicsit a szíve. Neki még sose volt állata. Most is épp egy ilyen történetet olvasott.
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy aprócska kislány lépett be rajta. Egy kis terráriummal a kezében félénken közelített az asztalhoz. A könyvtáros néni kedvesen mondta. Szép teknősöd van, hogy hívják? A kislány szomorúan lehajtja a fejét. Anyukám azt mondta, vissza kell vinnem az állatkereskedésbe. Sok a gond vele, és azt mondja, én nem gondozom megfelelően. De én nem akarok tőle megválni. Ezért úgy gondoltam, ha a néni is beleegyezik, behoznám ide. Amikor lenne időm, bármikor meglátogathatnám.
A könyvtáros nénit váratlanul érte a kérés. Még nem volt állatuk itt a kuckóban, nagyon nem is tudna vele foglalkozni. Már éppen mondta volna, hogy sajnálja, de nem lehet, mikor is pillantása a kis fotelban üldögélő kislányra esett. Tudta, hogy ő nagyon szeretne kisállatot, de a szülei nem engedik. Hát jól van. Éppenséggel itt hagyhatod, úgy hiszem, tudok valakit, aki itt szívesen gondozná. A kislányhoz szólt, aki, mikor meghallotta, hogy ő lesz felelős ezért a kis teknősért, még a könnye is kicsorbult. Felpattant a fotelból, s máris a kisállat mellett termett.
Először is kell neki keresni egy megfelelő helyet. A teknősök szeretek a napfényt, a meleget, ezért az ablak elé kell tenni a kis terráriumukat……..és sorolta a teknős tartás rejtelmeit.
Ekkor a könyvtáros néni elmosolyodott, majd az apró kislányhoz fordult. Azt hiszem jobb helyre nem is hozhattad volna.