Idős, megkeseredett ember volt. Már lassan a hetven felé közeledett. Nem tartotta senkivel sem a kapcsolatot, családja sem volt, se ismerősei. Magányosan tengette napjait. Kis vályogházban lakott, állat sem volt a környezetében. Igaz soha nem is szerette őket, s ezt az állatok is sokszor megérezték.
Kevés kis nyugdíjából, szerény körülmények között teltek napjai.
Míg egyszer egyik reggel, mikor kiült az apró kertjébe, melyben nem termett semmi, egy élőlényre lett figyelmes. Egy Kölyökkutya volt, pár hetes talán. Félénken üldögélt az egyik öreg fa árnyékában, s úgy tűnt, hogy nem volt jó állapotban. Sovány volt, és szomorú szemekkel nézett az öregemberre. Az először idegesen, hogy ki az aki megmeri zavarni magányát, rákiáltott. Menj el innen. Nem kellesz! Kuncsorogj máshol. S hasonló mondatokkal próbálta a kisállatot elzavarni. De az csak ült ott, s talán a kimerültségtől, de nem mozdult. Mikor látta az öreg, hogy nem használ a kiabálás sem, elindult feléje, hogy hátha ki tudja tessékelni a kertből. Más se hiányzik neki, mint egy éhező száj. Neki csak ez jutott eszébe róla, hisz soha nem volt még állat a környezetében. Nem is tudhatta, mit adhat egy embernek egy hűséges társ. S ahogy a kiskutya mellé érkezett, elkezdte böködni a kezével. Menj! Nem itt van a helyed! De a kutya nem mozdult, sőt még el is feküdt, s mintha érezte volna, hogy itt sem lesz helye, egyre szomorúbb szemekkel nézett. Az öreg rájött, hogy ahhoz, hogy a kutya elmenjen végre, meg kell hogy fogja. Ehhez viszont nem nagyon füllött a foga. Tanácstalanul álldogált, s nem tudta, mi tévő legyen. Elkezdte figyelni a kiskutyát. Azt látta, hogy nagyon le van soványodva. Gondolta, ha ad neki enni, elmegy. Ebből is látszott, hogy nem értett az állatokhoz.
Bement a házba, s hozott egy kis kenyeret. Mása nem igen volt. S letette a kutya elé. Az mohón kapott a falat után, s pár pillanattal később már nem is volt előtte semmi. S a kiskutya nézése mintha egy aprót megváltozott volna. Hála volt benne, amit az öregember már nagyon régen nem látott. Nem is láthatott, hisz még emberekkel sem érintkezett már hosszú évek óta.
S ekkor a kutyus felállt, s minden bátorságát összeszedve odabotorkált az öregember lábához. S felnézett rá, szinte könyörgő tekintettel. S az öreg már tudta, hogy ez a kutya nem fog elmenni innen. Legalábbis önszántából nem. Ahogy figyelte a kis jószágot, olyan érzések jöttek elő benne, amit már rég el is felejtett. Apró sajnálat, de neki ez hatalmas változás volt. S tudta, hogy nem fogja tudni elküldeni őt. Most már nem.
Pár nap múlva a kutya még mindig ott ült a kertjében, s ugyanúgy várta az egyszerű, de számára lakomának számító falatokat.
S az öreg úgy érezte, hogy ha csak egy kicsit is, de visszatért belé az élet. S ezt egy kóbor, apró, de hatalmas szívvel megáldott kutyának köszönhette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése