Ötven év házasság állt mögöttük. Az évfordulót szerető családjuk körében ünnepelték.
Nem volt zökkenőmentes életük, de mindig kiálltak egymás mellett, s mindkettőnek a család volt az első. Szerették egymást, annak ellenére is, hogy voltak viharos éveik.
Minél idősebbek, és bölcsebbek lettek, annál jobban erősödött kettőjük között az amúgy is szoros kapocs.
A férfi mindig úgy gondolta, hogy ő az erősebb. Ő az, kin múlik a család sorsa. Nem nagyon tűrt ellentmondást. Életét a család biztonságának megtartására tette fel, s ezért el is várta a tiszteletet. S bizony volt, hogy igazát határozottan s egyértelműen próbálta érvényesíteni.
S az asszony ilyenkor csak hallgatott. Az asszonyé a háztartás. Mondta mindig a férj. Az ő dolga, hogy otthon minden úgy legyen, ahogy egy tisztességes házban lennie kell.
Számára nem létezett megoldhatatlan probléma. Így vagy úgy, de valahogy mindig mindent megoldott. Egészen addig, míg egyszer a felesége, mikor hazatérve orvosától megfogta kezét, s közölte vele a megdöbbentő hírt. Gyógyíthatatlan beteg.
S a férj életében először kénytelen volt szembesülni egy élethelyzettel, mivel nem tudott mit kezdeni. Persze először nem akarta tudomásul venni, hogy nincs mit tenni. Mondta is. Ugyan, az orvosok sem tudhatnak mindent. Meg fogsz gyógyulni. Nem adjuk fel és harcolunk.
S ahogy teltek a napok, s a hetek, lassan kezdett ráébredni, hogy nem tud mit tenni. Felesége egyre rosszabbul lett, s a férj egyre jobban kezdett összeomlani. A határozott, céltudatos emberből félelemmel teli, elveszett lélek lett. Nem találta helyét otthonában, s mikor felesége utolsó napjait otthon szerette volna tölteni, a férj egy percig sem mozdult el mellőle. Az asszony tiszta pillanataiban a férjet vigasztalta, később rászólt, hogy miért nincs megborotválkozva, s egyáltalán miért nem eszik rendesen.
S a férjnek eszébe jutottak azok a pillanatok, mikor esténként a munkából fáradtan hazatérve, nem egyszer ingerülten, s a gondját, baját feleségére rázúdítva, mindig megterített asztal várta. A feleség halkan tűrte, majd odament hozzá, s megölelte. S mikor a vacsoráját ette, már nyugodt volt.
S ekkor rádöbbent arra, hogy a feleség volt az, aki erősebb volt, nélküle semmire sem ment volna. Mert ő volt az, ki tartotta benne a lelket. S még a halálos ágyán sem magával, hanem azzal az emberrel törődött, kire vigyázott egész életében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése