Szeretett mesélni....

Kedves, idős bácsi volt. Szeretett mesélni, a legegyszerűbb történetbe is csodát varázsolt. Unokái ámulattal figyelték őt, s itták minden szavát. Mindig így kezdte. Miről szeretnétek hallani? S ők mondták, előre kigondolt, egymással egyeztetett óhajaikat. Volt mikor gyerekekről szólt a mese, de legtöbbször állatok voltak a szereplők.
Ilyenkor a bácsi is emlékezett. Hosszú élete apró mozzanatait, történéseit vitte be meséjébe. Gyermekkora barátságai, állatokhoz való féktelen ragaszkodása törtek felszínre minduntalan. Szülei gondoskodásának, és óvásának emlékképe kísérte őt minden alkalommal. Ezáltal tudott belevinni történeteibe érzelmeket, tanítást, figyelve arra, hogy szeretett unokáinak értéket továbbítson.
Egyik alkalommal a gyermekszájak így szóltak. A nagypapákról szeretnénk hallani. Mint amilyen te vagy. A bácsi elgondolkodva nézett maga elé. Emlékei közt kutatva, egy nagy bajuszos, kalapos, komoly arcú ember jelent meg. Elhalványult történések, érzelmek, mik ehhez az emberhez kötötték. Ő még gyermek volt, mikor nagypapája eltávozott örökre. Csak a légkörre emlékezett, mit az ő jelenléte változtatott meg, ha megjelent. Tekintély, mi az emberből áradt, s ő benne némi félelem rémlett irányába. Történhetett volna másként is.
Tudjátok. Kezdte el meséjét. Mesélek egy emberről, ki nagypapa volt. Népes család vette körül, de ő általában komoly volt. Számára a család sorsa volt a fontos, s ezért dolgozott minduntalan. Csillogó szemű gyermekek ugrálták körbe folyamatosan, amilyenek ti is vagytok. Mosoly ritkán látszott arcán, ezért a látványért igazán meg kellett dolgoznia mindenkinek. Volt egy göndör hajú kisfiú, ő volt a legkisebb unokája. Ki mindig mellette sertepertélt, és próbálta felvidítani. Néha - más ember számára szinte már könnyfakasztó - grimaszok vágásával csimpaszkodott a nyakába.
Egyszer, mikor a család kint üldögélt az udvaron, a kisfiú azzal szórakozott, hogy kergette a tyúkokat. Számtalan intelmet elfelejtve szaladgált önfeledten a baromfik között. Nem számolt a dölyfös pulykával, ki - egy darabig meredten figyelve - indult el felé. A kisfiú arcán az ijedség, majd felismerve a helyzet komolyságát, a menekülés szándéka látszott. Kétségbeesetten szedte lábait, míg egyszer csak anyja oltalmazó karjai közt találta magát. Megkönnyebbülten nézett nagyapjára, ki végignézte az egész jelenetet. Ki így szólt hozzá, arcán halvány mosollyal. Tudod fiam, az ember legfőképp saját hibájából tanul. Számtalan intelmet hagytál figyelmen kívül, s lám játékod majdnem kellemetlen véget ért. Remélem tanultál belőle, de meg kell mondjam, mulatságos jelenet volt. Majd magához ölelve unokáját, elnevette magát.
A kisfiú rendkívül büszke volt arra, hogy sikerült mosolyt varázsolnia nagypapája arcára. Még ha ezt csak úgy sikerült is elérnie, hogy egy mérges pulyka végigkergette az udvaron. A papája nem sokáig maradt velük, de erre a mosolyra mindig emlékezni fog.

Az unokák - miután megköszönve a mesét - aludni tértek, a bácsi lefeküdt ágyába, a mesén gondolkodott. A pulyka valóban megkergette őt, de a nevetés, és az ölelés helyett szidalmat kapott. S a papája arca mintha még jobban megkeményedett volna.

Szüksége van egy kisállat szeretetére..

Kinn a szabadban már kora reggel meleg van, de a néni fázósan húzza össze mellkasán kis kardigánját. Talán később lekerülhet róla, mikor már átmelegszik annyira idős szervezete.

Már lassan nyolcvan felé közeledik, s már vannak jócskán rosszabb napjai. A séta, mit reggel kutyájával tesz meg, egy kicsit üdítően hat rá. A kutya már öreg jószág, s a szeretet, mit a nénitől kap, tartja talán még életben. Lassú séta ez, két idős élőlény összeszokott menete. A néni egyedül van ebben a világban, férje már régóta nincs az élők sorában. A házban csak a szomszéd házaspár, kivel beszélgetni tud. Fiatalok, készségesek. Segítenek neki, ott ahol tudnak. Így éli hétköznapjait az idős néni kutyájával.

Egyik reggel, mikor a néni felébred, és kutyáját szólongatja, elmarad az ismert mocorgás. A kutya fekszik a kosarában, és meg sem mozdul. A nénit rossz érzés keríti hatalmába, és ez az érzése beigazolódni látszik. A kutya eltávozott örökre. Ránézve mintha békésen szunyókálna, nincs szenvedésnek nyoma az arcán.

A néni szívében a gyász, mi a következő napokat, heteket uralta. Magányos volt, még jobban, mint eddig. Elmaradtak a reggeli séták, s csak a bolt, hova kimozdult. A házaspár tanácstalan volt. Figyelték a nénit, tudták, hogy társra van szüksége. Viszont azt is tudták, hogy ő már nem akar még egy kutyát fennmaradó éveire. Hisz szegény utána hova kerül, és csak olyan magányos lesz, mint ő.

Míg egyik reggel a házaspár egy kis kosárkával a kezében kopogott a néni ajtaján. Apró kiskutya volt benne, pár hetes csupán. A néni, ahogy nézte az apró kis jószágot, szemében könnycsepp jelent meg. Kedveskéim, mondta. Öreg vagyok már, nem tudnám őt felnevelni.

Juliska néni, szólt a fiatalasszony. Szívem alatt egy kis szív dobog, nemsokára babánk születik. Pár év, és lesz segítsége. Addig itt vagyunk mi is. A kiskutya jó helyen lesz magánál, és nem kell aggódnia a sorsa felől, mi is gondozni fogjuk, ha eljön az idő. Ezért nem kell nélkülöznie egy kisállat szeretetét.

A néni arcán megkönnyebbülés látszott és öröm. Megfogva a kiskutyát ismerkedett új kis társával.  A neve ugyanaz lett, mint elvesztett kutyájának. Maszatnak keresztelte el.

A gondolatok birodalma...

Ott kinn hideg van, zord tél. Belépve a könyvtár ajtaján, kezeit fázósan dörzsölgetve érzi a jóleső meleget. Félénken közelíti meg az olvasóterem ajtaját. A könyvtáros, ki ott ül, elfogadja őt. Tudja magáról, hogy nem ápolt. A ruha, mi rajta van, szakadt, és már bizony szaga van. Mehetne a szállóra, mely nekik van fenntartva. De nem teszi. Utcához szokott. Ott a maga ura lehet. A könyvtárt szereti. Szereti a könyvek illatát. Olvas, egész nap. Issza a szavakat, Legalább ez megmaradt neki. Idős már, beteg. Úgy érzi, nem sokáig lesz a földön. Reméli. Jönnek olvasók. Ő próbálja meghúzni magát. Hátul, a sarokban. Kis fotel, hol aludni is tud, ha már nem bírja. De szükségét érzi, hogy kimenjen a mellékhelyiségbe. Az olvasók előtt vezeti útja. Egyik felnéz, és fintorogva húzza el az orrát. Majd nem sokkal utána már szól is a könyvtároshoz. Nem lehetne valamit tenni? A könyvtáros zavarban van. Megérti, tudja és ő is, érzi. De a könyvtár nyilvános. Nem tűr semmilyen kirekesztést. Hogy mit tesz ez az ember itt? Olvas. Hisz csak ez maradt neki. Ő is csak egy ember. Ki vágyik a tudásra, a szórakozásra és vágyik a könyvtár melegére. S a hajléktalan visszatér a kis zugába. S igyekszik észrevétlen maradni. Jön egy darabig még. Pár hónapja már nem. Talán már nincs e földön. A fotel, miben ült, nem üres. Lakja helyette más.

Emlékezés

A kislány szép lassan közelebb merészkedett. Igazából nem értette, a többi ember miért nem figyel rá. Anyukája mindig mondta, aki a zenét kedveli, rossz ember nem lehet.
A bácsi elé állt, ki akkor éppen egy kis szünetet tartott. Szájharmonika. Csodás hangszer, kellemes zene, mit játszani lehet rajta. A kislány már többször elsétált előtte. Néha meg-megállt, s csak hallgatta. Ilyenkor emlékezett. Édesapja játszott rajta sokat. Már nem él, eltávozott örökre. De a hangszert még most is hallja. Ha valami miatt szomorú volt, apja a térdére ültette. Megkérdezte mindig, mit szeretnél hallani kislányom? S ő mindig azt felelte, amit szívedből, szívesen játszanál.
A bácsi csak figyelte a kislányt. Ismerte, hisz többször látta, hogy leül a vele szembe lévő padra, és csak hallgatja őt. S már várta naponta. Szüksége volt a betevőre, de tudta őtőle sosem kap. Csak egyvalamit, amit mástól nem. A figyelmet. S ilyenkor lelkesebben játszott. Mert úgy érezte, hogy fontos valakinek. S a kislány megszólította.
Szépen játszol bácsi. Szeretem hallani. Kellemes emlékeket ébreszt bennem. Édesapámra emlékeztetsz.
S a bácsi így szólt. Régóta vagyok az utcán. Emberek mennek, hol segítenek, hol nem. De amit te adsz nekem, azt még senkitől sem kaptam sosem.
S mi lenne az? A bácsi mintha kicsit elérzékenyült volna, bár erősen próbálta titkolni. Kalapját szorosan a fejére húzta. A figyelem, mit adsz nekem. Mit játszhatok neked? Ez csak neked fog szólni.
A kislánynak egy könnycsepp gördült végig az arcán.
„Azt, amit a szívedből, szívesen játszanál”.

 

Fontos volt neki, hogy szeressék...

Mindig fontos volt neki, hogy szeressék. Fiatalka volt még, tíz év körüli kislány. A városban lakott, az otthona és az iskolája körüli területen kívül mást nem nagyon ismert. Anyukája mondta neki mindig. Iskola után gyere haza. S ő mindig így is tett.

Ősz volt. Az egyik kislány osztálytársa egyik nap így szólt hozzá. Szeretném megmutatni neked, hogy hol lakom. Jólesően hallgatta. A házunk előtt van egy nagy gesztenyefa. Gyere el hozzám, és szedhetsz sok gesztenyét. Tudom, szívesen készítenél belőle állatokat. A kislány elgondolkodott. Hamar megfordul. Mire anyukája hazaér, már ő is otthon lesz. Még sosem hívták el. Nem tudott ellenállni neki.

Az út hosszú volt, ismeretlen területeken vezetett útjuk. A kislány próbálta az utat figyelni, de sosem volt jó megfigyelő. Majd mikor megérkeztek, már akkor tudta, hogy kiszaladt az időből. Gyorsan összeszedte a gesztenyét, s már indult is vissza. Sokáig bolyongott, tanácstalanul, hogy vajon merre is kell mennie. Majd bátorságát összeszedve, kérdezett embereket. Már a sírás kerülgette, mert érezte, hogy anyukája már nagyon várja őt. Végre ismerősek lettek az utcák, s elkezdett szaladni. Anyukája a ház előtt várta. Ideges volt, de nem szólt. Győzött a megkönnyebbülés. Felérve a házba, az órára rápillantva döbbenten vette tudomásul. Már legalább két órája itthon kellene lenni. Szomorúan ült le a kanapéra, és kitette a gesztenyéket. Miközben hallgatta szülei intelmeit, már nem tudott annyira örülni a terméseknek. Félelmet és aggódást látott bennük.

S ekkor anyukája kezét érezte a vállán. Van egy kis szabadidőm. Készítünk belőlük valami szépet? S ekkor a kislány elsírta magát, szorosan átölelve anyukáját. Bocsánat. Többé nem fog előfordulni. S anyukája tudta, hogy így lesz.

Madáretetés

Idén nyáron is elérkezett az az egy hét, mikor is kolléganőm madarait kellett gondoznom, míg ő elutazott. A népes kis társaság még egy papagájjal bővült, ki alaposan felforgatta az életet a kalitkában. Fiú lévén elcsábította a kislány papagájt a kis párjától. Így az egyedül maradt fiú papagáj egy másik kalitkába lett száműzve, mivel nem maradt egy nyugodt pillanata sem. Onnantól kezdve Kotyócska még jobban ragaszkodott gazdijához, az amúgy is szoros köteléket még jobban erősítve.
Kolléganőmtől sokszor hallok számomra hihetetlen dolgokat, hogy egy kismadár hogy tud viselkedni gazdájával. Kotyócska mikor felébred, odarepül gazdija párnájára, szorosan mellé bújik, majd oldalra dőlve szundikál tovább. Nekem nincs madaram, így számomra nehezen volt elképzelhető.
Az egy hét alatt volt sivalkodás, volt rutinosan kirepülés a kalitkából, és volt bennem nagy kétségbeesés. Vajon hogy fogom visszatenni? De szerencsére a kismadár nem félt tőlem, így rászállt a vállamra, és én a lehető legnagyobb nyugalommal indultam óvatosan a kalitka felé. S a kismadár átlépett a vállamról a kalitka tetejére, én meg örült sebességgel megfogtam, és máris a kalitkában volt. Ezt csak egyszer tudta eljátszani velem, a többi napon már én is rutinos voltam. Amúgy jól éreztük magunkat, én beszéltem, ő sivalkodott.
Mikor gazdija hazatért, átmentem hozzá élménybeszámolóra. A kanapén helyet foglalva, természetesen Kotyócska társaságában néztük végig a kirándulás fényképeit. Egyszer csak éreztem, hogy valami puha ér a lábamhoz. A kismadár óvatosan megközelített, majd szorosan hozzám bújt. S a következő pillanatban oldalra dőlt, és becsukta a szemét. Csak ámultam, és meg sem mertem moccanni. Ekkor a kolléganőm így szólt. Erről meséltem neked, de azt tudod, hogy rajtam kívül még ezt senkivel nem tette meg. Hát hazudnék, ha azt mondanám, nem töltött el jó érzéssel.

A menedék

Tavasz van. Apró kis virágok bújnak elő a földből, jelezvén a tél végét. Madárdal zengi be az erdőt, és erdei állatok bújnak elő a bokrok sűrűjéből.
Kis faházikó az erdő mélyén, menedéknek tökéletes. Sebzett szív, ki lakja, fiatal férfi, szerelmes. A tél még javában ontotta magából a hideget, és a havat, mikor fájdalmas bolyongása ide vezette, mindentől távol. A magányba. A nő, kit szeret, már más szívéhez áll közel. Ki így szólt, mikor azon a fájdalmas éjszakán megpecsételte az ő sorsát.
„Szeretlek téged, és mindig is szeretni foglak. De a levegő fontos, és nekem kevés van melletted. Van valaki, ki hagy lélegezni. Kibe szerelmes lettem, és ő is belém. Elmegyek, hisz ha maradnék, elveszne az is, amit érzek irántad. Nem akarlak gyűlölni”.
Ezzel elment az éjszaka közepén, a sötét, hideg éjszakába. A férfi mozdulatlan feküdte végig az éjszakát, csak a gondolatai cikáztak. Hol rontotta el? Mi az, ami ennyire meg tud ölni egy erős kapcsolatot? Levegő? Bűn az, ha túlzottan szeretett? Ha minden percét vele akarta tölteni? A kérdésekre nem kapott választ. Túl nagy volt benne a fájdalom. Mást szeret. Csak ez járt a fejében.
Senki nem tudja, hogy ide menekült. Hosszú magányra volt szüksége, gondolkodásra. Pedig a gondolkodás helyett csak marcangolta saját magát. Haragudott a világra, s talán még a szeretett nőre is. Azt sem vette észre, hogy lassan vége a télnek, mert bár kilépett a kisház falain kívülre, nézett, de nem látott. Éppen csak az életben maradáshoz szükséges élelmiszerek beszerzéséig hagyta el a menedéket. A telefonját azóta se kapcsolta be, ennek már két-három hónapja biztosan. Nem volt fontos, hisz aki számított, az úgysem hívta volna. Egyik reggel, mikor kávéját elfogyasztva ránézett a falon lévő naptárra, meredten figyelte a dátumot. Ezen a napon ismerkedtek meg. A fájdalom, mit érzett, most sokkal inkább felerősödött. Ilyen zaklatott érzésekkel indult útjára, hogy a szükségeseket megvásárolja. Maga sem emlékszik, hogy történt, csak az autó fékezésére, és az erős fájdalomra.
A következő emléke, hogy kórházban fekszik, és fáj mindene. Érzi, hogy valaki fogja a kezét. Oldalra fordulva a nőt pillantja meg, ahogy aggódva figyeli őt. De mintha megváltozott volna, a szeme már nem fénylik annyira. Meggyötört, és fájdalom ül a tekintetében.
„Ezerszer próbáltalak hívni. Nem tudom, hol voltál, de örülök, hogy látlak. Az orvosok szerint nincs nagy baj. Egy-két hét és kihevered”. – hangja szomorú, de mellette a remény halvány szikrája. A férfinak csak az első mondat járt a gondolataiban. Miért akartál hívni?
„Úgy gondolom, el kellett mennem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szeretlek téged. S hogy a másik férfi iránt nem éreztem mást, csak a meneküléshez erőt adó hamis érzelmet. De nem találtalak. Ha most nem ér baleset, még mindig nem lelnélek. Nem tudom, meg tudsz e bocsátani nekem valaha, de szeretlek. És mindig is szeretni foglak”.
A férfi csak nézte a nőt, és nem tudott betelni a látványával. Érezte, hogy szép lassan kezd a szíve megtelni a boldogság rég elfeledett érzésével. Megfogta a nő kezét, s csak ennyit mondott. Mi összetartozunk. Túl sokáig szívtuk egymástól távol a levegőt. Mert ahogy mondtad, a levegő fontos. Ezen túl figyelek arra, hogy legyen elég neked. Örökké.

Védőburok

Védőburok vagy, mely melegen átöleli szívem,
ha szeretet érkezik, kapud tágra kinyitod,
féltő, óvó szavak, rajtad könnyedén átlépnek,
ébresztőleg ható intelmek suhannak át falaidon
Résen vagy, ha bántó szavak érnek, ezért
vele védő, vigasztaló gondolatok kísérnek.
S ha te vagy, ki szemem őszintén felnyitja
Tudom, hogy a szeretet az, mi benned van
Minduntalan...

Ha megteheted...

Pékség mellett elhaladva, érezve a frissen sült kenyér illatát. Vajon betérsz e, hogy megízleld a puha tésztáját? Vagy sietve, nyűgösen, mondva, hogy elég egy boltban vásárolni, inkább megveszed a már korántsem frisset.
Ha kiskutya dörgölődzik a lábadhoz az úton, megállsz e hogy megsimogasd, s ezáltal egy kicsit fel is töltődj? Vagy „nem érek én erre rá”, gondolattal tovább sietsz.
Lakásodba betérve, körülnézve azt látod, amit szeretnél látni? Ott van a kedvenc virágod, melyre ha ránézel, melegséggel tölt e? A színek, melyben falaid pompáznak, jólesően hatnak rád? Kényelmes ágy vagy fotel, melyek a nyugalmadat, pihenésedet segítik, találhatóak e benne? Lehetőségedhez mérten úgy alakítod a környezeted, hogy jól érezd magad? S ezek csak a tárgyak, melyek körülvesznek téged. Hosszú hosszú évekig lehet úgy élni, hogy ezt nélkülözve, „örüljünk hogy fedél van a fejünk felett”, gondolattal, elsiklunk ezen dolgok felett. Pedig nem kell hozzá más, csak felismerni, mi az ami téged boldogabbá tenne. Mert fontos, hogy jól érezd magad a környezetedben.
S az emberek, kik körülvesznek. Mi az, ami szeretteidnek kell, mi az amit nélkülöznek általad. Mosoly, jókedv vagy csak egy érintés. A szürke hétköznapok meg tudnak változtatni nagyon nagyon hosszú időre. Boldogságot fosztva meg mindenkitől, és főleg saját magadtól. Leélsz hosszú éveket öröm nélkül, félelemben. Mosolyogni kell, meg kell találni a szépet, jót mindenben, és főleg szeretni kell. Szeretsz?

Virágbolt

Apró kis virágbolt az utca végén. Fiatalasszony, ki itt a virágot árusítja. Csinos, hamvasszőke, húszas évei végén jár. Családi örökség, melyet szívvel lélekkel vezet. Aki belép rajta, élménnyel távozik. Bármilyen virágból csodát varázsol, tanácstalan ember elégedetten lép ki ajtaján. Ismeri a virágok jelentését, csak egy kérdés, és tudja, mi az mi kell. A színekkel játszadozva, csodaszép csokrok születnek. Sok ember jön, kik hírét továbbadják.
Egy magányos férfi, bolyongva a város utcáin, arra felé sétál. Nem vonzza őt különösebben a virágok látványa, ám mikor éppen az üzlet előtt megy el, a nyitott ajtón bepillant. A nőre felfigyelve, ahogy éppen egy csokorral foglalatoskodik, a szeme egy darabig elidőzik rajta. Megáll a kirakat előtt, és titkon felé-felé pillant. Vajon mi az, mitől így felfigyelt rá, gondolja. A szépsége? Szépnek szép, bizony így van. S ahogy figyeli, szép lassan rájön. Az arca, miközben a virágot rendezi, a szeretet, mi sugárzik róla. A virágok szeretete, ahogy a kezébe veszi, s óvatosan forgatja. Majd a férfi továbbsétál. Egy pillanatig arra gondol, holnap is erre felé veti útját, mert a látvány üdítően hat rá.
A fiatalasszony felfigyel egy alakra, ki a kirakat előtt álldogál. Jóvágású férfi, gondolja. Már éppen arra gondol, hogy biztos szerelmének szeretne virágot vásárolni, mikor is a férfi továbbsétál. Másnap és harmad nap is újra látja, de a kirakatnál beljebb nem jön soha. Míg egyik nap, éppen egy urat szolgál ki, kinek tanácsokat ad. Egy hölgynek szeretne csokrot adni, szíve választottjának. A fiatalasszony így szól. Ha szerelmi vallomás, akkor a vörös rózsa a legszebb. Az a szerelem virága. S ha szépség is, mit közölni akar, egy kis kála a legalkalmasabb. Szerelem és szépség. Egy csokorban.
Észre sem veszi, hogy tőle egy két méterre a jóvágású férfi álldogál, és őt hallgatja. Csodálat, mi a szemében van. Kétségtelen. A nő nagyon nagy hatással van rá. Mikor a fiatalasszony észreveszi, így szól hozzá. Segíthetek uram? Köszönöm, csak önt hallgattam. Jó érzés látni, ha valaki így szereti a virágokat. Mesélne róluk? A fiatalasszony egy kicsit meglepődik, majd úgy gondolja, miért is ne. A következő percek csak úgy repülnek. Később már másról is folyik a társalgás, és összhang az, mi a két ember között van. Napok telnek, és a beszélgetések egyre hosszabbak. Egyik nap a férfi, mikor belép az üzletbe, kezeit hátra tartva, tenyerében valamit tartogat. Mikor előveszi, a fiatalasszony kezébe adja. Nincs szükség szóra, a látvány mindent elárul. Szerelem és szépség egy csokorban.

Lovaskönyv

Gyerekpolc. Rajzolós könyvek sorakoznak egymás mellett. Vannak cicásak, kutyásak, nagyvadasak. Van, miben csak arcok vannak. Egyszerű rajzok, gyermek kéznek való. Felnőtt embert nem igen látnak. Egyszer csak véletlenül közéjük keveredik egy felnőtt könyv, komoly rajzokkal, szinte élő lovakkal. Tökéletes rajzokkal. A gyerekkönyvek először csodálják, majd kicsit irigykednek. Eddig azt hitték, náluk nem lehet szebb. Hisz nem ismertek mást. Népszerűek voltak, sok apró kézen vándoroltak. Míg egyszer csak egy család érkezik. Kisgyerek nézelődik a könyvek között. A cicás könyv az első. Anya, kivihetem? Szeretem a cicákat. Ha szeretnéd kisfiam, igen. De meglátja a következőt. Kutya! Őt jobban szeretem. A kutyás könyv büszkén álldogál a könyvek között. Őt jobban szeretik. A kisgyerek azért leemeli a lovas könyvet is. Ámul a láttán, s percekig meg sem szólal. Anya, őt szeretném. A kutyás könyv szomorúan gubbaszt tovább. Kisfiam, mondja az anya, ez nem neked való. Nem tudsz még így rajzolni, s maga is csodálkozik, hogy ez a könyv, hogy lehet, hogy itt van. Ahhoz, hogy egyszer használni tudd, az alapoktól kell kezdeni. Ha majd eleget gyakoroltál, és végig rajzoltad e sok könyvet, akkor meglátod, nagyobb lelkesedéssel állsz neki ennek. A kisfiú szomorúan veszi tudomásul. De visszatér a kutyához, és elhatározza, hogy rendületlenül gyakorol. Mert az a lovas könyv őt várja. Elindul a pult fele. Az anya pedig a könyvet messzebb rakja, oda ahova kell, valóban.

Gyermekkuckó

Gyermekkuckó. Kedves mesekönyvek, csodaszép képeskönyvek és szebbnél szebb rajzok sokasága. Kisgyermekek és nagyobbacskák játszóháza.
Forró nyár volt. Kényelmes kis fotelban üldögélt ő. Kilencéves forma kislány lehetett, haja kétoldalt befonva. Kissé szomorkás volt és szótlan. Itt lakott a szomszédban, korán érkezett és későig maradt. Barátja nemigen akadt, de a könyvtáros nénit nagyon szerette. Ő sokat beszélgetett vele, és teával is megkínálta. „A szüleim sokat dolgoznak, akkor nyugodtak, ha tudják, hogy itt vagyok”. Mondta a kislány mindig. Ilyenkor lesütötte szemét, majd így szólt. Jó ez nekem így, legalább miattam nem kell aggódniuk. De a szeme mást mondott.
Mindig könyv volt a kezében. Legjobban az állatos történeteket szerette. Mikor olvasott, a szeme csillogása mindent elárult. Elvarázsolták a szavak, és akkor abban a másik világban érezte magát. Hol az állatok beszélnek, és ugyanúgy éreznek, mint az ember. Hol öröm és bánat váltja egymást, és ugyanúgy van szerelem is. Van olyan, ki szabadban él, és van olyan, kinek gazdija van. Ilyenkor összeszorult mindig egy kicsit a szíve. Neki még sose volt állata. Most is épp egy ilyen történetet olvasott.
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy aprócska kislány lépett be rajta. Egy kis terráriummal a kezében félénken közelített az asztalhoz. A könyvtáros néni kedvesen mondta. Szép teknősöd van, hogy hívják? A kislány szomorúan lehajtja a fejét. Anyukám azt mondta, vissza kell vinnem az állatkereskedésbe. Sok a gond vele, és azt mondja, én nem gondozom megfelelően. De én nem akarok tőle megválni. Ezért úgy gondoltam, ha a néni is beleegyezik, behoznám ide. Amikor lenne időm, bármikor meglátogathatnám.
A könyvtáros nénit váratlanul érte a kérés. Még nem volt állatuk itt a kuckóban, nagyon nem is tudna vele foglalkozni. Már éppen mondta volna, hogy sajnálja, de nem lehet, mikor is pillantása a kis fotelban üldögélő kislányra esett. Tudta, hogy ő nagyon szeretne kisállatot, de a szülei nem engedik. Hát jól van. Éppenséggel itt hagyhatod, úgy hiszem, tudok valakit, aki itt szívesen gondozná. A kislányhoz szólt, aki, mikor meghallotta, hogy ő lesz felelős ezért a kis teknősért, még a könnye is kicsorbult. Felpattant a fotelból, s máris a kisállat mellett termett.
Először is kell neki keresni egy megfelelő helyet. A teknősök szeretek a napfényt, a meleget, ezért az ablak elé kell tenni a kis terráriumukat……..és sorolta a teknős tartás rejtelmeit.
Ekkor a könyvtáros néni elmosolyodott, majd az apró kislányhoz fordult. Azt hiszem jobb helyre nem is hozhattad volna.

Csepp mennyország

Valahol létezik egy csepp mennyország, hol apró cseppek várnak születésre. Hogy együtt megduzzadva legyenek eső, tenger vagy zuhatag. Van választás, nem kevés.Ő csak egy a sok milliárd közül. Az első leszületése, és kicsit bizonytalan. Szólnak az öreg cseppek. Legyél eső, hogy sebesen zuhanva érezd a szabadság ízét, felfrissülést és éltető nedvet adva a szomjas földnek. Mondják mások, légy ívó víz. Hogy szomját oltsd a szomjasaknak. Lehetsz könny, melyet bánatos szív fakaszt és örömkönny, mely boldog ember szemében sarjad. Lehetsz hatalmas tenger vagy virágon csodaszép harmatcsepp. Majd ily szavakat hall. Még egyiket sem élted meg. Így oly mindegy, mi a választás, hisz mindegyik egy új tapasztalat. S ez által leszel gazdagabb. S a kis csepp hallgat a hangra. Elindul, ahova először ér, az a döntés maga, oly mindegy, hogy mi az.

Szerencsés nő

Legfontosabb a makulátlan külső. Gondolja, anélkül nem tenné ki a lábát az utcára. Haj tökéletesre legyen fésülve, csatok hada, hogy úgy álljon, ahogy kell. Egy kis rúzs, mely nélkül az ajak elképzelhetetlen. A ruha szépen vasalva, mindennap mást felvéve. Nehogy valaki megszólja, hogy nincs miből választania. A tükör előtt állva megállapítja, ma is jó munkát végzett. Senki nem szólhat, tökéletesre sikerült, mint mindig. Kis táska, melyben illatszerek sokasága. Parfüm, fésű és az elkerülhetetlen rúzs. Hisz enni kell, utána kell az utánpótlás. Elindul, a munkahelyére érve elismerő tekintetek hada. Szívét melengető. Főnöke érkezik, kitől már várja a megszokott mondatot. Klaudia, hogy ma milyen csinos megint.
Ez most elmarad. Nincs jó hangulata, csak bosszúság, mi az emberből árad. Klaudia végig néz magán. Mi az, ami nem jó? Hisz tökéletesnek látta. Nagy kétségbeesésében észre sem veszi, hogy ővele semmi baj. A főnők máshol jár gondolatban.
A nő napja már el van rontva. Gondolja, reggel jobban odafigyel, ha kell még többet áll a tükör előtt.
Késő este van, lepihen a család. A férj alszik, a gyerekek már álmodnak. Leveti makulátlan ruháját, és egy mozdulattal a szennyesbe dobja. Lefürdik, lemossa a festéket, majd megborzolja haját. Talán még a fejbőre is könnyebben lélegzik. Kinyitja a kis gépét, és lekuporodik. Folytatja a regényét. Régóta írja már, sok oldal kész. Főszereplője egy fiatal nő. Természetes szépség, sugárzik belőle a szabadság. Haja lazán fürtökben lógva, arca egészséges, mint a makk, festéket még nem látva. Egy kis pántos ruha, semmi különleges. Csak úgy fújja a szél, mikor táncol.
Írja a sorokat. Újabb tulajdonsággal vértezi fel. Szerencsés nő, nem érdekli, hogy mit gondolnak róla.

Régi ház

Andrea kinyitja a fiókot, s egy képeslapot vesz ki belőle. Barátnője küldte, még pár hónappal ezelőtt. Egy tó van rajta, hatalmas és csodaszép. E víz partján élnek, kis házban, barátságos otthonban. Férjével és gyermekével.
„Várunk téged szeretettel, mindig, amikor csak kedved tartja”. Ez van ráírva.

Sok kilométer, túl sok. Több órás az út, nem olcsó. Édesanyja idős, beteg, ápolásra szorul. Lenne valaki, ki gondozná, míg ő távol van, de ahhoz több pénz kellene. Van egy boríték, melyben gyűjtöget, mit meg tud spórolni. Nem sok, de dagad, lassan.
Gondolja, egyszer pont annyi lesz, amennyi kell. Türelmes, hisz van fontossági sorrend. Lakás költségei, ennivaló, gyógyszer. Ha ez teljesítve van, akkor nyílhat a boríték. Mindig csak kicsit. S végre elutazhat.
Egyik este, anyja gyógyszerektől mámorosan, halkan dúdol egy dalt. Majd könnyes szemmel mondja. Anyám énekelte ezt nekem. Nyugtató volt, édes álmot adó. Mit meg nem adnék azért, ha újra beléphetnék a régi házunk ajtaján. Ha még egyszer láthatnám a kislánykori szobámat. Majd behunyja szemét, és szép lassan elalszik.
Andrea könnyes szemmel nézi. A régi ház nagyon messze van, és édesanyja nehezen mozog.
Ahhoz, hogy ezt meg tudja adni neki, az kell, hogy valaki elvigye. Ahhoz viszont sok pénz kell. Átmegy a szobájába, kihúzza a fiókot. Kinyitja a borítékot, kiveszi belőle a megspórolt pénzt. Számol, és mérlegel. Ő bármikor elutazhat, de édesanyjának nem tudni mennyi ideje van még.
A legkevesebb, hogy teljesíti kívánságát. S a pénz pont annyi, amennyi kell.

Unoka

Nórika!  Mondtam már neked, hogy furcsa kéréseid vannak? Még hogy beszélgetni veled a számítógépen? Öreg vagyok én már ehhez. Tudom, van gépem, de túl sokat nem érek vele. Azt sem tudom, hol kell bekapcsolni. Meg hát a billentyűket sem ismerem. Anyád próbált rábeszélni, mondott ő okosakat, de hát engem nem nagyon érdekel. Beszélgetni amúgy is jobban szeretek veled élőben. Akkor láthatom a kis arcodat is. Hisz egy unokám van, baj ha látni szeretném?

Hogy van ám rajta kamera is, és tudlak nézni közben? Ugyanolyan a szemed csillogása? A pirosság az arcodon? A mosolyod? Nem tudom Nórika. Találkozzunk inkább többet, nagyon jókat tudnánk szórakozni. Értem, nem érsz rá. Sok a dolgod, a számítógép nagyon sok munkát ad. Azt mondod, ott mindig el tudlak érni.

Erősen gondolkodom. A minap Juliska a könyvtárosunk kérdezte. Ilonka néni, szeretne internetezni? Van ám ingyenes tanfolyamunk, megtaníthatjuk, ha szeretné.

Lehet, igénybe veszem. Az unokáért mindent. De a pusziból nem engedek. Hogyan? Azt is tudsz számítógépen küldeni?

Hát jó, de azért sütök finom pitét, illatosat. S ha szeretnéd érezni az illatát, akkor majd eljössz hozzám. Én nagyon boldog lennék, és akkor kapnék tőled igazi puszit is.

Jó dolog

Ha valami nagyon jó dolog történik veled, megváltozik számodra minden. Reggel mikor felébredsz, szebben süt a nap. Felnézel rá, és ragyogása mintha fényesebb lenne. Olyan, mintha nem is abban a világban lennél, mint ahol eddig éltél. Mintha el lennél varázsolva. Az emberek, kiket szeretsz, megérzik minden rezdülésed, tudják mikor gondolsz rájuk. Érzed kezük érintését, mintha ott lennének veled. Izzó energianyalábok kúsznak tested zugaiba, szívedet körülölelve erősítik benned a szeretet érzését.Szemeiddel látva, de másképp érzékelve a világot, tölti ki lelkedet a mindent elsöprő nyugalom. Mintha eggyé válnál velük, s nem számít más, csak az, hogy ők is úgy érezzenek, ahogy te...Ezekért a csodás pillanatokért érdemes élni...

Hőség

Izzadságcseppek folynak le szép lassan arcomon. Reménykedve figyelem a síneket, mikor bukkan fel rajta a vonat, mely haza visz. Kell a menedék, mert kinn csak a forróság van, és a tűző nap.
Végre feltűnik a távolban, s titkon kívánom, új vonat legyen, olyan jó hűvös, életet mentő. De ahogy egyre közeledik, látom, hogy imám nem talál meghallgatásra. Régi vonat, meleg, tikkasztó, s ülőhely alig. Már a felszállás problémás, emberek türelmetlenkednek, mielőbb szeretnének feljutni. Nagy bőrönddel, biztos messzebb utazva, mint én. Gondolom. Megvárom, míg felszáll az utolsó is, s én fellépek. Erőm nincs sok, kimerített az egész napi munka, és a rettentő nagy hőség. Első gondolatom, hogy megállok kint, legalább van egy kis levegő. De egy óra sok így. Ebben az állapotomban. Mégiscsak jó lenne egy kis ülőhely.
Elindulok, s reménykedem abban, hogy találok egy kis zugot, hol becsukhatom a szemem, s erőt meríthetek a nap további részéhez. Az első fülke dohányzó. Nincs bajom a füsttel, de töménybe kapva nem szeretem. Továbbindulva azokra a fiatalokra pillantok, kik nevetgélve, üdítővel a kezükben tartanak egymásnak élménybeszámolót. Nem látszik rajtuk, hogy ott kint negyven fok felé közelít a hőmérséklet, s a kocsiban alig van levegő. Az én negyven évemmel irigylésre méltó ez a látvány.
A következő kocsiban végre megpillantok egy szabad ülőhelyet, itt talán a hőmérséklet sem elviselhetetlen. Az ablakok mindenhol lehúzva, jólesően jár a levegő. Három hely már foglalt, én lehuppanok a negyedikre. Előttem fiatal pár, talán középiskolások, mellettem idős néni. A néni alszik, legalábbis szemét becsukva mozdulatlanul ül, ölében egy becsukott újsággal. Légzése egyenletes, bár egy kicsit erőtlen. Kimerült ember lélegzete ez. Hiába, mindenkit megvisel ez az időjárás.
Nincs több szabad hely, az újonnan érkezők csalódottan folytatják tovább útjukat. Már több perce is van annak, hogy elindult a vonat, mikor is egy anyuka lép be pici gyermekével a kocsiba. A kisgyerek két év körüli kislány, piros arcú, vékony kis bőrén izzadságcseppek. Anyja kimerülten fogja kis kezét, s reménykedik egy olyan emberben, ki megkönyörül rajtuk, s legalább a kislánynak helyet ad. De a kocsiban mindenki fáradt, mindenkinek melege van, és mindenki örül, hogy ülhet. Tanácstalanság, mi az emberek arcán látszódik. A lábaim jólesően pihennek, nekem is rossz volna, ha végig kellene állnom az utat. Már éppen rászánnám magam, hogy ha senki sem, akkor majd én felállok, mikor is az előttem ülő fiatal pár átadja a helyet. Az anya kislányával megkönnyebbülten ül le, s nem telik bele tíz percbe, a kislány békésen szunyókál édesanyja ölében.
A kocsiban ülők arcán megkönnyebbülés, hisz titkon mindenki érezte, hogy nem tudta volna nyugodt lelkiismerettel végignézni az anya és a kisgyereke szenvedő arcát. S úgy ahogy én is, köszönet és hála volt, mit a fiatalok iránt éreztünk. S ez újabb cáfolata volt annak, hogy a mai ifjúság nem tud udvarias és odafigyelő lenni.

Lecsó

Lecsó. Itt van a szezonja. Friss, ropogós paprika, érett paradicsom. Isteni ízek.

Csókolom. Anyukám lecsót szeretne főzni. Mondta, vegyek hozzávalót. Kistestvérem van, jön a foga. Nyűgös, folyton sír. Anyukám ezért nem tud jönni, apukám meg dolgozik. Kicsi vagyok még, nem vagyok még nyolcéves sem. Segítene nekem bácsi? Anyukám mondta, rendesnek tetszik lenni. Biztos szép paprikákat választ.

Hát hogyne, mondta az árus. Szép paprikáim vannak, de van melyik nem annyira kívánatos.

Lássuk. Egy kiló kellene? Hát jó. Az körülbelül ebből a méretből 25 db paprika. Töpreng. Anya nem tud jönni, apa dolgozik. A kislány még nem tudja, mi az a szép paprika. Neki meg van csúnya paprikája. Ki fogja elvinni? Senki sem. Elkezdi pakolni, egy szép, egy nem annyira szép. Egy szép, majd egy korántsem szép. Lássuk, jöhet még pár. Egy szép, meg van egy nagyon fonnyadt. Jöhet. Elégedetten csavarja össze a zacskó nyakát. Mindent el lehet adni, csak meg kell találni a megfelelő vevőt.

A kislány boldogan viszi haza a paprikát. Anyukám, szépet hoztam, a bácsi nagyon aranyos volt. Az anya belenéz a zacskóba. Igen kislányom, nagyon szépet hoztál. S titkon elhatározta, lesz meg egy-két keresetlen szava az árushoz.

A társ

Kora tavaszi délután volt. Munkája végeztével, szép lassan indult hazafelé. Nem sietett, hisz párja nem tartózkodott a városban. Otthon csak az üres lakás várta volna. Gondolta, élvezi egy kicsit a napsütést, hisz egész nap egy irodában üldögélt, fény alig ragyogta be a helyiséget. Barátnője mindig tanácsolta neki. Klára, többet kellene sétálnod, üdítő lehet egy kis friss levegő. Most megfogadta tanácsát, úgyis gondolkodnia kellett.

Lassan harminc fele közeledett, s még nem volt gyermeke. Jóformán a munkájának és a párjának élt. Elégedett volt, boldog és gondtalan. Egészen idáig. Párja gyermeket akart. Népes családban nőtt fel, szerette a gyerekeket. Itt az idő a családalapításra, mondta.

Klára nem érezte magában elérkezettnek az időt, bár tudta, hogy túl sokáig nem várhat. Nem volt boldog gyermekkora, anyja érzelmileg labilis volt és depressziós. Apja korán elhagyta őket, ő hároméves volt. Nem emlékszik rá, még csak képe sincs róla.

Klára, amíg párját meg nem ismerte, addig őrajta is mutatkoztak a labilitás enyhe tünetei. Máig meg van győződve róla, hogy anyjától örökölte ezt a fajta érzelmi hullámzást. Tudta, hogy ő ezt mennyire rosszul viselte, mikor szüksége lett volna tanácsokra, vagy csak egyszerűen ölelésre, s anyja nem volt sehol. Titkon ettől félt, hogy ő is így fog viselkedni gyermekével, bármennyire is szeretné őt.

Egy zsúfolt játszótér mellett sétált el, s leült nem messze tőle egy padra. Figyelte az anyukákat és gyermekeiket. Különböző mentalitású szülők, ki türelmesebb, ki kevésbé. Egy helyes arcú kisfiúra lett figyelmes. Izgága volt, egy perc nyugta nem volt. Anyja kevésbé volt vele türelmes, többször szólt neki oda egy kicsit hangosabban. Ilyenkor a fiúcska egy kicsit megszeppent, de a következő pillanatban már folytatta is csínytevéseit. Az anyán látszott, hogy feladja, s csak figyelte, hogy legalább baja ne essen. Fáradt volt, és kissé szomorkás. Klára már éppen fel akart állni, mert úgy gondolta, hogy ez a kis jelenet nem viszi előre döntésében, inkább csak visszatartja, mikor is észrevette, hogy egy férfi közeledik a kis család felé. Az apuka láttán mint az anyának, mint a kisgyermeknek felcsillant a szeme. A férfi puszit adott felesége arcára, majd suttogott neki valamit. Erre az asszony elsétált a legközelebbi padhoz, leült, és elővett egy újságot. Arcán nyoma sem volt már szomorúságnak. Néha felnézett, s szemében boldogság volt szeretteit látva.

S ekkor Klára rádöbbent arra, hogy mennyit számít az, ha egy anyának van egy társa, ki segít neki. Ha már annyira fáradt, hogy már a gyermekével sem tud türelmes lenni, akkor jön az apa, s máris másképp látja a világot. Anyja egyedül volt, nem volt segítsége. Senki.

Ő nincs egyedül, és nem is lesz. Van mellette egy csodás ember, aki nagyon szereti őt, s tudja, hogy mindig, mindenkor számíthat rá. Döntött. Itt az idő a családalapításra. Már csak egy dolog hátra. Közölni a férjével, hogy ha a természet is úgy akarja, életükbe egy kis csöppség fog érkezni.

Egyek vagyunk

Szemedbe nézve keresem önmagam,

Mit láthatok, tudom - bennem is jelen van.

Tekinteted áruló - érzést megformáló,

Mely az én szememben is volt már látható.

Pillantásod felismerni csak úgy tudom,

Ha éltem meg ehhez foghatót - ily hasonlót.

Látva bút, s látva örömteli könnyeket,

Átérezni? - csak az emlékeimből meríthetek.

Akkor tudom milyen, ha könnycsepp hull,

Ha bútól a könnyem nekem is kicsordul.

Ha lelkemben az öröm boldogságot fakaszt,

Akkor tudom, mit takar szemed ragyogása.

Ismerem az érzést, melyet érintésem ad,

Hisz tőled is kaptam, kapom minduntalan.

Oly sok érzelem, mit egyformán tapasztalunk,

Csak úgy lehet – ha te és én EGYEK vagyunk.

A döntés

Felsétált a verandára. Számtalan, csodaszép színekben pompázó, szélfútta levelek lepték el a mindig szépen felsöpört padlót. Látszott, hogy pár hónapja itt nem járt senki. Hiányzott a házigazda, az édesanya, aki már lassan három hónapja örökre eltávozott. A házat most sikerült eladni. Kriszta eljött messzi távolból, hogy még egyszer utoljára körülnézzen, mielőtt a szállítók elvinnék a házban lévő bútorokat. A nappaliba betérve a tökéletes rend, mi fogadta. Anyja mindig ügyelt a tisztaságra és mindig mondta. Mindennek meg van a helye. A szekrényen fényképek sorakoztak, melyek életük különböző, de egytől egyig mozgalmas, hol szép, hol kevésbe örömteli időszakára emlékeztették. Egyik képen Kriszta és férje, Tamás volt egy boldog pillanatában. Egy ideig elidőzött ezen a fotón. Volt ilyen is, majd rosszabb lett, és most újból megtalálták egymást. De ez most más. Erősebb.
Elmosolyodott. S ezt is anyjának köszönheti. Ránézett a kanapéra, melyen oly sok komoly beszélgetés folyt néha hajnalokig. Anyja törődött vele, elfogadta őt minden hibájával. Örült a boldogságának, ha szomorú volt segített. De megmondta azt is, ha szerinte vétkezett. Ha hibás volt, felhívta figyelmét rossz döntéseire. Ami szerinte rossz volt. Utólag visszagondolva, neki köszönheti, hogy nem dobta el magától azt az embert, aki mindig mellette állt. Házasságuk elején, pár évvel a boldogító igen után, Kriszta hiányt érzett. Ahelyett, hogy próbálta volna helyrehozni házasságát, más férfi után nézett. Nem történt közöttük fizikailag semmi, csak az érzések tomboltak, melyek nagyon erősek voltak. Csak anyja tudott róla. Próbált segíteni lányának, de túl sokat nem tehetett, csak hogy mellette állt. Mondta mindig, lányom az őszinteség mindennél fontosabb. Anélkül egy kapcsolat nem működik. Kriszta ránézett a kis dohányzó asztalra, mely a kanapé mellett állt. Annak idején rendszeresen volt rajta boros pohár, mely igencsak sokszor megtelt. Egy üveg ital és sok sok zsebkendő társaságában panaszolta el mindig anyjának bánatát, félelmeit. Felfogta anyja szavait, értette is, de nem volt bátorsága. Félt bevallani párjának, ezért a másik embert taszította el magától. Gondolta, ha Tamás nem fogja megtudni, csak a saját lelkiismeret furdalásával kell majd megküzdenie. Azt nem vette észre nagy önsajnálatában, hogy férje is ugyanúgy szenved. Emlékezett édesanyja arcára, ahogy kétségbeesetten próbálta őket újból összemelegíteni, de nem sok sikerrel. Ő is és Tamás is boldogtalan volt.

A szél igencsak felerősödött. Hallotta a redőny kétségbeesett erőlködését, ahogy ellenáll a természet erejével szemben. Aznap este is ilyen idő volt. Zord és hideg. Mikor is félelme beigazolódott. Krisztának egyik napról a másikra gyanússá vált férje viselkedése. Anyjánál üldögélt a kanapén, s pohárral a kezében mesélte azokat a gondolatokat, melyek megtelepedtek benne. Úgy érzi, Tamás megcsalja őt. Anyja tanácsára felhívta telefonon párját, ki először zavartan beszélt hozzá, majd lerázta őt azzal, hogy dolgoznia kell.
Még most is érzi, és lelki szemei előtt látta saját magát, ahogy megrökönyödve áll a telefon előtt, s rádöbben arra, hogy most visszakapta ugyanazt, amit ő tett vele. Annyi különbséggel, hogy a férje mai napig nem tud róla. Szörnyű napokat élt át, mert nem tudta a haragot kiűzni a szívéből, melynek tudja, hogy nem lenne szabad ott lennie. Ha anyja nincs mellette, s nem világítja rá dolgokra, ő bizony otthagyta volna párját.
Később Tamás bevallotta, hogy nem történt közöttük semmilyen testi kapcsolat, de nem tagadta a vonzódást. S be is fejeződött, mielőtt elkezdődött volna. A legnehezebb dolog az volt, hogy ő neki be kellett vallania tettét, amit már régen meg kellett volna tennie. Megtette, s hatalmas megkönnyebbülés volt.

Bement anyja hálószobájába. A kis éjjeli szekrényen egy kis képkeretben ő volt és Tamás. Nem régen készült a kép, tavaly nyáron, mikor is először mentek el hosszú idő óta ketten vakációzni. Boldogság és szeretet volt az arcukon. Egy kis erdei házban voltak, hol egy romantikus, hosszú hétvégét töltöttek együtt. Most is tervezik, nemsokára.
Krisztának egy könnycsepp gurult végig az arcán. Sokat sírt az utóbbi három hónapban, hisz édesanyja mellett egy barátnőt is elveszített. De tudja, hogy ő általa újból, és végleg megtalálta azt az embert, akire valójában számíthat. S ezt édesanyjának köszönheti. Összeszedte a képeket, beletette kis táskájába. Újból végignézett a házon, s elbúcsúzott a gyermekkorától. Sok boldog naptól, s anyjával együtt töltött tartalmas, szeretetteljes napoktól.

Anya! Boldog vagyok, remélem te is. Ezekkel a gondolatokkal hagyta el a házat.

‎

Próbálkozni kell....

Félek az ismeretlentől. Számomra bonyolultnak tűnő dolog tart stressz alatt már hetek óta. Idő híján belemélyedni még nem igazán tudtam, csak a napokban próbálkoztam a feladat megoldásával. S rájöttem, hogy az erős koncentráció és a kőkemény gondolkodás csodákra képes. Nem gondoltam volna, hogy segítség nélkül képes leszek rá.

Ha az ember magára van utalva, vagy csak végső elkeseredésében fordul segítségért, csak idő kérdése, és sok mindent meg tud oldani. Számtalanszor hangzott el a számból, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Különben is, soha nem próbáltam, és nehéznek tűnik.

Néha kell egy kezdő lökés. A muszáj nagyúr. Fogy az idő, s nemsokára számot kell adnom tudásomról. S nagyon igaz az a mondás, hogy nyomás alatt az ember csodákra képes.

Visszagondolva életem éveire, sok mindenhez azért nem értettem, s nem értek a mai napig, mert mindig volt, ki megcsinálta helyettem. Nem voltam rászorulva, ezért nem is éreztem soha késztetést a kipróbálására. Az informatika világa is nagyon távolt állt tőlem, bár a mai napig számítógéppel dolgozom a munkahelyemen is. De ahogy lenni szokott, mindenhol egy külön kis rendszer, külön kis világ az, mit használni kell. Ezáltal csak egy kis részt megismerve a számítógép rejtelmeiből. Ahogy jobban belemélyedtem, mint szórakozásból, mint tanulásból a gép használatába, rájöttem, hogy egyedül is sok mindent el lehet sajátítani, csak akarni kell. Persze csak a nyugalom határáig, mert nem éri meg az idegességet . Valaki mindig van, ki segít. Igénybe is veszem, ha már én magam egyedül nem boldogulok. De az biztos, hogy egy kis sikerélmény csodákra képes.

Haragszik a világra...

Van olyan ember, ki örök elégedetlenségben él.

Munkahelyemen üldögélve, az ablakunkon keresztül beszűrődő beszélgetésre lettem figyelmes. Kihallgatni más ember beszédét nem illendő, de vannak olyan helyzetek, mikor akaratlanul is hallunk mindent. Mert az a beszélgetés inkább kiabálás volt, mint halk társalgás. Az egyik ember beszélt, a másik hallgatott. Mást nagyon nem is tehetett, mert nem igazán jutott szóhoz. A témája lényegtelen az írásom szempontjából, de ha szeretném, sem tudnám visszaadni. Számomra összefüggéstelen beszédfoszlányok voltak, de itt inkább a hangsúly és a csúnya beszéd az említésre méltó.
Női hangot hallottam, kinek szinte mindegyik szava káromkodás volt. Csúnya beszéd, és a teljes méltatlankodás. Pár perc után éreztem, hogy addigi nyugalmamat kezdi megzavarni a beszédnek ez a számomra enyhén visszataszító formája. Nem bírva magammal, kinéztem az ablakon. Hatvanas éveiben járó hölgy volt az illető, kinek a beszéden kívűl az arckifejezése és mozdulatai is sok mindent elárultak az akkori lelkiállapotáról. Nem volt jó érzés ránézni.
Nem vagyok szent, én is szoktam néha káromkodni, ha olyanom van.
De ilyen csúnya szavakat, így kombinálva még nem igazán hallottam.
Először arra gondoltam, hogy biztos nagyon rossz napja van, de ahogy alaposabban megnéztem, az jutott eszembe, hogy ez a hölgy semmivel nincs megelégedve. Haragszik a környezetére, egyáltalán az egész világra. S ennek hangot is ad, nem foglalkozva azzal az emberrel, ki mellette áll, se azokkal, kik elsétálnak mellettük.
Nem hiszem, hogy pillanatnyi, átmeneti rossz hangulat lett volna, ez sok idő alatt rakódik rá az emberre. A keserűség, a mély szomorúság, és a dűh. A boldogtalanság. Vajon mi történhetett ezzel az emberrel, hogy ennyire nagy benne az elégedetlenség?

Mikor elmentek, fellélegeztem. Megkönnyebbültem. Egyrészt a csendtől, mi utána maradt, másrészt pedig attól, hogy rájöttem. Jó életem van. Nincs bennem gyűlölet, s olyan emberek vesznek körül, kik szeretnek. Csak ezt tudom kívánni annak a hölgynek is.
Találja meg a békéjét, mert úgy látom, nagyon nagy szüksége van rá.

Anyám

Más volt az a nap, fájt a lassan pergő idő,
reménykedve figyeltem a múló perceket,
Forrón égő fejem kezemmel megérintve,
erős fájdalom volt, mit benne éreztem.

Betegség, mi mélyen megbújt testemben,
vágytam anyám vigasztaló, óvó ölelésére.
Mert mindig tudtam, és soha nem feledtem,
hogy ilyenkor a teljes embert adta nekem.

Éjszakába nyúló törődést, éber figyelmet,
ha tehette, nem mozdult mellőlem sosem.
Fogta kezem, figyelve minden rezdülésem,
csak úgy nyugodott, ha szemem elpihent.

Felnőttként a gondoskodás örökké bennem él,
mit anyám adott, gyermekeimnek adom én,
fogom kezüket, és óvóm mindenkor őket,
köszönöm anyám, hogy megadtad ezt nekem.

rossz emlék...

Van, hogy érzem titkon, nyugtom sosem lesz,

a lelkemben dúló, kavargó mélységes kín

erősen körbefon, bennem van s mar élesen..

az emlékek itt vannak, jönnek és előtörnek.

Hagyj nyugodnom kérlek, távozz örökre innen,

miért vagy itt?- már nincs miért itt lenned,

kárt te nem tehetsz, hát ne mutasd erődet,

nem engedem, hogy lelkemben zavart teremts.

S erősen vakító fényed halványodni látszik,

Már nem látom izzónak, se bántónak szememmel,

Gátolva vagy, s nem közeledhetsz, hát menj,

Hagyd, hogy lelkem újból megpihenni térjen.

S a bánat tovaillan, újból nyugodt a szívem,

lelkem már nem fáj, ha rád gondolok, érzem.

Mert mellettem van Ő, ki őszinte érzelemmel,

Nem engedi, hogy a kétség győzedelmeskedjen.

Szeretne bízni...

Ma délelőtt munkába indulva, kellemes napsütésben egy vörös-fehér cica pihent, tőlem két, három méterre a járdán. Nem volt forgalmas környék, ezért talán én voltam csak az, ki megzavarta nyugalmában. Úgy gondoltam, hogy gazdátlan cica, de utólag visszagondolva, már nem vagyok biztos benne. Gondoltam teszek egy próbát, hátha megtudom simogatni. Ritkán fordult elő, hogy kinti cica hagyta, hogy közeledjek felé.
Mikor észrevett, gyanakodva emelte rám kis szemét. Nagy macska volt már, és gyönyörű. Kislány, gondolom, mert olyan bájos volt. Azt hittem elszalad, de nem. Elkezdett nyávogni. Én megálltam, lehajoltam, és elkezdtem szólongatni. Cica...gyere ide, nem bánt senki...
S a macska felállt, s elindult felém. Néha megállt, mint aki azon gondolkozik, megéri e a kockázatot. De végül odajött hozzám. Gondoltam megsimogatom a feje búbját. Mást úgy sem fog engedni. De tévedtem. Először oldalra fordult, majd hátára. A hasát szabadon hagyva várta a simogatást. Egy pillanatig ledöbbentem. Ennyire hozzá lenne szokva az emberekhez? Ahogy jobban megfigyeltem, miközben simogattam, szeme folyamatosan engem figyelt. Ha egy erősebb zajt hallott, összerándult. Ha megmozdultam, hirtelen felült. Félelem volt benne. Nem tudta magát elengedni, folyamatos készenlétben állt. Bizalmat szavazott nekem, de egy pillanatig sem csökkent ébersége. Tíz perc is eltelt, s akkor rájöttem, hogy egy olyan cicával van dolgom, kinek rossz élményei lehettek, de még nem vesztette el teljesen a bizalmát az emberek felé.
Valahogy számomra hihetetlen volt ez a kombináció. Bizalom és félelem. Törődésre vágyás és menekülés. Ez a cica vágyott a szeretetre, de valaki eljátszotta a bizalmát. De próbálkozik. S egyenlőre nehezen bízik újra. De remélem sok olyan emberrel fog találkozni, ki nem él vissza ezzel a próbálkozásával.

Titok

Sok ember egymás között „történésről” beszél. Olyan történésről, mi csak a dologban érintett lány számára tudható. Meg még egy valaki számára.

Az a lány, kivel ez történik, elmondja egynek. A Barátnőnek, ki megtisztelve érzi magát. Beavatottnak. A lány a „legmélyebb érzését” bízza rá. Néma marad, nem beszél, hisz nem teheti, de nem is akarja. Mert ez a lány dolga. Tanácsot is ad. Megfogadja, talán.

Később ott van a barátnő a sok ember között. Az érintett lány nincs, csak a titka. Mert mindenki arról beszél. S a barátnő nem érti, hogy honnan tudják. Ő nem mondta el. Pedig csak ő tudhat róla. Hisz a lány így kezdte. Csak te tudsz róla, kérlek ne mond el senkinek.

Hallgatja a sok embert, majd rákérdez. Honnan tudjátok, hogy ez igaz?
Hát szerinted honnan? Hát ő mondta, kivel ez megtörtént.
S a barátnő nem szól semmit, csak nem érzi már magát az egyetlen beavatottnak.
Se igaz barátnőnek.

Csak gyere haza...

Tizenhét éves fiú volt. Édesapjával és édesanyjával élt egy kis családi házban. Látszólag boldog család volt, kifelé tökéletes harmóniát mutattak. Amíg a fiú kisebb volt, addig békések voltak napjaik. Az apának stabil munkahelye volt, bár alig tartózkodott otthon, mert napjai nagy részét a munkahelyen töltötte, de mégis boldogságban éltek. Pár év elteltével, mikor a fiú tizennégy éves lett, az apának megszűnt a munkahelye. Onnantól alkalmi munkákból tartotta el a családját, ami igencsak megváltoztatta az otthon légkörét. Feszültebb, idegesebb családfő tért haza legtöbbször, ki nehezen tudta feldolgozni a bizonytalanságot. A fiához sem volt türelmes, s gyakoriak voltak a veszekedések. Bár szerette a fiát, mégsem tudta kimutatni. Fásult ember vált belőle. Az anya volt, ki otthon békítette az ellentéteket, már amikor tudta. A fiúnál egyre többször fordult elő, hogy mikor hallotta apját hazatérni, magára csukta az ajtót. Az anya fájdalmas szívvel figyelte a két szeretett ember közötti elhidegülés jeleit. Próbált beszélni férjével, hogy legyen kedvesebb fiához, hogy mutassa ki érzéseit, de hasztalan. Már nem tudtak egymással beszélgetni, s a fiú kamasz lelkében is folyamatos ellenállás volt. Apjának semmi nem tetszett, amit ő csinált vagy amit ő mondott. S a fiú már nem is akart változni. Anyját nagyon szerette, de apjával szembeni érzései bizonytalanná váltak.
Míg egyik nap arra tért haza, hogy édesanyja nagyon zokog. Mi történt anya? Kérdezte tőle, de anyjának bele tellett egy kis időbe, hogy felelni tudjon. Apád kórházban van. Elütötte egy autó. A feje sérült meg. Nagyon rosszul van, eszméletlen állapotban vitték be. Azóta kómában fekszik. Nem tudják, fel fog e ébredni.
A fiú először fel sem tudta fogni a hallottakat. Az ő apja kómában? Nem tudják, fel fog e ébredni?
Előtörtek benne azok az érzések, mit már régen nem érzett. Aggódás, és szeretet. Az apja iránt. Ahogy anyját figyelte, rádöbbent arra, hogy mennyi mindent elvesztettek, az apa és ő. Évekig dacoltak az érzéseikkel, ahelyett, hogy átölelték volna egymást. S ő mindig becsukta az ajtót. Esélyt sem adva. És most lehet, hogy haza se jön többet. Átölelte anyját, s próbálta megnyugtatni, miközben könnyeit nyelte.
Nehéz napok következtek, szinte minden idejüket apja ágyánál töltötték. Beszéltek hozzá, s végre az orvosok tudtak biztatót is mondani. Úgy néz ki, nincs maradandó károsodás. A vérömleny felszívódik. Fel fog ébredni.
S akkor a fiú, bár nem tudta, hogy apja hallja e vagy sem, de így szólt hozzá. Soha többet nem fogom becsukni az ajtót előtted. Csak gyógyulj meg, és gyere haza.

Idő

Az idő nagyon gyorsan halad. Sokszor ledöbbenek azon, hogy már újra eltelt egy hét. Élem a napjaim,
tevékenységeim nagy részét a munka és tanulás teszi ki. Látok egy újságot, hallok egy hírműsort, s a benne lévő régebbi eseményekre való utalások döbbentenek rá arra, hogy repülnek a hónapok. Mintha most történt volna. S kiderül, hogy nem. Már egy év is eltelt azóta.
S ilyenkor azon gondolkodom, hogy mi is történt ez alatt az idő alatt. Bármire és bárkire gondolok a környezetemben, rádöbbenek a történések sokaságára. Kudarcok, szomorúságok, csalódások....de sok öröm és boldog pillanat is, mi kitöltötte ezeket a napokat.

Az idő halad, és mi minden napon tanulunk, tapasztalunk. Hol jobban érezzük magunkat, hol rosszabbul. Egy a biztos. Ha valamit megélünk, és ha az hatással van ránk, változást hoz létre bennünk. Vagy számunkra kedvezőt,
vagy visszahúzó erőként hat. De mindenképp változást. S minden változás tanulás.

A pillanatokat nem tudjuk újra előhozni. Elrepül. S rajtunk múlik, mennyire használjuk ki. Így utólag vissza gondolva nagyon sok pillanatot elszalasztottam. Talán mert elkényelmesedtem, talán mert megelégedtem az egyszerűbb megoldással. Nem küzdöttem, beletörődtem a történésekbe. Sokat aggódtam a pénz miatt. Aki hónapról hónapra él, az tudja, hogy önkéntelenül is a fizetésnapokat várja. Saját maga gyorsítja az időt. Ahelyett, hogy nyugodtan élvezhetné a pillanatokat. Arra vár, hogy gyorsabban teljenek a napok. Ördögi kőr.

Most már tudom, hogy élvezni kell a perceket, a szeretteimmel együtt töltött időt. Mert nem lehet tudni, meddig tart. És nagyon igaz a következő mondás.
"Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra". Mert nem tudni, lesz e holnap.

Törődés

Csendes falu volt. Apró, így lakói nagyon jól ismerték egymást. Az emberek törődtek egymással, és ha valakinek segítségre volt szükségre, akkor mindig volt jelentkező. Volt a falu közepén egy kocsma, hol esténként a férfiak nagy része betért egy kis beszélgetésre. Az asszonyok ilyenkor türelmesen várták otthon urukat. Volt ki hamarabb hazatért, volt kit úgy kellett zárórakor hazaküldeni. Csendesen, de boldogan teltek kis napjaik.

Mikor végre kisütött a nap, és lehetett kertészkedni, akkor az emberek kimerészkedtek a kertjükbe, és élvezve a nap melengető sugarát, tevékenykedtek a földeken.

A falu végén volt egy kis vályog házikó. Egy idős asszony lakott benne, kinek volt egy kutyája. Kerítés híján, a kutya mindig csatangolt. Nem bántott senkit, az emberek már megszokták bolyongásait és kedvelték is. A többi kutya viszont nem így gondolta. Rendszeres ugatással jelezték mindig, hogy hol jár a kutya. A falunak egyetlen fő utcája volt, forgalom nem igen volt rajta. A helyi lakosok autói, és a busz közlekedése volt, mi néha megzavarta a csendet. De valahogy mindenki tudta, hogy óvatosan és körültekintően vezessen, nem igen kellett tartani gyors vezetőktől. Mivel zsák falu volt, ezért nem volt rajta átmenő forgalom.

Egyik nap a kutyus szokásos sétáján számára izgalmas dolgot fedezett fel. Apró kis állatot, egy gyíkot látott az egyik ház előtti kis árokban. Fürge volt, és nagyon félt. Ahogy megérezte, hogy valami nagy és morcos közeledik felé, elkezdett szaladni. Ki az út felé. A kutyát annyira felborzolta ez a látvány, hogy nem figyelt semmi másra, csak arra, hogy elkapja a kis gyíkot. S nem vette észre a közeledő autót. Mivel az autós nem látta a kutyát, mert az utolsó pillanatban szaladt ki elé, ezért elkerülhetetlen volt a baleset. A kutyus fájdalmasan vonyított, s látszott rajta, hogy komolyan megsérült. S az autós megrendülten szállt ki a kocsijából. S onnantól a kis falu életre kelt. Többen, kik hallották vagy látták a balesetet, abban a pillanatban ott termettek. Egyként próbáltak segíteni a kutyán. Az aggódás volt, mi szemükben látszott, hisz a kutya mindenkinek egy kicsit a szívéhez nőtt. S sajnálták az idős asszonyt is, hisz tudták, hogy neki csak ez az állat van társként. S gyorsan cselekedtek. Hívták a falu állatorvosát, ki hamarosan megérkezett. Ki megvizsgálva az állatot, egy kicsit megnyugtatta az embereket. Csúnya sérülés, de gyógyítható. S az emberek megkönnyebbülve tértek vissza otthonaikba. S aki elütötte a kutyát, ő volt az, ki elment az idős asszonyhoz, hogy elmondja a történést, és megnyugtassa.

Egy állat került bajba, s hatalmas figyelmet és törődést kapott. Szívügyüknek érezték a segítést és természetesnek. Nem csoda, ha az emberek ebben a kis faluban biztonságban érezték magukat.

Anyák napja

Nemsokára itt van anyák napja. Van ennek a napnak egyfajta varázsa, meghittsége.
Amíg nem voltak gyermekeim, addig az adás csodás élménye volt, mit ilyenkor átéltem.
Mikor anyukámat köszöntöttem, virággal a kezemben, átöleltem. Az ölelés mellett a szavak is fontosak voltak. Boldog anyák napját!  Mondtam mindig.
Az ölelést mindig tettük, s tesszük is, mikor lehetőségünk van rá.  De ez az ölelés ilyenkor meghittebb, szorosabb és bensőségesebb.  Ilyenkor csak ő van a gondolatainkban, ő az, kire jobban figyelünk. Mert ő az, ki napjait értünk éli, nekünk adja perceit, s velünk foglalkozik, kedvétől, egészségétől függetlenül. Nekünk az anya az, ki példát mutat, s erőt ad akkor, mikor szomorúság gyötör. S odaadásával, töretlen figyelmével, s emberfeletti kitartásával megmutatja, hogy mennyire fontosak vagyunk számára. Ez a nap csak az övé.
Ha gyermekünk születik, megtapasztaljuk, milyen érzés anyának lenni. Átéljük ugyanúgy ezeket a pillanatokat, s ahogy anyánktól láttuk, próbáljuk úgy végezni feladatainkat. S mikor gyermekünk már abba a korba ér, mikor szavakat tud formálni, s kimondja az anya szót, kapunk egy kis cseppet abból, mit egy anyai szív átélhet.
Mikor már beszél, s képes verset megtanulni, akkor jön az igazi csoda. Mikor először odaáll eléd. Hatalmas, csillogó szemekkel mond el egy szívszorító anyák napi verset. S te nem tudod, merre nézz. Hogy ne a sírást lássa, hanem az örömet. Mert ilyenkor ez a kettő elválaszthatatlan.
S akkor végre megtapasztalod, hogy milyen érzés anyaként gyermekedtől törődést kapni. Csodálatos. Anya és gyermek kapcsolat. Örök.
Apa.
Egy apa csodálattal figyeli születendő gyermekét. Ott van, mikor szeretett felesége fájdalmak között világra hozza. Ő az, ki óvja kis családját, hogy gyermekei és a már boldog anyuka  nyugodtan, s szeretetben tudjanak élni. Ott van minden fontos pillanatban, apai mintát mutat.
Együtt készül velük az első anyák napjára. Ő az, ki megmutatja, hogy ez a nap mennyire fontos egy anya és a gyermek életében. S neki köszönhetően a gyermekek mindig gondolni fognak arra, hogy azontúl, hogy a nap minden percében szeretik édesanyjukat, ezen a napon virággal, és szép szavakkal kedveskedjenek neki.

Álarc

Bújsz mindenki elől, de legfőképp saját magadtól.
Erős falat húztál fel, s arcod tapintása idegen.
Hamis vonások, igaztalan mosoly, mit az álarc mutat.
gondolod védve vagy, ha valótlan képet mutatsz.

Nem fedsz fel magadból semmit, mi te vagy,
mert a faltól nem is tudhatod, hogy ki vagy!
Könnyebb, egyszerűbb bástya mögé bújni,
s tetteidért mindig más felelőst keresni.

Dobd el az álarcot! Fedd fel teljes valódat!
Tapints vonásaid, s fedezd fel az igaz mozdulatokat.
Az álarc az arcon látható, de valójában a szívedben van.
A fal is, mit felhúztál, azt fonja körbe szorosan.

Mutasd ki érzéseid! Fedd fel valós gondolataid!
Dobj el minden rosszat! - s az álarc végre lehull.
Ki szemedbe néz, meglátja az igazi, valódi éned.
Többé nincs mit titkolni, s lásd, jobb így élned.

Egy másik valóság

Huszonöt éves volt. Csinos, életrevaló, és boldog. Babát hordott a szíve alatt. Férje, ki szintén húszas évei közepén járt, nagyon várta a kis csöppséget. A feleségét óvta, kímélte, akkor, amikor csak tudta. Egészséges, mindenre odafigyelő életmódot folytattak. Az ékezés mellett fontos volt számukra a lelki béke. Mediációs gyakorlatokat végeztek, s tudatosan készültek a gyermekvállalásra. Minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Egyik este, mikor a fiatalasszony hazatért lakásukba, a postaládájukban egy levelet talált. A férjének volt címezve, egy Anikó nevű nő írta. A feleség először nem foglalkozva a levéllel, felvitte, majd férje íróasztalára tette. El is feledkezett róla, s férje haza érkezésekor csodás, meghitt estét töltöttek el együtt. Másnap reggel, mikor takarításra készülődött, szennyes ruha után kutatva felfedezte a kibontott levelet a férje párnája mellett az ágyban. Először nem csodálkozott rajta különösebben, de miután felemelte, és gondolta visszateszi a helyére, egy olyan lap esett ki belőle, melyen egy szívecske volt. Üdvözlőlap volt, melyen az állt, hogy még mindig hiányzol.
Egy darabig figyelte, s bármennyire is próbált parancsolni magának, belül érezte, hogy a kisördög ébredezik. Anikó. Emlékszik rá. Ő volt a férje első szerelme. Körülbelül öt éve. Azóta állítólag nem találkoztak. Három éve élnek együtt. Honnan tudja a címüket?
Próbált nyugalmat erőltetni magára, mert tudta, hogy a babának nem tesz jót.
Megvárja, míg férje hazatér, és tisztázza vele. Addig megpróbál másra koncentrálni. Felhívni nem akarja, nem akar féltékeny feleségnek látszani.
Mivel sikeresen alkalmazta a meditációs gyakorlatok nyugalmat elősegítő módszerét, ezért besötétített, majd kellemes zene bekapcsolása után jólesően végigfeküdt az ágyon, és elengedte magát. Már amennyire tudta. Mert ez most sajnos nem sikerült annyira jól. Bizonytalanság, mi benne volt. Kétségek és gyötrődés. Előidézett pillanatokat, az elmúlt időszak pillanatait. Szerelem és boldogság volt, mire emlékezett. Másra nem. Majd kicsit megnyugodva, kellemesen ellazult, majd sikerült mély, meditatív állapotba kerülni.

S nem tudja hogyan, s nem tudja milyen módon, de mintha egyik pillanatról a másikra, egy teljesen más valóságba került volna.
Szomorú volt, egy kislány ült a szoba sarkában. Egyedül volt. Társról csak egy kép árulkodott. Ó volt, a férje. De nem éltek együtt. Az asztalon levelek sorakoztak. Sok. Bocsánatkérő, sajnálkozó levelek. Melyben ez állt. Nem volt semmi. Találkoztak, s csak elkérte a címét. Csak téged szeretlek, senki mást! Tudta, hogy nem bocsátott meg. Érezte. S magára maradt.
Senkinek nem kívánta ez a szomorúságot. Felriadt.

Este mikor hazatért a férje, ránézett, s azt a pillantást látta a szemében, mint mikor megkérte a kezét. Nem kételkedett többet. Tudta, hogy férje hűséges hozzá. Hogy honnan tudja? Érzi. Ha nem így lenne, akkor a levelet nem tudta volna megtalálni. Gondoskodott volna a férj az eltüntetéséről. Most már tudja. S akkor nem érezné a szerelmet, ami a férjéből árad, mikor mellette van. S nem szólt semmit, csak megcsókolta.

Mutatós óra

Egyik nap bejött a munkahelyemre két tíz év körüli fiú. Barátságosak, talpraesettek voltak, és udvariasak. Miután megtalálták a számukra megfelelő könyvet, búcsúzás előtt az egyik fiú megkérdezte tőlem. Meg tudnám mondani, mennyi idő van? Gondoltam, nem vette észre a fali mutatós órát, mely mellettem volt, ezért mondtam neki. Itt van az óra, itt mindig megnézheted, ha szeretnéd tudni. A fiú ránézett, majd így szólt. Ebből nem tudom megmondani, hogy mennyi az idő. A mobil telefonomon szoktam megnézni, de most otthon felejtettem.
S nem értette, miért nézek rá megdöbbent, csodálkozó arccal. Kérdeztem tőle, hogy milyen órád van, hogy nem tudod egy mutatós óráról megállapítani az időt. Azt mondta, nincs órája. Csak telefonja. Soha nem is volt. S amit az iskolában tanult, azt már elfelejtette. Ekkor nem szóltam többet, megmondtam neki mennyi idő van.

Pár percig emésztgettem ezt a kis történést, és rádöbbentem a helyzet súlyosságára. Legalábbis én annak ítéltem meg.
S ekkor eszembe jutottak a lányaim. Amikor ők alsó tagozatosok voltak, és az órát tanulták, akkor még nem volt nekik mobiltelefonjuk. Mikor órát szerettek volna maguknak, mutatós karórát kaptak. Volt már digitális is, de gondoltam, először tanulják meg tisztességesen felismerni, mennyi is az idő.
A szobájukban a falon mesefigurás, szintén mutatós óra volt. Még így is volt, mikor elbizonytalanodtak, mikor meg kellett állapítani az időt.
A fiúnak az egyetlen eszköze az idő megállapítására a mobiltelefon volt. Csodálkozom azon, hogy nem ismeri az órát? Vagy csak én gondolom ezt annyira fontosnak?

"az óramutató járásával ellentétes irányban...."

Csonka család

Két csonka család, két  életút.

Az apa ötéves kislányával maradt egyedül felesége halála után. Ez három éve történt. Megtett mindent, mivel segíthetne lányán, de az anyai ölelés, törődés nem igazán pótolható. A most már nyolcadik évében járó kislány lelkileg nem volt teljesen jól, szerette az apját, de sokszor tört rá szomorúság. Az apa összeszorult szívvel hallgatta, ahogy esténként édesanyjának mesél, s azt a macit szorongatja, mit utolsó ajándékként kapott tőle. Hiányzott a családból a nő. Az anyai példakép.

Az anya elvált, tizenhárom éves lányával maradt egyedül. Csaknem belerokkant a kudarcba, hisz számára a házasság intézménye egész életre szóló. Harmincas évei elején járt, csinos volt, de szomorúság az, mi lényéből áradt. Lánya tartotta benne a lelket. Okos lány volt, életrevaló, nagy empátiás képességekkel rendelkezett. Segített mindenkin, akin tudott. Apjával a kapcsolata ugyanúgy bensőséges maradt. Szerette nagyon, és nem keresett hibásokat. Anyja mondta mindig. Téged az isten vezetett ebbe a családba. Nélküled már rég elvesztünk volna.

E két család sorsa összefonódott. A lányok egy iskolába jártak, s egy táborban ismerkedtek meg. Kicsiknek szervezték, s felsősök segítettek be a tanárok munkájába. Ott figyelt fel a nagyobbik lány a szomorkás, elveszettnek tűnő kislányra. Rögtön pesztrálni kezdte, s olyan eredményeket ért el nála, mint eddig senki. Mire a tábor végéhez ért, a kislány mosolygott. Jókedvűen, mint ahogy régen tette.
A táboron kívül is sort kerítettek találkozásra. Hétvégi kirándulás volt, hol a szülők is ott voltak. A szülők között a szimpátia az első pillanattól meg volt. A vonzódás csak később kezdett kialakulni. Az anya félt egy új kapcsolattól, nem érezte magát késznek rá. Az apa viszont magányos volt, és szeretett volna egy társat maga mellé. Régóta volt egyedül.

Mikor először szóba került náluk a kapcsolat, akkor az anya időt kért. Az apa elfogadta, és türelmesen várt. A lányok tettek róla, hogy a közös találkozások egyre sűrűbbek legyenek. S szép lassan kezdtek összeszokni. Már hiányoztak a közös programok, és az anya is kezdte belátni, hogy nincs más út. Ennek a két csonka családnak eggyé kell válni. Bárhogy is lesz, az összhang, mi közöttük van, jelentett valamit. Talán egy új, boldogabb jövőt.

Húsvéti nyulak

Húsvét előtt vagyunk pár nappal. A játékboltban húsvéti vásár.

Húsvéti nyuszik sokasága, szőrösek. Egymás mellett sorakoznak a polcon. A puha, fehér nyuszi a legszebb. Tudja is magáról, s büszke szépségére. A cédula a lábán igen csak nagy összegről árulkodik. A többiek irigykedve figyelik. Tudják, hogy legyen bármennyire is drága, őt veszik meg először. Próbálnak ők is magabiztosságot sugározni, de fakó, nem túl szép színükkel nem sok esélyük van.

Kinyitott az üzlet. Emberek sokasága érkezik, mindenki próbálja a legszebb, és számára elérhető áron lévő ajándékokat meglelni.
S igen, a fehér nyuszi a legkelendőbb. Rögtön veszik is, és már bele is kerül egy táskába. Szép táskába, elegánsba, drágába.

Este, mikor lassan záróra van, már csak pár plüss állat sorakozik a polcon. Hát igen, valljuk be, nem annyira szépek, de attól még aranyosak. Már igencsak szomorkodnak, mikor is emberek jönnek. Kedvesek, barátságosak, s több olyan játékot tesznek bele egy nagy kosárba, melyek olcsóbbak. Így csaknem minden nyuszi elfogy.

Húsvét vasárnap. Gyermekek izgalma, kinek kevésbé, kinek gazdag ajándék.

Szép ház, elégedett gyermek. A fehér nyuszi boldogan üldögél a kis kosárban, a szép, gyönyörűen festett tojások mellett. A kislány örül, de nem jobban mint máskor. Megfogja a nyuszit, megsimogatja, de már nyúl is a csokikért.

Gyermekotthon. Sok apró gyermek, kora reggeli ébredés. Hatalmas izgalom. A gyermekek szemében az örömtől könnycsepp. S a nem túl szép, de aranyos  nyuszik pedig megtapasztalhatják, milyen az, mikor olyan gyermekek kezébe kerül ajándék, kiknek ritkán adatik meg. 

Megérzés

Van olyan élet, hol a megérzések játsszák a fő szerepet. Érdemes hallgatni rájuk. Hisz nem hiába vannak bennünk.


Lassan harminc felé közeledett. Csinos nő volt, de valahogy eddig még nem találta meg az ideális férfit, ki mellett el tudta volna képzelni az életét. Sokszor volt, hogy egy lehetséges kapcsolat még a találkozásig sem jutott el, mert valami rossz érzés, valami kétség a hatalmába kerítette. Tudta, hogy valami miatt nem szabad azzal az illetővel bármit is elkezdenie, mert úgy érezte, hogy nem lenne jó senkinek sem. S ilyenkor rögtön nemet mondva várta a következő kapcsolatot. Mivel a megérzései voltak azok, mik jóformán irányították a döntéseiben, ezért talán sok olyan lehetőséget elszalasztott, mi akár jól is végződhetett volna. De ezt utólag már senki sem tudhatja meg.
Barátnője mondta mindig, az emberek, a jövő változik, alakulóban van. Attól, hogy akkor neked még valaki nem szimpatikus, az megváltozhat. De ő hajthatatlan volt. Számára az első benyomás, az első érzés volt az, ami számított. 
Egészen addig, amíg a munkahelyére egy új kolléga érkezett. Hasonló korú volt, mint ő. Jóképű férfi. Először még a kapcsolatuk pusztán munkatársi volt, később azonban a tekintetük egyre sűrűbben találkozott.
A nőben nem volt minden érzés jó. Voltak kétségei ezzel a férfivel kapcsolatban, de valahogy a vonzódás, mi kettőjük között szép lassan kialakult, ezt a rossz érzést elnyomta.
Az elején még zavarta őt, tiltakozott, és próbált a megérzése mögé bújni.
Nem tökéletes. Valami nem jó. El sem kellene kezdeni.
De barátnője, és az ő heves érzelmei életében először úrrá lettek rajta. Nem foglalkozott tovább rossz gondolatokkal. Csak a mosttal, és azzal, hogy jól érezze magát ebben a kapcsolatban.
Szenvedélyes kapcsolat lett az övék, s részéről hatalmas szerelem. Olyannyira, hogy észre sem vett apró, árulkodó jeleket. Hétvégén nagy ritkán találkoztak. Hétköznap is este kilencnél tovább a férfi nem igen maradt. Ez ment pár hétig, mikor is egyik nap a nő, kellemes idő révén, sétálni indult a város főutcáján. Az egyik kis presszó kertjébe szeretett volna leülni, és kávéval frissíteni magát. S akkor észrevett valamit, mitől teljesen elsápadt.  A férfi ott ült az egyik asztalnál, egy nővel és egy kisgyerekkel. Szemmel láthatóan szoros kapcsolat volt a három ember között.
S akkor úgy érezte, hogy elárulta saját magát. Hogy képes volt "nem hallgatni" a belső megérzéseire. Ha akkor, mindent mérlegel, és nem vakítja el a szerelem, akkor most nem érezné magát ennyire szörnyen. Nem hibáztatta a férfit, csak saját magát. Tanulópénz volt ez neki, s soha többet nem fog másként cselekedni, csak úgy, ahogy a megérzése sugallja.

Idegen érzés

Néha olyan érzésem van, hogy a testem nincs kapcsolatban a tudatommal. Figyelem a külvilágot, látok a szememmel, hallok a fülemmel, de mintha nem én lennék. Mintha kívülálló lennék a saját világomban. Látogató. Idegenként figyelem a házakat, a környezetem.
Csak használom a testem, és rájövök arra, hogy ki szeretnék szabadulni. Mert szorít, és levegőre vágyom. Idegen ilyenkor minden, mintha a körülöttem lévő emberek, kik hozzám tartoznak, azokat nem ismerném igazán. S ilyenkor elmúlnak kétségek, problémák, és akkor abban a pillanatban nem tudom elképzelni, hogy eddig hogy zavarhatott mindez.
Majd újból én vagyok, és már minden ismerős. S újból érzek, és újból kétségek gyötörnek. Ki érti ezt?

Milyen rövid az élet...

Barátnők voltak, hosszú hosszú ideje. A főiskolán ismerkedtek meg, a kollégiumban egymás melletti szobában laktak. Az érdeklődésük nagyon hasonló volt, jól érezték magukat egymás társaságában. Sokat beszéltek a jövőről, arról, hogy kinek milyen cél fontos az életében. Margit családot akart. Szerető férjet, gyermekeket.  Ágnes pedig inkább élni szeretett volna, utazgatni, s inkább egy jól menő cégnél tudta elképzelni jövőjét. Gyermekben még nem gondolkodott.
Volt egy fiú az évfolyamon, Tamásnak hívták, ki mindkét lánynak nagyon tetszett. Addig addig ügyeskedtek, míg a fiú felfigyelt rájuk, s szép lassan elkezdtek együtt közös programokat tervezgetni. A fiúnak mindkét lány szimpatikus volt, de Margit szerénysége, csendessége jobban vonzotta őt. Hosszú beszélgetések sora, és sok együtt töltött idő meggyőzte őt arról, hogy az érzés, mit a két lány iránt táplál, az már nem azonos. Margit irányába ez szép lassan szerelemmé alakult át. Mivel a lányok már a kezdetekkor megbeszélték, hogy fiú miatt ők sohasem fognak veszekedni, ezért Ágnes félreállt. De továbbra is fontos szerepet töltött be az életükben. Ott volt minden fontos eseményen, s nem telt el úgy hét, hogy legalább telefonon ne beszéltek volna. Továbbra is legjobb barátnők maradtak.
Mikor Margitnak kisbabája született, Ágnes sokat segített neki, s örült az ő boldogságuknak. Ő még nem találta meg az igazit, de jól érezte magát. Amit betervezett, szinte minden valóra vált. Utazgatott, s kapott egy nagyon jó állást egy jó nevű cégnél. Élte az életét. Mikor Margit babája már nagyobbacska volt, Ágnesnek egyre többször jutott eszébe a gyermekvállalás.
De a függetlenség szeretete még mindig erősebb volt benne.
Mígnem egyik nap Margit felhívta őt telefonon, kétségbeesett hangon. Nem érzi jól magát, kellene egy kis segítség. Orvoshoz kellene mennie. Ágnes rögtön elindult barátnője megsegítésére. A kislányára vigyázni.
Akkor kezdődött. Az orvos közölte a fiatalasszonnyal, hogy rosszindulatú daganatot találtak nála. A házaspárban és Ágnes lelkében egy világ omlott össze. Még csak most kezdték közös életüket. Nem lehet, hogy máris vége lehet. Keserves napok jöttek. Ágnes beköltözött hozzájuk a vendégszobába, s felügyelt a kislányra a nap minden percében, s segített ott ahol tudott. A férjnek dolgozni kellett, hisz nem tehette meg, hogy nem megy be. Kellett a pénz. Megpróbáltak mindent, voltak pillanatok, mikor Margit jobban érezte magát. Egyik ilyen pillanatában így szólt Ágneshez. Ha én már nem leszek, vigyázol a kislányomra és a férjemre? Nagy szükségük lesz rá. Ágnes csak bólintani tudott. Könnyeivel küszködött. Nagyon megszerette a kislányt, s a férjjel is szorosabb lett a kapcsolata. Szükségük volt egymásra, hogy el tudják viselni ezt a cseppet sem könnyű helyzetet. Ott voltak Margit mellett az utolsó percig, segítették őt mindenben. Majd halálakor együtt gyászolták, s óvták, féltették a kislányt, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat kelljen átélnie. Ágnes a lakásban maradt. Tamás elfogadta, s vágyta közelségét. Nem tudott volna egyedül lenni.
Nem volt szerelem közöttük, de szerették egymást. Szoros kapcsolat lett az övek, melyet egy szeretett személy halálának gyásza, s a neki tett ígéret beteljesítése alapozott meg. Nem tudták, mit fog hozni a jövő, csak annyit tudtak, hogy most nem szabad elválniuk. Margit döbbentette rá őket arra, hogy milyen rövid is az élet.

Érintés

Az embereknek szükségük van az érintésre. Ez lehet egy pillanat, de lehet hosszan tartó. Egy baráti kézfogás vagy egy bensőséges ölelés.
A segítség mélyebben ható, ha aggódó társunk vállát átölelve suttogunk nyugtató, biztató szavakat. Ha félelmét baráti öleléssel próbáljuk enyhíteni.  
Szerelmes érintés. Mikor a kéz rád simul, s e kéz szeretettől teljes. Ha fejed simogatva, homlokodra csókot lehelve éreztetik a szerelmet, a törődést. Vagy ajkad az, mely érzi ezt a puha, bizsergető érzést.
Kisbabád születésekor, mely fájdalmas, de csodákkal teli, melletted van szerelmed, ki fogja kezed. Anya gyermek kapcsolat. Ha gyermeked öleled, s abban benne van a gondoskodás, és a védelem. Az óvó mozdulat, mitől ő biztonságban érezheti magát.

Lehet, elcsépelt szavak. De az érintés meg tudja változtatni a világodat. Többet elárulhat érzéseidről, mint a szó. És többet is adhat.