Iskolai ünnepély

Iskolai ünnepély. Egyenruhás kislányok és kisfiúk állnak csöndben, az iskola aulájában. Előttük a tanárok kiválasztottjai, szépen szavaló, talpraesett gyermekek. A tömegben egy arc vágyakozva figyeli őket, álma, hogy ő is ott legyen. Alsó tagozatban, negyedik évében jár már. Tanul verseket, sokat. Anyukája mindig mondja. Nórika, szépen formálod a szavakat, a tanító néni biztos értékelni fogja. S ilyenkor a kislány hallgat. Szavalt ő már neki, de dicséretet sosem kapott. Igaz, kicsit lámpalázasan próbálta versét mondani, így a tanító néni pár nyugtató szóval, s reményt nem keltő arccal ültette őt vissza. Kiválasztva sosem volt. Valami hiányzik belőle, gondolta. Így kicsit kedvét szegve tanulta tovább a verseket, de már csak önmagának.

Évek telnek, s a kislányból nagylány lesz. Nórikából Nóra. Már középiskolás, első évét kezdi, de már határozott elképzeléssel jövőjét tekintve. Sokat olvas, jó hangosan, hogy hangját szokja. Monológot, kis történeteket és sok-sok verset. Már néha közönsége is akad, barátai személyében. De a tanároknak sosem mutatja. Talán fél a kudarctól, talán fél, hogy újból úgy gondolja. Valami hiányzik belőle.

A média vonzza, talán a rádió, de még inkább a televízió. Műsort vezetne, szívesen. Csak egy a baj. Lámpaláza teljesen el nem hagyta, így ezt leküzdve tudja csak terveit megvalósítani.

Egyszer, mikor az osztályában egyedül marad, könyve fölé bújva, rajzolgatva mondja magában, félhangosan, kedvenc versét. A tanárnő lépései nem tűnnek fel számára, így azt sem tudja, hogy közönsége akad. Mikor befejezi, egy csodálkozó arcra néz, ki így szól. Nóra. Nagyon szépen szavalsz. Szépen formálod a szavakat. Az iskolánk rádiójába bemondót keresnek, ha gondolod, beajánlhatlak.

S így kezdődik pályafutása. Elején még akadozva, s nem éppen zökkenőmentesen, de már egyre kevesebb lámpalázzal hajtja végre feladatait. De nem feladva, „ki tudja, mit hoz a jövő”, gondolattal vállal el újabb és újabb feladatokat. S jóval később, mikor már a főiskola padjait rója, mindig eszébe jut tanára. Ki ezen az úton elindította, ki a bizalmát megszavazta.

Boldog nap....

Vannak napok, mikor nagyon boldog vagy, nyugalom, mit érzel, s mindenkire szeretettel gondolva telnek a percek. Mikor reggel felébredsz, s elérzékenyülsz. Egy írást olvasva, melyben annak az embernek a szavai szólalnak meg, kit nagyon szeretsz. Minden mondata hatással van rád, s érzed belőle az energiát. S testedben szeretet áramlik, s a csodálatos nyugalom. S ez az érzés kíséri végig a napodat, s a türelem sem hiányzik belőled, mikor a családodnak szükségük van rád. Köszönöm

Anyuci

Anyuci. Rátehetem a kezem a pocidra? Szeretném érezni a kis tesómat, ahogy mocorog. Meg éneklek is neki mindjárt. Ma könyvtárban jártam, a nénitől dalos könyvet kértem. Mondtam, kis tesóm születik, nem tudok még ringatót. Adott szépet, sok dalosat. Ha elég hangosan éneklek, most is hallja? Szeretném, ha megismerne, hogyha meghallja a hangom. Ha megszületik, majd mindig betakarom. Kismacskát már cumiztattam. Kisbaba se lehet más. Meg is etethetem, ha gondolod. S ha már nagyon fáradt leszel, akkor majd ringatom. A szomszéd kislány mindig mondja. Tudod a babák mennyit sírnak? Nem tudom igaz. De én akkor is látni akarom. Anyuci. Hallod, amit mondok?

Anyuci már bóbiskol. Közben nagy, gömbölyödő hasát fogja. Arcán nyugodtság és mosoly. Keze szinte már a pocakjához nőve, mely kéz már egyre ritkábban fogja elsőszülött gyermeke kezét. A gyermek óvatosan fogja meg a hasat, s tapogatja.

Hol vagy kistesó? Mutasd magad. Látom, anyuci keze mozog, akkor most megfogom.

S óvatosan megfogja anyja kezét, s általa érzi a babát is. Elmosolyodik. S végre úgy érzi, ha csak egy pillanatra is, hogy ő is hozzájuk tartozik.

A könyvtár hőmérséklete...

A könyvtár előtt nagy a forróság, nyitás előtt jár jócskán az idő. A nyitva tartási táblán tizenegy óra olvasható, mikor is az ajtók kitárulnak. Kitartó napsütés esetén a csupa üvegfal kellőképpen átforrósodva melegíti a könyvtárat belülről, így aki arra számít, hogy a forróság elől bemenekülhet ide, nagyot csalódik. Csak akkor jár némileg a levegő, ha az ajtón a tábla átfordul. Zárva helyett Nyitva olvasható rajta. Mert ilyenkor a kulcs átfordítása, s a fotocellás ajtó nyitott állapotban marad. Az ajtón betérve szemben a ruhatár, mi található. Ilyenkor nyáron, mikor az emberek a leglengébb ruhában lépnek ki az utcára, a fogasok üresen maradnak. Értékek, mik az olvasónál találhatóak, gazdájukkal együtt járják körbe a könyvtár helyiségeit. 

Nyitás van. Az ajtók kitárulnak, s az emberek a forróság elől menekülve sietnek be az ajtón, mit sem bánva a sorbaállást. A kölcsönző részleg felé. Szép lassan, egyenként tűnnek el a sorok között, mindenki máshova, érdeklődési körének megfelelően. Aki a szépirodalmat szereti, annak igen meleg fogadtatásban lesz része. Az ablak mellett, az üvegfalak közvetlen szomszédságában kénytelen kedvenc íróját keresgélni, s tőle számára ismeretlen könyvet felfedezni.  Ők igen hamar feltűnnek a kölcsönző pultnál, a rekord sebességgel megtalált új olvasmánnyal. Akik a könnyedebb, romantikus, izgalmas olvasmányt szeretik, azokra sem vár sokkal jobb hőmérséklet. Bár a nap sugarai megkímélik őket, de a levegő, mi a kis kuckóban van, fullasztó. Így lassan, szemmel láthatóan nem kellemes fizikai állapotban sietnek a kölcsönző pulthoz, hogy inkább a szabad levegőt válasszák. Legyen az bármennyire forró. S együtt érző pillantás kíséretében búcsúznak a könyvtár dolgozóitól.

Akik az olvasóterembe érkeznek rögtön, ők megtapasztalhatják, milyen a forróságból klimatizált helyiségbe érkezni. Talán még egy enyhe fázást is tapasztalhatnak a jelentős hőmérséklet különbség miatt. Ott sokkal tovább tartózkodnak a vendégek, s ha mégis a másik oldalra kényszerülnek, senki nem érti. Miért csak az egyik helyiségben van klíma? Ez egy nagyon jó kérdés. Miért?

Új frizura...

Óvoda kapuja, melyet apróságok lépnek át nap, mint nap. Ki vidáman és felszabadultan, ki szorongva és anyja szoknyájába kapaszkodva. Apró kislány, Zsuzsika, még négy éves sincs, fején bájos kis copffal vidáman lép át rajta. Mosolygós, óvó néni kis kedvence. Csacsogós, fodros szoknyájában sokszor a tükör előtt táncol. Nyár van, forróság, s hosszú barna haja nyakára tapad. A nap egyre melegebb, s délután, mikor anyukája megy érte, kislányára nézve, elhatározza. Kell a rövid haj. Otthon, lefekvés előtt, mikor már a mesén is túl vannak, így szól kislányához. Holnap reggel elmegyünk egy nénihez. Bájos hajat varázsol neked, rövidet, s nem lesz meleged. Nyugodtan táncolhatsz, amennyit szeretnél. A kislány bólogat. Nem igazán tudja, mit jelent, de a bájos haj és a tánc említése elég neki.
Másnap reggel, óvoda előtt a kislány már a magas székben ül. A tükörrel, háttal vágják haját, jó sokat. Hátul felnyírva, kis gomba frizura. Anyukája büszkén figyelő őt. Nyugodtan üldögél lánya, a fodrász néni mikor végez, megdicséri. Most megnézheted, bájos az arcod, tudod e?
A kislány lelkesen néz a tükörbe, s mikor magát megpillantja, a vidámság pillanatok alatt lelohad róla. A következő pillanatban már sírva mondja anyukájának. Anyuci, hol a szép hajam? S ezen túl, mondhat neki bárki bármit, csak ezt hajtogatja. Mit mondanak az óvodában? A lányok nevetni fognak. S anyukában értetlenség, majd lelkiismeret furdalás. A kislánya szomorú, pedig ha tudná, hogy mennyire jól áll neki ez a frizura. A következő fél óra a sírásról szól, s az oviba beérve se múlik. Az óvó néni gyorsan felméri a helyzetet. Anyukája kezéből a kislányt kiszabadítja, s mondja. Menjen nyugodtan, a többit rám bízhatja.
S anyuka elindul haza, s őrlődik, s már szeme előtt rémképek hada. Egy óra múlva, már nem bírja. Visszamegy az oviba, s beles a szoba ajtaján. A kislánya középen ül, arca mosolygós, s már nincsen semmi baja. Az anyuka mellett kisgyerek oson be, s a kislány anyja csak ennyit hall. Zsuzsika, nagyon jó a hajad.

Fájó emlék

Mikor jön egy fájó gondolat, egy rossz érzés,
azt mondom: megállj!
Ne törd át biztonságot jelentő falaimat!
Nem akarlak! Távozz tőlem!

De mind hiába, nem hallgat rám!
Közelít, és nem hátrál.
Érzem a szorongást, és nem tudom az okát.
Fájdalom ébred bennem,
és most gőzerővel telepszik rám.
Mi az, mi zavarja nyugalmam?
Tán baj jön? Vagy rossz emlék csupán?
Választ nem kapok, nincs más,
csak a kétely, és a magány.

Majd lassan tisztulni kezd,
és már érzem, mi az mi bánt.
Másnak csak egy arc,
de nekem maga a keserű valóság.
Mi eddig eltemetett emlék volt,
az most előtör és fáj.
Amikor újból meglátom, de valaki más oldalán...

Gondolat

Becsukom szemem - s csak rád figyelek
gondolatban érintelek s bőröd érzékelem,
szép lassan haladva, orcádat megérintve,
ujjammal tapintva forró szád s szemed.

Kezemmel vállad s puha nyakad ölelem,
óvón körbefonva, oly védelmezve lelked.
Szívedhez érve, szeretetet árasztva,
remélve hogy megérint őszinte szikrája.

Csupán gondolat - ereje csodák kapuja,
melyet kinyitva, nincs olyan, mi gátolna...
Adhatsz és kaphatsz, mindent mit akarsz,
csak engedd - hisz a gondolat szárnyal.

Egyperces

Legfontosabb a makulátlan kinézet. Gondolja, anélkül nem tenné ki a lábát az utcára. Haj tökéletesre legyen fésülve, csatok hada, hogy úgy álljon, ahogy kell. Egy kis rúzs, mely nélkül az ajak elképzelhetetlen. A ruha szépen vasalva, mindennap mást felvéve. Nehogy valaki megszólja, hogy nincs miből választania. A tükör előtt állva megállapítja, ma is jó munkát végzett. Senki nem szólhat, tökéletesre sikerült, mint mindig. Kis táska, melyben illatszerek sokasága. Parfüm, fésű és az elkerülhetetlen rúzs. Hisz enni kell, utána kell az utánpótlás. Elindul, a munkahelyére érve elismerő tekintetek hada. Szívét melengető. Főnöke érkezik, kitől már várja a megszokott mondatot. Klaudia, hogy ma milyen csinos megint.
Ez most elmarad. Nincs jó hangulata, csak bosszúság, mi az emberből árad. Klaudia végig néz magán. Mi az, ami nem jó? Hisz tökéletesnek látta. Nagy kétségbeesésében észre sem veszi, hogy ővele semmi baj. A főnők máshol jár gondolatban.
A nő napja már el van rontva. Gondolja, reggel jobban odafigyel, ha kell még többet áll a tükör előtt.
Késő este van, lepihen a család. A férj alszik, a gyerekek már álmodnak. Leveti makulátlan ruháját, és egy mozdulattal a szennyesbe dobja. Lefürdik, lemossa a festéket, majd megborzolja haját. Talán még a fejbőre is könnyebben lélegzik. Kinyitja a kis gépét, és lekuporodik. Folytatja a regényét. Régóta írja már, sok oldal kész. Főszereplője egy fiatal nő. Természetes szépség, sugárzik belőle a szabadság. Haja lazán fürtökben lógva, arca egészséges, mint a makk, festéket még nem látva. Egy kis pántos ruha, semmi különleges. Csak úgy fújja a szél, mikor táncol.
Írja a sorokat. Újabb tulajdonsággal vértezi fel. Szerencsés nő, nem érdekli, hogy mit gondolnak róla.

Egyperces

Tessék mondani, lehet enni a ruhatárban? soká kerülök én még haza, megéheztem. Ne tessék rám így nézni, az embernek valahol enni kell. Tudom, nem illik, meg mi lesz ha lemorzsázom a kabátokat? De hát hogyan tenném, hisz azok ott lógnak a fogason, szépen, egymás mögött. Van szendvicsem, szépen becsomagolva, óvatosan kiveszem. Meg van vizem is, ha megszomjaznék.
Meg hát közben szeretnék beszélgetni is egy kicsit magácskával. Hallani szoktam ám, ahogy az emberek mesélnek, s maga bőszen bólogat. Biztosan érdekli, amit mondanak, különben nem bólogatna ennyire.
Mesélhetek én is? Van ám sok minden, amit én is tudok mesélni. Túl sokan nem hallgatnak meg, anyám az, akinek mondani szoktam. De hát ő meg elfoglalt, és látom rajta, hogy mikor látja, hogy készülődöm, megkönnyebbülés mutatkozik a szemében. Gondolja, estig bizton nem érkezem. Gyorsan csinál is nekem szendvicset. Áldott jó anya.
Ki kell mennem? Itt nem ehetek? Tiltja a szabályzat? S ha nem vennék észre? Ha megbújnék a sarokban, a kabátok között? Ott kinn hideg van, lefagynak az ujjaim. S különben sem izgalmas ott egymagamban. Jó, akkor nem eszem. Bírom még, csak beszélgettem volna egy kicsit.
Akkor beljebb megyek, olvasgatok egy kicsit. Az emberek itt kedvesek, hangosan köszönnek, s mondják is gyorsan. Nyugodtan beljebb mehet, leülhet hátul, a fotelban, olvashat szép csendesen. S már fordulnak is el tenni dolgaikat. Elfoglalt emberek. Most senkinek nincs kedve beszélgetni.
Sétálok a polcok között. Érdekes könyvek, sok mindenről szólnak. Egyiken megakad a szemem. Nagy betűkkel van írva, hívogató. Leemelem, majd leülök a fotelba, amit oly kedvesen felajánlottak.
A könyvre ez van írva. A MAGÁNY. El kezdem olvasni.

Hurrá! Nyaralunk!

Mindig is féltem a folyótól. Félelmetes, hatalmas, örvényekkel teli víznek képzeltem el, és annak gondolom ma is. Első találkozásom vele, városi ember lévén egy sátorozás alkalmával történt. A Duna egyik holtágában, Bölcskén sátoroztunk temérdek mennyiségű szúnyog társaságában. Utólag belegondolva nem is tudom, volt-e olyan pont a testünkön, ahol ne lettünk volna tele apró vérszívókkal. Aki ott él, bizton tudja, milyen az.
Matrac biztonságában próbáltunk a vízben úszkálni, sodrás nem igen volt, de emlékszem nagyon féltem.
Ahogy egy kicsit kijjebb merészkedtünk, messze távol a folyó közepén éppen egy uszály fordult. Ahogy láttam a hullámokat felénk közelíteni, sok minden lejátszódott bennem. Akkor már éreztem, hogy a folyó nem az én világom.
De ahogy lenni szokott, természetesen pár év múlva újból felé sodort az élet. Csak hogy szokjam. Ráckevén tartottunk egy kellemes hétvégét, sok ismerősömmel, ami tulajdonképpen egy kisebb horgászparadicsom volt. A kis ház előtti mólon napozgattunk, s el kellett telni egy teljes napnak ahhoz, hogy a lépcsőn óvatosan lesétálva belemerjek menni a Duna vízébe. Utána már nem volt gond, hatalmasakat fürödtem. Igaz, nem volt sodrás s nagyon nyugodt volt a víz. Mintha egy kicsit közelebb kerültem volna a folyó világához.
Míg egyszer csak hirtelen ötlettől vezérelve Győrben kötöttünk ki párommal, egyik nagyon kedves barátunknál. Egy elég érdekes ötlettel álltak elő, mi kiderült csak nekem volt az. Kenuval evezzünk le körülbelül 25 kilométert szintén holtágban, nagyon izgalmas és kellemes kirándulás. Az első, ami számomra problémát okozott, hogy még soha nem ültem kenuban. Gondoltam, miért is ne. Biztos nem lehet valami nagy dolog. Lelkesen, bár némi félelemmel indultam neki a kirándulásnak. Hárman ültünk a kenuban, elől ültem én. Beletelt jó pár percbe (órába), mire rájöttem az evezés titkára. Az első óra után egy kicsit kiszálltunk pihenni. Már akkor nehezemre esett a menés. Fájt minden porcikám. Folyamatos evezéssel, szinte mozdulatlan üléssel, nehogy feldőljön kis kenunk, egy örökké valóságnak tűnt az út. Mikor már látszott úti célunk, ami indulásunk után négy órával volt, mintegy felrázásképpen egy vízi motoros száguldott el mellettünk. Az utolsó pillanatban tudtunk biztonságos helyen megállni, mert még meg is fürödtünk volna Nos, már akkor tudtam, hogy valószínűleg nem fogok többet ilyen ajánlatnak engedni. Mikor megérkeztünk a célunkhoz, megpróbáltam kiszállni a kenuból. Szó szerint csak próbáltam. Egy kis (nagy) segítséggel sikerült is. Napokig kín keservesen sikerült csak leülnöm, meg egyáltalán nem félre érthető mozdulatokkal menni. Ennek ellenére tényleg jól éreztem magam, de a legjobb az volt, mikor a lábam újból földet ért. Szeretem a stabil dolgokat, erre már többször rájöttem.

Gondolkodás megváltozása....

A szekrény mélyén, a temérdek iskolai jegyzetek között, egy két évvel ezelőtt megírt filozófia dolgozatára akadt a minap. Kíváncsian lapozott bele, hisz ezt az óta nem olvasta. Többször átírva, újabb gondolatokkal tarkítva készült el a munka, ez volt az első be adandója.
Most két év távlatából, újra átolvasva, kénytelen belátni, hogy élete akkor a negatív gondolkodás jegyében telt. Véleménye a világról, az emberi létről, a hasznosságról és az igazságról nem sok pozitív gondolatot adott.

Többek között ezek a gondolatok foglalkoztatták.
Az a baj, hogy elsiklunk a lényeg felett. Minden tettünkkel azon vagyunk, hogy keressük és megtaláljuk azt, ami által könnyebbé tehetjük mindennapjainkat, itt konkrétan az anyagi dolgokra gondolva. Nem foglalkozunk az élet megannyi szépségével, mert az nem visz előre minket. Ahhoz, hogy minél sikeresebbek és gazdagabbak legyünk, csak olyat cselekszünk, mellyel pénzhez jutunk, mert az hasznos. Egész életünkben tanulunk, ami nem lenne baj, csak nem vagyok biztos benne, hogy azt, amit valójában kellene. Persze mindig úgy gondoljuk, hogy ezt a saját, és a családunk érdekében tesszük, hiszen csak így tudunk érvényesülni, versenybe szállni embertársainkkal. Csak mikor már elszáll felettünk az idő, akkor jövünk rá, hogy nem is éltünk, és nagyon sok, valóban hasznos dolgot elszalasztottunk, s a családunk számára idegenekké váltunk. Ha körülnézünk a világban, akár a média által, akár a közvetlen környezetünkben, akkor láthatjuk, hogy tényleg minden a pénz, az érvényesülés és a siker körül forog.

Ma már gondolkodása lényeges változáson ment keresztül. Ha körülnéz a világban, nem csak a rosszat látja. A hétköznapok könnyebbségét sok ember számára a „dolgokhoz való hozzáállás” megváltozása hozza el. A szépség meglátása, apróságok felfedezése, melyek gyógyírként hatnak ebben a rohanó világban. A pénz fontos, annyira mindenképp, hogy a megélhetésünket ne fenyegesse veszély, de a lélek egészsége fontosabb. Ő ezt már tudja. S látja sok emberen is a változást, bár valószínűleg a változás már régóta tart, csak ő még nem volt nyitott rá.
Azt tudja, hogy ha ma adnák neki ezt a feladatot, lényegesen pozitívabb gondolatokkal lenne teli.

Az idei nyaralás...

Nálunk az idei év nyaralása. Hatalmas hőség, panellakásban harmincöt fok körüli hőmérséklet. A lakás frissen lemeszelt falat kíván. Lelki szemeim előtt már elképzelem fekete macskánkat, ahogy szépen, komótosan, sétálva az előszoba falai között, szőrét dörgöli a frissen meszelt falhoz. De a meleg közbeszól. Reggel, pár falat nyámmogása után, megbizonyosodva arról, hogy marad még elég a tányérban, elfoglalja helyét a lakás leghűvösebb részén. A kád alatt lévő lavórban tér újból nyugovóra. Így aggodalmam hamar elszáll. Mire újból felébred, már a falak is megszáradnak.
A tervek azért vannak, hogy minden zökkenőmentesen, flottul működjön. Csak meszelés, s más semmi. Jöhet a mész megvásárlása, tizenhat literes kiszerelésben, negyven fokban kerékpár csomagtartóján hazacipelve. Majd jön a gondolkodás, hogy hogyan lehet a fehérre meszelt falat az előszobában megóvni a macska, a „tányérjától fél méterre minden irányba fröccsenő” evésétől. Remek ötlet születik lemosható tapéta formájában, tetején színcsíkkal díszítve. Újabb biciklizés, egy teljes guriga tapéta megvásárlása, melyből két méter lesz felhasználva. Az összhatás tökéletes. A gyermekek is így gondolják, mert meglátva így szólnak. Az egész előszoba ilyen legyen. Meggyötört pillantás részemről, majd a megadás. De ha már az előszoba ilyen, akkor a vécé sem nézhet ki másként. A végeredmény, még egy guriga tapéta szükségeltetik. Természetesen a város másik végében található áruházban, de szerencsére korai nyitással, még elviselhető hőmérsékletben. De ahogy lenni szokott, valami mindig elfogy, s az nem nézi az időt. Így naponta legalább egy biciklizés negyven fokban, s minden alkalommal megállapítva, ez nem fehér embernek való hőmérséklet.
Említettem már a kellemes fokokat a lakásban. A ház ura, ki a meszelést végzi, napokig fürdik saját izzadságában. De a falak gyorsan száradnak, s a munka halad. S én egy hétig ronggyal a kezemben élem napjaimat, s fedezem fel mindig az újabb lemosnivalókat. De az eredmény, hófehér falak. S közben sziporkázó ötletek mindenki részéről, melyek a lakás díszítésére vonatkoznak. Szerencsére van egy nagyáruház, mely szinte állandóan nyitva, így egy pár este, mikor már a nap lenyugvásra készül, felkerekedünk, hogy a kívánságokat teljesítsük. Így repül el két hét, s a terv maximálisan végrehajtva.
Volt izzadás, volt fürdés, s volt sok kerékpározás. Akár egy Balaton körüli bicikli túra.

Őt ne figyelje senki....

Mennie kell. Hiába mondja, nem szeretne, az anyja hajthatatlan. Újból kilépni a lakása ajtaján, ki a biztonságból, számára idegőrlő feladat. De hát fiam, neked kellett a zene, hallja mindig. Akkor vidd is vissza. Érti ő, hogyne értené. De az utca népes, sok ember lakja. Tudja, nincs messze a könyvtár, s ha siet, hamar odaér. Belépve a biztonság, mi fogadja.
A könyvtárban lenni jó. Az emberek ott csak saját magukkal vannak elfoglalva. Nyugodtan nézelődhet, s megfigyelhet mindent, mit akar. S addig válogathat, ameddig szeretne. Nem úgy, mint a zeneboltban, hol árgus szemekkel figyelik őt, hátha keze rossz helyre vándorol, s olyat tesz el, mit nem szabad. Ezért nem megy többet olyan helyre, mert őt ne figyelje senki. Tudja, hogy mi az, amit szabad. Anyukája megtanította.
Kezében a cd lemezt szorongatja. Az asztalhoz érve más ül ott, számára ismeretlen fiatal. Szép lány, kedves lány, de nem a megszokott kép, mi fogadja. A lány ránéz, s kíváncsian méregeti őt. A fiú gyomra már idegesen rándul, s a szíve kicsit erősebben kalapál. Miért nézi őt? Zavarában a cd-t nyújtja.
Dolgozik a gép, a vonalkód leolvasó csippan. A lány így szól. Maradt még egy otthon, meghosszabbítsam? S a fiúnak a szemei kerekednek. Az nem lehet, ő visszahozott mindent. Most csak ez az egy volt nála. Körülnéz, úgy érzi, mintha mindenki őt figyelné. A könyvtár biztonsága elillanni látszik. Nála nincs cd, és nem tudja, mi tévő legyen. Pánik az, mi úrrá kezd lenni rajta. Aztán hirtelen meghallja. Bocsánat, megvan a ludas. Visszahoztad valóban. S a lány mosolyog, mintegy bocsánatkérésképpen. Viszel most másikat?
A fiú nem válaszol, csak a fejét rázza. Csaknem fellök valakit, úgy siet ki az utcára, hogy ott tovább szaladva, mielőbb hazaérjen, most már az „egyetlen” biztonságot rejlő lakásba.

Az éjszaka félelmei...

Kicsiny szoba, barátságos, kislánynak való. A tapétán zsiráfok, vidámságot előhívó színekkel. A sarokban a polcon plüss állatok, s babák sokasága. Nappali világosságban ez a szoba a boldogság szigete.

Laura az ágyán fekve lapozza kedvenc mesekönyvét. A képeket nézegeti, olvasni nem igen olvassa. Mellette cicája fekszik, mély álomba szenderülve, kicsiny teste gazdija lábához bújva. A kislány néha-néha felpillant, s körülnéz a szobájában. Minden olyan nyugodt, minden olyan szép. Nem érti, miért van, mikor aludni tér, s a nappali világosságot felváltja az éjszakai fény, benne már nem ez a kép él. Megváltozik a környezet, a zsiráfok a falon sötét foltokká válnak. A szőrmék a sarokban egy alakká tornyosulnak, rémisztő alakká, mely felé pillantani sose mer. Neki kell a világosság, és kellenek a színek. Talán, ha nem lenne egyedül a szobában. Szülei azt mondják. Nagy vagy már kislányom. Már hét is elmúltál. Nem aludhatsz mindig lámpafénynél. S a világítást lekapcsolják. S ő nem szól, mert nem mer. Abból eddig még jó sosem származott.

Apa mondta mindig. Nem akarom, hogy nyámnyila kisasszony váljék belőled. Vajon mit szólnának a barátnőid, ha megtudnák, hogy ennyire félős vagy? A kislány nem tudja, hisz ezt annyiszor hallotta már apjától, hogy megemlíteni a barátnőinek sosem fogja. S ezzel a beszélgetés lezárva. S a kislány, ahogy tud, alszik, hol jobban, hol kevésbé. Van mikor nem fél annyira, van, mikor az éjszakát a paplan alatt tölti. Anyukája néha benéz hozzá, ő talán engedné. De apa határozott, s anya inkább hagyja. Jobb a békesség a házban.

Egyik délután rosszul érzi magát, hánynia kell. A közérzete nagyon rossz, betegség uralja kis testét. A hányás nem csillapodik, s az éjszaka kínlódással telik. Anyja ott marad mellette, egy szemhunyásnyit sem alszanak. Talán már éjfél is elmúlik, mikor kihívják az orvost. Ő rögtön kórházba küldi, hisz már jócskán ki van száradva. Ott infúzióra kötik, hányás ellen adnak neki kúpot. Körül sem néz, bár nincs teljesen sötét, félhomály van és hallja a lélegzeteket maga mellett. Talán a kimerültségtől, de pillanatok alatt elalszik.

Másnap reggel, mikor felébred, gyerekeket lát a szobában, van köztük kisebb, mint ő, de van ki nagyobb nála. Hatágyas, s minden hely foglalt. Mikor az est elérkezik, s a nap már nem látható, várja a rémképeket. De nincs semmi. Az ajtó nyitva, hisz a nővéreknek figyelniük kell rá. Nincs egyedül, hat gyerek légzése nyugtatja szívét. S hosszú idő óta először nyugodt az éjszakája, s reggel végre pihenten ébred. Ekkor mondja neki az orvos kedvesen. Ha jobban érzed magad, holnap már hazamehetsz. Erre a kislány csak ennyit mond. Doktor bácsi, fáj a hasam és hányingerem van. Nem érzem jól magam. Majd magában gondolja. „Csak had maradjak még egy kicsit, mert itt nem talál meg a félelem”.

Hajas baba

Kicsi korából erre az egy szülinapra emlékezett. Hajas babát kapott, szépet, göndört. Apró volt, de bájos. Barátnőinek már régóta voltak hajas babái, neki még sosem. Hétéves lehetett, mert az iskolát már várta izgatottan. Szülei köszöntéséről, gyertyáról és édes ízről nincs emlékképe. Talán nem volt torta, talán hamar véget ért, de az izgalom, az megmaradt benne. Babával a kezében rohant le a lépcsőn, szélsebesen szedve lábait, hogy más is lássa, amit kapott. Csillogó szemmel tartotta kezében, s várta ugyanazt az örömet mindenki szemében, mit ő is érzett.
Lent a ház előtt, a pokrócon ült már a kis társaság. Három barátnő, kikkel jó barátságban volt. Előttük babaház, apró bútorok és ruhák. Ismerős látvány, hisz mindennap így játszottak ők, közösen. De most nem figyeltek rá. Az egyik kislány kezét figyelték feszülten. Majd síró, rekedtes hangot hallott, s a lányok kacarásztak. Végre ő is meglátta, mi az, amit csodáltak. Egy legalább kétszer akkora baba volt a kislány kezében, mint az övé. Új, hisz eddig még sosem látta. A kislány felültette, majd elfektette, és a baba sírt. Ő is száját tátotta, és csodálta.
Közben kezében az apró babát szorongatta. Valahogy már nem érzett késztetést, hogy megmutassa. Hisz a másiknak nyomába se léphetett. Az öröm szép lassan elszállt, s vele együtt az izgalom is. Már éppen fordult volna vissza, hogy felvigye, mikor az egyik barátnője így szólt.
Mutasd a babád, de szép. Gyönyörű a haja, és a ruhája. Most kaptad? Megfésülhetem?
S ő lassan felemelte, és megmutatta a kislányoknak. Kik ugyanúgy csodálták, ahogy a másikat az előbb. Hisz mindkettő bájos volt, és mindegyiknek megvolt a maga szépsége. S végre önfeledt játékba kezdhettek.

Szeretett mesélni....

Kedves, idős bácsi volt. Szeretett mesélni, a legegyszerűbb történetbe is csodát varázsolt. Unokái ámulattal figyelték őt, s itták minden szavát. Mindig így kezdte. Miről szeretnétek hallani? S ők mondták, előre kigondolt, egymással egyeztetett óhajaikat. Volt mikor gyerekekről szólt a mese, de legtöbbször állatok voltak a szereplők.
Ilyenkor a bácsi is emlékezett. Hosszú élete apró mozzanatait, történéseit vitte be meséjébe. Gyermekkora barátságai, állatokhoz való féktelen ragaszkodása törtek felszínre minduntalan. Szülei gondoskodásának, és óvásának emlékképe kísérte őt minden alkalommal. Ezáltal tudott belevinni történeteibe érzelmeket, tanítást, figyelve arra, hogy szeretett unokáinak értéket továbbítson.
Egyik alkalommal a gyermekszájak így szóltak. A nagypapákról szeretnénk hallani. Mint amilyen te vagy. A bácsi elgondolkodva nézett maga elé. Emlékei közt kutatva, egy nagy bajuszos, kalapos, komoly arcú ember jelent meg. Elhalványult történések, érzelmek, mik ehhez az emberhez kötötték. Ő még gyermek volt, mikor nagypapája eltávozott örökre. Csak a légkörre emlékezett, mit az ő jelenléte változtatott meg, ha megjelent. Tekintély, mi az emberből áradt, s ő benne némi félelem rémlett irányába. Történhetett volna másként is.
Tudjátok. Kezdte el meséjét. Mesélek egy emberről, ki nagypapa volt. Népes család vette körül, de ő általában komoly volt. Számára a család sorsa volt a fontos, s ezért dolgozott minduntalan. Csillogó szemű gyermekek ugrálták körbe folyamatosan, amilyenek ti is vagytok. Mosoly ritkán látszott arcán, ezért a látványért igazán meg kellett dolgoznia mindenkinek. Volt egy göndör hajú kisfiú, ő volt a legkisebb unokája. Ki mindig mellette sertepertélt, és próbálta felvidítani. Néha - más ember számára szinte már könnyfakasztó - grimaszok vágásával csimpaszkodott a nyakába.
Egyszer, mikor a család kint üldögélt az udvaron, a kisfiú azzal szórakozott, hogy kergette a tyúkokat. Számtalan intelmet elfelejtve szaladgált önfeledten a baromfik között. Nem számolt a dölyfös pulykával, ki - egy darabig meredten figyelve - indult el felé. A kisfiú arcán az ijedség, majd felismerve a helyzet komolyságát, a menekülés szándéka látszott. Kétségbeesetten szedte lábait, míg egyszer csak anyja oltalmazó karjai közt találta magát. Megkönnyebbülten nézett nagyapjára, ki végignézte az egész jelenetet. Ki így szólt hozzá, arcán halvány mosollyal. Tudod fiam, az ember legfőképp saját hibájából tanul. Számtalan intelmet hagytál figyelmen kívül, s lám játékod majdnem kellemetlen véget ért. Remélem tanultál belőle, de meg kell mondjam, mulatságos jelenet volt. Majd magához ölelve unokáját, elnevette magát.
A kisfiú rendkívül büszke volt arra, hogy sikerült mosolyt varázsolnia nagypapája arcára. Még ha ezt csak úgy sikerült is elérnie, hogy egy mérges pulyka végigkergette az udvaron. A papája nem sokáig maradt velük, de erre a mosolyra mindig emlékezni fog.

Az unokák - miután megköszönve a mesét - aludni tértek, a bácsi lefeküdt ágyába, a mesén gondolkodott. A pulyka valóban megkergette őt, de a nevetés, és az ölelés helyett szidalmat kapott. S a papája arca mintha még jobban megkeményedett volna.

Szüksége van egy kisállat szeretetére..

Kinn a szabadban már kora reggel meleg van, de a néni fázósan húzza össze mellkasán kis kardigánját. Talán később lekerülhet róla, mikor már átmelegszik annyira idős szervezete.

Már lassan nyolcvan felé közeledik, s már vannak jócskán rosszabb napjai. A séta, mit reggel kutyájával tesz meg, egy kicsit üdítően hat rá. A kutya már öreg jószág, s a szeretet, mit a nénitől kap, tartja talán még életben. Lassú séta ez, két idős élőlény összeszokott menete. A néni egyedül van ebben a világban, férje már régóta nincs az élők sorában. A házban csak a szomszéd házaspár, kivel beszélgetni tud. Fiatalok, készségesek. Segítenek neki, ott ahol tudnak. Így éli hétköznapjait az idős néni kutyájával.

Egyik reggel, mikor a néni felébred, és kutyáját szólongatja, elmarad az ismert mocorgás. A kutya fekszik a kosarában, és meg sem mozdul. A nénit rossz érzés keríti hatalmába, és ez az érzése beigazolódni látszik. A kutya eltávozott örökre. Ránézve mintha békésen szunyókálna, nincs szenvedésnek nyoma az arcán.

A néni szívében a gyász, mi a következő napokat, heteket uralta. Magányos volt, még jobban, mint eddig. Elmaradtak a reggeli séták, s csak a bolt, hova kimozdult. A házaspár tanácstalan volt. Figyelték a nénit, tudták, hogy társra van szüksége. Viszont azt is tudták, hogy ő már nem akar még egy kutyát fennmaradó éveire. Hisz szegény utána hova kerül, és csak olyan magányos lesz, mint ő.

Míg egyik reggel a házaspár egy kis kosárkával a kezében kopogott a néni ajtaján. Apró kiskutya volt benne, pár hetes csupán. A néni, ahogy nézte az apró kis jószágot, szemében könnycsepp jelent meg. Kedveskéim, mondta. Öreg vagyok már, nem tudnám őt felnevelni.

Juliska néni, szólt a fiatalasszony. Szívem alatt egy kis szív dobog, nemsokára babánk születik. Pár év, és lesz segítsége. Addig itt vagyunk mi is. A kiskutya jó helyen lesz magánál, és nem kell aggódnia a sorsa felől, mi is gondozni fogjuk, ha eljön az idő. Ezért nem kell nélkülöznie egy kisállat szeretetét.

A néni arcán megkönnyebbülés látszott és öröm. Megfogva a kiskutyát ismerkedett új kis társával.  A neve ugyanaz lett, mint elvesztett kutyájának. Maszatnak keresztelte el.

A gondolatok birodalma...

Ott kinn hideg van, zord tél. Belépve a könyvtár ajtaján, kezeit fázósan dörzsölgetve érzi a jóleső meleget. Félénken közelíti meg az olvasóterem ajtaját. A könyvtáros, ki ott ül, elfogadja őt. Tudja magáról, hogy nem ápolt. A ruha, mi rajta van, szakadt, és már bizony szaga van. Mehetne a szállóra, mely nekik van fenntartva. De nem teszi. Utcához szokott. Ott a maga ura lehet. A könyvtárt szereti. Szereti a könyvek illatát. Olvas, egész nap. Issza a szavakat, Legalább ez megmaradt neki. Idős már, beteg. Úgy érzi, nem sokáig lesz a földön. Reméli. Jönnek olvasók. Ő próbálja meghúzni magát. Hátul, a sarokban. Kis fotel, hol aludni is tud, ha már nem bírja. De szükségét érzi, hogy kimenjen a mellékhelyiségbe. Az olvasók előtt vezeti útja. Egyik felnéz, és fintorogva húzza el az orrát. Majd nem sokkal utána már szól is a könyvtároshoz. Nem lehetne valamit tenni? A könyvtáros zavarban van. Megérti, tudja és ő is, érzi. De a könyvtár nyilvános. Nem tűr semmilyen kirekesztést. Hogy mit tesz ez az ember itt? Olvas. Hisz csak ez maradt neki. Ő is csak egy ember. Ki vágyik a tudásra, a szórakozásra és vágyik a könyvtár melegére. S a hajléktalan visszatér a kis zugába. S igyekszik észrevétlen maradni. Jön egy darabig még. Pár hónapja már nem. Talán már nincs e földön. A fotel, miben ült, nem üres. Lakja helyette más.

Emlékezés

A kislány szép lassan közelebb merészkedett. Igazából nem értette, a többi ember miért nem figyel rá. Anyukája mindig mondta, aki a zenét kedveli, rossz ember nem lehet.
A bácsi elé állt, ki akkor éppen egy kis szünetet tartott. Szájharmonika. Csodás hangszer, kellemes zene, mit játszani lehet rajta. A kislány már többször elsétált előtte. Néha meg-megállt, s csak hallgatta. Ilyenkor emlékezett. Édesapja játszott rajta sokat. Már nem él, eltávozott örökre. De a hangszert még most is hallja. Ha valami miatt szomorú volt, apja a térdére ültette. Megkérdezte mindig, mit szeretnél hallani kislányom? S ő mindig azt felelte, amit szívedből, szívesen játszanál.
A bácsi csak figyelte a kislányt. Ismerte, hisz többször látta, hogy leül a vele szembe lévő padra, és csak hallgatja őt. S már várta naponta. Szüksége volt a betevőre, de tudta őtőle sosem kap. Csak egyvalamit, amit mástól nem. A figyelmet. S ilyenkor lelkesebben játszott. Mert úgy érezte, hogy fontos valakinek. S a kislány megszólította.
Szépen játszol bácsi. Szeretem hallani. Kellemes emlékeket ébreszt bennem. Édesapámra emlékeztetsz.
S a bácsi így szólt. Régóta vagyok az utcán. Emberek mennek, hol segítenek, hol nem. De amit te adsz nekem, azt még senkitől sem kaptam sosem.
S mi lenne az? A bácsi mintha kicsit elérzékenyült volna, bár erősen próbálta titkolni. Kalapját szorosan a fejére húzta. A figyelem, mit adsz nekem. Mit játszhatok neked? Ez csak neked fog szólni.
A kislánynak egy könnycsepp gördült végig az arcán.
„Azt, amit a szívedből, szívesen játszanál”.

 

Fontos volt neki, hogy szeressék...

Mindig fontos volt neki, hogy szeressék. Fiatalka volt még, tíz év körüli kislány. A városban lakott, az otthona és az iskolája körüli területen kívül mást nem nagyon ismert. Anyukája mondta neki mindig. Iskola után gyere haza. S ő mindig így is tett.

Ősz volt. Az egyik kislány osztálytársa egyik nap így szólt hozzá. Szeretném megmutatni neked, hogy hol lakom. Jólesően hallgatta. A házunk előtt van egy nagy gesztenyefa. Gyere el hozzám, és szedhetsz sok gesztenyét. Tudom, szívesen készítenél belőle állatokat. A kislány elgondolkodott. Hamar megfordul. Mire anyukája hazaér, már ő is otthon lesz. Még sosem hívták el. Nem tudott ellenállni neki.

Az út hosszú volt, ismeretlen területeken vezetett útjuk. A kislány próbálta az utat figyelni, de sosem volt jó megfigyelő. Majd mikor megérkeztek, már akkor tudta, hogy kiszaladt az időből. Gyorsan összeszedte a gesztenyét, s már indult is vissza. Sokáig bolyongott, tanácstalanul, hogy vajon merre is kell mennie. Majd bátorságát összeszedve, kérdezett embereket. Már a sírás kerülgette, mert érezte, hogy anyukája már nagyon várja őt. Végre ismerősek lettek az utcák, s elkezdett szaladni. Anyukája a ház előtt várta. Ideges volt, de nem szólt. Győzött a megkönnyebbülés. Felérve a házba, az órára rápillantva döbbenten vette tudomásul. Már legalább két órája itthon kellene lenni. Szomorúan ült le a kanapéra, és kitette a gesztenyéket. Miközben hallgatta szülei intelmeit, már nem tudott annyira örülni a terméseknek. Félelmet és aggódást látott bennük.

S ekkor anyukája kezét érezte a vállán. Van egy kis szabadidőm. Készítünk belőlük valami szépet? S ekkor a kislány elsírta magát, szorosan átölelve anyukáját. Bocsánat. Többé nem fog előfordulni. S anyukája tudta, hogy így lesz.

Madáretetés

Idén nyáron is elérkezett az az egy hét, mikor is kolléganőm madarait kellett gondoznom, míg ő elutazott. A népes kis társaság még egy papagájjal bővült, ki alaposan felforgatta az életet a kalitkában. Fiú lévén elcsábította a kislány papagájt a kis párjától. Így az egyedül maradt fiú papagáj egy másik kalitkába lett száműzve, mivel nem maradt egy nyugodt pillanata sem. Onnantól kezdve Kotyócska még jobban ragaszkodott gazdijához, az amúgy is szoros köteléket még jobban erősítve.
Kolléganőmtől sokszor hallok számomra hihetetlen dolgokat, hogy egy kismadár hogy tud viselkedni gazdájával. Kotyócska mikor felébred, odarepül gazdija párnájára, szorosan mellé bújik, majd oldalra dőlve szundikál tovább. Nekem nincs madaram, így számomra nehezen volt elképzelhető.
Az egy hét alatt volt sivalkodás, volt rutinosan kirepülés a kalitkából, és volt bennem nagy kétségbeesés. Vajon hogy fogom visszatenni? De szerencsére a kismadár nem félt tőlem, így rászállt a vállamra, és én a lehető legnagyobb nyugalommal indultam óvatosan a kalitka felé. S a kismadár átlépett a vállamról a kalitka tetejére, én meg örült sebességgel megfogtam, és máris a kalitkában volt. Ezt csak egyszer tudta eljátszani velem, a többi napon már én is rutinos voltam. Amúgy jól éreztük magunkat, én beszéltem, ő sivalkodott.
Mikor gazdija hazatért, átmentem hozzá élménybeszámolóra. A kanapén helyet foglalva, természetesen Kotyócska társaságában néztük végig a kirándulás fényképeit. Egyszer csak éreztem, hogy valami puha ér a lábamhoz. A kismadár óvatosan megközelített, majd szorosan hozzám bújt. S a következő pillanatban oldalra dőlt, és becsukta a szemét. Csak ámultam, és meg sem mertem moccanni. Ekkor a kolléganőm így szólt. Erről meséltem neked, de azt tudod, hogy rajtam kívül még ezt senkivel nem tette meg. Hát hazudnék, ha azt mondanám, nem töltött el jó érzéssel.

A menedék

Tavasz van. Apró kis virágok bújnak elő a földből, jelezvén a tél végét. Madárdal zengi be az erdőt, és erdei állatok bújnak elő a bokrok sűrűjéből.
Kis faházikó az erdő mélyén, menedéknek tökéletes. Sebzett szív, ki lakja, fiatal férfi, szerelmes. A tél még javában ontotta magából a hideget, és a havat, mikor fájdalmas bolyongása ide vezette, mindentől távol. A magányba. A nő, kit szeret, már más szívéhez áll közel. Ki így szólt, mikor azon a fájdalmas éjszakán megpecsételte az ő sorsát.
„Szeretlek téged, és mindig is szeretni foglak. De a levegő fontos, és nekem kevés van melletted. Van valaki, ki hagy lélegezni. Kibe szerelmes lettem, és ő is belém. Elmegyek, hisz ha maradnék, elveszne az is, amit érzek irántad. Nem akarlak gyűlölni”.
Ezzel elment az éjszaka közepén, a sötét, hideg éjszakába. A férfi mozdulatlan feküdte végig az éjszakát, csak a gondolatai cikáztak. Hol rontotta el? Mi az, ami ennyire meg tud ölni egy erős kapcsolatot? Levegő? Bűn az, ha túlzottan szeretett? Ha minden percét vele akarta tölteni? A kérdésekre nem kapott választ. Túl nagy volt benne a fájdalom. Mást szeret. Csak ez járt a fejében.
Senki nem tudja, hogy ide menekült. Hosszú magányra volt szüksége, gondolkodásra. Pedig a gondolkodás helyett csak marcangolta saját magát. Haragudott a világra, s talán még a szeretett nőre is. Azt sem vette észre, hogy lassan vége a télnek, mert bár kilépett a kisház falain kívülre, nézett, de nem látott. Éppen csak az életben maradáshoz szükséges élelmiszerek beszerzéséig hagyta el a menedéket. A telefonját azóta se kapcsolta be, ennek már két-három hónapja biztosan. Nem volt fontos, hisz aki számított, az úgysem hívta volna. Egyik reggel, mikor kávéját elfogyasztva ránézett a falon lévő naptárra, meredten figyelte a dátumot. Ezen a napon ismerkedtek meg. A fájdalom, mit érzett, most sokkal inkább felerősödött. Ilyen zaklatott érzésekkel indult útjára, hogy a szükségeseket megvásárolja. Maga sem emlékszik, hogy történt, csak az autó fékezésére, és az erős fájdalomra.
A következő emléke, hogy kórházban fekszik, és fáj mindene. Érzi, hogy valaki fogja a kezét. Oldalra fordulva a nőt pillantja meg, ahogy aggódva figyeli őt. De mintha megváltozott volna, a szeme már nem fénylik annyira. Meggyötört, és fájdalom ül a tekintetében.
„Ezerszer próbáltalak hívni. Nem tudom, hol voltál, de örülök, hogy látlak. Az orvosok szerint nincs nagy baj. Egy-két hét és kihevered”. – hangja szomorú, de mellette a remény halvány szikrája. A férfinak csak az első mondat járt a gondolataiban. Miért akartál hívni?
„Úgy gondolom, el kellett mennem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szeretlek téged. S hogy a másik férfi iránt nem éreztem mást, csak a meneküléshez erőt adó hamis érzelmet. De nem találtalak. Ha most nem ér baleset, még mindig nem lelnélek. Nem tudom, meg tudsz e bocsátani nekem valaha, de szeretlek. És mindig is szeretni foglak”.
A férfi csak nézte a nőt, és nem tudott betelni a látványával. Érezte, hogy szép lassan kezd a szíve megtelni a boldogság rég elfeledett érzésével. Megfogta a nő kezét, s csak ennyit mondott. Mi összetartozunk. Túl sokáig szívtuk egymástól távol a levegőt. Mert ahogy mondtad, a levegő fontos. Ezen túl figyelek arra, hogy legyen elég neked. Örökké.

Védőburok

Védőburok vagy, mely melegen átöleli szívem,
ha szeretet érkezik, kapud tágra kinyitod,
féltő, óvó szavak, rajtad könnyedén átlépnek,
ébresztőleg ható intelmek suhannak át falaidon
Résen vagy, ha bántó szavak érnek, ezért
vele védő, vigasztaló gondolatok kísérnek.
S ha te vagy, ki szemem őszintén felnyitja
Tudom, hogy a szeretet az, mi benned van
Minduntalan...

Ha megteheted...

Pékség mellett elhaladva, érezve a frissen sült kenyér illatát. Vajon betérsz e, hogy megízleld a puha tésztáját? Vagy sietve, nyűgösen, mondva, hogy elég egy boltban vásárolni, inkább megveszed a már korántsem frisset.
Ha kiskutya dörgölődzik a lábadhoz az úton, megállsz e hogy megsimogasd, s ezáltal egy kicsit fel is töltődj? Vagy „nem érek én erre rá”, gondolattal tovább sietsz.
Lakásodba betérve, körülnézve azt látod, amit szeretnél látni? Ott van a kedvenc virágod, melyre ha ránézel, melegséggel tölt e? A színek, melyben falaid pompáznak, jólesően hatnak rád? Kényelmes ágy vagy fotel, melyek a nyugalmadat, pihenésedet segítik, találhatóak e benne? Lehetőségedhez mérten úgy alakítod a környezeted, hogy jól érezd magad? S ezek csak a tárgyak, melyek körülvesznek téged. Hosszú hosszú évekig lehet úgy élni, hogy ezt nélkülözve, „örüljünk hogy fedél van a fejünk felett”, gondolattal, elsiklunk ezen dolgok felett. Pedig nem kell hozzá más, csak felismerni, mi az ami téged boldogabbá tenne. Mert fontos, hogy jól érezd magad a környezetedben.
S az emberek, kik körülvesznek. Mi az, ami szeretteidnek kell, mi az amit nélkülöznek általad. Mosoly, jókedv vagy csak egy érintés. A szürke hétköznapok meg tudnak változtatni nagyon nagyon hosszú időre. Boldogságot fosztva meg mindenkitől, és főleg saját magadtól. Leélsz hosszú éveket öröm nélkül, félelemben. Mosolyogni kell, meg kell találni a szépet, jót mindenben, és főleg szeretni kell. Szeretsz?

Virágbolt

Apró kis virágbolt az utca végén. Fiatalasszony, ki itt a virágot árusítja. Csinos, hamvasszőke, húszas évei végén jár. Családi örökség, melyet szívvel lélekkel vezet. Aki belép rajta, élménnyel távozik. Bármilyen virágból csodát varázsol, tanácstalan ember elégedetten lép ki ajtaján. Ismeri a virágok jelentését, csak egy kérdés, és tudja, mi az mi kell. A színekkel játszadozva, csodaszép csokrok születnek. Sok ember jön, kik hírét továbbadják.
Egy magányos férfi, bolyongva a város utcáin, arra felé sétál. Nem vonzza őt különösebben a virágok látványa, ám mikor éppen az üzlet előtt megy el, a nyitott ajtón bepillant. A nőre felfigyelve, ahogy éppen egy csokorral foglalatoskodik, a szeme egy darabig elidőzik rajta. Megáll a kirakat előtt, és titkon felé-felé pillant. Vajon mi az, mitől így felfigyelt rá, gondolja. A szépsége? Szépnek szép, bizony így van. S ahogy figyeli, szép lassan rájön. Az arca, miközben a virágot rendezi, a szeretet, mi sugárzik róla. A virágok szeretete, ahogy a kezébe veszi, s óvatosan forgatja. Majd a férfi továbbsétál. Egy pillanatig arra gondol, holnap is erre felé veti útját, mert a látvány üdítően hat rá.
A fiatalasszony felfigyel egy alakra, ki a kirakat előtt álldogál. Jóvágású férfi, gondolja. Már éppen arra gondol, hogy biztos szerelmének szeretne virágot vásárolni, mikor is a férfi továbbsétál. Másnap és harmad nap is újra látja, de a kirakatnál beljebb nem jön soha. Míg egyik nap, éppen egy urat szolgál ki, kinek tanácsokat ad. Egy hölgynek szeretne csokrot adni, szíve választottjának. A fiatalasszony így szól. Ha szerelmi vallomás, akkor a vörös rózsa a legszebb. Az a szerelem virága. S ha szépség is, mit közölni akar, egy kis kála a legalkalmasabb. Szerelem és szépség. Egy csokorban.
Észre sem veszi, hogy tőle egy két méterre a jóvágású férfi álldogál, és őt hallgatja. Csodálat, mi a szemében van. Kétségtelen. A nő nagyon nagy hatással van rá. Mikor a fiatalasszony észreveszi, így szól hozzá. Segíthetek uram? Köszönöm, csak önt hallgattam. Jó érzés látni, ha valaki így szereti a virágokat. Mesélne róluk? A fiatalasszony egy kicsit meglepődik, majd úgy gondolja, miért is ne. A következő percek csak úgy repülnek. Később már másról is folyik a társalgás, és összhang az, mi a két ember között van. Napok telnek, és a beszélgetések egyre hosszabbak. Egyik nap a férfi, mikor belép az üzletbe, kezeit hátra tartva, tenyerében valamit tartogat. Mikor előveszi, a fiatalasszony kezébe adja. Nincs szükség szóra, a látvány mindent elárul. Szerelem és szépség egy csokorban.

Lovaskönyv

Gyerekpolc. Rajzolós könyvek sorakoznak egymás mellett. Vannak cicásak, kutyásak, nagyvadasak. Van, miben csak arcok vannak. Egyszerű rajzok, gyermek kéznek való. Felnőtt embert nem igen látnak. Egyszer csak véletlenül közéjük keveredik egy felnőtt könyv, komoly rajzokkal, szinte élő lovakkal. Tökéletes rajzokkal. A gyerekkönyvek először csodálják, majd kicsit irigykednek. Eddig azt hitték, náluk nem lehet szebb. Hisz nem ismertek mást. Népszerűek voltak, sok apró kézen vándoroltak. Míg egyszer csak egy család érkezik. Kisgyerek nézelődik a könyvek között. A cicás könyv az első. Anya, kivihetem? Szeretem a cicákat. Ha szeretnéd kisfiam, igen. De meglátja a következőt. Kutya! Őt jobban szeretem. A kutyás könyv büszkén álldogál a könyvek között. Őt jobban szeretik. A kisgyerek azért leemeli a lovas könyvet is. Ámul a láttán, s percekig meg sem szólal. Anya, őt szeretném. A kutyás könyv szomorúan gubbaszt tovább. Kisfiam, mondja az anya, ez nem neked való. Nem tudsz még így rajzolni, s maga is csodálkozik, hogy ez a könyv, hogy lehet, hogy itt van. Ahhoz, hogy egyszer használni tudd, az alapoktól kell kezdeni. Ha majd eleget gyakoroltál, és végig rajzoltad e sok könyvet, akkor meglátod, nagyobb lelkesedéssel állsz neki ennek. A kisfiú szomorúan veszi tudomásul. De visszatér a kutyához, és elhatározza, hogy rendületlenül gyakorol. Mert az a lovas könyv őt várja. Elindul a pult fele. Az anya pedig a könyvet messzebb rakja, oda ahova kell, valóban.

Gyermekkuckó

Gyermekkuckó. Kedves mesekönyvek, csodaszép képeskönyvek és szebbnél szebb rajzok sokasága. Kisgyermekek és nagyobbacskák játszóháza.
Forró nyár volt. Kényelmes kis fotelban üldögélt ő. Kilencéves forma kislány lehetett, haja kétoldalt befonva. Kissé szomorkás volt és szótlan. Itt lakott a szomszédban, korán érkezett és későig maradt. Barátja nemigen akadt, de a könyvtáros nénit nagyon szerette. Ő sokat beszélgetett vele, és teával is megkínálta. „A szüleim sokat dolgoznak, akkor nyugodtak, ha tudják, hogy itt vagyok”. Mondta a kislány mindig. Ilyenkor lesütötte szemét, majd így szólt. Jó ez nekem így, legalább miattam nem kell aggódniuk. De a szeme mást mondott.
Mindig könyv volt a kezében. Legjobban az állatos történeteket szerette. Mikor olvasott, a szeme csillogása mindent elárult. Elvarázsolták a szavak, és akkor abban a másik világban érezte magát. Hol az állatok beszélnek, és ugyanúgy éreznek, mint az ember. Hol öröm és bánat váltja egymást, és ugyanúgy van szerelem is. Van olyan, ki szabadban él, és van olyan, kinek gazdija van. Ilyenkor összeszorult mindig egy kicsit a szíve. Neki még sose volt állata. Most is épp egy ilyen történetet olvasott.
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy aprócska kislány lépett be rajta. Egy kis terráriummal a kezében félénken közelített az asztalhoz. A könyvtáros néni kedvesen mondta. Szép teknősöd van, hogy hívják? A kislány szomorúan lehajtja a fejét. Anyukám azt mondta, vissza kell vinnem az állatkereskedésbe. Sok a gond vele, és azt mondja, én nem gondozom megfelelően. De én nem akarok tőle megválni. Ezért úgy gondoltam, ha a néni is beleegyezik, behoznám ide. Amikor lenne időm, bármikor meglátogathatnám.
A könyvtáros nénit váratlanul érte a kérés. Még nem volt állatuk itt a kuckóban, nagyon nem is tudna vele foglalkozni. Már éppen mondta volna, hogy sajnálja, de nem lehet, mikor is pillantása a kis fotelban üldögélő kislányra esett. Tudta, hogy ő nagyon szeretne kisállatot, de a szülei nem engedik. Hát jól van. Éppenséggel itt hagyhatod, úgy hiszem, tudok valakit, aki itt szívesen gondozná. A kislányhoz szólt, aki, mikor meghallotta, hogy ő lesz felelős ezért a kis teknősért, még a könnye is kicsorbult. Felpattant a fotelból, s máris a kisállat mellett termett.
Először is kell neki keresni egy megfelelő helyet. A teknősök szeretek a napfényt, a meleget, ezért az ablak elé kell tenni a kis terráriumukat……..és sorolta a teknős tartás rejtelmeit.
Ekkor a könyvtáros néni elmosolyodott, majd az apró kislányhoz fordult. Azt hiszem jobb helyre nem is hozhattad volna.

Csepp mennyország

Valahol létezik egy csepp mennyország, hol apró cseppek várnak születésre. Hogy együtt megduzzadva legyenek eső, tenger vagy zuhatag. Van választás, nem kevés.Ő csak egy a sok milliárd közül. Az első leszületése, és kicsit bizonytalan. Szólnak az öreg cseppek. Legyél eső, hogy sebesen zuhanva érezd a szabadság ízét, felfrissülést és éltető nedvet adva a szomjas földnek. Mondják mások, légy ívó víz. Hogy szomját oltsd a szomjasaknak. Lehetsz könny, melyet bánatos szív fakaszt és örömkönny, mely boldog ember szemében sarjad. Lehetsz hatalmas tenger vagy virágon csodaszép harmatcsepp. Majd ily szavakat hall. Még egyiket sem élted meg. Így oly mindegy, mi a választás, hisz mindegyik egy új tapasztalat. S ez által leszel gazdagabb. S a kis csepp hallgat a hangra. Elindul, ahova először ér, az a döntés maga, oly mindegy, hogy mi az.

Szerencsés nő

Legfontosabb a makulátlan külső. Gondolja, anélkül nem tenné ki a lábát az utcára. Haj tökéletesre legyen fésülve, csatok hada, hogy úgy álljon, ahogy kell. Egy kis rúzs, mely nélkül az ajak elképzelhetetlen. A ruha szépen vasalva, mindennap mást felvéve. Nehogy valaki megszólja, hogy nincs miből választania. A tükör előtt állva megállapítja, ma is jó munkát végzett. Senki nem szólhat, tökéletesre sikerült, mint mindig. Kis táska, melyben illatszerek sokasága. Parfüm, fésű és az elkerülhetetlen rúzs. Hisz enni kell, utána kell az utánpótlás. Elindul, a munkahelyére érve elismerő tekintetek hada. Szívét melengető. Főnöke érkezik, kitől már várja a megszokott mondatot. Klaudia, hogy ma milyen csinos megint.
Ez most elmarad. Nincs jó hangulata, csak bosszúság, mi az emberből árad. Klaudia végig néz magán. Mi az, ami nem jó? Hisz tökéletesnek látta. Nagy kétségbeesésében észre sem veszi, hogy ővele semmi baj. A főnők máshol jár gondolatban.
A nő napja már el van rontva. Gondolja, reggel jobban odafigyel, ha kell még többet áll a tükör előtt.
Késő este van, lepihen a család. A férj alszik, a gyerekek már álmodnak. Leveti makulátlan ruháját, és egy mozdulattal a szennyesbe dobja. Lefürdik, lemossa a festéket, majd megborzolja haját. Talán még a fejbőre is könnyebben lélegzik. Kinyitja a kis gépét, és lekuporodik. Folytatja a regényét. Régóta írja már, sok oldal kész. Főszereplője egy fiatal nő. Természetes szépség, sugárzik belőle a szabadság. Haja lazán fürtökben lógva, arca egészséges, mint a makk, festéket még nem látva. Egy kis pántos ruha, semmi különleges. Csak úgy fújja a szél, mikor táncol.
Írja a sorokat. Újabb tulajdonsággal vértezi fel. Szerencsés nő, nem érdekli, hogy mit gondolnak róla.

Régi ház

Andrea kinyitja a fiókot, s egy képeslapot vesz ki belőle. Barátnője küldte, még pár hónappal ezelőtt. Egy tó van rajta, hatalmas és csodaszép. E víz partján élnek, kis házban, barátságos otthonban. Férjével és gyermekével.
„Várunk téged szeretettel, mindig, amikor csak kedved tartja”. Ez van ráírva.

Sok kilométer, túl sok. Több órás az út, nem olcsó. Édesanyja idős, beteg, ápolásra szorul. Lenne valaki, ki gondozná, míg ő távol van, de ahhoz több pénz kellene. Van egy boríték, melyben gyűjtöget, mit meg tud spórolni. Nem sok, de dagad, lassan.
Gondolja, egyszer pont annyi lesz, amennyi kell. Türelmes, hisz van fontossági sorrend. Lakás költségei, ennivaló, gyógyszer. Ha ez teljesítve van, akkor nyílhat a boríték. Mindig csak kicsit. S végre elutazhat.
Egyik este, anyja gyógyszerektől mámorosan, halkan dúdol egy dalt. Majd könnyes szemmel mondja. Anyám énekelte ezt nekem. Nyugtató volt, édes álmot adó. Mit meg nem adnék azért, ha újra beléphetnék a régi házunk ajtaján. Ha még egyszer láthatnám a kislánykori szobámat. Majd behunyja szemét, és szép lassan elalszik.
Andrea könnyes szemmel nézi. A régi ház nagyon messze van, és édesanyja nehezen mozog.
Ahhoz, hogy ezt meg tudja adni neki, az kell, hogy valaki elvigye. Ahhoz viszont sok pénz kell. Átmegy a szobájába, kihúzza a fiókot. Kinyitja a borítékot, kiveszi belőle a megspórolt pénzt. Számol, és mérlegel. Ő bármikor elutazhat, de édesanyjának nem tudni mennyi ideje van még.
A legkevesebb, hogy teljesíti kívánságát. S a pénz pont annyi, amennyi kell.

Unoka

Nórika!  Mondtam már neked, hogy furcsa kéréseid vannak? Még hogy beszélgetni veled a számítógépen? Öreg vagyok én már ehhez. Tudom, van gépem, de túl sokat nem érek vele. Azt sem tudom, hol kell bekapcsolni. Meg hát a billentyűket sem ismerem. Anyád próbált rábeszélni, mondott ő okosakat, de hát engem nem nagyon érdekel. Beszélgetni amúgy is jobban szeretek veled élőben. Akkor láthatom a kis arcodat is. Hisz egy unokám van, baj ha látni szeretném?

Hogy van ám rajta kamera is, és tudlak nézni közben? Ugyanolyan a szemed csillogása? A pirosság az arcodon? A mosolyod? Nem tudom Nórika. Találkozzunk inkább többet, nagyon jókat tudnánk szórakozni. Értem, nem érsz rá. Sok a dolgod, a számítógép nagyon sok munkát ad. Azt mondod, ott mindig el tudlak érni.

Erősen gondolkodom. A minap Juliska a könyvtárosunk kérdezte. Ilonka néni, szeretne internetezni? Van ám ingyenes tanfolyamunk, megtaníthatjuk, ha szeretné.

Lehet, igénybe veszem. Az unokáért mindent. De a pusziból nem engedek. Hogyan? Azt is tudsz számítógépen küldeni?

Hát jó, de azért sütök finom pitét, illatosat. S ha szeretnéd érezni az illatát, akkor majd eljössz hozzám. Én nagyon boldog lennék, és akkor kapnék tőled igazi puszit is.

Jó dolog

Ha valami nagyon jó dolog történik veled, megváltozik számodra minden. Reggel mikor felébredsz, szebben süt a nap. Felnézel rá, és ragyogása mintha fényesebb lenne. Olyan, mintha nem is abban a világban lennél, mint ahol eddig éltél. Mintha el lennél varázsolva. Az emberek, kiket szeretsz, megérzik minden rezdülésed, tudják mikor gondolsz rájuk. Érzed kezük érintését, mintha ott lennének veled. Izzó energianyalábok kúsznak tested zugaiba, szívedet körülölelve erősítik benned a szeretet érzését.Szemeiddel látva, de másképp érzékelve a világot, tölti ki lelkedet a mindent elsöprő nyugalom. Mintha eggyé válnál velük, s nem számít más, csak az, hogy ők is úgy érezzenek, ahogy te...Ezekért a csodás pillanatokért érdemes élni...

Hőség

Izzadságcseppek folynak le szép lassan arcomon. Reménykedve figyelem a síneket, mikor bukkan fel rajta a vonat, mely haza visz. Kell a menedék, mert kinn csak a forróság van, és a tűző nap.
Végre feltűnik a távolban, s titkon kívánom, új vonat legyen, olyan jó hűvös, életet mentő. De ahogy egyre közeledik, látom, hogy imám nem talál meghallgatásra. Régi vonat, meleg, tikkasztó, s ülőhely alig. Már a felszállás problémás, emberek türelmetlenkednek, mielőbb szeretnének feljutni. Nagy bőrönddel, biztos messzebb utazva, mint én. Gondolom. Megvárom, míg felszáll az utolsó is, s én fellépek. Erőm nincs sok, kimerített az egész napi munka, és a rettentő nagy hőség. Első gondolatom, hogy megállok kint, legalább van egy kis levegő. De egy óra sok így. Ebben az állapotomban. Mégiscsak jó lenne egy kis ülőhely.
Elindulok, s reménykedem abban, hogy találok egy kis zugot, hol becsukhatom a szemem, s erőt meríthetek a nap további részéhez. Az első fülke dohányzó. Nincs bajom a füsttel, de töménybe kapva nem szeretem. Továbbindulva azokra a fiatalokra pillantok, kik nevetgélve, üdítővel a kezükben tartanak egymásnak élménybeszámolót. Nem látszik rajtuk, hogy ott kint negyven fok felé közelít a hőmérséklet, s a kocsiban alig van levegő. Az én negyven évemmel irigylésre méltó ez a látvány.
A következő kocsiban végre megpillantok egy szabad ülőhelyet, itt talán a hőmérséklet sem elviselhetetlen. Az ablakok mindenhol lehúzva, jólesően jár a levegő. Három hely már foglalt, én lehuppanok a negyedikre. Előttem fiatal pár, talán középiskolások, mellettem idős néni. A néni alszik, legalábbis szemét becsukva mozdulatlanul ül, ölében egy becsukott újsággal. Légzése egyenletes, bár egy kicsit erőtlen. Kimerült ember lélegzete ez. Hiába, mindenkit megvisel ez az időjárás.
Nincs több szabad hely, az újonnan érkezők csalódottan folytatják tovább útjukat. Már több perce is van annak, hogy elindult a vonat, mikor is egy anyuka lép be pici gyermekével a kocsiba. A kisgyerek két év körüli kislány, piros arcú, vékony kis bőrén izzadságcseppek. Anyja kimerülten fogja kis kezét, s reménykedik egy olyan emberben, ki megkönyörül rajtuk, s legalább a kislánynak helyet ad. De a kocsiban mindenki fáradt, mindenkinek melege van, és mindenki örül, hogy ülhet. Tanácstalanság, mi az emberek arcán látszódik. A lábaim jólesően pihennek, nekem is rossz volna, ha végig kellene állnom az utat. Már éppen rászánnám magam, hogy ha senki sem, akkor majd én felállok, mikor is az előttem ülő fiatal pár átadja a helyet. Az anya kislányával megkönnyebbülten ül le, s nem telik bele tíz percbe, a kislány békésen szunyókál édesanyja ölében.
A kocsiban ülők arcán megkönnyebbülés, hisz titkon mindenki érezte, hogy nem tudta volna nyugodt lelkiismerettel végignézni az anya és a kisgyereke szenvedő arcát. S úgy ahogy én is, köszönet és hála volt, mit a fiatalok iránt éreztünk. S ez újabb cáfolata volt annak, hogy a mai ifjúság nem tud udvarias és odafigyelő lenni.

Lecsó

Lecsó. Itt van a szezonja. Friss, ropogós paprika, érett paradicsom. Isteni ízek.

Csókolom. Anyukám lecsót szeretne főzni. Mondta, vegyek hozzávalót. Kistestvérem van, jön a foga. Nyűgös, folyton sír. Anyukám ezért nem tud jönni, apukám meg dolgozik. Kicsi vagyok még, nem vagyok még nyolcéves sem. Segítene nekem bácsi? Anyukám mondta, rendesnek tetszik lenni. Biztos szép paprikákat választ.

Hát hogyne, mondta az árus. Szép paprikáim vannak, de van melyik nem annyira kívánatos.

Lássuk. Egy kiló kellene? Hát jó. Az körülbelül ebből a méretből 25 db paprika. Töpreng. Anya nem tud jönni, apa dolgozik. A kislány még nem tudja, mi az a szép paprika. Neki meg van csúnya paprikája. Ki fogja elvinni? Senki sem. Elkezdi pakolni, egy szép, egy nem annyira szép. Egy szép, majd egy korántsem szép. Lássuk, jöhet még pár. Egy szép, meg van egy nagyon fonnyadt. Jöhet. Elégedetten csavarja össze a zacskó nyakát. Mindent el lehet adni, csak meg kell találni a megfelelő vevőt.

A kislány boldogan viszi haza a paprikát. Anyukám, szépet hoztam, a bácsi nagyon aranyos volt. Az anya belenéz a zacskóba. Igen kislányom, nagyon szépet hoztál. S titkon elhatározta, lesz meg egy-két keresetlen szava az árushoz.

A társ

Kora tavaszi délután volt. Munkája végeztével, szép lassan indult hazafelé. Nem sietett, hisz párja nem tartózkodott a városban. Otthon csak az üres lakás várta volna. Gondolta, élvezi egy kicsit a napsütést, hisz egész nap egy irodában üldögélt, fény alig ragyogta be a helyiséget. Barátnője mindig tanácsolta neki. Klára, többet kellene sétálnod, üdítő lehet egy kis friss levegő. Most megfogadta tanácsát, úgyis gondolkodnia kellett.

Lassan harminc fele közeledett, s még nem volt gyermeke. Jóformán a munkájának és a párjának élt. Elégedett volt, boldog és gondtalan. Egészen idáig. Párja gyermeket akart. Népes családban nőtt fel, szerette a gyerekeket. Itt az idő a családalapításra, mondta.

Klára nem érezte magában elérkezettnek az időt, bár tudta, hogy túl sokáig nem várhat. Nem volt boldog gyermekkora, anyja érzelmileg labilis volt és depressziós. Apja korán elhagyta őket, ő hároméves volt. Nem emlékszik rá, még csak képe sincs róla.

Klára, amíg párját meg nem ismerte, addig őrajta is mutatkoztak a labilitás enyhe tünetei. Máig meg van győződve róla, hogy anyjától örökölte ezt a fajta érzelmi hullámzást. Tudta, hogy ő ezt mennyire rosszul viselte, mikor szüksége lett volna tanácsokra, vagy csak egyszerűen ölelésre, s anyja nem volt sehol. Titkon ettől félt, hogy ő is így fog viselkedni gyermekével, bármennyire is szeretné őt.

Egy zsúfolt játszótér mellett sétált el, s leült nem messze tőle egy padra. Figyelte az anyukákat és gyermekeiket. Különböző mentalitású szülők, ki türelmesebb, ki kevésbé. Egy helyes arcú kisfiúra lett figyelmes. Izgága volt, egy perc nyugta nem volt. Anyja kevésbé volt vele türelmes, többször szólt neki oda egy kicsit hangosabban. Ilyenkor a fiúcska egy kicsit megszeppent, de a következő pillanatban már folytatta is csínytevéseit. Az anyán látszott, hogy feladja, s csak figyelte, hogy legalább baja ne essen. Fáradt volt, és kissé szomorkás. Klára már éppen fel akart állni, mert úgy gondolta, hogy ez a kis jelenet nem viszi előre döntésében, inkább csak visszatartja, mikor is észrevette, hogy egy férfi közeledik a kis család felé. Az apuka láttán mint az anyának, mint a kisgyermeknek felcsillant a szeme. A férfi puszit adott felesége arcára, majd suttogott neki valamit. Erre az asszony elsétált a legközelebbi padhoz, leült, és elővett egy újságot. Arcán nyoma sem volt már szomorúságnak. Néha felnézett, s szemében boldogság volt szeretteit látva.

S ekkor Klára rádöbbent arra, hogy mennyit számít az, ha egy anyának van egy társa, ki segít neki. Ha már annyira fáradt, hogy már a gyermekével sem tud türelmes lenni, akkor jön az apa, s máris másképp látja a világot. Anyja egyedül volt, nem volt segítsége. Senki.

Ő nincs egyedül, és nem is lesz. Van mellette egy csodás ember, aki nagyon szereti őt, s tudja, hogy mindig, mindenkor számíthat rá. Döntött. Itt az idő a családalapításra. Már csak egy dolog hátra. Közölni a férjével, hogy ha a természet is úgy akarja, életükbe egy kis csöppség fog érkezni.

Egyek vagyunk

Szemedbe nézve keresem önmagam,

Mit láthatok, tudom - bennem is jelen van.

Tekinteted áruló - érzést megformáló,

Mely az én szememben is volt már látható.

Pillantásod felismerni csak úgy tudom,

Ha éltem meg ehhez foghatót - ily hasonlót.

Látva bút, s látva örömteli könnyeket,

Átérezni? - csak az emlékeimből meríthetek.

Akkor tudom milyen, ha könnycsepp hull,

Ha bútól a könnyem nekem is kicsordul.

Ha lelkemben az öröm boldogságot fakaszt,

Akkor tudom, mit takar szemed ragyogása.

Ismerem az érzést, melyet érintésem ad,

Hisz tőled is kaptam, kapom minduntalan.

Oly sok érzelem, mit egyformán tapasztalunk,

Csak úgy lehet – ha te és én EGYEK vagyunk.

A döntés

Felsétált a verandára. Számtalan, csodaszép színekben pompázó, szélfútta levelek lepték el a mindig szépen felsöpört padlót. Látszott, hogy pár hónapja itt nem járt senki. Hiányzott a házigazda, az édesanya, aki már lassan három hónapja örökre eltávozott. A házat most sikerült eladni. Kriszta eljött messzi távolból, hogy még egyszer utoljára körülnézzen, mielőtt a szállítók elvinnék a házban lévő bútorokat. A nappaliba betérve a tökéletes rend, mi fogadta. Anyja mindig ügyelt a tisztaságra és mindig mondta. Mindennek meg van a helye. A szekrényen fényképek sorakoztak, melyek életük különböző, de egytől egyig mozgalmas, hol szép, hol kevésbe örömteli időszakára emlékeztették. Egyik képen Kriszta és férje, Tamás volt egy boldog pillanatában. Egy ideig elidőzött ezen a fotón. Volt ilyen is, majd rosszabb lett, és most újból megtalálták egymást. De ez most más. Erősebb.
Elmosolyodott. S ezt is anyjának köszönheti. Ránézett a kanapéra, melyen oly sok komoly beszélgetés folyt néha hajnalokig. Anyja törődött vele, elfogadta őt minden hibájával. Örült a boldogságának, ha szomorú volt segített. De megmondta azt is, ha szerinte vétkezett. Ha hibás volt, felhívta figyelmét rossz döntéseire. Ami szerinte rossz volt. Utólag visszagondolva, neki köszönheti, hogy nem dobta el magától azt az embert, aki mindig mellette állt. Házasságuk elején, pár évvel a boldogító igen után, Kriszta hiányt érzett. Ahelyett, hogy próbálta volna helyrehozni házasságát, más férfi után nézett. Nem történt közöttük fizikailag semmi, csak az érzések tomboltak, melyek nagyon erősek voltak. Csak anyja tudott róla. Próbált segíteni lányának, de túl sokat nem tehetett, csak hogy mellette állt. Mondta mindig, lányom az őszinteség mindennél fontosabb. Anélkül egy kapcsolat nem működik. Kriszta ránézett a kis dohányzó asztalra, mely a kanapé mellett állt. Annak idején rendszeresen volt rajta boros pohár, mely igencsak sokszor megtelt. Egy üveg ital és sok sok zsebkendő társaságában panaszolta el mindig anyjának bánatát, félelmeit. Felfogta anyja szavait, értette is, de nem volt bátorsága. Félt bevallani párjának, ezért a másik embert taszította el magától. Gondolta, ha Tamás nem fogja megtudni, csak a saját lelkiismeret furdalásával kell majd megküzdenie. Azt nem vette észre nagy önsajnálatában, hogy férje is ugyanúgy szenved. Emlékezett édesanyja arcára, ahogy kétségbeesetten próbálta őket újból összemelegíteni, de nem sok sikerrel. Ő is és Tamás is boldogtalan volt.

A szél igencsak felerősödött. Hallotta a redőny kétségbeesett erőlködését, ahogy ellenáll a természet erejével szemben. Aznap este is ilyen idő volt. Zord és hideg. Mikor is félelme beigazolódott. Krisztának egyik napról a másikra gyanússá vált férje viselkedése. Anyjánál üldögélt a kanapén, s pohárral a kezében mesélte azokat a gondolatokat, melyek megtelepedtek benne. Úgy érzi, Tamás megcsalja őt. Anyja tanácsára felhívta telefonon párját, ki először zavartan beszélt hozzá, majd lerázta őt azzal, hogy dolgoznia kell.
Még most is érzi, és lelki szemei előtt látta saját magát, ahogy megrökönyödve áll a telefon előtt, s rádöbben arra, hogy most visszakapta ugyanazt, amit ő tett vele. Annyi különbséggel, hogy a férje mai napig nem tud róla. Szörnyű napokat élt át, mert nem tudta a haragot kiűzni a szívéből, melynek tudja, hogy nem lenne szabad ott lennie. Ha anyja nincs mellette, s nem világítja rá dolgokra, ő bizony otthagyta volna párját.
Később Tamás bevallotta, hogy nem történt közöttük semmilyen testi kapcsolat, de nem tagadta a vonzódást. S be is fejeződött, mielőtt elkezdődött volna. A legnehezebb dolog az volt, hogy ő neki be kellett vallania tettét, amit már régen meg kellett volna tennie. Megtette, s hatalmas megkönnyebbülés volt.

Bement anyja hálószobájába. A kis éjjeli szekrényen egy kis képkeretben ő volt és Tamás. Nem régen készült a kép, tavaly nyáron, mikor is először mentek el hosszú idő óta ketten vakációzni. Boldogság és szeretet volt az arcukon. Egy kis erdei házban voltak, hol egy romantikus, hosszú hétvégét töltöttek együtt. Most is tervezik, nemsokára.
Krisztának egy könnycsepp gurult végig az arcán. Sokat sírt az utóbbi három hónapban, hisz édesanyja mellett egy barátnőt is elveszített. De tudja, hogy ő általa újból, és végleg megtalálta azt az embert, akire valójában számíthat. S ezt édesanyjának köszönheti. Összeszedte a képeket, beletette kis táskájába. Újból végignézett a házon, s elbúcsúzott a gyermekkorától. Sok boldog naptól, s anyjával együtt töltött tartalmas, szeretetteljes napoktól.

Anya! Boldog vagyok, remélem te is. Ezekkel a gondolatokkal hagyta el a házat.

‎

Próbálkozni kell....

Félek az ismeretlentől. Számomra bonyolultnak tűnő dolog tart stressz alatt már hetek óta. Idő híján belemélyedni még nem igazán tudtam, csak a napokban próbálkoztam a feladat megoldásával. S rájöttem, hogy az erős koncentráció és a kőkemény gondolkodás csodákra képes. Nem gondoltam volna, hogy segítség nélkül képes leszek rá.

Ha az ember magára van utalva, vagy csak végső elkeseredésében fordul segítségért, csak idő kérdése, és sok mindent meg tud oldani. Számtalanszor hangzott el a számból, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Különben is, soha nem próbáltam, és nehéznek tűnik.

Néha kell egy kezdő lökés. A muszáj nagyúr. Fogy az idő, s nemsokára számot kell adnom tudásomról. S nagyon igaz az a mondás, hogy nyomás alatt az ember csodákra képes.

Visszagondolva életem éveire, sok mindenhez azért nem értettem, s nem értek a mai napig, mert mindig volt, ki megcsinálta helyettem. Nem voltam rászorulva, ezért nem is éreztem soha késztetést a kipróbálására. Az informatika világa is nagyon távolt állt tőlem, bár a mai napig számítógéppel dolgozom a munkahelyemen is. De ahogy lenni szokott, mindenhol egy külön kis rendszer, külön kis világ az, mit használni kell. Ezáltal csak egy kis részt megismerve a számítógép rejtelmeiből. Ahogy jobban belemélyedtem, mint szórakozásból, mint tanulásból a gép használatába, rájöttem, hogy egyedül is sok mindent el lehet sajátítani, csak akarni kell. Persze csak a nyugalom határáig, mert nem éri meg az idegességet . Valaki mindig van, ki segít. Igénybe is veszem, ha már én magam egyedül nem boldogulok. De az biztos, hogy egy kis sikerélmény csodákra képes.

Haragszik a világra...

Van olyan ember, ki örök elégedetlenségben él.

Munkahelyemen üldögélve, az ablakunkon keresztül beszűrődő beszélgetésre lettem figyelmes. Kihallgatni más ember beszédét nem illendő, de vannak olyan helyzetek, mikor akaratlanul is hallunk mindent. Mert az a beszélgetés inkább kiabálás volt, mint halk társalgás. Az egyik ember beszélt, a másik hallgatott. Mást nagyon nem is tehetett, mert nem igazán jutott szóhoz. A témája lényegtelen az írásom szempontjából, de ha szeretném, sem tudnám visszaadni. Számomra összefüggéstelen beszédfoszlányok voltak, de itt inkább a hangsúly és a csúnya beszéd az említésre méltó.
Női hangot hallottam, kinek szinte mindegyik szava káromkodás volt. Csúnya beszéd, és a teljes méltatlankodás. Pár perc után éreztem, hogy addigi nyugalmamat kezdi megzavarni a beszédnek ez a számomra enyhén visszataszító formája. Nem bírva magammal, kinéztem az ablakon. Hatvanas éveiben járó hölgy volt az illető, kinek a beszéden kívűl az arckifejezése és mozdulatai is sok mindent elárultak az akkori lelkiállapotáról. Nem volt jó érzés ránézni.
Nem vagyok szent, én is szoktam néha káromkodni, ha olyanom van.
De ilyen csúnya szavakat, így kombinálva még nem igazán hallottam.
Először arra gondoltam, hogy biztos nagyon rossz napja van, de ahogy alaposabban megnéztem, az jutott eszembe, hogy ez a hölgy semmivel nincs megelégedve. Haragszik a környezetére, egyáltalán az egész világra. S ennek hangot is ad, nem foglalkozva azzal az emberrel, ki mellette áll, se azokkal, kik elsétálnak mellettük.
Nem hiszem, hogy pillanatnyi, átmeneti rossz hangulat lett volna, ez sok idő alatt rakódik rá az emberre. A keserűség, a mély szomorúság, és a dűh. A boldogtalanság. Vajon mi történhetett ezzel az emberrel, hogy ennyire nagy benne az elégedetlenség?

Mikor elmentek, fellélegeztem. Megkönnyebbültem. Egyrészt a csendtől, mi utána maradt, másrészt pedig attól, hogy rájöttem. Jó életem van. Nincs bennem gyűlölet, s olyan emberek vesznek körül, kik szeretnek. Csak ezt tudom kívánni annak a hölgynek is.
Találja meg a békéjét, mert úgy látom, nagyon nagy szüksége van rá.

Anyám

Más volt az a nap, fájt a lassan pergő idő,
reménykedve figyeltem a múló perceket,
Forrón égő fejem kezemmel megérintve,
erős fájdalom volt, mit benne éreztem.

Betegség, mi mélyen megbújt testemben,
vágytam anyám vigasztaló, óvó ölelésére.
Mert mindig tudtam, és soha nem feledtem,
hogy ilyenkor a teljes embert adta nekem.

Éjszakába nyúló törődést, éber figyelmet,
ha tehette, nem mozdult mellőlem sosem.
Fogta kezem, figyelve minden rezdülésem,
csak úgy nyugodott, ha szemem elpihent.

Felnőttként a gondoskodás örökké bennem él,
mit anyám adott, gyermekeimnek adom én,
fogom kezüket, és óvóm mindenkor őket,
köszönöm anyám, hogy megadtad ezt nekem.

rossz emlék...

Van, hogy érzem titkon, nyugtom sosem lesz,

a lelkemben dúló, kavargó mélységes kín

erősen körbefon, bennem van s mar élesen..

az emlékek itt vannak, jönnek és előtörnek.

Hagyj nyugodnom kérlek, távozz örökre innen,

miért vagy itt?- már nincs miért itt lenned,

kárt te nem tehetsz, hát ne mutasd erődet,

nem engedem, hogy lelkemben zavart teremts.

S erősen vakító fényed halványodni látszik,

Már nem látom izzónak, se bántónak szememmel,

Gátolva vagy, s nem közeledhetsz, hát menj,

Hagyd, hogy lelkem újból megpihenni térjen.

S a bánat tovaillan, újból nyugodt a szívem,

lelkem már nem fáj, ha rád gondolok, érzem.

Mert mellettem van Ő, ki őszinte érzelemmel,

Nem engedi, hogy a kétség győzedelmeskedjen.