Kamasz koromban alig vártam az első olyan napot, mikor elmehettem táncolni. Mint ahogy most is, akkor is imádtam a zenét. Volt egy MK27-es típusú kézi magnóm. Mindig vártam a rádióban a kívánságműsort, s mikor olyan számot játszottak, ami nagyon tetszett, felvettem. Utólag belegondolva, igencsak meg kellett dolgozni minden egyes felvételért. Vigyáztam is rá rendesen.
A lakótelepünkön volt egy ifjúsági ház, ahol tini diszkót tartottak. Délután öt órától este nyolcig szórakozhattunk. Tizennégy éves voltam, mikor először mehettem. Mondanom sem kell, nagyon nagy izgalommal készültem. Egy kicsit féltem is, de a kíváncsiságom erősebb volt. Homályosan emlékszem a teremre, azt tudom, hogy körben a falak mellett székek sorakoztak. Büfé kint volt a folyóson. Természetesen szigorúan alkoholmentes. Akkor még csak úgy táncolhattunk, ha fel lettünk kérve. Hát ez nagy bosszúság volt nekem, mert nincs rosszabb annál, mint diszkóban álldogálni, miközben sorban játsszák a kedvenc számaidat.
Az első táncfelkérésem nagyon muris volt. Az egyik fiú odahajolt a fülemhez, s mondott valamit. Én a hangzavartól semmit nem értettem.
Na vajon mit kérdezhetett? És vajon én mit feleltem rá? Hát ezt: Nem értettem, mit kérdeztél?
Mai napig mosolygok rajta, ha eszembe jut. Hát ennyit az első diszkós élményemről.
De azért nagyon jól éreztem magam. Egy táncra bizton emlékszem. Kacsatánc. Ma egy kicsit már bohókásnak tűnik, de akkor hatalmasat lehetett rá bulizni. Biztosan sokan emlékeznek még rá.
Azóta csaknem harminc év telt el. A kis kazettás magnót felváltotta az MP3 lejátszó. A lányokat már nem kell felkérni ahhoz, hogy jót bulizzanak. Nincsenek tini diszkók, és az élet este tíz után kezdődik. Mivel az ismeretségi körömben senki nem jár diszkóba, így nincsenek közvetlen tapasztalataim a mostani szórakozóhelyekkel kapcsolatban. Azt tudom, hogy fiatal éveimben kulturált, biztonságos szórakozóhelyek voltak.
S anyukám még így sem tudta lecsukni a szemét, amíg haza nem értem.
A lakótelepünkön volt egy ifjúsági ház, ahol tini diszkót tartottak. Délután öt órától este nyolcig szórakozhattunk. Tizennégy éves voltam, mikor először mehettem. Mondanom sem kell, nagyon nagy izgalommal készültem. Egy kicsit féltem is, de a kíváncsiságom erősebb volt. Homályosan emlékszem a teremre, azt tudom, hogy körben a falak mellett székek sorakoztak. Büfé kint volt a folyóson. Természetesen szigorúan alkoholmentes. Akkor még csak úgy táncolhattunk, ha fel lettünk kérve. Hát ez nagy bosszúság volt nekem, mert nincs rosszabb annál, mint diszkóban álldogálni, miközben sorban játsszák a kedvenc számaidat.
Az első táncfelkérésem nagyon muris volt. Az egyik fiú odahajolt a fülemhez, s mondott valamit. Én a hangzavartól semmit nem értettem.
Na vajon mit kérdezhetett? És vajon én mit feleltem rá? Hát ezt: Nem értettem, mit kérdeztél?
Mai napig mosolygok rajta, ha eszembe jut. Hát ennyit az első diszkós élményemről.
De azért nagyon jól éreztem magam. Egy táncra bizton emlékszem. Kacsatánc. Ma egy kicsit már bohókásnak tűnik, de akkor hatalmasat lehetett rá bulizni. Biztosan sokan emlékeznek még rá.
Azóta csaknem harminc év telt el. A kis kazettás magnót felváltotta az MP3 lejátszó. A lányokat már nem kell felkérni ahhoz, hogy jót bulizzanak. Nincsenek tini diszkók, és az élet este tíz után kezdődik. Mivel az ismeretségi körömben senki nem jár diszkóba, így nincsenek közvetlen tapasztalataim a mostani szórakozóhelyekkel kapcsolatban. Azt tudom, hogy fiatal éveimben kulturált, biztonságos szórakozóhelyek voltak.
S anyukám még így sem tudta lecsukni a szemét, amíg haza nem értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése