Egy hideg téli napon érkezett hozzánk. Fekete-fehér, 3 hónapos lány cica volt. A menhelyről hoztuk ki, a csaknem 7 éves kislány cicánk mellé. Nem mondom, hogy minden úgy zajlott, ahogy elképzeltük. Elmaradt a boldog találkozás, helyette gyanakvó tekintetek, félelem és nagy fújás következett. A cicánk nem tudta elfogadni a kis jövevényt.
Szívszorító látvány volt, ahogy kétségbeesetten próbálta védeni a megszokott helyeit, és amikor a kiscica véletlenül beleevett az ő tányérjába, végleg megsértődött. Nehéz időszakok jöttek. Nem lehetett őket egyedül egy helyiségben tartani. A kiscica játszott volna vele, de ő nem volt hajlandó még ránézni sem. Nem tudott mit kezdeni ezzel az örökmozgó, bájos, okos kismacskával.
Nekünk nagyon sok örömet okozott az új jövevény, mert már szinte el is felejtettük, milyen egy igazi kölyök macska. Egy pillanatig nem volt nyugta, nem volt olyan, amivel ne játszott volna.
Teljesen egészséges volt, csak néha látszott a hátán egy apró remegés. Akkor még ennek nem tulajdonítottuk nagy jelentőséget. A kettejük között lévő kapcsolat nem sokat változott a következő pár hétben. Sőt, a nagy cicánk néha még el is náspángolta a kicsit, ha nem voltunk elég gyorsak ahhoz, hogy leállítsuk. Az biztos, hogy nem unatkoztunk. Feladták a leckét nekünk.
Körülbelül 4-5 hete lehetett nálunk a kismacska, amikor is egyre sűrűsödtek a hát remegések, majd azt vettük észre nála, hogy egyre nehezebben lélegzik. Orvoshoz kellett vinnünk, aki egy gyógyíthatatlan macska betegségre gyanakodott. Vizsgálatok sora, kezelések, gyógyszerek követték egymást. De mindhiába. A kiscica menthetetlen volt.
Amikor a kismacska állapota rosszabbodott, a nagy cicánk végre hajlandó volt odamenni hozzá. Elkezdte mosdatni. Hihetetlen látvány volt. Utána már nem bántotta többet.
Nem volt mit tenni, az orvossal megbeszéltük, hogy elaltatjuk a kiscicát. Az otthonunkba nagy szomorúság költözött. Ez már olyan végleges, visszafordíthatatlan tény volt, és nehezen tudtunk beletörődni.
Soha nem felejtem el, mikor éjszaka felébredtem, a kiscica ott feküdt az ágyam mellett, és nézett. Hatalmas szomorú szemekkel. Mintha érzett volna valamit. Nem tudom. De az biztos, hogy nekem összeszorult a szívem. Másnap ott voltunk vele az utolsó percig. A kezünk között aludt el, de a halálát nem láttuk. Úgy emlékszünk rá, ahogy békésen aludt, és már nem fájt semmije.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése