Éleslátás

Reggel, mikor felébred, kinyitja szemét. Megmosakodva frissítő vízben, álmosságát maga mögött hagyva, élesen látja a világot. Ez az állapot természetes számára. Több mint negyven év telt már így el az életéből.

Mikor huszonéves volt, kislánya született. Csodaszép, imádni való. Mikor a kislánynak a második születésnapját ünnepelte a család, akkor vette észre először gyermekén. Rajzfilm ment a televízióban, mely alacsonyan, kis állványon állt. Az apró lány megállt előtte, feltűnően közelről figyelve. Ekkor kapva meg első szemüvegét. Rövidlátó, mondták az orvosok.

Azóta tizenhat év telt el, mely idő alatt a lencse folyamatosan erősebb lett. Már nagylánnyá cseperedve, reggel kinyitva szemét, talán ha tíz centiméterre lát. Matatva kezeivel keresi a számára fontos szemüveget. Hogy érzékelhessen mindent, mit kell.
Elmúlt tizennyolc éves. Az orvosok bizakodnak. Műthető, mely pár perc csupán. Szemüveg nélkül élheti további éveit. Elhatározzák, hogy adnak a lánynak egy esélyt.

A főváros felé haladva az anya ily szavakat hall. „Meg fog változni az életem. Hogy miben? Elmesélem…”

A műtőből kilépve az anya boldogan tekint lányára, mert látja a tekintetében a változást. A lánya így szól. Anya látlak téged. Nem kell hozza semmi más. Csak a két szemem.
S akkor az anya erre gondol. Pár perc, mily rövid idő. De a lányának egy „új” életet jelent.
Ő sosem fogja tudni átérezni, mit is jelent ez valójában. Honnan is tudná?

Keze alatt az állatok életre kelnek..

Szépen tudott rajzolni. Huszonéves lány volt, kinek keze alatt az állatok életre keltek. Hosszú évek alatt tanulta meg a technikákat. Rajzolt mindent, mi lelkét boldoggá tette. Szerette a lovakat, és főként a cicákat. Rajzolt mindennel. Ceruzával, feketével és színessel, de legjobban a számítógépen varázsolt csodákat. Rajzpaddal, aprólékosan, sok-sok időt nem kímélve készültek el a művek.

A könyvtárban a gyermekrészleg színesebb lett rajzaival. Fényes papírra nyomtatva, kis keretbe csomagolva díszítette a falakat. Gyermekek csodájára jártak, és mindig mindenkinek megvolt a kedvenc képe. Örömmel rajzolta őket és szívesen adott belőle a könyvtárnak.

Egyik délután aprócska kislány jött anyukájával, ki először járt a könyvtárban. Szemei kíváncsian fedezték fel a számára még ismeretlen gyermekkuckót. A polcokon lévő rengeteg képeskönyv ámulatba ejtette. Egy kicsit talán meg is volt szeppenve. S ekkor felfedezett egy képet a falon. Póniló volt rajta, kinek hátán egy kislány ült. A szeme minduntalan felé pillantott. Anyukája mutatott neki könyveket, de valahogy az most annyira nem érdekelte. Majd egyszer csak a kislány így szólt. Anyuci. Azt a képet úgy szeretném. Kérdezzük meg a nénit, hogy enyém lehet e. Anyukája látta kislánya szemében, hogy komolyan gondolja. Így azt is tudta, hogy addig úgysem nyugszik meg, míg meg nem kérdezik.

A pulthoz lépve így szólt a könyvtároshoz. Van mód arra, hogy ezekből a képekből vásároljunk? A kislányomnak nagyon tetszik az a pónilovas kép. Nincs áruk, nem eladók, szólt a könyvtáros. De ha egy kicsit tud várni, megkérdem az alkotóját. Hátha tudunk tenni valamit az ügy érdekében. Hálásan köszönöm, mondta az anyuka.

Pár perc múlva már a kislány kezében volt a kép. Ajándékba kapta meg. Örömtől csillogó szemmel tartotta kezében, mint aki sosem akarja elengedni. Azért sikerült egy könyvet is kikölcsönözniük, de a nap fénypontja egyértelműen a kép lett.

S a könyvtáros őszintén sajnálta, hogy a képek rajzolója nem látta a kislánynak az arcát. Mert gyermeki őszinteség és rajongás volt látható rajta. Ennél nagyobb megerősítés nem is kell egy alkotónak, ki munkáit elsősorban gyermekeknek rajzolja.

A kutya

Tizenhét éves lány. Hosszú barna hajú, kecses, vékony alkat. Mondták is neki sokszor. Anita, miért nem eszel többet? De ő csak mosolygott, s gondolta magában. Miért enne, hisz így érzi jól magát. Vékonyan.

Reggel, mikor felébredt, első útja a fürdőbe vezetett. Számára nagyon fontos volt az ápolt fog. Miközben mosta őket, mely jó sok percig is eltartott, fel-alá sétálgatott a lakásban. Először a család furcsán nézett rá. Kérdésükre a válasz egyszerű volt. Így nem unalmas. S csak mosta rendületlenül tovább.

A másik lényeges kérdés a haj volt. Több percet töltött azzal, hogy tincsei úgy álljanak, ahogy kell. S ha úgy érezte, megfelel önmagának, akkor kilépett az ajtón. Más ember véleménye nem igen számított. Ha magának nem tetszett, mondhattak neki bármit.

Okos volt, csinos, talpraesett és szorgalmas. Csupa olyan adottsággal volt megáldva, mely igazán boldoggá tehette volna. De a szerelemben, úgy érezte nincs szerencséje. Volt barátja sok, de igaz szerelem egy sem. Úgy gondolta, hogy ezt az érzést még nem is ismeri. Barátnője mondta neki mindig. Mert még nem találtad meg az igazit. Majd tudni fogod.

Anita ilyenkor elmosolyodott. Barátnője nagy fiúfaló hírében állt. Fellángolások követték egymást életében, melyek igen hamar kihűltek. Legalább havonta egyszer ezt hallotta tőle.

Nita! Szerelmes vagyok. Igazán szerelmes.

Nitának csak ő hívta, ez az ő kiváltsága volt. Anyjának - ha valamiért mérges volt rá – Anita volt. Nyomatékosan kiejtve a nevét. Ilyen megszólítás szerencsére túl sok nem akadt, így az Ani becenév volt a megszokott. Kicsi kora óta erre a névre hallgatott.

Volt egy kishúga, Ella. Cserfes kislány volt, s nagy állatbarát. Még a hatot se töltötte be, de gondolatban már egy egész állatkertje volt. Anyja a hörcsögig volt hajlandó elmenni, hisz panelba más állat nem igen való. A kívánságok jöttek, mentek, de egy sosem múlt. Imádta a kutyákat, a kistermetű szőrmókokat. Esténként, mikor a család nyugovóra tért, plüss kutyájáért nyúlt, s így beszélt hozzá. Bárcsak életre kelnél, gondoználak, ölelnélek, s mindennap levinnélek. De a plüsskutya csak nézett, mozdulatlan szemeivel.

Anita nem értette, honnan a kislányban ez az állatszeretet. Se apja, se anyja nem állatbarát. S ő sem rajongott értük. Emlékeiben élt egy éjszaka. Tizenéves volt. Hazafelé tartott egy késő délután, tél volt. Egy kutya állt az utcájuk sarkán, fekete volt s számára félelmetes. Egyszer csak előtte termett. Lábait a vállaira téve nézett a szemébe. Ma már tudja, ez nem volt morcos gesztus, de akkor a vér is meghűlt benne.

Volt egy fiú, ki a lakótelepükön lakott. A panelházak sokaságában, egy forró, nyári délután vette őt észre. Anita éppen kedvenc könyvét olvasta játszóterük egyik rendkívül kényelmetlen padján, mikor is kutyaugatásra lett figyelmes. Oldalra pillantva egy fehér szőrmókot pillantott meg, ahogy nálánál egy sokkal nagyobb kutyát hergelt. A lány gondolta is, te sem tudod, kivel kezdesz. S ekkor megpillantotta a kiskutya gazdáját. Fiatal fiú volt, huszonéves. Kicsit idősebb, mint a baráti köre. Ki nevetve a kutyák hatalmi harcán, de azért élénken figyelve, álldogált tovább. Mintha néha felé is pillantott volna, de a lány ebben nem volt biztos. Talán akarta, hogy így legyen.

De a pillanat hamar elszállt, s a kutyás fiú határozott szavakkal, s mozdulatokkal adta tudtára apró állatának, hogy vége van a sétának, túl messzire ment. S a kiskutya megadóan követte gazdáját, hisz túl sokat nem tehetett. A fiú győzött, hisz a póráz, mely a kiskutya nyakán díszelgett, túl sok irányt nem kínált fel neki.

Anita este, mikor lefekvéshez készülődött, eltűnődött. Neki állata sosem volt. Nem is vágyott rá különösebben. A fiú viszont tetszett neki, de fogalma sem volt hol lakik, hol tanul, s egyáltalán ki ő. Azt meg végképp nem tudta, hogy ismerkedhetne meg vele. Őrá gondolva aludt el.

Másnap reggel kishúga sírására ébredt. A szoba, hol aludt, nem volt messze a testvérétől. Pár pillanattal később megnyugodva hallotta meg édesanyja vigasztaló hangját. Így szemét újra lecsukva próbált még egy kicsit visszaaludni. De fülébe ily szavak jutottak el, így szemei újból felpattantak.  

Kutyát akarok, anya kutyát akarok. A lány e szavakra rögtön válaszolt is gondolatban. Persze. Szőrösek, hangosak és mindig figyelmet akarnak. Még csak ez hiányzik, de belül tudta, hogy anyja meggyőzhető lesz. Ekkor a fiú jutott eszébe. Neki van kutyája, s szemmel láthatóan nagyon szereti őt. Hát ez sem egy közös érdeklődési pont, gondolta.

A következő napokban nem látta, pedig azon a kényelmetlen padon, már a második könyvét olvasta. Így a vonzalom érzése szép lassan elhalványult, s már csak a szerző története maradt. Mikor már úgy érezte, hogy ezen a napon elegendő, gondolatait maximálisan lekötő sorokat olvasott, összecsukva könyvét indult haza.

S ekkor kutyaugatást hallott a lakásból. Na, megjött az új jövevény. Az apró, fehér bundás állattól alig tudott bemenni szobájába. Belenézve a kutya szemeibe, már gondolatban pörölt is vele. Rám aztán ne számíts, nem kelek azért korán, hogy téged levigyelek. Arra ott a kishúgom. A kutya mintha megérezte volna zsörtölődését, kissé visszakozott.

Titkon viszont nem hagyta magát. Ekképp gondolkodott. Ha egyszer családtag, olyan nincs, hogy valaki ne szeresse. Először is elfoglalta helyét a lakásban. Ráér a szelídítésre később is. Miután meghódította Ella szívét, mely, valljuk be, nem volt nehéz, a család többi tagja után nézett.

A kutyának időbe telt, de kivívta Anita szeretetét is. Hízelgések, hatalmas szemek és minden, mi egy kutyát szeretetteljessé teszi. S Anita megszerette a kisállatot. Ő maga szőrmóknak nevezte el. Levinni még nem vitte, de a négy fal között sokat foglalkozott vele.

Míg egyik reggel, mikor nem tudott aludni, a póráz a kutya nyakára került. S a következő pillanatban már a ház előtt sétáltak mindketten. Álmosan, de a friss levegőtől szép lassan felélénkülve. S ekkor egy ismerős kutyát fedezett fel a szomszédos panelház előtt. A bátor, bár kissé merész kiskutya, a huszonéves gazdájával sétált. Mivel a két kutya rögtön szimpátiát érzett egymás iránt, így túl sok választás nem akadt. A fiú és a lány pár perccel később már egymás mellett álldogált. Köszönés hangzott el, majd udvarias kérdések.

A kutyák önfeledt játéka mosolyra késztette őket. Idilli volt a hangulat. Korai óra lévén, csendesség volt a lakótelepen. A lány egy pillanatig a hajára gondolt. Vajon a tincsek jól állnak? De hamar el is feledte. Most valahogy nem volt fontos. Volt valami a fiúban, mit eddig még nem tapasztalt.

A fiú, ahogy Anita felé fordult, ahogy hozzá szólt, minden pillanatban csak a lányra figyelt. Neki intézte szavait, s a választ hallgatva mindig a lány szemét kereste. Figyelt rá. S a lány ekkor döbbent rá arra, hogy mi volt a baj az eddigi kapcsolataival. Azokat a fiúkat csak a szépsége, nádszál vékony alakja érdekelte. Nem emlékezett ilyen mély pillantásokra. Arra, hogy bárki is így a szemébe nézzen. Se arra, hogy valaki igazán figyelt volna arra, amit mond.

Hirtelen hálát kezdett érezni a húga iránt, ki kikönyörögte a kiskutyát. Az anyja iránt, ki engedett a kislánynak.

S ekkor lenézett a szőrmókra. Arra a szeleburdi, folyamatosan szaladgáló kisállatra. Neki két dolgot köszönhetett. Hogy meg tanult szeretni és gondozni egy állatot. S azt, hogyha nincs ő, akkor nem biztos, hogy a fiúval beszédbe elegyedtek volna. S akkor nem biztos, hogy rájött volna arra, hogy nem biztos, hogy benne van a hiba.

A barátnőjének igaza volt. Tud szerelmes lenni, csak meg kell találni az igazit.

Ekkor a fiúra nézett. Lehet, hogy már meg is találta? Majd az idő eldönti. A fontos az, hogy most jól érezze magát.

Halottak napja

A gyertya lángja szelíden pislákol,
Ha fújja szellő, örült táncot jár.
Vigyázva e tűzre, hogy el ne aludjon,
Elhunyt szeretteinkért ég e láng.

Van, hol egy-két gyertya fénylik,
Míg másutt lángok sokasága.
A sírokon virág-koszorúk, hol
Egykoron mosolygó - síró emberek,
Nyugodnak békességben.

Csendesség van mindenki szívében,
Messze járnak ők, az emlékekben.
Arcok jönnek, pillanatok szállnak
A holtak az elmékben élőkké válnak.

Nyugdíjas korba érve..

Belenéz a tükörbe. Keresi a mosolyt, mely mindig jellemző volt arcára. Nem látja. A szeme körül a karikák és a ráncok, melyek most jobban kirajzolódnak, egy kialvatlan, fáradt ember vonásait mutatja. Nem hagyják nyugodni a gyötrő gondolatok. Azok, melyek a napokban férkőztek elméjébe. Maga se tudja miért, de a magány kezd úrrá lenni rajta. Hogy nem kell senkinek, s már nem fontos, hogy mit tesz. Hogy mi az, mi ezeket az érzéseket kiváltja?

Dolgos élete volt. Az elmúlt negyven év munkával, társasági élettel és a családjával való törődéssel telt. Megbecsült ember volt ő, szakmája nagyja. A könyvek birodalmában otthon érezte magát. A tudása sok embernek adott segítséget, s túl ezen, lélekben is támaszt nyújtott az arra rászorulónak. Gyermekei már kirepültek a családi fészekből, s a férje pár hónapja eltávozott az élők sorából. Nem volt felhőtlen kapcsolat, mi kettőjük között volt, de ha már nincs valaki, akkor tud igazán hiányozni.

Pár hete elérte azt a bizonyos kort, mikor munkakörét fiatalabb tölti be. Csodás búcsúztatója volt, könnyes, megható. Szép ajándékot kapott ő, a kollégák igazán kitettek magukért. Ígéretek szálltak, Marika, bármikor szívesen látunk. Mi is keresünk téged, számíthatsz ránk. Ez volt, ki tudja már mikor, oly sok időnek tűnik. Párszor elsétált arra, s leült a vendégeknek fenn tartott fotelbe, s figyelte az utódját. Talpraesett fiatalasszony, ki már otthonosan mozgott a pult mögött.

Most egyedül, magányosan éldegél lakásában, s hiányzik minden, mi eddig éltette. Nem találja helyét, s érzi, hogy valamit tennie kell. Ekkor megszólal nála a telefon. Egyik volt kollégája az, ki pár szóval meséli el az ott történteket. A drága ruhatárosunk meghalt az éjjel. Nagy a szomorúság, hisz tudod, mennyire szerettük. Majd kis emlékezés és élmények felidézése után így szól kollégája. Ha tudsz valakit, ki szívesen vállalná az ő munkakörét, szívesen fogadnánk javaslatodat. Titkon remélve, hogy azt a választ kapja, mi aztán el is hangzik.

Marika arcán remény csillan, s egy pillanatig sem gondolkodik. Én szívesen vállalnám, az időmből kitelik. Hisz hiányoznak az olvasók, hiányzik a könyvtár hangulata. A könyvek illata. A könyvtárosi munka az már legyen a fiatal nemzedéké, de az emberekkel szívesen elbeszélgetek. Hisz arra mindig szükség van, tudom. S a magány érzése elillanni látszik…

S már nem is fázik annyira....

Egyik reggel vékony kis kabátját, kissé nyitott cipőjét felvéve indult szokásos útjára, a tőlük nem messze lévő boltba. Öt perc se az út, de a hideg, fagyos időt érezve, tudta, hogy a tervbe vett utazásához jobban fel kell öltöznie. Miután megvásárolt mindent, mit szeretett volna, a boltból kilépve sietősre vette útját, hogy minél hamarabb hazaérjen. Otthon szekrényét kinyitva egy melegebb kabátot vett elő, és egy zárt cipőt. Talán elég lesz, gondolta magában.
Vonattal kell utaznia, messzi fővárosba. A hideghez még nem hozzászokva, - mely csupán csak pár napja okoz kellemetlen meglepetést annak, ki nem számít rá – még így is fázósan húzza össze melegebb kabátját. Kezeit dörzsöli, s megállapítja, hogy hiába van még csak őszi hónap, már a kesztyűt is elviselné. A vonatra fellépve érzi a jóleső meleget. Kényelmesen elhelyezkedve az ülésen, még el is bóbiskol az út alatt. Hiába, korán kelt, s az utazás amúgy is mindig kifárasztja.
Már előre tudja, hogy a vonatról leszállva, bármennyire is fel van öltözve, nagyon fázni fog. Az állomásra érve az emberek ráérősen - talán nem fűlik foguk a hidegre való kimenéshez – hagyják el a vonatot. Utána sietősre véve lépteiket ürül ki pillanatok alatt a peron. A lépcsőn lesétálva, a metró bejárata környékén hatalmas tömeg siet dolgára.
Kezeit zsebre téve, kabátjának gallérját felhajtva próbál elbújni a hideg levegő elől. Már éppen megsajnálva magát, hogy miért kell ennyire fáznia, meglát két férfit feküdni a betonon. Kartondoboz, és használt ruha az ágyuk, és rongyos paplan a takarójuk. Arcuk kipirosodva, kezükben üveg. Nagyon úgy tűnve, hogy az éjszakát a szabadban töltötték.
Ekkor magára néz. Tiszta, jó meleg kabátjára, meleg cipőjére és elszégyelli magát. De nem azért, mert neki van hol aludnia, van mit felvennie, hanem azért, mert így is panaszkodik. Pedig hamar eléri célját, és útja végeztével van hova hazatérnie. A jó meleg lakásba. S már nem is fázik annyira…..

Távol e földtől...

Kinéz az ablakon. A csillagok csodásan ragyognak. Várja a barátja érkezését. Mindig az ablakon keresztül érkezik. Ígéri mindig, hogy elviszi őt. Messze innen. Megmutatja neki az univerzumot. A bolygókat, a galaxisokat. Távol e földtől. Ilyenkor annyira jó. Ember formájú, jóságos kinézetű ő. Három éves sem volt, mikor megjelent először nála. Egy kiadós verés után, mikor becsukta szemét, hogy láthatatlan legyen, akkor látta először. Jött, és így szólt. Nézd a csillagokat. Nézd, hogy fénylenek. Zárd szívedbe, s meglátod melegíteni fog. S ő behunyta szemét, s próbálta kizárni a külvilágot. Azt képzelte, hogy ott van közöttük. Hisz annyira melegek, és annyira fényesek, és annyira csodálatosak.

Most is várja őt. Érzi, hogy ma is bántani fogják. Már hallja a hangokat. Hallja, hogy érkezik haza a családfő, és a zajok, mik lentről jönnek, hátborzongatóak. Így behunyja szemét, s hívja, ki megérkezik. Messziről hallja, ahogy nyitódik az ajtó. De ő már a csillagok közt jár, barátja kezét fogja. Érzi az ütéseket, de nem fájnak. A fején erős koppanás, de az sem fáj. Tompa érzések, semleges érzések. Nem az ő világába valók.

De ez valahogy más. Mintha az érzések már nem érzések lennének. Mintha a teste már nem az ő teste lenne. Lát egy kislányt, csodaszép kislányt, ki fekszik az ágyában. A csillagokról álmodik. De a lélegzete már elhagyta. Így ő tovább lép. Szabadság és boldogság, mit érez, és soha többé nem akar mást.

Az első hó...

Az ablakon kinézve csodaszép látványban van része. Az éjszaka lehullott hó fehérré varázsolta a tájat. Kata ámulattal figyeli e csodát. Kicsi még, talán négy sincs. Ekkora havat még nem látott. Apró, szőrös papucsába belebújva, siet édesanyjához. Anyja még az igazak álmát alussza, így felemelve takaróját, bebújik mellé, s szorosan átöleli. Jó meleg van ott bent a paplan alatt, anyja karjai közt. A lakás már igencsak lehűl így reggelre, s a tüzelővel spórolniuk kell. Hosszú még a tél.
Ketten lakják e házat, kicsi, de barátságos otthon. Kata, mikor látja, hogy édesanyja ébredezik, fülébe súgja. Mami, fehér minden, leesett a hó, és még mindig esik. S a kislány nem törődve a hideggel, kibújik a meleg takaró alól, visszalép papucsába, s türelmesen várja anyját, hogy ő is felkeljen. Pár perc múlva már együtt csodálják a tájat. Valóban nagyon nagy a hó, állapítja meg magában az édesanyja. Évek óta nem volt ekkora.
A kislány izgatott hangon sorolja, hogy mi mindent kell ma tenniük. Mindent, miről édesanyja mesélt az ő gyerekkorából. Mikor még derékig ért a hó, mikor szinte egész télen szánkóztak és rengeteg hóembert építettek. Katát még a vacogó, enyhén kékülő szája sem érdekelte, hisz egy rendkívül izgalmas nap fog várni rá. Édesanyja mosolyogva hallgatja kislányát, de a szíve kicsit szomorú. Az ő gyerekkora tényleg csodás volt. Télen sem szenvedett hiányt. Volt szánkója, s még korcsolya is akadt. Az ő kislányának nincs egyik sem. Még a betevőre is alig futja. Egy nagyon öreg szánkó volt még az előző otthonukban, de sietve kellett távozniuk, így csak a legszükségesebbeket hozták magukkal. Hogy hogyan fogja a kislány kívánságát ma teljesíteni, azt még, nem tudja.
Az utca élénkülni kezd, hólapátolások hangja veri fel a csendet. Ők is felöltöznek, jó meleg ruhába, s az ajtót kinyitva szembesülnek az akadállyal. Hólapát még csak akad, azt az előző lakó hagyott nekik hátra. A szomszéd kisfiú, Tomi, ki talán egy-két évvel lehet idősebb a kislánynál, már a havat formálja. Kata feszülten figyeli, hisz most először látja életében, hogy készül egy igazi hóember. Közben a kisfiú anyukája is megérkezik. Felületes ismeretség, mi a két család között van, mely leginkább csak köszönésben merül ki. Most azonban szóba elegyedik a két anyuka. Kata nem hallja mit beszélnek, de nem is igazán gondol rájuk. Még mindig Tomit figyeli.
Ekkor megszólal a kisfiú anyja. Van kedved segíteni Tominak? Hóembert épít, és ha készen lesztek, akkor kihozza a szánkóját. Húzhatnátok egymást, meg van egy domb nem messze innen, csúszkálhatnátok is rajta.
Kata anyukájára néz, ki mosolyogva bólint. Ezzel kezdetét veszi az izgalmas nap. Mely már az anya számára is az, ki hálásan tekint Tomi édesanyjára.

Este van, a ház elcsendesedett. A hóember az utcán sapkában, répa orral és sállal magányosan álldogál. A kislány már alszik, most mélyebben, mint szokott, hisz nagyon elfáradt. Anyukája az asztalnál ül, s az aznap megkapott fizetését számolja. Majd elhatározza. Reggel az első útja a sarki boltba vezet majd, hogy lányának szánkót vegyen. Majd valahogy kigazdálkodja. Úgy érzi, most ez a legfontosabb. Hisz régen látta lányát ennyire boldognak.

Iskolás szeretnék lenni

A nagymama egy fényképet tart a kezében. Szemében könnyek gyűlnek, ahogy elidőzik rajta. Apró, barna szemek néznek rá a képről, hol játékautót tart kezében egy kisfiú. Hatéves forma, életvidáman áll a sok csillogó szemű gyermek között. A képen mikulás ünnepség van az oviban. Télapó jött el hozzájuk, hogy meghallgassa kívánságaikat, s kis csomagot adjon nekik. A gyermeki gondolatok cikáznak, a kis szemek izgatottan figyelik, hogy mikor kerülnek sorra. A barna szemű kisfiú érkezik, s szinte suttogja. Iskolás szeretnék lenni. A nagymama még most is hallja kicsit félénk, de vágyakozó hangját, mely melegséggel töltötte el szívét. Majd önkéntelenül is az a nap jut eszébe, mikor megváltozik számukra az élet.

Az életvidám fiúcska egyik pillanatról a másikra, egy másik világba csöppen. Hol nincsenek ovitársak, hol nem a játékok és a kifestők jelentik számára az elfoglaltságot. Itt megismeri az injekciós tűt, a doktor bácsik bátorító szavát, s a nővérek gondoskodását. Az infúziót a karjában, hol a fájdalmát csökkentő gyógyszer folyik. Ilyenkor nem fáj annyira a hasa. Érzi, hogy valami megváltozott benne, hisz nem akar már ágyon ugrálni, nem akar fára mászni. Ereje híján inkább csak a képeskönyveket lapozgatja. Anya, apa s a nagyi figyelik minden mozdulatát. Vannak időszakok, mikor jó minden. Az ovitársai nagyon hiányoznak, de nem mehet hozzájuk, még az anyuci is csak szájkendővel adhat neki puszit. Megismer egy olyan infúziót, melytől nagyon rosszul lesz. Azt nem szereti. Lassan elfelejti a játékot, a gyermekek önfeledt nevetését, csak a felnőttek adnak neki társaságot. Meg olyan gyerekek, kik szintén olyan betegek, mint ő.
Az iskolai ünnepélyen az első osztályosok nélküle kezdik el az évet. Pedig ő csak ezt kérte a télapótól. De senkinek nem mondja, nem akar panaszkodni. Hisz mióta ő beteg, anyáék mindig szomorúak. Mikor apa fogja kezét, ő belenéz a szemébe, s csak ennyit mond. Apa, nem lesz semmi baj. Ilyenkor apu elfordul, pedig nem kellene. Hisz tudja ő, hogy a szeme ilyenkor vizes. Ahogy az övé is, mikor nagyon rosszul van. Mostanában egyre többször. Már a képeskönyv sem érdekli. A télapó újból eljött, de most már a kórházba. De ő már nem akar odamenni. Csak aludni szeretne, s érezni a szülei kezét a fején.

Csodaszép karácsonyi készülődés. A házakban boldogság, hisz pár nap, és itt a szenteste. Egy kis család szemük fényét búcsúztatják. Csendesen, elmondhatatlan fájdalommal a szívükben. Náluk most elmarad a karácsony.

/ Egy csodálatos kisfiú emlékére/

Sosem késő elkezdeni..

Gyenge, remegő kezével az ecsetet tartva, már fejében kész is a mű. Virág lesz rajta, élénk, vidám színek, hisz a szívnek most melegség kell. Az ablakon kinézve a szél örült tánca, s az utcán sétáló emberek fázós tekintete tudatja vele, bizony, hideg van. Ritkán mozdul ki otthonából. Idős szervezete, mely már lassan nyolcvan évet is megélt, már nehezen bírja a mozgást. Lábai elfáradva várják, hogy rövid sétájából hazatérjen. Így többnyire csak üldögél kedvenc foteljában, vagy éppen a festőállvány előtt alkotja legújabb művét.

Már fiatal lány korában érdekelte a művészet. Festegetett, de inkább csak magának. Nem volt született művész, de a tehetsége meg volt hozzá. Ha lett volna, ki tanítsa, biztos kerültek volna ki kezei közül remek munkák. Családja viszont nem volt jómódú, ezért már magának a gondolatnak a csíráját is elvetette magában, hogy ő festőművész legyen. Kellett a pénz, ezért a tanulás helyett munka várt rá. Így az évek sora alatt szép lassan lemondott, erről a számára kedves elfoglaltságról. A szépség iránti igény viszont mindig jelen volt az életében. Szeretett a színekkel játszani, életét próbálta úgy alakítani, hogy vidám dolgok vegyék körül. A nyugdíjas kort elérve, sokat sétált a város utcáin, parkjaiban. Igyekezett napjait tartalmasan eltölteni, figyelve minden szépet, mi körül veszi őt. Egyik nap egy hirdetésre lett figyelmes, melyen egy festőművész ajánl segítséget művészkedni vágyó embereknek. Nem gondolkodott túl sokat, hisz az idejéből kitellett. S még emlékezett azokra a pillanatokra, mikor kész festményét csodálta. Boldog pillanatok voltak ezek. Csodálatos érzés volt újból ecsetet tartani a kezében, úgy érezte, hogy egy új élet vár rá. Örömteli napok következtek, s ez meg is látszott festményein. Nem adta el őket, csak magának festett. Szívesen adott viszont kiállításra, a helyi művelődési házba, hol képei folyamatosan cserélődtek. Szerették őket, így mindig hozott valami újonnan elkészültet.

Már érzi, hogy fárad. Hiába, már nem fiatal. Képeire ránézve, egy gondolat foglalkoztatja. Nemsokára eltávozik, szeretné, ha képeinek gazdát találhatna. Mindig is szeretett adni, csak úgy ajándékba. Jövő hónapban lesz a nyolcvanadik születésnapja. A családból mindenki jönni fog, hogy őt felköszöntsék. Már most tudja, hogy ez egy rendhagyó születésnap lesz. Mert mindenki ajándékot kap.

A doboz

Egy doboz mélye sok mindent rejthet.

Mikor nagyobbacska kislány első ékszerét kapja, s ezt egy ékszeres dobozban őrzi.

Vagy azt a szerelmes levelet, mit attól a fiútól kap, ki által megismeri ezt az érzést, egy levéldoboz mélyére rejti.

Egy zenedoboz fedelét kinyitva muzsika hangja csendül, s e zene dallamára egy pár forog. Ajándék doboz, mely kedves masnival van átkötve, s benne szívből jövő csodát adhatunk annak, kit szeretünk.

Egy elhatározás, hogy elhagyva lakásunkat, új fedél alatt éljük tovább életünket. E költözéshez kellenek a szinte nélkülözhetetlen dobozok. Erősen megpakolva a fiók mélyéről előkerült emlékeinkkel, könyveinkkel és mindennel, mit évek hosszú sora alatt összegyűjtöttünk. Hogy majd új otthonunkba érve ezek a dobozok üressé váljanak. S ezek csak a tárgyak.

Hosszú évek alatt felgyülemlett sérelmek, mely után tüske marad szívünkben. S e tüskék lassan, de biztosan megölnek bennünk szinte minden szép és mély érzelmet. Fájdalmaink s megmaradt érzelmeink eltemetésére ott az a bizonyos „láthatatlan” doboz.  Esélyt se adva szívünknek, hogy ezen érzések elengedésével, feldolgozásával még érző, boldog emberré válhassunk, inkább oda erősen bezárjuk. Hogy még magunk se érhessük el. Vajon hány embernek van ilyen doboza?

Műszerekkel mérem, a nagy közömbösséget,
Túlcsordulnak a skálán a kapott eredmények.
Az otthon nevű részen, a panelrengetegben,
Embergépek élnek zavartalan csendben.

A szájukon lakat van, minden ablak zárva.
Kattanásig húzva a szívüknek cipzárja.
Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják,
Masnis dobozokba, majd szekrénybe szórják.

Ref.:
Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak.
Rozsdás reflexszel még tagadni akarnak.
De kivetkőznek mégis a makacs hallgatásból,
És dobhártyák szakadnak szét az ordítástól.

Egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Mossuk le hipóval, marjon le a csontig.
Mossuk le hipóval, súroljuk még addig,
Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem.
A sebek behegednek és kicsorbul a késem.

 / Vad Fruttik: Embergép /

Anya, léteznek szörnyek?

A boldog pillanatok és a nyugalom, mi jelen van e családnál. A gyermekek szeretetben nődögélnek, a nagyobbik kislány, Tímea lassan már tizenegy éves. Náluk a televízió csak a meséről szól, s a számukra megfelelő filmekről. Csúnyaságot, félelmetest nem igen látnak. A szülök, mindig figyelnek erre, ezzel egyfajta védőburokkal takarva be gyermekeik lelki világát.
Szülinapi parti, csupa izgalom. Ötödikes fiú az ünnepelt, melyre Tímea is hivatalos. Nem nagy csapat, tízen, ha vannak. A fiatalok szülei, remélve, hogy gyermekük délutánja jól sikerül majd, indulnak teendőikre. Az ünnepelt anyja tapintatosan félrevonulva, de azért készenlétbe állva hagyja magára a fiatalokat.
Zenék sokasága, finom falatok s játékok jellemzik a délutánt. Tímea körülnéz a szobában, mely fiú dolgokkal teli. Fegyverek, katonák, repülők s a falon kisebb plakátok. Számára ismeretlen filmek, szemének nem kellemes arcok, mik szerepelnek rajta. Majd meghallja osztálytársai suttogását. Még nem láttam, nézzük, nézzük…..s mindenki a videó elé kuporodik. Tímea is leül, hisz ő is a kis csapathoz tartozik. Izgatottan várja, hogy mi lesz az a film, mit nézni fognak.
Ahogy nézi a képkockákat, érzi, hogy remegés kezdi uralni gyomrát. A szemét eltakarja, észre sem véve, hogy mindenki őt nézi. Csak ezt hallja. Nem lehetsz ennyire nyámnyila. S hallja kuncogásukat. Az, hogy kinevetik, meg jobban idegessé teszi őt. A szemét nyitva hagyja, s teszi, mit a többség kíván. De a nyugodtság és a jókedv elszáll. Fél a látványtól, mit a tévé ad.
Mikor a bulinak vége, s édesanyja érte jön, kérdésére ezt a választ adja. Jó buli volt anya… A hangja viszont nem meggyőző, így édesanyja tovább faggatja. Történt valami kislányom? A kislány először hallgat, majd mégis megszólal. Anya, léteznek szörnyek? Mert én ma láttam….s reméli, hogy a válasz az, mit hallani szeretne. Mert soha többé nem akarja látni őket.

Szabadság íze...

Kilép az iroda ajtaján. Teste könnyed, s úgy érzi, hogy lelke már nem akar testéből elmenekülni. Ügyvédnél volt, azzal a férfival, kivel hosszú évekig házasságban élt. Már nem is látja őt, csak kezében a válásáról szóló papír tanúskodik létéről. Erősen szorítja, nem engedi. Úgy érzi, élete legfontosabb, s legjobb döntése, mit a kezében tart.
Körülnéz, ráérősen szemléli az embereket. Valahogy, most látja is őket. Elindul egy irányba. Arra, merre ő szeretne. Léptei egyre lassulnak. Nem kell sietnie, van idő. Mindent figyel, állatot, embert, a fákat s a növényeket. Kíváncsian fedezi fel a környéket. Egy kósza gondolat suhan át agyán. Olyan vagyok, mint egy GYERMEK, mind, aki most fedezi fel a világot. S mosolyra húzódik szája. Ekkor egy ember szólítja meg, mely hangra gyomra megfeszül. Hirtelen eltűnik a béke, s a nyugalom. A volt férje az, nem látja, de tudja hogy ő. Nem akarja az érzést, s felriad.
Kinyitja szemét. Először álmosan pislogva próbálja felfogni, hogy mi is történt. Majd oldalra fordítva fejét, férjét fedezi fel az ágyban. Az álombéli érzés, mi a gyomrában keletkezett, még mindig meg van. Ekkor próbálja felidézni a csodát, mit előtte érzett, de nem sikerül neki. Újra érezni akarja. S most már tudja, mit kell tennie. Érezni a papírt a kezében, hogy újra felfedezze a világot, hogy újra GYERMEK lehessen.

A sírás

Többször sírt. Akkor is, ha csak kicsit fájt neki valami, s akkor is, ha lélekben nagyon szenvedett. Úgy érezte, neki ez könnyebbség. Mintha valamit elengedne általa, hogy a könnyeivel a fájdalom is elhagyná testét. Ez persze a problémáját nem oldotta meg, de tisztább fejjel tudott gondolkodni.

Régi történés, sok-sok évvel ezelőtt. Általános iskola, ötödikes osztály. Akkor még volt délutáni oktatás, hamar sötétedett, a folyosó hosszú volt, és üres, hisz javában fojt az óra. Az iskolával szemben volt egy templom, ilyenkor sötétben félelmetesen magasodott tornya, ahogy az utcai lámpák megvilágították. Nem szeretett ránézni, ilyen késői órán.

Nem volt szófogadatlan lány, jobban félt a tanároktól, mint sem, hogy ne engedelmeskedjen. Akkor is feszülten figyelt, de valami elvonta figyelmét. A lányok, kik mögötte ültek, sugdolóztak. Nem hallott semmit, de valahogy úgy érezte, róla folyik a társalgás. Önkéntelenül is megfordult, hisz nagyon nem szerette, ha háta mögött kibeszélik. Mikor ránézett a lányokra, tudta, hogy jól gondolta. A mosolygásuk, majd kuncogásuk elárulta őket. Nem bírva tovább, így szólt. Mégis, mi az, amin nevettek? S érezte gyomrában a feszültséget. A tanár éppen abban a pillanatban nézett rá. Kovács! Mit képzelsz, hol ülsz? Netán moziban? Érezte, hogy az arca vörös lesz, s a kuncogás, mit a lányok felől hallott, most mintha hangosabb lett volna. Kinevették.

Ekkor a tanár kiküldte őt az osztályteremből, életében először. Ki az üres folyósóra, a kísérteties templomtorony társaságába. Majd becsukva mögötte az ajtót, folytatta az órát. A lány meredten állt, legszívesebben elindult volna az aula felé, hol a portás néni olvasta mindig kedvenc könyvét. De nem mert elmozdulni, mert félt, ha a tanár kijön, és nem látja itt, abból is baj lesz. Azt kívánta, bárcsak rosszalkodna még valaki, hogy kinyíljon valamelyik osztály ajtaja, s legyen rabtársa. Még soha nem akart ennyire valamit, hogy megtörténjen. Mert félt. Nem tudta megmagyarázni miért, de rettegett. Ekkor érezte, hogy könny szökik a szemébe, s elkezdett sírni. Szinte némán, hogy senki meg ne hallja, engedte ki magából a feszültséget. Mikor már úgy érezte, hogy eléggé megnyugodott, erőt véve magán nézett körül a folyósón. S akkor vette észre a folyosó végén a portás nénit, ki közeledett felé. Odaérve hozzá, így szólt a lányhoz. Ismerlek téged Marika! Nem vagy te rossz gyerek! Nem tudom, mit vétettél, hogy kiküldtek a teremből, de azt látom, hogy nagyon megviselt. Szeretnéd, ha itt maradnék veled?

A lány arcán először csodálkozás, majd megkönnyebbülés látszott. A portás néni hangja nyugtatólag hatott rá. Honnan tetszett tudni, hogy itt vagyok a folyosón? Kérdezte tőle. Igazából nem tudom aranyom, egyszerűen csak éreztem, hogy jönnöm kell. Biztos nagyon erősen akartad, hogy valaki segítsen.

Kóbor macska...

Lakótelep, komor panelházak, hideg és süvítő szél. Az egyik ház előtt, a bokrok sűrűjében, fekete nőstény macska. Pár év már van a háta mögött, kóbor ő, s magányos. Simogatást sosem érzett, csak félelmet. Egyik szemével már nem látja a világot. Talán kutya, talán egy macska, mi megsértette őt, ezzel örökre elvesztve látását. Keservesen nyávog, a hideg és az éhség kikezdte erejét. A lakások ablakai csukva, nem hallani panaszát, nincs, ki rajta segítsen. S mégis valahogy mindig van. A tél kegyetlen, de a macska igazi túlélő. Nem tudni, hogyan, s honnan szerzi élelmét, de annyi mindig van, hogy életét mentse.

Mikor már a nap egyre melegebben süt, s a tavasz köszönt a tájra, a macska hasas lesz. Majd később apróságok születnek, mely közül egy marad életben. Ő is bokor lakója lesz, fekete, mint az anyja. Bájos kismacska, gyerekszemnek csábító. A ház egyik lakója, apró kislány, kitartóan próbál közeledni hozzá. Beletelik sok időbe, míg a kis állat közel engedi magához. A nőstény macska, a bokrok sűrűjéből figyeli az apróságokat, ahogy ismerkednek egymással. Ha a kislány már nincs ott, mindig kölykéhez megy, s alaposan megmosdatja. Ott, ahol a gyermeki kéz érintette.

A kislány otthonában, naponta többször hangzik el ily mondat. Anyuci. Szép cica, aranyos, szeretném őt. De igen válasz sosincs.

Egyik reggel a kislány lelkesen elindulva keresi kis barátját. Sérülten, s fájdalmasan nyávogva találja az egyik bokor aljában. Mellette anyja, ki őrzi őt. A kislány felemeli a kisállatot, kinél most nyoma sincs kedvességnek. Fáj neki, hol fogják, így neheztelően morog. A kislány anyjához fordul segítségül. Az állatot felviszik, s ellátják, később orvos is látja. Új otthonában, az első napját tölti.

Sötétedik, a nőstény macska keresi kölykét, de nem találja. Kóborol, s egy óvatlan pillanatban az útra téved. Neki nagyon nagy sebességgel közlekedő autók közt próbál áthaladni, de ezúttal nem jár szerencsével. Ott fejezi be törődést nem ismerő, magányos életét, és senki sincs, ki megsiratja.

Iskolai ünnepély

Iskolai ünnepély. Egyenruhás kislányok és kisfiúk állnak csöndben, az iskola aulájában. Előttük a tanárok kiválasztottjai, szépen szavaló, talpraesett gyermekek. A tömegben egy arc vágyakozva figyeli őket, álma, hogy ő is ott legyen. Alsó tagozatban, negyedik évében jár már. Tanul verseket, sokat. Anyukája mindig mondja. Nórika, szépen formálod a szavakat, a tanító néni biztos értékelni fogja. S ilyenkor a kislány hallgat. Szavalt ő már neki, de dicséretet sosem kapott. Igaz, kicsit lámpalázasan próbálta versét mondani, így a tanító néni pár nyugtató szóval, s reményt nem keltő arccal ültette őt vissza. Kiválasztva sosem volt. Valami hiányzik belőle, gondolta. Így kicsit kedvét szegve tanulta tovább a verseket, de már csak önmagának.

Évek telnek, s a kislányból nagylány lesz. Nórikából Nóra. Már középiskolás, első évét kezdi, de már határozott elképzeléssel jövőjét tekintve. Sokat olvas, jó hangosan, hogy hangját szokja. Monológot, kis történeteket és sok-sok verset. Már néha közönsége is akad, barátai személyében. De a tanároknak sosem mutatja. Talán fél a kudarctól, talán fél, hogy újból úgy gondolja. Valami hiányzik belőle.

A média vonzza, talán a rádió, de még inkább a televízió. Műsort vezetne, szívesen. Csak egy a baj. Lámpaláza teljesen el nem hagyta, így ezt leküzdve tudja csak terveit megvalósítani.

Egyszer, mikor az osztályában egyedül marad, könyve fölé bújva, rajzolgatva mondja magában, félhangosan, kedvenc versét. A tanárnő lépései nem tűnnek fel számára, így azt sem tudja, hogy közönsége akad. Mikor befejezi, egy csodálkozó arcra néz, ki így szól. Nóra. Nagyon szépen szavalsz. Szépen formálod a szavakat. Az iskolánk rádiójába bemondót keresnek, ha gondolod, beajánlhatlak.

S így kezdődik pályafutása. Elején még akadozva, s nem éppen zökkenőmentesen, de már egyre kevesebb lámpalázzal hajtja végre feladatait. De nem feladva, „ki tudja, mit hoz a jövő”, gondolattal vállal el újabb és újabb feladatokat. S jóval később, mikor már a főiskola padjait rója, mindig eszébe jut tanára. Ki ezen az úton elindította, ki a bizalmát megszavazta.

Boldog nap....

Vannak napok, mikor nagyon boldog vagy, nyugalom, mit érzel, s mindenkire szeretettel gondolva telnek a percek. Mikor reggel felébredsz, s elérzékenyülsz. Egy írást olvasva, melyben annak az embernek a szavai szólalnak meg, kit nagyon szeretsz. Minden mondata hatással van rád, s érzed belőle az energiát. S testedben szeretet áramlik, s a csodálatos nyugalom. S ez az érzés kíséri végig a napodat, s a türelem sem hiányzik belőled, mikor a családodnak szükségük van rád. Köszönöm

Anyuci

Anyuci. Rátehetem a kezem a pocidra? Szeretném érezni a kis tesómat, ahogy mocorog. Meg éneklek is neki mindjárt. Ma könyvtárban jártam, a nénitől dalos könyvet kértem. Mondtam, kis tesóm születik, nem tudok még ringatót. Adott szépet, sok dalosat. Ha elég hangosan éneklek, most is hallja? Szeretném, ha megismerne, hogyha meghallja a hangom. Ha megszületik, majd mindig betakarom. Kismacskát már cumiztattam. Kisbaba se lehet más. Meg is etethetem, ha gondolod. S ha már nagyon fáradt leszel, akkor majd ringatom. A szomszéd kislány mindig mondja. Tudod a babák mennyit sírnak? Nem tudom igaz. De én akkor is látni akarom. Anyuci. Hallod, amit mondok?

Anyuci már bóbiskol. Közben nagy, gömbölyödő hasát fogja. Arcán nyugodtság és mosoly. Keze szinte már a pocakjához nőve, mely kéz már egyre ritkábban fogja elsőszülött gyermeke kezét. A gyermek óvatosan fogja meg a hasat, s tapogatja.

Hol vagy kistesó? Mutasd magad. Látom, anyuci keze mozog, akkor most megfogom.

S óvatosan megfogja anyja kezét, s általa érzi a babát is. Elmosolyodik. S végre úgy érzi, ha csak egy pillanatra is, hogy ő is hozzájuk tartozik.