Lábam visz, messze innen. Követem a csillagok útját, s idegesen figyelem, ahogy a hold egyre fényesebben ragyogja be az éjszaka sötét égboltját. Homály van körülöttem, de jóleső érzéssel tölt el, mert szívemben is sötétség van. Nem kell fény, és nem kell világosság. Élvezem az éjszaka komorságát, s a fény most bántóan hatna rám. Ez az én világom most, s nem akarom, hogy bárki is visszahívjon.
S utam még sötétebb helyekre visz, be az erdő sűrűjébe, hol a magas fák sűrű ölelkezése még jobban eltakarja előlem a hold vakító fényét. Most a félelem is elszáll belőlem, mit az éjszaka hangjai, s sötét árnyai okoznának, hisz otthon vagyok. Érzem. Nem bánthat semmi, és senki. Hisz most én vagyok a sötét, én vagyok ki uralja ezt a helyet. S nem akarok elmenni, mert kell nekem ez.
S akkor valaki szólongat. Először halkan, majd egyre hangosabban s sürgetőbben. Nem mehetsz el! Neked még itt a helyed! S én tiltakozom, s megyek beljebb, egyre sűrűbb helyekre érek, s bújok, hogy ne találjon meg a hang. Nem akarom! Nem! Kiáltom.
S egyszer csak a fák elkezdenek szétnyílni, szép lassan, de egyre több, s egyre nagyobb fényt adnak nekem. Takarom a szemem, s takarom a szívem. Nem érhet el! S már éget, s nem tudok ellene mit tenni. Eltűnnek a fák, s eltűnik minden körülöttem. S hirtelen egy rét közepén találom magam, hol párom áll, s fogja a kezem. Nem engedlek! Nem mehetsz el! suttogja, halkan, S ahogy melengeti kezem, s a nap is rám süt, szép lassan feloldódik bennem a hidegség és a sötétség. S szép lassan megnyugszom....
..és akkor felébredek. Remegő kézzel törlöm le magamról a könnycseppeket. Visszatértem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése