Bizalom

Mit szeretnél, miről meséljek ma neked?
Anya! Ma láttam az ovinál egy kiscicát. Meséljél róluk egy kicsit.
Rendben, gyere, bújj hozzám.

Amiről szeretnék neked mesélni, az egy gyönyörű szép szürke kismacska. Pár hetes volt csupán. Egy kertben üldögéltem, és éppen kedvenc könyvemet olvastam. Egyszer csak egy halk nyávogásra lettem figyelmes. Valahonnan a bokor felől jött a gyenge kis hang. Lehajoltam, és próbáltam megtalálni a kis gazdáját. Nem ment könnyen. Mikor megláttam, egy hatalmas rémült szempárral találtam magam szemben. Esélyem sem volt, hogy megfogjam. Nagyon félt a cica, és tudtam, ha meg akarom fogni, igencsak hosszú utat kell bejárnom. Először el kell nyernem a bizalmát.
- Anya? Miért félnek ennyire a kismacskák?
Mert még nincsenek emberhez szokva. Nem tudják, hogy az emberektől nem kell félni.
Először, mivel feltételeztem, hogy éhes, próbáltam egy kis tejjel előcsalogatni rejtekhelyéről.
De még a korgó gyomor sem tudta rávenni arra, hogy teljes valójában megmutassa magát.
Gondoltam a tejet otthagyom előtte, s én egy kicsit eltávolodom, hátha előmerészkedik.
Visszaültem a kerti székemre, kezembe vettem a könyvet, s úgy tettem, mintha láthatatlan lennék. Közben meg sem mertem mozdulni, nehogy egy apró kis zörej elriassza, ha netán mégis kijönne a biztonságot rejtő bokorból. Mondanom sem kell, hogy nem igazán tudtam az olvasnivalómra koncentrálni, mert fél szemem mindig a kismacska felé kacsintott.
S lássunk csodát, az éhség győzött. Megjelent a kiscica feje, majd szépen lassan megmutatta magát. Óvatosan közelítette meg a kis tányért, s belenyalt a finom tejbe. Nem tartott sokáig, s a tányér üresen, tisztára nyalva állt előtte. Még mindig nem mertem megmozdulni, mert tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat, s a kismacska elszalad. A cica, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs több a tányérban, elkezdett mosakodni. Már nem bújt el, hanem leült a tányér mellé. Ez már haladás, gondoltam. Ekkor óvatosan felálltam, s bementem a házba egy kis felvágottért. De már rutinosabb voltam, mert hozzám sokkal közelebb helyeztem el a falatkákat. S ez így megy több percen keresztül. S a kismacska egyre közelebb került hozzám. Megfogásról még szó sem lehetett, de azt már elértem, hogy nem szaladt el, ha egy kicsit közelebb merészkedtem. Pár napba bele tellett, míg bízott bennem annyira, hogy már megengedte a simogatást. De annak is diszkrétnek, és óvatosnak kellett lennie.
- S mikor tudtad a kezedbe venni?
Ahhoz is el kellett telni egy kis időnek. De azt biztosan állíthatom, hogy csodás érzés volt, mikor elértük azt a pillanatot. Egyszer csak felugrott az ölembe, s kényelmesen elhelyezkedett. Látszott rajta, hogy már nem fél. Bizony még egy kis könnycsepp is megjelent a szemem sarkában. Ha elég türelmesek és kitartóak vagyunk, el tudjuk érni, hogy bízzon bennünk. De erre a bizalomra nagyon kell ám vigyázni, mert ha sérül, nagyon nehezen lehet rendbe hozni.
Most viszont már késő van, aludni kell. Álmodj szépeket!